Kellemes Karácsonyt!!!

Sziasztok!

NE haragudjatok, de nincs új fejezet, helyette inkább egy kis közvélemény kutatás.
A kérdés pedig a következő: Ti hogyan folytatnátok a Moonshiny-t?
Ez azért van mert, bevallom ihletet, szeretnék kölcsönőzi tőletek és persze titeket is beszeretnélek vonni a történetembe. Ha bármiféle gondolatotok van az szívesen várom, persze ha csak még érdekel a sztorim és ha hiányzik, hogy nincs új rész. A gondolataitokat megjegyzésben vagy e-mail-re: ramona204@citromail.hu-ra várom.
Előre is köszönöm az ötleteket:D

puszi: Ros-alice

ui: Kellemes Karácsonyi ünnepeket!!!

20. fejezet

Moonshiny



20. Fejezet – Hol?



(Bella szemszöge)



Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, még csak nem is láttam semmit, csak a sötétséget. A helyiségben, ahol voltam még csak fény se szűrődött be. Igaz azt se tudtam, hogy kerültem egyáltalán ide. Utolsó emlékem, hogy haza felé tartok Mike-kal, aki, amit kitett a házunk előtt el is hajtott, utána valahogy semmi se jut eszembe, se kép, se hang.

Éles fájdalmat éreztem a tarkómon, oda is kaptam, de egyből meg is bántam, mert felszisszentem, de ez még semmi, valami meleget éreztem a kezemen, ami vér volt. Amitől én rosszul vagyok, nem csak a látványától, de még az érintkezésétől is. Mélyen lélegeztem, ez általában segített ilyenkor, és szerencsére most is. Miután legyőztem a hányingeremet, azon kezdtem el gondolkozni, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. Egyáltalán Forksban vagyok még?

Ez a hely, ahol most vagyok, nagyon kicsi és nyirkos. De a sötéttől nem láttam semmit, és azt valahogy éreztem, hogy valamiféle pincében vagyok. De hol, és ki hozott ide? De a legrosszabb benne, hogy félelmetes. Rettegek, hogy mi is vár rám, ha az a valaki, aki idehozott, bejön a szobába.

Bárcsak itt lenne Edward, ha ő itt van semmitől se félek. De nem lehetek ennyire önző, mert akkor ő is veszélyben lenne, nemcsak én. Nekem pedig már a gondolattól is, belefájdul a szívem, hogy ő bajban van. De legyünk optimisták, az én apám a rendőrfőnök, biztos már keresnek és hamar meg is fognak találni. Vagyis remélem.

Minden egyes percben jobban és jobban rettegek, a rám várótól. De még is a kíváncsiságon túl szárnyal a félelmemen, tudni akarom, hogy miért is vagyok én most itt. Tudnom kell, hogy ki lehet, ennyire gonosz és elvetemült, hogy elrabolt, mert hát önszántamból biztos nem jöttem volna ide.

Ekkor kinyílt az ajtó. A fény, ami beszűrődött rajta vakította a szememet, így hosszú időre be kellett azt csuknom. Majd csak mikor retinám megszokta a fényt, akkor nyitottam úja fel szemhéjamat. De már meg is bántam a tettemet, egy ijesztő vörös szempár nézett egyenesen az én barna szemeimben. Olyan közel volt hozzám és olyan áthatással nézett a szemembe a másik szemgolyó, hogy úgy éreztem a vesémig belém, lát, hanem tovább, és ez még jobban megrémített engem.

De szerencsémre távolabb húzódott tőlem, úgy hogy már fel tudtam őt mérni. Férfi volt, magas, sötét haja volt, úgy, mint Emmettnek, csak az övé nem volt göndör, testén látszott, hogy sokat van vele foglalkozva, és azt jól fel tudtam mérni, mivel nem volt eltakarva felsőteste. Furcsálltam is, hogy nem fázik, csak nadrágban, mikor én majd megfagyok. De ezt a kérdés jobbnak láttam nem feltenni elrablómnak.

Csak bámult engem, úgy, hogy azt hittem mentem felfal, de nem ezt tette. Szája széle megrándult, majd mosolyra húzódott, ördögi vigyorra, hogy pontosabb legyek. Megremegtem a vigyora láttán. Féltem ettől az embertől, olyan volt, mintha valamiféle hideg veremben lettem volna bezárva vele, de még sem a vacogás uralkodott volna el rajtam, hanem ez az ember. Rettentő ijesztő volt a szem, minden szemkontaktus, mikor szemünk találkozott, azonnal megszakítottam. Rettegtem a vörös szemeitől, amik úgy csillogtam, mint a rubint.

Néha végig mérte a testemet, ami még ijesztőbb volt, mint eddigi tette. Olyan volt, mikor ezt tette, mint a vadász, aki feltérképezni a zsákmányát. De ilyenkor mindig az a jelentet bukkant elő tudatom mélyéről, az, mikor apámmal az ismeretterjesztő filmet néztünk a vadmacskákról, akik épp a zsákmányukat kergették, majd elkapták és megették. Csak egy baj volt, hogy itt én volt a zsákmány és ő a vadász.

- Rég láttunk egymás – szólalt meg az idegem. Hangjánál félelmetesebbet eddig nem is hallottam. Érces volt és közben mégis szép. Nem volt olyan bársonyos, mint Edward, de mégis gyönyörű. Mikor beszélt, Edward hangjára gondoltam, mert az, tudtam, hogy megnyugtat. De ennek a férfi hangja, nemhogy megnyugtatott volna, még több félelmet ültetett a szívembe. – Hiányoztál már – kezével az arcom felé indult meg és azt megsimogatta. Keze pont olyan hideg volt, mint szerelmemé, de az övé még is fájdalmat okozott nekem, mikor hozzám ért. – Sokat gondoltam rád az elmúlt években – mikor eljutottak a szavai a tudatomig, akkor jöttem rá, hogy ő ismer engem, de én nem őt.

- Nem… nem tudom… ki maga – dadogtam a félelemtől és a hidegtől is. Erre ő egy hatalmas, üvöltő kacagásban tört fel, mintha olyant mondtam volna, ami nem igaz. De én igazat mondtam, még életben nem láttam ezt a férfit, és ilyen ember csak emlékeznék, akinek vörös szeme, jó formán lángol.

- Csaknem, elfelejtettél, drágaságom – vigyorgott. – Pedig az én naiv lelkem azt hitte emlékszem még rá – csak úgy vigyorgott, mintha élvezné, ami lát.

- Nem értem magát – mondtam, alig hallatóan.

- Tudod – kezdett bele. – Téged és azt a kis Edwardkát gyűlöltem, de aztán rájöttem, hogy nektek köszönhetek mindet – ekkor jöttem rá, hogy ő most összetéveszt engem Beccával. Most már értettem, miért is vagyok itt. Csak azt nem, hogy mit tett ezzel a férfival a nővérem és a szerelmem. – Nekem, lenne kedved beszélgetni a múltunkról. Mondjuk ehhez kéne a kis barátod is. Vagy, azóta, már férjed is? – a szó hallatára a szívemben hatalmas űr keletkezett. Fájt megtudnom, hogy Becca és Edward az esküvőt tervezte már, mikor én még itt sem voltam Forksban. – De mindegy is. Inkább mesélj nekem valaki érdekeset!

- Ki maga? – kérdeztem. – Én nem értem miről is beszél. Én haza szeretnék, menni. Nem értem miért is vagyok most – kezdtem, hisztérikussá válni, de már nem érdekelt, csak el akartam menni innen, a pokolból.

- Még, hogy nem érted? – felállt és akkora pofont adott, hogy én majdnem két métert repültek hátra és talán még most is repülnék, ha a fal meg nem állított volna.

Mire végre fel tudtam tápászkodni a földről, ő már sehol sem volt. Csillagokat láttam a szemem előtt, de a legkevésbé se aggasztott úgy, mint a fejem. Mert az, majd szétreped a fájdalomtól, kezemmel a fájdalom irányában tapogatóztam és egyből meg is bántam. Ugyanis egy mély nyílást sikerült találnom a fejemen. Kezemet lassan lefejtettem a sebről, majd minden elsötétült előttem, valószínűleg elájultam.

Mikor legközelebb felébredett, már elrablóm is a szobában volt. a szemében valósággal áradt az undor és a megvetés, de ez a legkevésbé sem érdekelt. A fejemben való tompa, de intenzív fájdalom lekötöttet minden gondolatomat. Nagy nehezen azért sikerült feltornásznom magam ülőhelyzetbe. Mikor már stabilan ültem, annyira, hogy újra a férfira nézhessek, megint csak a vörös szempárral találkoztam.

Addig is tartottam tőle, de most már szinte rettegtem ettől az embertől. Még a tudat is, hogy vele egy helyiségben kell tartózkodnom, már attól is meg-megremegtem. De mikor ránéztem, nemcsak remegés fogott el, de hányinger is. Nem tudtam megmondani, hogy mitől is vagyok ennyire rosszul tőle, de egyszerűen megbírtam elviselni őt.

Furcsa volt ez a férfi, olyan természet feletti, és ez alatt nemcsak a vörös szemeit értem, pedig azok is különlegesek. Hanem az egész lényét. Különös, láthatatlan erő lengte őt körül, gyönyörű, mégis ijesztő, vonzó és egyszerre taszító személyiségű. Az egész teremtmény ellent mondás volt. Meg persze azt sem felejtettem el, amit Edwardról mondott.

Tudni akartam, hogy ez a valaki, mit is tud Edwardról és legfőképp, annak múltjáról. Mert, abban biztos volt, hogy valami rejteget előlem és ezt az elrablóm, tudja. Ez pedig ki fogom deríteni. Ezt pedig csak egy módon fog menni.

A férfi, aki velem szemben figyeli minden mozdulatomat, azt hiszi én, vagyok a saját nővérem. Tudom, undorító dolog, amire készülök, de nem fogom tenni, bármennyire ellenemre van, mert különben úgysem tudnám meg. Mert abban biztos vagyok, se Edward, se Becca nem árulják el egymást. Nekem fáj talán a legjobban, hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodnom és már a gondolattól is, a sírás kerülget, de nincs mi tenni, meg kell tudnom az igazat. Nem élhetek hazugságban és már így is, talán túl sokáig hagytam, hogy becsapjanak.

- Miért hoztál ide? – azt hiszem egyelőre csak alapjáraton, próbálok puhatolózni. Így is feltűnő lehet majd neki a hirtelen jött beszélgethetnékem. De Becca módján talán így vagyok a legjobb.

Rám emelte a szemeit és különös csillogást fedezettem fel bennünk, mintha csak erre a kérdésemre várt volna, már mióta. De most legalább megkapta. Közelebb húzódott hozzám, amitől nekem megint csak hányingerem támadt. De tudtam, hogy muszáj lesz le győznöm az undoromat, mert még nem hinne nekem.

- Már vártam ezt a kérdés – súgta a fülembe és valami bizarr mód miatt, hangjáról egyből Edward bársonyos hangja jutott eszembe. – Drága, pici Beks-em – ezt a nevet még csak Mike-tól hallottam a kórházban, és ha az emlékeim nem csalnak, régen szólították így Beccát, még mielőtt összejött volna Edwarddal. Levonva a következményeket ez a férfi Beccát még az Edward előtti korból ismerte. De ahogy jobban megfigyeltettem elrablóm nem is férfi volt, inkább egy korombeli fiú. Az arcán láttam, hogy van egy-két erősebb vonása, ebből következtettem, hogy férfi, de tévesen, mert ő is, igen is egy tizenhét év körüli kamasz. – Miért tetted ez velem vagy inkább miért hagytad, hogy ezt tegye velem?

- Olyan dolgokat emlegetsz fel, ami már nagyon rég történt – próbáltam tárgyilagos maradni, mivel fogalmam sem volt, hogy miről is beszél. De mondatiból az le tudtam következtetni, hogy Edward tett vele valamit. – Azóta, sok minden megváltozott, nem gondolod?

