8. fejezet

Moonshiny


8. Fejezet – Látogatók


(Edward szemszöge)



A kocsimban utaztam, útban haza felé. Már az erdei úton haladtam, de csak Bellára és a csókra tudtam gondolni. Olyan édesek az ő ajkai, hogy az el sem tudtam eddig képzelni, de most már, hogy tudom, nem akarok tőle megválni. Ujjaimat számra helyeztem és elmosolyodtam, hogy alig pár perce még a legcsodásabb ajakkal volt összefűzve. Tudtam, hogy nem kellett volna megcsókolnom, de olyan hívogató volt a teste, a hangja, mindene. Nem tudtam ellenállni neki.

Időközben hazaértem, és ahogy észrevettem testvéreim is megérkeztek a kórházból. Lepakoltam a ház előtt és berohantam a házba. A nappaliban találtam meg őket – kivéve apámat, ő a kórházban maradt. Anyám a kanapén ült Rose-zal és beszélgettek Becca állapotáról. Emmett a konyhából jött ki éppen Alice-szal az oldalán. Jasper a fotelben ült ölében, a már alvó Leával. Leültem Jazz-zel szemben lévő székre és lányom arcát figyeltem. Nem tudtam, hogy elmondták-e neki mi is történt az anyával, de valahogy éreztem, hogy nekem kell közölnöm vele.

- Nem mondtunk el – nézett fel Esme. – Nem akartunk elmondani, neked kell. Te vagy az apja.

- Tudom – mondtam. – Elmondom, ahogy felébredt. Csak nem tudom hogyan – motyogtam magam elé, de mindenki hallotta.

- Csak az igazat – szólalt meg Jasper, közben lányom haját simogatta. – Felviszem – és azzal már el is tűnt a lépcsőkön. A helyére most Alice ült le és kényelmesen hátra dőlt.

- Bellánál voltál – jegyezte meg halkan, mire én csak bólintottam.

- Becca felébredt – szólt közbe Emmett és ezzel meg is mentve a további kérdésektől.

- Az jó – mondtam. – Jól van?

- A körülményekhez képest igen – hallottam meg Jasper hangját a lépcső aljáról. – Carlisle szerinte nem lesz maradandóm károsodása, csak pihenne, kell.

- Holnap bemegyek hozzá – néztem körül és láttam a családon, hogy egyetért döntésemmel.

- De csak nyolc után – szólalt meg Alice és mindenki ránézett. – Akkor megy haza Charlie. Nem lenne jó, ha találkoznátok.

- Hát nem – sétált Rose mellé Emmett. – Ha holnap is le akarna ütni, akkor neki nagyobb baja lenne.

Ezek után senki nem mondott semmi. Csend borult a szobára, egész addig, míg újabb lépéseket nem hallottunk az egyik fenti folyosóról. Az egész család egy emberként fordult arra, amerről a hang jött. A léptek zaja elérte a lépcsőt is, és ekkor láttunk meg egy barna, kócos, kis fejecskét. Név szerint Lea feje búbját. Rose egyből felpattant Emmett mellől és odaszaladt felkapva Leát. A kislányom átkarolta Rose nyakát és engedte, hogy a kanapéhoz vigyék. Ott Emmett átvette Leát, úgy, hogy közben szerelme is jól láthassa a csöppséget. Csak most vettem észre, hogy valamit szorongat kicsiny kezei közt. Kíváncsiság vezérelt, mikor felálltam és odasétáltam Leához. Leguggoltam hozzá, hogy megnézzem, mit szorongat annyira. De nem tudtam kivenni keze közül - a most már jól látható papírlapot – túl erősen fogta. Ekkor már mindenkinek feltűnt, ami pár perce nekem is.

- Mi ez kicsim? – simogatta meg az arcát Emmett. – Mutasd meg Em bácsinak.

- Nem – mondta durcás hangon. Ekkor jött a képbe Jasper, ő elvette Emmett-től a kicsit.

- Nem kell odaadni – nyugtatta, hogy nem veszi el. – csak megnézem.

Úgy látszik bevált Jazz módszere, mert megfordította a képet, úgyhogy csak az a férfi lássa, aki fogja őt. Próbáltam kiolvasni Jasper fejéből, hogy mi van a képen, de az erősen csak Alice arcára gondolt. Ezek után se szó, se beszéd felszáguldoztak az emeletre, én pedig utánuk rohantam. Már csak azt láttam, hogy Lea Jasper ölében ül az ágyon, és a képet bámulja. Ekkor vett észre fivérem, óvatosan lecsúszatta Leát az öléből és kiment a szobából, útközben még odasúgta: Beszélj vele! Tudtam mire is, gondol pontosan, így leültem lányom mellé, aki csak a képet bámulta, nem nézett rám. Nem akartam meg zavarni őt, de tudtam, hogy el kell mondanom, mi is történt az édesanyával.