- De, ebben igazad van – búgta a halkan. – Sok minden változott például te is. De főleg én - az én szót, olyan undorral mondta ki, hogy az, valami fájdalmas volt, de nem szóltam közbe, figyelmesen hallgattam. – Nézd csak rám, mit tett velem a barátod és te – most már nem halkan beszélt sokkal inkább, köpte a szavakat. - Pont ezért fogok rajtatok bosszút állni, de elsősorban rajta – majd felpattant mellőlem és kivonult a szobából, maga után becsapva az ajtót.

Nem értettem a viselkedést egyszerre volt elesett és erős. Mindenért Edwardot okolta, és tudnom kell mit tett vele szerelmem minél előbb. Már alig várom, hogy visszajöjjön és, hogy kérdezhessek tőle. Fel keltette bennem a kíváncsi énekemet, ami most csillapítani akarja az étvágyát, minél hamarabb. Olyan érzésem volt, mintha egy éhes vadállat bújt volna belém és csak az ételen, jár az esze.

Annyiféle variáció jutott eszembe, hogy azt leírni is nehéz lett volna. Mit tehetett vele Edwad? De közben maga a fiú titka is érdekelt. Nem tudom milyen módom, de érdekelt az ő múltja is, mert az, szorosan összekötődik Edwardéval és én mindent tudni, akarok róla, minden az ég adta világon. Újra nyílt az ajtó és megjelent az, aki csillapítani tudja az étvágyam. Megint leült mellém, de most jóval távolabb, mint az előbb.

- Gondolkodtam – szólalt meg. – Már tudom, hogy fogom elvégezni a dolgom. De nekem drágám nem esik semmi bajod, ígérem. Nekem az is elég, ha Edward, drága szenved.

- Ez, hogy érted? – érdeklődtem tettetett kíváncsisággal, de valahogy ez a kíváncsiság azonnal félelem lett, amit kiejtette a szenvedés szót és, hogy csak ő fog szenvedni. Lélegzésem meg-megállt a hirtelen jött felismeréstől. Én leszek az eszköz, hogy Edwardot bántsa, és ez nem engedhettem meg neki. – Mit akarsz vele tenni?

- Hogy mit? – kérdezett vissza egy ördögi vigyor kíséretével. – Ne aggódj időben, megtudod. De mielőtt már mit is tennék, lenne egy feladatom számodra – majd a zsebében kezdette el kutakodni és elő vett egy mobil. Majd nekem adta. – Hívd fel!

- Nem – nem tudom, miért is ellenkeztem, de éreztem, hogy ez így helyes. Nem akartam, hogy Edwardnak baja essen, inkább akkor már én, mint ő. Mindent meg tennék, hogy ő boldog legyen. Még akkor is, ha nem velem találja meg azt. – Nem szabad a múlton rágódni – próbáltam nyugodt maradni több-kevesebb sikerrel. – a múlt elmúlt, annak már nincs jelentősége – hevesen érveltem igazam mellett.

- De van, ha csak abban érzed jól magad és semmi másban – sóhajtott, és tényleg láttam rajta, hogy fáj neki az emlékezés, csak azt nem értettem, akkor miért is bolygatja a múltat. – Ez már nem lényeg, mert nem sokkára visszakapom, amit elvettek tőlem.

- És nem gondolod, hogy inkább elveszítetted? – kérdeztem. – És már rég nem volt az a tiéd?

- Nem – válaszolt ridegen. – Mert az a barátom volt, egész addig, míg a másik meg nem jelent. Én mindent tudtam róla. Rólad – leesett az állam a hallottaktól. Ő Becca barátja volt, ha nem a legjobb. – Sokkal többet, mint te az gondolnád.

- Én ez nem értem – nyögtem a szavakat. – Ha a barátom voltál, miért nem viselted el Edwardot? Ő nem rossz ember.

- Még hogy nem rossz… ember? – nevette el magát a mondatomon, csak tudnám miért is. – De mindegy is mit mondunk rá, nekem most mennem kell enni.

Azzal kirohant a szobából. Azt hiszen direkt hagyott most magamra, mindkettőnk érdekében. Az övé az volt, hogy lenyugodjon, mert láttam rajta, hogy szavaim kiborítják. Bármennyire is gyűlölnöm kellett volna, amiért, hogy elrabolt, hogy elszakított szeretteimtől, annál inkább szántam őt. Nagyon magányos ember lett belőle, csak azt nem értem, hogy miért. Hiszen ha jobban megismeri az ember, rájön, hogy nem rossz és nem is félelmetes a vörös szemeit leszámítva.

De most nem is az érdekelt a legjobban, hogy mi történ ezzel a fiúval, akinek még csak a nevét se tudtam meg. Hanem az, hogy mi mindent tudtam meg tőle. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Főleg az Edwarddal kapcsolatosak. Nem értettem és nem is akartam megérteni, hogy, hogy lehet rá azt mondani, hogy ő gonosz. Ezt nem tudtam nem elengedni a fülem mellett. Minden ember, akivel addig találkoztam és megkérdeztem tőle, hogy mit is tud szerelmemről, egyből azt mondta, kerüljem. Ezt mondta Jessica, Mike és ezt mondta Paul is az ő furcsa stílusával. De most még ennek a fiúnak a mondatai maradtam meg bennem a leginkább.

Miért mondja mindenki, hogy kerüljem életem eddigi legnagyszerűbb jelenségét? De még is csak van valamiféle alapja, hogy ezt mondják nekem. Csak arra kell rájönnöm, hogy miért teszik ezt. Hiszen ha megismerik őt, rájönnek, hogy Edward nem gonosz, csak különleges, mert ezt az egyet nem tagadhattam le, mert volt benne valami különösen csodás. Azt nem tudom megmondani, hogy mi. Talán az a bársonyos hangja, vagy azok az aranybarna szemek, amikkel ha rám néz, én egyből elolvadok, de volt valami. Én nem tudtam felfogni, hogy nem lehet őt kedvelni. Én még azt a jéghideg bőrét is szerettem, pedig azok tényleg nagyon hidegek voltak. Szerettem őt tiszta szívemből és tudtam, hogy ő is szeret, csak nem tudja úgy kimutatni. De voltak olyan pillanataink, amikor, nagyon is megmutatta, mi rejtőzik benne és én ekkor igen is, tudtam, hogy szeret és nem, azért mert Beccára emlékeztettem, hanem mert én Bella vagyok. Bellát szereti és senki mást én, ezt tudom, és csak ezt kell a szemem előtt tartanom, minden olyan alkalommal, mikor őt szidják a fülem hallatára.

Sokáig ültem ezek után a sötétben. Senki nem zavart meg, a fiú se jött be hozzám még csak meg is kukkantott be. Minden csendes volt, ami most nagyon is megnyugtatott. Lehajtottam a fejem a padlóra és behunytam a szememet. Elaludtam és álmomban olyan helyen voltam, ahol minden fényes, de nem is ez volt fontos hanem az, hogy megláttam ott őt, Edwardot. Aki engem nézett és szemivel hívogatott, nekem nem is kellett több, odarohantam hozzá, de mire ő a karjaiban zárhatott volna, én egyszerűen csak felébredtem.

Felültem, és közben magamat kezdtem el szitkozni, hogy miért pont most kellett felébrednem. Pedig mennyivel jobb lett volna az álmomban maradni, ahol Edwarddal lehettem volna és nem itt ezen a szörnyű helyen. Mikor megint csak emlékeim eljöttek és ráébresztettek, hogy hol is vagyok a sírás kezdett el kerülgetni. Nem is kellett sok, pillanatok alatt zokogásban törtem elő és az sem érdekelt, ha épp kiszáradok a könnyeim hiányától.

Hallottam, ahogy az ajtón nyikorogni kezd, jelezve ezzel nekem, hogy beléptek rajta. Nem néztem fel, így is jól tudtam kijött be. Leült mellém és átkarolta a vállamat. Meglepődtem azon, ahogy a bőre érintkezett az enyémmel. Az ő bőre is jéghideg volt pont, mint Edward és a bőre színei is éppolyan sápadt volt, mint neki. Elhúzódtam a fiútól, hogy a szemébe nézhessek.

- Mi történt veled? – tettem fel a kérdést azt, ami leginkább érdekelt, már-már annyira, hogy a kíváncsiság, majd kifúrta az oldalamat. – Mi miatt tetted ezt velem?

- Tényleg akarod tudni – bólintottam, majd ő mélyen sóhajtott és belekezdett. – Azt, hogy miért tettem egyszerű a válasz a bosszú vezérelt, de ezt már mondtam. De, hogy miért pont rajtad keresztül állok bosszú a szerelmeden, az már más kérdés. De előtte én kérdezek Bella – tudja, rájött, hogy nem Becca vagyok, de honnan. Megijedtem és újból el fogott az a rémisztő érzés, mint az elején. Levegőt kapkodva kezdtem el venni, de nem érdekelt, ha pánikrohamot kapok, csak ki akartok innen szabadulni. – Nyugalom, Bella – a hangja tényleg nem volt mérges, amitől egy kicsit megnyugodtam. – Már az elején tudtam, hogy ki vagy – folytatta. – Már, mint nem az elejétől fogva, de már jó ideje – vallott szint.

- Akkor, miért nem mondtad? – kérdeztem.

- Mert szórakoztató volt – vigyorgott megint az ördögi mosolyával, ami mindig megrémisztett. – De ez így még jobb – esett gondolkodóba. – De azért ismered Edwardot? – bólintottam. – Remek, hívd fel, nyomta a kezembe a telefonját.

Elvettem tőle a mobilját, majd felnyitottam, és beírtam a számot. Percekig gondolkodtam, hogy megnyomjam-e a zöld, kis gombot. Variáltam, hogy akartam-e én Edwardot is bajba sodorni vagy nem. Itt ültem és bámultam az egymást követő számokat, de dönteni nem tudtam, egyszerűen nem ment. De döntetem kellett, mert a fiú mellettem már kezdett nagyon is dühös lenni, így megnyomtam és a fülemhez emeltem a telefont. Kicsengett, majd megint, míg egyszer csak egy ideges, aggódó hang szólt bele.

- Halló – hallottam szerelemem hangját, és egyből elszorult a szívem. – Ki az? Te vagy igaz Brian? Hol van Bella?

- Szia, Bella vagyok – szedtem össze magam és végre beleszóltam. – Brian – végre megtudtam elrablóm nevét is. – mondta, hogy hívjalak fel – majd Brian kikapta a kezemből a telefont és most ő szólt bele.

- Szia drága, vámpír barátom! – köszöntette őt Brian, de nekem csak a VÁMPÍR szó maradt meg a tudatomban

VÁMPÍR, VÁMPÍR, VÁMPÍR…

19. fejezet

Moonshiny



19. Fejezet – A bajok csak most jönnek



(Edward szemszöge)



Amit megtudtam, hogy mi történt uralma alá vont a pánik. Nem szabadot volna rettegnem, mégis azt tettem. Féltem, hogyha az a szörnyeteg tudomást szerez Leáról, akkor megölni. Közben pedig ott volt az a tudata is, hogy mi van, ha a szörny összekeveri Bellát és Beccát. Mindkettejüknek különösen csábító és jó illata volt. A mi fajtánkat pedig ez megbabonázza.

A többiekkel először úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk megbeszélni a teendőket. Én vittem Beccát a hátamon, és úgy csimpaszkodott belém, mint egy kis majom. Ez régi emlékeket idézett fel bennem, de koránt sem olyanokat, amiket vártam. Azt vártam, hogy előtör belőlem valami érzés, de ilyesmi nem is történt. Igaz éreztem szeretet, de az nem olyan volt, mint amikor Bellával vagyok.

De mégis távol kell magamtól tartanom őt, hisz ő halandó, én nem még szép szóval sem vagyok az. Épp olyan szörny vagyok, mint akit családommal és a farkasokkal próbálunk elkapni. Nem akartam neki is fájdalmat okozni, annál ő sokkal többet és sokkal jobbat érdemel. Sokkal jobb embert, - és itt az emberen van a hangsúly – mint én. Nem ember, hanem szörny vagyok és ez a legrosszabb, hogy le kell róla mondanom, és tudom ez most még nehezebb lesz, mint Beccánál volt. És én már akkor is gyáva voltam és őt se hagytam el.

Már láttam a házunkat, de nem lassítottam minél előbb el akartam pusztítani az a vámpírt. A gangon már vártak ránk, Rose kint volt kezében tartotta életem értelmét, aki csak úgy sugárzott mikor meglátta hátamon az anyát. Egyből lemászott Rosalie karjáról és elénk futott. Pontosan akkor álltam meg és Becca is akkor mászott le rólam, mikor lányunk elénk ért. Egyből anyja nyakában ugrott.

- Szia mami – köszönt neki, de el nem eresztett volna Beccát egy percre se. – Olyan jó, hogy itt vagy, már annyira hiányoztál.

- Te is nekem – mondta Becca mosolyogva és látszott, hogy mennyire boldog, hogy láthatja a lányát. – De ma egész nap itt leszek veled és játszhatunk. Na mit szólsz?

- Az, nagyon jó lesz – majd rám pillantott. – Te is maradsz apa?

- Ez majd bent megbeszéljünk – jött oda hozzánk Carlisle. – Nem a legalkalmasabb hely a beszélgetésre. Bent majd lehet ez folytatni – majd karon fogta anyámat és befelé indult el. Mi gyerekei pedig készséggel követték. Mert, ha még Alice, Jaspre és Emmett is kint álltak velünk a szabadba.

Lea végig anyja karjaiban volt és szorosan ölelte őt. Belépve a házba mindenki a nappali felé vette az irányt. Carlisle a kanapé mögé állt és Esme vállára tette a kezét, aki idő közben leült. Alice is helyet foglalt Jasper ölében, a fotelben. Rose és Emmett a kandalló elé álltak. Becca a másik fotelbe ült le, Leával az ölében, én pedig melléjük guggoltam és Lea fejé búbját kezdettem el simogatni.

Majd hatalmas csend lepte el a szobát. Senki nem, mert meg szólalni és én ezt most valahogy meg is értettem. Mindenki próbált magára nyugalmat erőltetni, de nem sok sikerrel. Még Alice is ideges volt, és hadd ne említsem Jasper, aki nem csak saját érzelmei miatt aggódott, hanem a miénkért is. Rose pedig már majd felrobbant, hogy senki nem mond neki semmit, hogy mi is történt kint Jacobbal.

Jake-t valahogy mindig is utálta, eleinte miattam, mert úgy tartottunk, hogy miatta nem lehetek Beccával. Ma már rájöttem, hogy nekem nem ő az igazi. De Rose ezt nem így gondolja, az igaz elfogadta, hogy nem leszünk újra együtt, de ő mindig Beccát fogja szeretni. Bellát is kedvelni, de gondolataiban mindig azt üzeni felém, hogy rosszul döntök, mert nem tőle van lányom. De most mégse ez érdekelte a legjobban, hanem az, hogy mi is történt.

- Valaki megmondani mi történt? – adott hangot gondolatinak. – Már nagyon idegesít az a csend.

- Rose – szólt rá Esme. – Kérlek, nem ez a legjobb pillanat a veszekedésre.

- Sajnálom anya – hajtotta le bűnbánóan a fejét Rosalie. – De akkor mi a baj?

- Itt van – bukott ki Beccából a válasz. – Sam-ék vették észre az illatát, és most őt üldözik. Engem meg rátok bíztak – de mintha nem is Rose-nak mondta volna, inkább csak maga elé motyogta. Majd hozzám fordult. – Edward – mondta könyörgő hangon. – Bajt érzek, nagyot kérlek, ne hagyd, hogy valakinek is baja essen. Azt nem élném túl – a hangja a végére teljesen hisztérikus lett.

Még sose láttam még őt, így ennyire kiborulni. Kivéve akkor egyszer, de annak még több éve is meg van. Igen, akkor láttam őt így. Lea születése napján. Emlékszem, mintha most is átélném:

Alice rohant le az emeletről, és majd nem sírt már. Odafutott elé és esedezve nézett rám, mintha tőlem várná a megoldást. Bele akartam nézni a gondolatiba, de nem engedte. Majd Jasper odajött hozzánk és magához húzta Alice-t. Húgom, fivérem vállára borult és csak ennyit mondott:

- Becca – ekkor már tudtam, hogy baj van. Becca ekkor volt nyolc hónapos terhes és már napok óta rosszul van. Ezt is csak Rose-tól tudom, aki nap, mint nap átmegy hozzá. Én nem mehetek, ugyan is nem enged a közelébe, ami rettenetes számomra. Így csak este mehetek el hozzá, mikor már alszik. De még álmában is láttam, hogy arca gyűrött és nem a jól ismert nyugalom ül rajta. Rettenetes aggódtam ő miatt, de most, hogy Alice is itt van előttem és láttam rajta, hogy fél és nem mer rám nézni. – Becca, Becca… - csak ismételgette a nevét, ami már nagyon is dühített, így megragadtam, hogy kötelezem, hogy a szemembe nézem.

- Mi van vele Alice? – kérdtem dühtől izzó szemekkel. – Mond, hogy jól van és minden rendben – de csak a fejét rázta.

- A fürdő padlóján van, és úgy láttam eszméletlen… - mondta volna tovább, de engem ez már nem érdekelt.

Elengedtem Alice karját és már rohantam is ki. Az erdőn át, mentem, úgy gyorsabb voltam, mintha kocsival mennem volna. A fák és a bokrok csak úgy száguldoztak el mellettem, de engem ez, most még véletlenül se kötött le. Minél előbb Becca mellett akartam lenni, semmi más nem érdekelt úgy, mint ő és a baba. Magamat kezdtem elszidni, hogy miért is nem maradtam vele és miért is, hagytam, hogy rávegyen, hogy ne látogassam. De belül még is bízhattam magam, hogy nem velük semmi gond.

Ekkor már megláttam a házuk körvonalait, így még gyorsabban rohantam, mint eddig. Minden lépésem, egy örökké valóságnak tűnt, de végül, azért még is csak megérkeztem. A bejárati ajtón bementem, úgy, hogy azt majd nem kiszakítottam a helyéről. De legalább bent voltam a házba. Felrohantam a lépcsőn és kivágtam a nyitott fürdőszoba ajtót. Ha most lett volna vérem, azok biztos megfagytak volna az ereiben. Becca a földön feküdt, de legalább eszméleténél volt. A keze a hasán pihen, amiből egyből tudtam, hogy fájdalmai vannak. Egy pillanat alatt teremtem mellette és öleltem magamhoz.

- Edward – hallottam meg fáradt és halk hangját. – Edward… valami baj van… segíts – kérlelt, de én nem tudtam, mitévő is legyek.

- Nyugodj meg – de ezt inkább magamnak mondtam.

- Még nem lenne szabad megszületnie, még korai – hallottam meg elgyötört, mégis gyönyörű hangját.

- Hívom Carlisle-t – előkaptam a telefonomat és már is, hívtam volna, de Becca kivette a kezemből.

- Már késő – mondta. –Jön.

Igen és igaza volt, nekem kellett levezetnem a szülést, de nem bántam meg, hisz két óra múlva, én magam tartottam kezeim között lányomat. Akit az óta a pillanattól fogva imádok, mióta megláttam.

És ez így van a mai napig is. Furcsa volt, begondolni, hogy mennyire megváltozott az életem, attól a naptól fogva. Már két év telt el, de én még mindig tisztán látom magam előtt az a nap történt eseményeket.

- Most, mit teszünk? – kérdezte Rose. – Mert tenni kell valamit, mindenképp. Nem hagyhatjuk, hogy az, az őrült valami baj okozzon vagy, ami rosszabb, valami halálát.
- Ebben egyet értek veled lányom – szólalt meg apánk is. – És már van is egy tervem.

- Mire gondolsz drágám? – érdeklődött Esme.

- Mi fiuk elmegyünk és vadászunk rá – kezdett bele, és mindenki ránézett. – De félek, hogy ez nem lesz elég, és már messze jár, és ezt csak figyelmeztetésnek szánta…

- De akkor is tenni kell valamit – vágtam közben. – Itt nem csak mi, de Becca és már Lea is veszélyben van.

- Tudom, fiam, tudom – csitított Carlisle. – Ezért gondoltam arra, hogy valami mindig a lányok közelében lesz, míg a többiek a vámpír után kutakodnak. Most is azonnal megyünk, mindenki – már álltam is fel, mikor utánam szólt apánk. – Nem Edward, te maradsz. Te tudod a legjobban megvédeni a családodat – és igen igaza volt.

Én mindenkinél jobban féltem és szeretem a lányomat és a lányom anyát. Nálam senki nem óvná meg őket, de még is dühös voltam. Nekem is ugyan olyan jogom van harcolni értük, ha nem több. De még se vitáztam, mert közben ránéztem lányomra, aki biztatóan mosolygott rám Becca karjai között. Lassan bólintottam, hogy belegyezem. A családom tagjai erre egyből készülődni kezdtek és indultak el, felkutatni, és talán megölni a vámpírt.

Mire észhez tértem, már senki sem volt a nappaliba, csak mi hárman. Én felálltam és a kanapéhoz sétáltam, hogy ledobhassam magam rá. Tudtam, hogy mint, én Becca is fél a következményektől, de talán attól jobban, hogy olyannak esik baja, akinek ehhez semmi köze.

- Mi lesz most? – hallottam meg egy halk és félénk hangot, Becca hangját. Felnéztem, és szememmel őt kerestem, meg is találtam. Ugyan ott ült, mint az előbb, annyi különbséggel, hogy Lea már nem volt az ölében. – Nyugalom, csak a konyhába ment – tette hozzá, arckifejezésemet látva.

- Féltem és óvom még a széltől is – motyogtam. – De most nem tudok, mit tenni. Csak ülök itt és bámulok magam elé – a hangom a végére már nagyon is hangos lett.

- Megértelek – állt fel és leült mellém. – De téged most nem ez zavar elsősorban – már most átlát rajtam, pedig csak most kezdtünk el beszélgetni. Becca túl jól ismer. – Mi a baj és ne mondd azt, hogy ezt itt! – mutatott körbe a kezével.

- Félek – vallottam be.

- És mitől Edward? – kérdezte.

- Bellától – mire ő nevetésben tört elő.

- A húgom, Bellától? – kérdezte vissza, két feltörő nevetés közepette. – Edward, ő egy ember. Nem értelek. Hisz szereted. Mert szereted, úgy-e? – bólintottam. – Akkor mi a fene bajod van? És ne gyere azzal, hogy veszélyes vagy ránézve. Mert valljuk be ez az elméleted már meg is, dönt, mert, hogy még én is élek.

- De majd nem meghaltál – akadékoskodtam. – Vagy már nem is emlékszel? És most is emiatt vagy itt.

- De emlékszem – komorodott el az arca. – De ez most már. Te nem attól félsz, hogy elveszíted Bellát, hanem attól, hogy tartozz és felelősséget vállalja valakiért, aki fontos számodra. Neked ez a bajod.

- Akkor is, Becca, gondolkodj – csattantam fel. – Én vámpír vagyok, ő meg ember.

- Ez akkor nem zavart, mikor elcsábítottad – kiabált már ő is. – Vagy csak játszol vele? Miért csinálod mindig ezt?

- Mert megölhetett őt – feleltem. – Az ő vére még jobban csábít, mint a tiéd valaha is. Mi van, ha egy gyenge pillanatban rátámadok és megölöm?

- Mindig vannak veszélyek – hangja már sokkal nyugodtabb volt. – Ha csak kimegy az utcára, elütheti egy kocsi, vagy ha nem kocsi, akkor más. Nem te vagy a veszély, hanem a kinti élet maga.