- Mami – szólalt meg angyali hangon az én tündérem. – Nem jön holnap, igaz?

- Nem, nem jön – kijelentésemre, fátyolos lett a szeme és könnyek buggyantak ki szeméből. – Maminak balesete volt, kórházban van. De meg fog gyógyulni, és ha meggyógyult biztos, eljön hozzád – ölembe húztam Leát.

- Apa – szólított meg. – Nem látogathatnánk meg mi a mamit?

Belegondolva a dologba nem rossz ötlet, de bárki megláthatja és akkor még is, mit mondok, ki ő. Senki nem tudja, hogy Lea létezik – csak mi, Becca, Charlie és Jake. Ha meglátnák velem, az csak bajokat szülne. De tudom, hogy lányomnak minden vágy az anya, nem szeretném, ha nem találkoznak. Ha be is viszem hozzá nagyon óvatosnak, kell lennem, de megoldható.

- Nem lenne szabad ez mondanom, de beviszlek hozzá – mire kaptam tőle egy mosolyt, amit az anyától örökölt. – De nagyon szeretlek, akkor most alvás – ő azonnal befeküdt az ágyába és hagyta, hogy betakarjam.

Nyomtam egy jó éjt, puszit a homlokára és kimentem a szobájából. Elindultam lefelé, ahol nagyon jól tudtam, hogy egy nagy fejmosást kapok Rosetól. De így lesz a legjobb Leának és Becca is hamarabb, felgyógyul, ha látja lányunkat. Leértem, és ahogy megjósoltam Rose már várt a lépcső alján gyilkos tekintettel.

- Normális vagy?! – ordított egyből, amit meglátott. – Elvinni őt, és ha meglátják?

- Nem biztos, hogy meglátják őket kicsim – próbálkozott Emmett Rose nyugtatásával. – Ő sem akarja – mutatott rám – hogy a manót meglássák.

- Igaza van Emmett-nek - állt mellém Esme is. – Edward az apja, és ha úgy döntött, hogy elviszi az anyához, akkor elviszi – mosolygott rám anyám.

Rose dühöngve rohant fel a szobájába, mert tudta ez a meccset én nyertem. Emmett utána ment, hogy megnyugtassa, de kétlem, hogy sikerrel járna. Alice és Jasper is eltűntek a garázsra nyíló ajtó mögött. Csak én és Esme maradtuk a helyiségben. Anyám a megpaskolta kanapét, hogy üljek le és én meg is tettem, ami ő kért.

- Szóval Bellánál voltál? – fogta meg a kezem.

- Igen – helyeseltem. – Nagyon kedves lány.

- Csak kedves? – kérdezte Esme.

- Megcsókoltam – vallottam be az igazat. – Vonz engem.

- Értem – nézett a szemembe. – És Becca?

- Mi van vele? – kérdeztem vissza. – Ő Jake-t szereti és bármit is, tehetek őt, fogja. El kell engednem.

- Na végre észhez tértél – kacagott. – De Bella, vele úgye nem azért vagy, mert ő Becca ikertestvére.

- Nem – tiltakoztam gyorsan. – Tényleg hasonlítanak, de közben különböznek is. Tudod Bella egészen más, mint Becca. Becca maga tűz, de Bella ő inkább a víz.

- Csak ne legyen baj belőle – jegyezte meg. – Mert nem lenne jó, ha a tűz és a víz haragban lennének.

- Nem lesznek - mondtam, de el kellett terelnem valamivel a témát, mert ez elég zavaró, ha a két lány miattam, veszne össze. – Szerinted jó ötlet elvinni Leát az anyához?

- Igen, remek ötlet – helyeselt anyám és úgy vettem észre a figyelem elterelésem is bevált. – De legyél nagyon óvatos.

- Az leszek – adtam egy puszit az arcára. – Nem engedném, hogy baja essen Leának.

- Ha baja esne Rose kitekerné a nyakad – egyre tört fel belőlünk a nevetés.

- Hát az biztos – mondtam még mindig kacagva.

Ekkor nyílt a bejárati ajtó és Calrisle lépett be rajta. Felakasztotta kabátját a fogásra, majd felénk vett az irányt. Kíváncsi szemekkel nézte végig feleségén és fián.