Csodálkozva nézettem az előttem ülő lányra, aki valójában csak is az igazat mondta el az előbb. Furcsa volt Beccát így hallani, azok után, amiket tettem vele és most még is ő biztat rá, hogy én Bellához tartozom. Pont nem tőle vártam volna el, hogy ezek a mondatok elhagyják az ajkait. Az ilyenek, inkább Alice vagy Esme szájából volt várható, nem attól, aki, jól tudja mi és vagyok, hogy milyen veszélyes is vagyok az emberekre.

- Talán igazad van – bólintottam. – De vannak dolgok, amik ennél zavarosabbak, mint én. Én mennetek el vele vacsorázni, ahogy azt te és Jake teszitek.

- Mi se vacsorázunk együtt – kuncogott és én zavartan néztem rá. – Tudod ő rengeteg ételt igénnyel mióta farkas és valahogy mindig sikerül el enni-e előlem az élet – erre már én is nevettem. – De pont ezért lehetnél egy kicsit lazább.

- Lazább? – kérdeztem vissza.

- Igen – bólogatott hevesen. – De most, csitt, jön egy szem lányunk – fejével Lea irányába mutatott.

Tényleg jött, de nem is jött inkább szaladt felénk egy rakat játékkal. Amikkel a földre dobott, majd maga is közéjük huppant. Felvette a földről a kedvenc játékait és el kezdett velük játszani. Mosolyogva figyeltük őt, ahogy egyiket teszi le, és a másikat veszi elő.

- Anyu, apu – nézett ránk boci szemeivel. – Gyertek ti is. Így olyan unalmas.

- Már azt hittem meg se kérsz – nevetett Becca és már is mellette termett. – ÉS mit is játszol kicsim?

- Hát, amit szoktunk – adtam meg én a választ, majd elvettem a plüss oroszlánt, Lea játéka közül.

Az idő olyan gyorsan telt így, hogy észre se tettem, hogy más rég sötét van odakint és Lea is többször leesteti a fejét, jelezve, hogy álmost. És milyen igazam is volt, alig, hogy ezekre gondoltam Lea már Becca ölébe hajtotta apró fejecskéjét és már az álmok országában is volt. Becca óvatosan megfogta őt és felvitte a szobájába, míg én összeszedtem a játékokat és egy kosárba nem tettem őket. Amit végeztem, lányom anyja is megjelent a kanapén.

- Mindig csodáltam a gyorsaságodat – jegyeztem meg, míg le nem telepedtem mellé.

- Ez bóknak veszem – kuncogott. – De még mindig tudom, hogy miről beszélgetünk Lea felbukkanása előtt – komolyodott el a hangja. – légy bátor és vállald a szerelmedet.

- Olyan könnyen beszélsz – mondtam. – Mintha minden rendben lenne és minden úgy fog majd működni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

- Túl bonyolítod – rázta a fejét. – De inkább beszéljünk másról.

- Na látod ez jó, öltet volt – adtam neki igazat. Már csak az a baj, hogy fogalmam sincs miről is, akarok most beszélni. Mert bevallva, most, ebben a percben, minden olyan nyugodt és csendes, hogy ezt nem akarom megzavarni.

Minden olyan megnyugtató volt, és Beccán is láttam, hogy a pár órával ezelőtti kiborulása már a múlté. De azt is tudtam, hogy nagyon is jól tudja az érzelmeit leplezni előttem és mások előtt is. Belül ugyanolyan olyan feszült volt, mint, én, csak épp nem akarta ezt kimutatni. Tudtam, hogy érzelmet akarok látni Beccán csak egyetlen dolgot, kell mondanom, de azt most inkább hanyagoltam. Nem akartam neki fájdalmat okozni, így is sokat szenvedett már, de valahogy még is kíváncsivá tett a gondolat, hogy mi lesz, ha kimondom.

- Nem sokára el kell mennünk – kíváncsiságon jóval nagyobb volt, mint a józan eszem. – Tudod, hogy ez mivel is jár.

- Igen – mondta teljesen nyugodtam. Hát nem erre a reakcióra számítottam, valahogy vagy valamiért arra számítottam, hogy sírni vagy kiabálni fog. Ehhez képest, viszont teljesen más volt a reakciója, arca nyugodt és közömbös maradt, szemei se árultak el semmi nekem, pedig azokból régen tudtam olvasni, ha gondolatiból már nem. – Tudom, Rose már említette – így már érthető, miért is reagált így. Volt ideje felkészülni, és pajzsot vonni maga körül.

- Az érzelmek elrejtésében nagyon is ügyes vagy – vetettem neki oda morogva. – Néha mutathatnál érzéseket. Még Jazz is mondta, hogy nem érez nálad semmi, csak ha Jacob a közelben van, de nálam vagy Leánál semmit. Szereted őt egyáltalán? – szemei kérdésen hallatára kikerekedtek. Szánakozva és közben még is dühösen nézett rám.

- Hogy szeretem-e a lányom? – ismételte meg a kérdést. – A válasz egyszerű igen. De azt is tudom, hogy csak kevés időm van vele, mert ahogy már mondtad elmentek és én is, itt maradok. Ha kiborulok, kinek lesz az, jó. Senkinek. Lea úgy emlékezne rám, mint egy gyenge nőre és azt nem akarom. Elég lesz majd akkor szomorkodnom, ha majd nem lesztek itt – ahogy hallgattam őt, akkor jöttem rá, hogy ő valójában, mekkora áldozatot hozott is értem és a családomért. Lemondott a lányukról, hogy nehogy lelepleződjünk és közben erős, mert nem mutatja ki mennyire szomorú vagy nem előttünk csak Jake-nek.

Ekkor kivágódott az ajtó és megjelent az egész család, mindegyikükön látszott, hogy baj van és ezt nem csak én Becca is észrevette. Együtt álltunk fel és kérdőn néztünk a családra, akik fejében most még csak hangfoszlányokat se hallottam, ami még jobban erősítette hittem, hogy nagy baj van.

- Mi történt? – törte meg a kínos csendet Becca.

- Mondjátok! – szóltam rájuk, mikor nem mondtak semmit és csak bámultak maguk elé. Majd Carlilse előre lépett és szomorú tekintetét, ránk emelte.

- A határ mentén találkoztunk a falkával, és akkor elmondtak, hogy valakit elvitt a vámpír.

- Kit? – kérdeztem.

- Bellát – jött a válasz, mire Becca ajkait fájdalmas sikítás hagyta el, majd pedig elájult, ha nem kapok volna után beverte, volna a fejét. De míg én őt tartottam, én kiabáltam a családommal, mintha az ő hibájuk lenne.


Igen tudom, hogy sokat késtem és nagyon sajnálom, nincs mentségem, de azért remélem elolvassátok és megdobtok már kommentárral.
Puszi

18. fejezet

Moonshiny



18. Fejezet – La Push



(Jacob szemszöge)



Remegés futott át a gerincemen, amit meghallottam mit is mondott Paul. Nem hittem a fülemnek, hogy a falkából valaki ennyire felelőtlen. Hányszor mondta már el Sam, az alfánk, hogy csak a legszükségesebb helyzetekben beszéljünk ilyenekről. Én is, és Sam is csak azért mondtunk el, hogy vérfarkasok vagyok, mert a bevésődés kötelez minket. De, hogy Paul egy idegennek, Bellának mondjon hasonlókat. Lehet, hogy azt nem mondta el, hogy mik is vagyunk és, hogy mik Cullenék, de ahogy Beccát ismerem és őt nagyon is és neki rettentő gyorsan, jár az esze, és ha Bella csak egy kicsit is hasonlít rá nagy bajban, vagyunk.

Éreztem, hogy Becca izmai megfeszülnek a hallottak miatt. Őt is felzaklatta Paul ostobaság, mint engem és a többieket is. Körbe néztem és láttam, ahogy Sam, Embry és Seth is meg-megremeg a méregtől és még csak nem is ok nélkül.

Időben közbe kell lépnem, ne hogy Paul, még baj okozzon, mint eddig. Elpattantam Becca mellől és odamentem Bellához. Arcán feszültség és kíváncsiság volt. Mintha pillantatok múlva, kimondana az igazat. Gyorsan kellet cselekednem, mielőtt nagyobb baj lenne, mint most van.

- Hello skacok! – köszöntem úgy, mintha nem történt volna semmi. - Mi a helyzet? – próbáltam könnyedén beszélni, de hatalmas erőfeszítéssel sikerült csak. – Bella, menjünk, sétáljunk egyet a parton! – mondtam neki és ő egyből megindult utánam, szerencsémre. Paul persze fortyogott magában, mint mindig, de jól tudtam, hogy őt majd Sam intézi el. Amiért még sajnáltam is egy kicsit, mert hát Sam a falka biztosságát tartja szeme előtt. Már a parton sétáltunk úgy fél órája, mikor eszembe jutott, hogy mondanom is kellene valamit. – Na és, hogy tetszik itt? – tudtam nem épp a legfrappánsabb kérdés, ami a számra jött, de ez is megteszi egyelőre.

- Rég voltam itt – nézett rám nagy, csodálkozó szemekkel, olyanokkal, mint amire szerelmem is szokott, de még is más volt a pillantása. Talán azért, mert nem engem szeret, és mert én sem őt szeretem. – De jól érzem magam itt. Nagyon jó kis társaság gyűlt itt össze. Tényleg, ez gyakran csináljátok? – sikerült elterelnem figyelmét Paul mondatáról.

- Hát, szerintem nem elég gyakran – mondtam és kivillantottam rá, Becca szerint elbűvölő mosolyomat. – Úgy két-három hete azért, mindig találkozunk. De most még nem a legjobb a hangulat, várd meg, amíg tetőfokára hág. Akkor van itt minden tánc, zene és éneklés. Azt nem hagyhatod ki!

- Akkor nem hagyom ki, ha te ajánlod – mondta kuncogva. – De ettől lenne egy kérdésem – lehet, hogy az előbbi kijelentésem, hogy megúsztam, most inkább fordítva sült el. – És nagyon remélem, hogy az igazad mondod. Megteszed, hogy igazat mondasz? – nem volt más választásom, így aztán bólintottam. – Téged, nem zavar, hogy Beccának és Edwardnak van egy lánya?

Hát a kérdés nagyon is meglepett. Először még csak köpni-nyelni nem tudtam. Azt hittem, hogy rákérdez Paul kijelentésére, erre azt kérdi, hogy zavar-e. Az igazat megvallva, nem zavar, hogy Becának van egy lánya. Igaz, annak jobban örülnék, ha tőlem lenne és nem a vérszopótól, de így is jó. Hisz Lea pont olyan, mint az anya és hát őt imádom, minden megtennék érte, de azt is meg kell vallanom, hogy nem mindenben értek vele egyet, de az már csak így működik.

De mégis a kérdésen elbizonytalanodtam, nem tudom miért is, de Bella kérdése szíven ütött. Sose gondoltam meg bele, de lehet, hogy valami igazság abban, amit Bella mondott, de ez akkor is csak féltékenység, mert hát Edwardnak van valami belőle és az a valami nekem nincs meg.

- Ezen elgondolkodtam – vallottam be. – Ne értsd félre nem azért, amiért te gondolod – tettem hozzá azonnal, mert Bella arcán rögtön megjelent a fájdalom és a bánat, de leginkább a csalódottság. – Inkább féltékeny vagyok, mert a vé… Edwardnak – helyesbítettem. –Valamije Becctól, ami nekem nincs meg. Érted?

- Igen – hajtotta le a fejét, mintha szégyenkeznie kellene, a miatt, amit gondol. – Én is így vagyon vele. Félek, hogy Edward bármelyik percben visszamehet Beccához.

- Na, ehhez lenne egy-két szavam nekem is – még belegondolni is rossz volt, hogy Edward újra harcba száll velem szembe. De azt jó volt tudni, mert hát tudtam nincs esélye. – Nem fogja ezt tenni – biztattam egy kicsit. – Becca már engem szeret és nem őt.

- De maga biztos vagy? – nevette el magát a kijelentésemen.

- Ez így van és kész – mondtam. – Menjünk vissza a többiekhez. Már biztos várnak ránk – megfordultam, de ő meg se moccant. – Mi a baj? – kérdeztem.

- Nem, de lenne itt még valami – nézett rám féléken. – Miért mondta Paul, hogy Cullenék, jobb, ha nem jönnek ide?

Na most mit is tegyek? Nem mondhatom el neki ezt, ez túl nagydolog, hogy ezt ő megérts. De talán, ha csak körvonalakban mesélnék róla, abból még nem jöhet rá, remélem. Viszont a falka biztosságát se veszélyeztethettem, hiszen ők a családom, a barátaim, nem árulhatom el őket. Ha nagyjából elmondom, akkor még nem lehet abból nagy baj, vagyis reményeim szerint.

- Tudod ez csak mese, egy rémmese – mondta neki és közben egy farönkhöz sétáltam és leültem rá, Bella pedig követte a példámat. – De ha nem érdekel, nem mondom el? – de p bólintott, hogy beszéljek, így nem volt más választásom. – Hát mit tudsz, a törzsünkről?

- Semmit – vallotta be.

- Akkor az elejéről kezdem – sóhajtottam egy hatalmast és folyattam. – Na legenda szerint, mi a farkasokról származunk – furcsán nézett rám, mintha megőrültem volna. – Na, nem nézz így! De a lényeg Cullenék, az olyan ellenséges törzs és tőlünk úgy mond, védjünk a földünket.

- De Cullenék, ha jól tudom, most költöztek ide? – kérdezte.

- Hát ez az – legyintettem, mintha nem hinnék ebben az egészben, de hisz én vagyok rá az egyik élő példa. – Ez csak mese Bella – felálltam és magammal húztam őt is. – De ideje visszamenni a többiekhez.

- Igen igazad van – mondta és egymás mellet mentünk vissza a tábortűzhöz.

Mire visszaértünk már majd nem teljesen besötétedett és csak a tűz volt az egyetlen fényforrásunk. Én persze fény nélkül is megtaláltam azt, amit kerestem. Emit megláttam őt, letelepedtem háta mögé, és egy puszit nyomtam a nyakára. Éreztem, hogy érintésemre megremeg, de jó értelemben. Majd felnézett rám óceán kék szemein keresztül és arcomat kezdte el tanulmányozni. Jó tudtam, mi fog most következni.

- Minden rendben van Bellával? – nézett a lány felé, aki közben helyet foglalt, Mike-ék mellett, aki közben nagyokat kacagtak mellette, de ő nem, ő inkább elgondolkodva ült. Ha jól sejtettem azon, amit velem beszélt pár perce.

- Szerintem nem lesz vele baj – mondtam. – De az igazat megvallva, félek, hogy rájöhet.

- Nem lesz semmi baj – biztatott szerelmem, majd adott egy nagyon is szenvedélyes csókot a számra, mit persze én nagy szívesen viszonoztam neki.

Ekkor jött oda hozzánk – teszem hozzá épp a legjobb pillanatban - az alfám. Arcáról aggodalmat és bánatot, és nem utolsó sorban valami nagyon is rosszat tudtam leolvasni. Olyan rosszat, amit még álmomban se mertem volna el képzelni. Egyből felpattantam és persze Becca is jó megfigyelő képességének köszönhetően egyből tudta, hogy baj van.

- Baja van Sam? – szerencsére neki több lélek jelenléte volt, mint nekem és egyből rá is kérdezett.

- Attól tartok, igen Becca – hajtotta le bánatosan a fejét alfám. – Jacob – fordult hozzám és én már fel is kaptam a fejem. – Quil és Leah őrjárat közben valami furcsát éreztek, vámpírt a mi terültünkön.

- Cullen? – kérdezte Becca és jól, tudtam, hogy fája neki, ha háborúznánk velünk és azt is, jól tudtam, hogy szeretni és félti azokat a vérszopókat.

- Nem, ez valami más szaga – felelte Sam és éreztem, hogy egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el Becca ajkait. – De jönnöd kell, és beszélnünk kell velünk.

- Megyek persze – vágtam rá azonnal.

- Igen, te is jössz – mondta határozottan Sam. – De Becca is jön – kijelentéssel vitázni akartam, de nem lett volna értelme, hiszen akkor parancsba adja és az ellen nincs mit tennem. – Nem mindenki megy, hogy ne legyen feltűnő, csak ti mentek és most.

Azonnal bementünk Beccával az erdőben. Ott átváltoztam, Becca felült a hátamra és már rohantam is a Cullenék háza felé. Élveztem mancsaim alap, a frisen lehullott levelek ropogását, és maga szabadságot és azt, hogy ezt nem kell egyedül megélnem, mert itt van velem az, az ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem.

Időközben már meg is érkeztem a képzeletbeli határvonalhoz. Megvártam, míg Becca leszáll rólam, majd befutottam az erdőbe és átváltoztam. Majd már egy szakadt nadrágban tértem vissza és átöleltem hátulról Becca derekát.

- Szólj nekik – mondta halkan. – És menjünk vissza!

- Te velünk maradsz – mondtam, majd ő megfordult és belém ütött, majd mikor le akartam fogni, kapálózni kezdett. – Figyelj, ez a legbiztosságosabb most, higgy nekem.

- De veled is biztosságban lehetek – szólalt meg. – És mi lesz Bellával és Charlei-val?

- Velünk nem lesz gond – biztattam. – És te is láthatod végre Leust, és ez valljuk be nem olyan rossz – próbáltam lelket verni belé, mert már rájött ki is az a vámpír, aki ismét is van.

- Jó, rendben – bólintott rá és nagyon is megnyugodtam. – Edward, gyertek ide, kérlek! – kiáltotta el magát.

Majd kibontakozott az ölelésemből és leült az egyik kidűlt fára. Keresztbe tett lábakkal várt. Épp pedig nagyon is büszke voltam rá, hogy itt van, mert jól tudtam nem szívesen, van itt, de még is megteszi kedvemért.

Hallottam, ahogy hátam mögött meglibben a bokor és, hogy megérkezik az egész klán, kivéve a szöszi csaj, Rosaliet. Ő volt az egyetlen, aki még akkor is Beccára akarta tukmálni Edwardot, amikor már nem volt semmi értelme. Itt volt a kedvencem Edward, az apja, aki ha nem lenne vámpír még kedvelmén is, Dr. Cullent. Aztán is volt még Esme ő is aranyos volt. A mitugrász Alice és a fanyar képű Jasper és persze Emmett. Becca kedvelte őket, de én… De mivel nem akartam megbántani őt, így nem is mondtam róla semmit.

- Valami baj van? – tért egyből a tárgyra Edward.

- Igen – mondtam egykedvűen. – Mondhatom úgy is.

- Ne húzd az időt kutya – kiáltott fel a medve gyerek. – Nem érünk rá egész nap. Úgy-e érted?

- Emmett – szólt az úgy mond anyjuk.

- Mi történt? – kérdezte az orvos.

- Itt van – felelte helyettem Becca. Meglepődtem, hogy egyáltalán megszólalt, de így még is csak könnyebb volt. felállt és mellém sétált szép lassan. Látszik, nem siet sehová. – A lényeg, hogy Jake szerint és teszem hová ez nagyon rossz ötlet, azt mondja, hogy menjek hozzátok.

- Ez jó ötlet – értett egyet velem Edward. – Velünk jössz – én pedig óvatosan meglöktem szerelemem, hogy ő átléphessen a határon egyből a vérszopó karjaiba. – Ti addig mit csináltok?

- Vadászunk rá – mondtam.

- Segítünk – szólalt fel a család nevében a Carlisle. – Ez nem csak a ti gondotok. A lányok haza viszik Beccát, mi pedig keressünk őt. Persze a mi területünkön – tette hozzá gyorsan, mert meglátta a képemet.

- Legyen – egyeztem bele. – Ha tudtok valamit, jelezzétek, és persze mi értesítünk titeket. De most már megyek, légy jó szerelmem – búcsúztam el tőle és befutottam az erdőben. Úgy rohantam, mint még sohasem farkas létem alatt.

Minél előbb meg akartam érkezni, arra a helyre, ahol Sam hívatott minket. Amennyire tudtam, csak siettem, de mégis úgy éreztem, hogy már későn érek oda. Féltem, hogy ha az a rohadt vérszopó megtalálja Beccát én mérgemben már mit képes, lennék megtenni. De közben persze féltettem a falkámat, hogy talán valamelyikük megsebesülhet vagy, ami még rosszabb meg is halhat. Azt pedig nem akartam.

De még is mindemellett, még az volt az agyamban, de inkább csak az, lebegett a szemem előtt, hogy bosszút akarok állni, azon, aki bántotta Beccát. Tudtam jól, hogy nem így kéne gondolkodnom még is, csak erre tudtam gondolni.

Végül nagy nehezen odaértem a falkámhoz, akik egy tisztáson vártak rám, emberi alakba. Így én is visszaváltoztam és úgy mentem csak közéjük. Odamentem Sam mellé és vártam, hogy neki kezdjünk a gyűlésnek. Csak azt nem értettem minek is tartunk megbeszélést, mikor fontosabb dolgunk van most, mint beszélni. Egyszerűbb lett volna, - legalább is szerintem – mint itt ülni és várni. Míg itt vagyunk, annyi idő alatt a mocskot is elkaphatnánk. De nem Sam szerint ezt meg kell beszélni. Csak tudtám minek.

- Van valami terved? – fordultam Sam felé. – Mert szerintem most azonnal, indulni kéne, hogy elkapjuk azt az izét.

- Ezt meg se hallottam – nézett mérgesen szememben Sam. – Nem szabad meggondolatlanul cselekednünk. Tudom Jake, hogy aggódsz, de itt nem csak Beccáról van szó…

- Mit mondtál? – csattantam fel azonnal. – Itt most Becca a lényeg értre, jött el a vérszopó.

- Elég – jól tudtam, hogy ez most parancs volt, így egyből néma lettem. Sajna a parancsot nem tudtam, nem betartani. Ez az egy dolog volt, ami utáltam a farkas létembe, hogy nem tudtam ellent mondani a parancsnak. – Megértelek – beszélt halkabban és tudtam jól, hogy ez így is van, de még is ideges voltam. – De térjünk a lényegre! – mind bólintottunk mi többiek, így Sam folytatta. – Csoportokra válunk, és így vadászunk rá. Jake te velem jössz északra! Paul és Seth először megnézik, hogy Bella biztonságba hazaért-e, majd délnek mennek. Quil és Embry itt nyugatra mentek. Leah és a fiatalok keletre mennek. Értve vagyok.

- Igen – mondtuk szinte egyszer. Majd felálltunk és az erdő felé igyekezetünk, hogy indulhassunk végre.

- És még valami – egy emberként nézünk Samre. – Ha valaki valami furcsát észlel, azonnal jelez a többieknek. De egyedül semmi esetre se támad. Na most mehetek! Jake,te maradj- megálltam és bevártam magam mellett alfámat. – Megteszünk mindent, hogy elkapjuk.

- Tudom – bólintottam. – Cullenék is segítenek a saját területükön.

- Rendben ez így jó is – mondta és bevette magát a fák közé. Én is követtem, majd farkasként tértem vissza a tisztásra, hogy ott bevárjam Samet. Nem kellett sokat várnom pillatok múlva ő is megjelent. Nem indultunk el egyből, mert még Sam utoljára egyeztetni akart a többiekkel. Persze fölösleges volt, és én egyre idegesebb, amiért nem indultunk már el.

Nagy nehezen, azért még is csak elindult mindenki a saját irányába. Én Sammel mentem, aki most feltűnően lassan rohant, mintha csak lassítani akarna engem is. Nem értettem miért is csinálja ezt, de nem akartam vele veszekedni, mert a végén még haza küld.

Tudom, hogy nehéz neked, de meg kell értened – üzent gondolatban Sam. – Nekem a törzs is gondolnom kell.

A legnagyobb baj, hogy megértem – sóhajtottam. – De neked is meg kell értened engem. Becca az életem.