- Mi ez a nagy jó kedv? – kíváncsiskodott.

- Semmi, drágám – állt fel Esme mellőlem, és Carlisle karjaiba vetette magát, majd megcsókolta. A csók után ott hagyott minket és elindult a konyha felé.

Carlisle helyet foglalt velem szemben.

- Holnap bemegyek Beccához – vágtam bele, mert tudtam előtte, nem kell titkolóznom, ha nem is ért velem egyet elfogadja a döntésem. –És Leát is viszem – hangom elég magabiztos volt.

- Rendben – mondta. – Ahogy akarod.

Meglepett, hogy ilyen könnyen belement, nem mintha más vártam volna, de egy miért számítottam. Furcsa volt még Carlisle-tól is ez a nyugodtság, ami most engem megrémített. Talán történt valami Beccával, de gondolataiból ilyet nem vettem ki. Ahogy a gondolataiban láttam Beccával minden rendben.

- Carlisle – szólítottam meg apám, aki most felnézett rám. – Történt valami?

- Nem mondhatnám – felelt. – Csak Charlie közölte velem, hogy nem akar a lányai közelében látni.

- Az érhető – mondtam. – De holnap akkor is bemegyek reggel nyolc után.

- Miért akkor? – kérdezte.

- Alice mondta, hogy akkor megy haza Charlie.

- Így már érthető – azzal felállt és elindult a fel az emeltre.

Én ott maradtam lenn. Nem volt semmi dolgom, így aztán jó helyen voltam itt is. Csendben vártam ki a reggelt, ami az előzőhöz képes nagyon is lassan telt. A házban pedig mindenki a maga ügyét intézte. Emmett Rosalie-val próbált békülni több-kevesebb sikerrel. Jasper és Alice az új kocsival voltak elfoglalva – azzal, ami Jazz vett meg pár napja. Carlisle a dolgozó szobájában volt – régi papírokat rendezgetett. Esme a konyhában készített reggelit Leának.

Így csak nekem nem volt teendőm, ami most nagyon is jól jött, mert legalább át tudtam gondolni, mi lesz most Bellával. Kezdtem nagyon is megkedvelni, aranyos lány volt. Volt egy nagyon érdekes tulajdonsága – legalább is nekem az volt – ha ránéztem mindig elpirult. Különös lány volt és én meg akartam ismer, hiába tudtam, hogy nem lenne a szabad. Tudtam, hogy ha közel kerülök hozzá, azzal előbb-utóbb fájdalmat okozok neki is és magamnak is.

- Min gondolkodsz ennyire? – merengésemből Alice csilingelő hangja rántott ki.

- Csak úgy minden – vontam vállat, de ezzel még nem szabadulok meg Alice kérdéseitől.

- Az a minden Bella?

- Ha tudod, miért kérdezed – vágtam egy grimaszt. – Kedvelem.

- Az nem baj.

- De ő ember, én vámpír – csattantam fel. – És nézd mi lett a vége, mikor Becca és én.

- Egy kis lány – mondta. – Nem lett olyan rossz vég, csak haragszik rád, mert elhagytad mikor szüksége volt rád. Nem azt mondom, hogy vedd el, csak ismerd meg.

- Talán igazad van, abban nincs semmi rossz – adtam be a derekam.

- Lea mindjárt itt lesz – ahogy ez kimondta már meg is láttunk őt a lépcsőfordulóban.

Már fel is volt öltözve, aranyos farmer szoknya, rózsaszín felső és egy fehér kardigán volt rajta. Haja össze-visszaállt, pont úgy, mit az enyém, de kezében már ott volt a fésű és hajszobrászkodáshoz szükséges csecsbecsék. Odajött hozzánk, illetve inkább Alice-hez és nagy boci szemekkel nézett rá, mert tudta ennek nem lehet ellenállni.

- Alice, elkészíted a hajam? – kérdezte.

- Persze pöttöm, addig apukád is átöltözik – nézett rám és én csak most vettem észre, hogy ugyan abba a ruhába vagyok, mint tegnap.

Gyorsan felszaladtam átöltözni. Nem tartott hosszú órákig, az első ruhadarabot vettem ki a szekrényből, ami egy fekete póló és egy farmer nadrág volt. Mikor végeztem már indultam is lefelé, de Carlisle elém állt.

- Fiam, a hátsó bejáratot használd – mondta. – Itt a kulcs – igen a hátsó részhez csak az alkalmazottaknak volt kulcs, így nekem nem.