Azt teszem, hidd el, de kötelességeim vannak és neked is. Ilyenkor a szerelmet, félre kell tenni.

Könnyű mondani – motyogtam.

Sam gyorsított, így én is ezt tettem. Hiába futott gyorsan, én így is simán tudtam tartani vele a tempót. Nem nagyképűség, de jóval gyorsabb voltam, mint Sam. De nem akartam azzal megbántani, hogy ezt a tudtára is adom, mert tiszteltem őt annyira, hogy ilyet nem teszek. Úgy szerettem Samet, mintha csak a bátyám lett volna. Mindent megtett értünk, hogy könnyebben hozzá szokjuk a farkas léthez, és ha akkor ő nincs, talán meg is őrültem volna.

Közben meghallottam Paul és Seth rémült hangját a fejemben.

Bellát elvitte a vámpír – üvöltötték egyszerre.


Légyszi írjatok megjegyzéseket!
Puszi: Ros-alice

17. fejezet

Moonshiny



17. Fejezet – Nem értem őt



(Bella szemszöge)



Azon az estén nagyon jól éreztem magam. Egész pirkadatig ott volt velünk és azután indultunk csak haza. De akkor is csak azért, mert Becca figyelmeztetett Charlie-ra, hogy észre vehet, de persze ott volt az, az indoka is, hogy pár óra múlva találkozunk.

Edwrad vitt haza és nálunk is maradt, mivel Charlie nem vette őt észre és még csak a szobámba se nyitott be, mikor elindult dolgozni. Már nagyon is világos volt, így inkább úgy döntöttem, hogy már nem fekszem le aludni, inkább készítek valami finomat Beccának, mire hazaér.

Amit hallottam, hogy Charlie becsukja a bejárati ajtót, már ugrottam is és szaladtam le a konyhába. Persze Edward egyből követett és árgus szemekkel figyelte minden egyes mozdulatomat. Elővettem pár hozzá való és rájöttem, hogy minden itthon van, hogy minden úgy mond kellék meg van a csoki tortához, ez volt ugyan is Becca kedvence.

- Mit csinálsz? – kérdezte Edward bársonyos hangja. Felnéztem rá, és csak mosolyogtam.

- Beccának tortát – mondtam egyszerűen. – Ez a kedvence. Segíthetnél, mondtam neki – és kezébe nyomtam egy listát, hogy menjen el a boltba, míg én főzök. Becca még is csak beteg, nem ehet csak tortát.

Edward elment, így én hamar elkészültem a tortával. Míg várakoztam Edwardra, addig csak is a tegnap estén illetve a ma estén gondolkodtam. Nagyon is jól szórakoztam és felhőtlenül boldog voltam, nem csak, mert kibékültem velük, hanem azért is, hogy Jake és Becca elfogadta, hogy Edwardot szeretem. Gondoltam, hogy nem lehet könnyű elfogadni azt, hogy a lánya apjával látja a testvérét, még se szólt semmit. Sőt inkább úgy tűnt nem is foglalkoztatja túlságosan, lehet, hogy ezt csak nekem szánta és belül tombol, de még így is köszönöm neki és Jake-nek. Mert abban biztos voltam, hogy csak Jake tudta őt rábeszélni, hogy nincs ezzel gond.

Míg így merengtem, Edward is megérkezett egy halomnyi bevásárlószatyorral. Nem is gondoltam, hogy ennyi mindet felírtam volna arra a listára, de úgy látszik mégis. Edward lepakolt a konyhába és én már is álltam neki kipakolni. Ekkor döbbentem csak rá, hogy én tényleg nem írtam fel ennyit, csak Edward mindenből többet vett, sokkal többet. Kuncogásomat vissza kellett tartanom, ami nem igazán sikerült, így aztán hirtelen kitört belőlem a nevetés. Edward persze furcsa szemet meresztett rám és kíváncsian nézett, hogy most meg mi a bajom.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Aha – de nevetésemet nem tudtam visszafojtani. Látszik férfiból, van, még életében nem főzött, de talán még nem is vásárolt. De valljuk be olyan anya mellett, mint Esme ez nevetséges is lenne. Hiszen az a nő valóban tökéletes anyának és feleségnek. Ő olyan, mint a karácsonyi filmekben a tökéletes feleség.

- Akkor jó – mondta Edward és elindult a nappali felé. – Bekapcsolom a tv-ét, lesz egy jó kis meccs, és azt szívesen megnézném és valljuk be a főzésben jobb, ha nem segítek – helyeslőn bólogattam neki.

Tényleg igaza volt, jó, ha ez inkább rám hagyja. A főzésben nekem valahogy több tapasztalatom volt, mint neki. Különben is azt akartam, hogy ma minden tökéletes legyen és Edward már adott volt, mert itt volt, de főzni nem tud, és vásárolni se. De én így is imádom őt. Még ezzel az apró hibájával is, mert ez eltörpül a többi jó tulajdonsága között.

Szerencsére a főzőcskézéssel hamar elkészültem. Amit végeztem már mentem is Edward után és lehuppantam mellé. Persze ő egyből megfogta a derekam és az ölébe ültetett. Majd olyan lassan közelített az ajkaimhoz, hogy azt hittem menten megőrülök, ha most nem csókol meg, de végül egybe forrtak ajkaink. Mikor ott volt ajka az ajkamon szívem megint csak dübörögni kezdett, és mintha ő ezt hallotta volna belemosolygott a csókba. Mikor elváltunk egymástól kapkodva kezdtem elvenni a levegő és így még a pulzusom is duplájára hágott.

- Na és milyen a meccs? – találtam meg a hangom a sokk után. – Látom nagyon izgalmas – szedtem a levegőt.

- Elmegy – válaszolta fél vállról, mintha észre se vette volna milyen hatást is tud rám gyakorolni egy egyszerű csókkal is. – Mikor jönnek meg Jake-ék? – terelte el a témát. De tényleg mikor is?

Ránéztem az órámra, és már késtek is. Nem értettem mi okunk van a késésre. De ahogy megismertem Jake-t most biztos vagy ezerszer lassabban és óvatosabban vezet, mint máskor. Ha jól gondolom vagy százszor megkérdezni Beccát, hogy jól van-e, amitől drága nővérem már a falat kaparja mérgében. Hát igen vicces látvány tárult elém, képzeletemnek köszönhetően. Így megint csak nevetnem kellett.

Ezt most viszont Edwardnak is elmondtam, aki ugyan úgy reagált elképzelésemre, mint pillanatokkal ezelőtt én. Ezen egy jó ideig nevettünk is. Egészen addig, míg meg nem hallottam Jacob terepjárójának hangját, egyből felpattantam Edward öléből és az ablakhoz rohantam, ahol már épp láttam kiszállni Beccáékat. Lassan közelítettek a ház felé, és ha jól láttam, és bizony jól láttam, Becca arcán pár pillanatig ott volt a fájdalmas arckifejezés, a keze meg a hasán, pont ott, ahol megsérült. Nagyon megijedtem, de valahogy tudtam, hogy ez a természetes ilyen esetekben.

Majd nyílt az ajtó és megjelentek a nappaliban, egymásba karolva. Edwrad illedelmesen köszöntötte őket és meglepetésemre még Jake is kedvesen intett Edwardnak. Majd mikor meg volt a köszönés is, Jake leültette Beccát a kanapéra, ahol Edward is ült, de arra jól vigyázott, hogy még Becca véletlenül se érhessen hozzá szerelmemhez. Persze Jake egy fejrázást kapott Beccától és egy erről még beszélünk pillantást is. Hát most nem lennék a fiú helyébe, már az is biztos.

De most ez engem, egy cseppet se zavart örültem, hogy nővérem végre itthon van, így még mielőtt Jake leülhetett volna mellé én odamentem, és én ültem a kiszemelt helyre. Megöleltem testvéremet és ő vissza engem, a fiúk, mint mindig most se zavarták meg ez a meghitt pillanatot.

- Mi ez a remek illat? – kérdezte miután elváltunk. – Csak nem? – csillant meg a szeme. Én pedig hevesen bólogatni kezdtem, hogy igen eltalálta. – Akkor hozz belőle, hiányzott már a rendes koszt, mert valahogy a kórházi – fintorodott el az arca.

- Nem kéne előtte valami rendeset is enni? – kérdeztem, de csak egy fejrázást kaptam. Ekkor már jól tudtam, hogy mindegy is, mint mondok. Így inkább felpattantam és kimentem a konyhában a tortáért. Már vettem volna elő, mikor egy kéz hátulról megragadott és megcsókolt. – Hát te? – kérdeztem tőle.

- Jöttem segíteni – mondta egy kaján mosollyal az arcán. – Egyedül úgyse tudtad volna bevinni.

- Ez igaz – és már vettem is elő e négy tányért, de ő az egyiket visszatette a helyére. – Te nem eszel? – kíváncsiskodtam.

- Én nem szeretem a tortát – mondta. – Tudod, nem vagyok oda az édességekért. Remélem nem gond, és nem haragszol érte? – nézett rám kiskutya szemekkel.

- Dehogy, vannak dolgok, amit meg én nem szeretek – adtam egy csókot a szájára.

Aztán már fogtam is meg a tálcát és vittem be a szobában, ő pedig követett. Ahogy letettünk az asztalra az elemózsiát, már ugrottak is rá Beccáék. Majd ahogy felocsúdtam a meglepetésből, én is elvettem egy szeletet belőle. Alig lehetett észre venni, de pillantatok alatt elfogyott a süti és mi, akik jól laktunk, úgy feküdtünk, mint, aki jól végezték a dolgát.

Csak Edwardot sajnáltam, hogy nem evett. Furcsálltam, hogy férfi létére nem eszi meg a tortát, de ha már itt tartunk eddig nem is igazán, láttam őt, bármit is enni. A suliban mindig csak játszott az étellel, de enni nem evett belőle. Mikor náluk voltam, igaz azt mondta, hogy már evett, de ez akkor is furcsa. Most nem azt mondja nem szeretni a tortát. Na mindegy is majd megkérdezem Beccát, ő biztos többet tud erről, mint én. Csak azt remélem el is, mondja.

- Hallom hétvégén jöttök le, La Push-ba – hallottam meg Jake hangját. – Minek is köszönhetem a látogatást, és persze mikor is jöjjek értettek?

- De honnan is tudsz róla szívem? – kérdezte Becca és tényleg látszott rajta a kíváncsiság. – De nem is számít. Mike egyik nap bejött hozzám, a kórházba és feldobta, hogy mi lenne, ha elmennék úgy, mint rég, míg meg belementünk. Szombaton olyan délután négy körül elég, ha eljössz értünk.

- Vettem kapitány – mondta Jake. – De most már mennem is kell. Megígértem apának, hogy segítek a ház körül.

- Jó ki… - kezdett bele Becca.

- Ki ne merj kísérni – szólt rá Jake és már nyomta is vissza gyengéden, az épp fel kellő Becca. – Még nem vagy teljesen jól! – puszilta meg majd el is tűnt a szemünk elől.

Miután Jake eltűnt kínos csend telepedett a szobára. Valahogy éreztem, hogy mind én, mind Becca és Edward is kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetbe. Mert, ha jobban belegondolok, azért tényleg egy kicsit morbid, hogy a saját nővérem gyerekének, apjával járok, vagyis ha így vesszünk az unokahúgom apjával. Ez még az én tizenhét éves fejemmel is nehéz felfogni, de akkor az a picurka lány, hogy fogja ezt elfogadni, hogy én, mint „betolakodó” befészkelem magam az anyja helyére. Nagyon féltem, hogy talál, meg fogja elfogadni, azt, hogy én és Edward egy pár alkottunk. De valahogy még is tudtam, hogy nem Lea reakciójával lesznek a problémáim, hanem inkább valaki mással.

- Bella, Bella – hallottam meg, hogy valaki a nevemet mondogatta, és én persze egyből a hang irányába fordítottam a fejem. Becca aggódó arcával találtam magam, amiből azt következettem ki, hogy már jó ideje elkalandoztak a gondolataim. – Jól vagy?

- Persze, csak elbambultam – feleltem. – De ezt nem, nekem kéne kérdeznem tőled?

- De lehet – kuncogott. – De már jól vagyok, és alig várom már, hogy elmenjünk, La Push-ba – mondta. – De most elmennék lepihenni. Edward – szólított egyből felkapta a fejét. – Üzenem Leának, hogy szeretem.

- Megmondom – bólintott, és Becca ebből megindult a szobája felé. – Már sokkal jobban van – jegyezte meg Edwrad, mikor már Becca eltűnt a lépcső tetején.

- Igen – helyeseltem. – Te is jössz, La Push-ba? – kérdésemre láttam, hogy meglepődik, és szemei kitágulnak. Majd pedig úgy nézett rám, mint egy holtkorosra.

- Nem, én nem tudok menni – felelte. – Én nem szoktam lemenni oda.

- Miért nem? – kíváncsiskodtam.

- Mindegy, hogy miért nem – mondta kicsit hangosabban és igen is ingerült volt a hangja. – De most mennem kell, már biztos aggódnak értem.

- Ó, hát persze – köpni-nyelni nem tudtam, és nem tudtam mire vélni a viselkedését sem. – De mégis mivel? Gyalog?

- Nem – adott számára egyszerű válaszokat, de nekem nem voltak azok, olyan egyértelműek. – Írtam egy sms-t Emmett-nek – és, ekkor épp megszólalt kintről egy kocsi duda. Edward persze egyből felpattant és elindult kifelé. Már félúton járt, mikor eszébe jutottam, hogy én is ott vagyok még. – Tényleg mennem kell, de felhívlak – majd megcsókolt, de most valahogy nem volt, olyan, mint amiket előtte adott nekem, sokkal inkább mondtam volna ezt egy búcsúcsóknak. Még a gondolatra is összeszorult a torkom, nem kaptam levegőt és a szívem is fájdalmasan pumpálta testembe a vért. – Szia – mondta és kilépett az ajtón.

Megijedtem Edward ridegségén, de inkább az, még jobban fájt, hogy ennyire kemény és érzéktelen volt velem. Mert ez a jó szó a viselkedésére érzéketlen, amit nem tudtam mire is vélni. De lehet, hogy csak túl reagáltam a dolgot és tényleg programja van mára, mert hát, ha úgy veszünk, már tegnap óta nem volt otthon. Esme, mint anya már biztos halálra aggódhatja magát. De egy dologban biztos voltam ennek még utána járok.


A szombat nagyon hamar eljött és Becca is napról-napra jobban volt. Valahogy minden a rendes kerékvágásban ment tovább. Jacob mindennap eljött meglátogatni szerelmét, Edward is volt nálam, de végig úgy viselkedett velem, mint mikor elváltunk előtte. Kimért volt. Persze próbáltam feldobni a hangulatot, de valahogy az se segített, hogy Charlie akárhányszor meglátta őt, mindig tudomást adott arról, hogy nem látja szívesen. Ilyenkor vagy én vagy Becca rászórtunk és már elértünk azt, hogy ne ordibáljon, mikor meglátja a nappaliban ülni. De nekem még is rosszul esett, hogy Edwardot nem fogadja el, ezzel ellentétben Jake-kel úgy viselkedett, mint a fiával. Persze meg is értettem Charlie viselkedését, még is bántotta a csőrömet, de nem szóltam érte.

Időközben dudaszóra lettem figyelmes. Felálltam a kanapéról és az ablakhoz sétáltam, elhúztam függönyt és megláttam Jacob terepjáróját és a fiút is, ahogy annak támaszkodva várt minket, lányokat. Hát még várni is fog ránk, mivel Becca már vagy egy órája készülődik. Nem értettem, minek és készül ennyit, hisz csak a tengerpartra megyünk. Majd megint hallottam a dudaszót, úgy láttam Jake is türelmetlen, nem csak én. Már harmadszor dudált, mikor Becca nagy nehezen lejött az emeletről, majd magára dobta a kabátját és intett, hogy mehetünk, mintha eddig csak rám vártunk volna. De azért követtem.

- Szia – ugrott Jake nyakába és szenvedélyesen megcsókolta, mire én egyből elpirultam, mint mindig.

- Sziasztok – köszönt ő is.

Én is oda mondtam neki egy hellot, majd beültünk a kocsiba és elindultunk. Az igazat megvallva nekem nem volt túl sok kedvem menni, főleg Edward miatt. De Beccát és Mike-ot se akartam azzal megbántani, hogy nem megyek el. Lehet, hogy még jó is lesz és egy kis időre, kiveri a fejemből Edwradot, mert arra hát nagy szükségem van jelen pillanatban.

- Na megjöttünk – hallottam meg Jake-t. Ő és Becca egyből kipattantak a kocsiból és én is kellemtelenül követtem őket. A hátunk mögött kullogtam, mert még mindig rajta járt az eszem. De valahogy, még is elragadott magával az a hangulat, ami a parton uralkodott. Rengetegen voltak a parton, olyanok is akiket még nem ismertem, és ha jól sejtem Jacob haverjai lehetek. Mindenki egy tábortűz köré helyezkedett el és még egy srác köré, aki egy gitárral játszott valamilyen dalt, amit még nem ismertem. Mikor leértünk mindenki nagy örömmel üdvözölt minket. – Itt is vagyunk – mondta Jake és leült a gitárt fogó srác mellé, Becca persze egyből az ölébe ült, úgy, hogy hátát az ő mellkasának dönthesse.

- Bella, Bella – hallottam a nevem Angela szájából. Arra felé fordultam, ahol ő ült, épp hevesen integetett, hogy üljek mellé. Én egyből mellé is telepedtem. – Jaj, de jó, hogy itt vagy – köszönt nekem kedvesen.

- Igen – mosolyogtam rá, és csak most vettem észre, hogy mellett ül még Mike, Eric és Jessica. – Sziasztok! – köszöntem nekik, de szemem végig az ismeretlen fiúkon pihent, akikkel Becca úgy viselkedett, mintha csak a bátyai lennének. Nevetett és viccelődött velünk. – Kik ezek a srácok? – kérdeztem a többieket.

- Ők Jake haverjai – válaszolt készséggel Jessica és láttam rajta, hogy nagyon is tetszenek neki azok a fiúk. Bevallva tényleg nagyon helyesek voltak. Az a rézbőr, a kidolgozott felsőtest, ami még a pólójuk alatt is látszott tényleg nagyon elképesztő volt. De még így is, hogy ennyi jó srác vett körül, akárhányszor behunytam a szemem, Edward tökéletes arc volt előttem. Az ő szépsége, nem is hasonlító az itt lévőkhöz. Annyira hiányzott és olyan távolságtartó volt mostanában, de még így is csak rá tudtam gondolni. – Na ő ott Seth – mutatott az egyik srácra. – Nagyon kedves és tisztelettudó kár, hogy nem a mi sulikba járnak. Aki a gitárt fogja ő Paul, ő egy kicsit mogorva, de ha megismered, akkor ő is aranyos. Aztán Paul háta mögött Sam van ő igaz idősebb a többieknél és menyasszonya is, van. Ő olyan felügyelő itt, hogy ne csináljuk semmi baj. Ott van még Embry Jake mellett. Senkit nem hagytam ki úgy-e?

- Nem mindenki elmondtál – bólintott Mike. – De az a lényeg, hogy nagyon jól lehet velünk szórakozni. Egy szóval jó fejek.

- Mióta ismeritek őket? – kérdeztem.

- Mióta Jake és Becca járnak – felelte Angela. – Tudod, még a legelején nem sokat jártunk le. Furcsálltunk, hogy Beccáék jártnak, de nézz csak rájuk – úgy is tettem, ahogy mondta. – Kiegészítik egymást. Ami szerintem nagyon szuper – és igen tényleg igaza volt. Olyanok voltak, mint akik kiegészítek egymást, ahogy az ember rájuk nézett, egyből tudta, milyen szerelem is kell neki. De én csak remélhettem, hogy Edwarddal való kapcsolatom legalább a felét eléri, mint ami köztünk van. Mert az is nagyszerű lenne.

- Szia Seth vagyok – hallottam meg egy ismerten mély hangot, ami egyből kirántott eszmefuttatásomból. – Te biztos Bella vagy?

- Szia – álltam fel és kezet nyújtottam felé, amit ő készséggel elfogadott és megrázott. – Igen Bella vagyok. Te pedig Seth? –nagyon helyes, még játszott rajta, hogy fiatalabb, mint a többiek. A teste ugyan olyan formás volt, még is látszott, ami látszott. Arca, olyan gyermekded és mosolya olyan kedves és széles, hogy még tökéletes fogsora is kilátszott. Így már én se tudtam visszafojtani egy vigyort.

- Igen – bólintott. - Becca mondta, hogy van egy ikertesója, de az nem mondta, hogy ilyen szép – a bókjától egyből elpirultam, és olyan lett a színem, mint a paradicsomé.

- Hé, Seth – fordult hátra, amit hallotta a nevét Palu-tól. – Legalább ne a nővére előtt vedd le a lábáról – majd ő is odajött hozzánk. – Paul vagyok.

- Bella – mondtam.

- És hogy tetszik, La Push? – kérdezte kedvesen. Hirtelen nem is értettem, hogy miért mondja Jessica, hogy mogorva, hisz milyen kedvesen érdeklődik irántam.

- Nagyon szép és barátságon – mondtam. - Olyan rég jártam itt, hogy már nem is emlékeztem rá, de hogy most itt vagyok nem szívesen, mennék haza semmi pénzért.

- Hát az, jó - vigyorgott Seth. – Akkor maradj, ameddig akarsz. Nálam mindig lesz helyed.

- Csak lassan a testtel barátom – mondta a hátam mögött Mike. – Már foglalt.

- És ki a szerencsés? – kérdezte most Paul.

- Edward Cullen – ahogy kimondtam a nevét, mindenki árgus szemekkel nézett rám és olyan tekintettel, mint halálos bűnt követem volna el.

- Akkor miért nem hívtad el őt is? – törte meg a kínos csendet Angela.

- Jól is tette – válaszolt Paul ijesztő hangon, na most értettem meg miért is mondta Jessica, hogy mogorva. – Cullenek jobban is teszik, hogy nem jönnek ide…

Bocs, hogy ennyit késtem, de sok dolgom volt. A megjegyzéseiteket köszönöm és továbbra is várom őket. Bármely kérdés van, ne féljetek feltenni!
Puszi: Ros-alice

16. Fejezet

Moonshiny



16. Fejezet – Emlékek és megbocsátás



(Bella szemszöge)



Rettentően szomorú voltam és nem tudtam elképzelni, hogyan is hazudhattak nekem ekkorát. Lehet, hogy nem mindjárt fogadtam volna el a hírt, hogy van a testéremnek egy lánya. De idővel megbékéltem volna vele és még segítettem is, volna. Még azt a furcsa tényt is elfogadtam volna, hogy szerelmem, Edward az apja a kislánynak. De így, hogy becsaptak, nem tudom mit is lesz ezek után.

Tessék, itt ülök az ágyamon, és egy képet bámulok, ami Beccával vagyunk. Tényleg nagyon haragszom rá, de közben még is szeretem. Nem tudom, nem szeretni. Ez a helyzet Edwarddal is, ha csak eszembe jut, szívem ezerszer gyorsabban kezd elverni, úgy, hogy majdnem kiszakad a mellkasomból. Nem bírtam tovább és kipotyogtak első könnyeim, amiket vagy száz másik követ.

Ekkor éreztem meg az ágyam, hogy az a végénél lesüppedt. Felnéztem és ott ült a végén ő. Bánatos képpel nézett rám és nekem majd megszakadt a szívem, de akkor sem ugrottam a nyakába. Meglepődtem, hogy itt van, de ez az érzés pillanatok alatt átment dühbe, hogy, hogy mert idejönni azok után.

- Még is hogy kerülsz te ide, de ez nem is számít - ordítottam már rá. - Most azonnal takarodja a szobámból!