- Köszönöm – azzal otthagytam és már lent is voltam.

A nappaliban nem találtam senkit ellenben a konyhában mindenki jelen volt. Éppen Leát győzködték, hogy egyen. De lányom nem akart és tudtam ide most más módszer, kell.

- Ha nem eszel, nem megyünk anyuhoz – mondtam a boltívnek támaszodva, ami a nappalit és a konyhát kötötte össze.

Tudtam nem, volt szép dolog, de bevált, mert minden megevett. Húsz perc múlva már a készen álltunk az indulásra. Beültünk a kocsiban és már útban is voltunk. Most lassabban vezettem, mint általában szoktam, nem akartam, hogy Leának baja essen. Néha-néha hátra pillantottam a visszapillantón keresztül, de ő csak erősen az oroszlánt szorította, ha baja volt vagy izgult – mint most is - mindig ott volt vele. Nem sokkal később megérkeztünk, behajtottam a privát parkolók közé és beálltam apám helyére. Ölemben kaptam Leát és nagy léptekkel indultam meg a hátsó ajtóhoz.

Ott könnyen bejutottam, senki nem járt arra, szerencsére. A folyosókon már több bajt okoztak, az ápolok, de őket is sikerült kijátszanom. Pár perc múlva már Becca kórterme előtt álltunk. Lenyomtam a kilincset és beléptem. Becca ébren volt, az ablakon bámult kifelé, de mikor észrevett minket, szája elé kapta a kezét, hogy ne sikítson. Leát lettem, aki nem várt semmit már rohant is anyához. Én még mielőtt közelebb mentem volt, becsuktam az ajtót. Leültem egy székre, ami az ágy mellett volt. Addigra már lányunk az anya mellett feküdt, és az simogatta haját.

- Nem lett volna szabad behoznod – de tudtam, hogy örül neki, mert száj szélén ott bujkált egy kis mosoly.

- Nem lesz gond – mondtam. – Jobban vagy?

- Igen – nézett lányunkra. – Na és te manócska, hogy, hogy itt vagy?

- Hát… - mosolygott tündérien. – Ezt a nagypapától tanultam. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, hegy megy Mohamedhez. Azt hiszem így van.

- Mikor tanultad ez Carlisle-tól? – kérdeztem.

- Mikor elmentek vadászni és ő vigyázott rám, fen voltunk a dolgozószobában. Én megtaláltam egy vastag könyvet és nagypapa felolvasta, abba volt - Beccával egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. A nevetés én hagytam előbb abba.

- Nem kérsz valamit a büféből? – kérdeztem.

- Nem, kösz – mondta. – Jake, majd hoz valamit.

- Itt van? – nézett fel Lea.

- Igen, csak elment kávéért – felelte az anya. – De úgy azért nem mentek el? – ijedt meg Becca.

- Nem, nem megyünk –láttam, megnyugszik. – Ő, tud Leáról.

- Igen ő tud – helyeselt. – De Bella nem és nem szeretném, hogy megtudja.

- Biztos vagy ebben? – kérdeztem vissza, miközben Lea anya hajával játszott.

- Igen – válaszolta határozottan.

- Ahogy akarod – egyeztem bele, bár én szívesen elmondanám az igazat úgy is megtudja.

- Kösz – hálálkodott. – És azt is, hogy behoztál.

- Semmiség.

- Apu, te hoztad be anyát? – kíváncsiskodott Lea.

- Igen, én.

- Na jó, mesélj valamit kicsim – kérdte Becca.

- Hát képzeld múltkor Em bácsival voltam vadászni – Becca a kijelentére megrémült. – Nagyon izgi volt, találtunk egy macit és simán legyűrtem egyedül – büszkélkedett lányom, de most már én is kezdtem ideges lenni, ha kezem ügyébe kapom Emmettet.

- Te tudtál erről? – nézett rám Becca.

- Nem – kiáltottam volna fel, de mivel ez egy kórház így próbáltam visszafogni magam. – De ezért Em megkapja magáért.

- Ne – ellenkezett Lea. – Tök jó volt.

Ekkor nyílt az ajtó, nem igazán törődtünk vele, gondoltunk csak Jake jött vissza. De mivel az nem mondott semmit, és még csak Leát se köszöntötte, így Beccára néztem, aki megdermedt arccal bámulta az érkezőt. Én is odafordultam, és aki jött nem volt más, mint Bella.

Várom a megjegyzéseket!!!