- Bella – mondta nyugodt hangon, de én kihallottam belőle a fájdalmat is. – Ezt meg kell, beszélünk…

- Ezen nincs mit, megbeszélni van egy lányod a nővéremtől – vágtam a szavába. – akiről azt hazudtátok, hogy a húgod.

- Igen, tudom, nagy hiba volt – ismerte be a bűnét. – De hidd el egyikünk se akarta bántani téged. Mi akartunk el mondani, a megfelelő időben, de…

- De rájöttem – fejeztem be a mondatát. Így még hittem is neki, az elmondottak megnyugtattak, hogy legalább el akarták mondani. de mi van, ha csak azért mondja ezeket, hogy megbocsássak neki, és minden olyan legyen, mint ezelőtt és tovább folytassák a hazugságokat, mert még ki tudja hány titok, van még, ami nincs leleplezve és, amit még nem tudok.

- Igen rájöttél – mondta halkan. – Nem akartunk, hogy így tud meg.

- És miért nem mondtátok el a legelején? – ez volt az egyetlen olyan kérdés, amire az óta szerettem volna tudni a választ, mióta tudom, kik is Lea szülei.

- Féltünk – adta meg az egyszerű választ.

- Tőlem?

- Nem a reakciódtól – válaszolt. – Becca rettegett, attól mit is fogsz szólni, ha elmondjuk, hogy van egy lánya. El akarta mondani, de akkor meg, megtörtént a baleset. Utána meg minden olyan gyorsan történt.

Becca, mint aki retteg, ez olyan abszurdul hangzott, de jobban belegondolva, én se tettem volna másként. Hiszen én csak megjöttem Floridából, és alig tudtam valami róla, csak pár apróságot. Nem fogadhatott úgy a reptéren, hogy van egy lánya, mikor csak most kapta vissza a húgát. Megértettem őt, de még is mérges voltam rá és magamra is. Hogy magamra miért is azt nem tudom elmondani, csak, hogy az, voltam és kész.

- Meg kellett volna mondani – suttogtam. – Vagy legalább is azt hiszem. Nem tudom, hogy hogyan is reagáltam volna. Dühös lettem volna az, biztos, de idővel megnyugodtam volna és elfogadom. De ezt már sose tudjuk meg.

Ezek után néma csend ült a szobára, se nekem, se Edwardnak nem volt mondani valója a másikhoz. Vagyis nekem nem volt, gondolkodnom kellett a hallottakon. Olyan őszintének tűnt, ahogy az imént elmondatta a dolgokat, és hogy nem akartak hazudni. Még is voltak bennem fenntartások, ami valljuk be jogos is. Sose tudtam megbocsátani egykönnyen, ha becsapnak. Most mégis úgy éreztem, hogy már most megtörtént. A bocsánatomat elnyerték, de a bizalmamat elveszítették mindketten, idő úgy biztos, hogy visszaszerezhetik, de az, nem mostanában lesz.

Felnéztem Edward arcára, kerestem vele a szemkontaktust, de nem megtaláltam, feje le volt hajtva. Így álla alányúltam és követeltem, hogy nézem a szemembe. Szemében hatalmas szomorúság, bánat és igen bűntudat volt, legfőképp bűntudat. Elhittem neki, hogy nem akart rosszat, még is sikerült neki fájdalmat okozni.

- Ne haragudj – mondta és tudtam, hogy tényleg őszintén mondja. – Tudom, hogy nagy hiba volt részemről, de már csinálhatom vissza, pedig legszívesebben azt tenném.

- Nem haragszom már – mondtam és végig simítottam tökéletes arcát. – Csak még nem tudok bízni bennetek. Úgy-e ezt megérted?

- Meg – mondta és végre egy kis mosoly is megjelent az arcán. – És hidd el mindent meg fogok tenni, hogy visszaszerezem.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani – nevettem el magam.

- Bella – szólított meg és én kíváncsi tekintettel figyeltem őt. – Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillatat, hogy kérjek valamit, de még is, muszáj megtennem.

- Mondd nyugodtam – biztattam. – Hallgatlak.

- Azt szeretném kérni – kezdett bele. – Hogy senkinek se mondd el, hogy Beccának és nekem van egy lányunk. Senki nem tud róla, csak mi és persze a szülők.

Megértettem a kérését. Felfogtam, hogy ez eddig titok volt és, hogy én most ezt a titok leleplezhettem. De, hogy senki nem tudja rajtunk kívül az valahogy még is olyan furcsa. De mégse mondom el, hadd maradjon titkok a titkok. Igaz, hogy nem szeretek hazudni senkinek, de be kellett látnom, hogy ez olyan dolog, amiben nem én döntök, ha nem ők és senki más. Ha végül, majd úgy döntenek, hogy elmondják mindenkinek, melléjük állok és támogatom őket. Ennyit megtehetem Beccáért és szerelmemért is.

- Jó, nem beszélek erről senkinek – adtam be a derekam. – De még lenne egy kérdésem, ha itt tartunk. Jó jól gondolom Charlie, a szüleid és a testvéreid tudják az igazat? – bólintott, így én folytattam. – De az igazi kérdés miért él Lea veletek úgy, mint testvér és ő tudja az igazat?

- Egyszerűbb lesz elmondani a teljes történetet – mondta. – Úgy könnyebb lesz, nem gondolod? – bólintottam. Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy hogyan jöttek össze és miért is szakítottak, és most végre megtudhatom. Furcsa, hogy ezt nem Beccától hallom, mert valahogy ez az ő dolga lett volna legalább is szerintem, de ha már így alakultak a dolgok és a helyzet ezt hozta, ezt kell elfogadnom. – Három évvel ezelőtt költözünk ide a családommal. Nem voltak furcsák a dolgok, hogy új suli és új emberek, eddig is rengetegszer költöztünk. Viszont arra nem számítottam, hogy ha ide jövünk az egész életem fenekestől, felfordul. Már akkor felfigyeltem Beccára mikor először láttam, az egész lénye ragyogó, ha lehet így fogalmaznom. Voltak közös óráink, beszélgettünk és már azt vettem észre, hogy szeretem és, hogy járunk. De minden szépnek vége szakad, azt mondják. Már két éve voltunk együtt, mikor bejelentette, hogy terhes és nem veteti el a babát. Én pedig megijedtem attól, hogy apa leszek és elhagytam őt. Mire észbe kaptam, hogy mit is tettem, és volt már merszem is elé állni bocsánatot kéri, akkor pedig ő hajtott el.

- De, hogy, hogy akkor Leát te neveled? – kíváncsiskodtam tovább. Ha már belekezdett ne hagyja abba pont most.

- Apátok kiborult, azon, hogy a lánya terhes – folytatta Edwrad a történetet. – És beszélt Carlisle-vel, hogy mit is tegyenek most, hogy nagypapát csináltunk belőlünk – próbált mosolyogni, de én tudtam, hogy csak nekem szánja a mosolyt és belül fáj neki emlékezni. – így leültettek minket és Carlisle felvetette, hogy majd mi neveljük a babát, persze Becca először kiborult, de Rose segített neki rájönni, hogy ez így lesz a legjobb. Ő is visszakapja az életét és mi is.

- A kérdésemre nem válaszoltál – mondtam neki. – Lea tudja, hogy ti vagyok a szülei?

- Igen – felelte. – Mindig úgy neveltünk, hogy tudja ki az anyja és ki az apja. Persze mások előtt, ha anyám elviszi valahová, akkor tudja, hogy ő csak testvér nekem.

- Nagyon okos kislány, ha ez így meg tudja érteni – csúszott ki a számon.

- Igen az – bólintott Edward és mosolygott, de ez szívből jött és nem csak nekem szánta.

Megint csak csend telepedett a szobámra. Közben pedig próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat. Az egészben az volt a legfurcsább, ahogy Charlie kezelte a helyzetet. Valahogy mindig is úgy képzeltem, hogy ő nem tud semmin sem fenn akadni, egészen addig, míg meg nem érkeztem Forks-ban.

Emlékeimben mindig úgy élt, mint akinek még egy hangos szava sincs, és magában mérgelődik, de az a külvilágnak nem szól és, akik ki vannak azok ezt észre se veszik. Benne a tulajdonságában ráütöttem és is csak csendben szenvedő típus vagyok. Ezzel ellentétben Reneé és Becca, ők olyanok ilyenkor, mint a hurrikán képesek maguk körül mindent és mindenkit felégetni, vagy épp elsöpörni.

Felfoghatatlan, hogy valaki mennyire hasonlít a másikra, úgy, mint mi Beccával, még is, hogy különböznek belsőleg. De mégis kijönnek egymással és szeretik a másikat mindennél jobban. Emlékszem volt olyan, hogy mennyire különbözött a véleményünk kis korunkban egy játékon, minden ketten mást akartunk játszani, de együtt, végén kiegyeztünk és mindketten játszottunk csak az egyik játékot később vettük elő.

- Min gondolkozol? – hallottam meg az oly szeretett hangot. – Olyan csendben vagy?

- Csak Beccán és ezen az egészen – mondtam. – Tudod, annyira különbözünk egymástól. Mondhatom úgy is tűz és víz a lényünk maga. De még is szeretem, és nem tudok rá haragudni, úgy ahogy rád se.

- Na ez jó hír – nevetett.

- Beszélnem kell a nővéremmel – mondtam határozottan.

- Most?

- Igen –mondtam és már pattantam is fel az ágyról. De Edward csak értetlenül nézett rám. – Igen tudom, hogy késő van, de ez nem várhat holnapig, most kell vele beszélnem.

- Rendben – állt már ő is fel és óvatosan követett le a földszintre. Nagyon lassan mentünk, nem akartam, hogy Charlie észre vegyen minket. De nem volt szerencsém, a nappaliból fény szűrődött ki, vagyis még nézni a tv-ét, és akkor ebből észre vesz és kérdezősködik, hogy hova is megyek ilyen későn. De jobban attól féltem, hogyha meglátja Edwardot, akkor még szívrohamot is kap. Az ajtóból kukucskáltam be a nappaliba, ahol a tv-ben valami teleshop ment. A kanapén pedig Charlie hevert csukott szemmel, vagyis elaludt. Sóhajtottam egyet és intettem Edwardnak, hogy tiszta a terep és, hogy mehetünk. Innen már könnyen kijutottunk a kocsimhoz. – Na, ez könnyen ment – jegyezte meg Edward.

- Igen könnyen ment eddig – mondtam helyeselve. Körbe néztem és szerencsére a kocsim nem volt a garázsban, kint volt. De sehol sem láttam Edward kocsiját. – Hol a kocsid? Vagy gyalog jöttél? – nevettem el magam.

- Nem, Alice hozott el – mondta lesütött szemekkel, amiknek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. – Így nem engedett vezetni.

- Akkor az én kocsimmal megyünk – és már indultam is meg felé, mikor Edward elkapta a karom.

- Én vezetek – jelentette ki és kivette a kezemből a kulcsot.

Már pattant is be a kocsiba és én kelletlenül követtem őt. Én akartam vezetni, és ha jobban belegondolok talán egy kicsit szénnyeltem is a kocsim, hiszen ez az övéhez képest ez csak egy rozoga tragacs. De ahogy észre vettem őt ez nem zavarta, csak az kell neki, hogy ő irányíthassa a kocsit, azt hiszem ez az ő gyenge pontja. Végül azért én is beültem az anyósülésre, és ő azonnal indította a motort, ami hatalmas zajjal életet, jelet mutatott magáról és elindult. Edward kihajtott az útra.

- Mindjárt ott leszünk – jelentette be, úgy fél óra múlva, majd rám nézett. – Izgulsz?

- Kicsit – vallottam be és a kezeimet tördeltem közben. Nagyon féltem, hogy mi is lesz most, úgy éreztem magam, mint egy kislány, akinek most született húga és azt csak most látja először. – Tudod olyan furcsán, érzem magam.

- Hidd el, nem lesz baj – mondta, miközben behajtott parkolóba. – Csak attól kell tartanod, hogy mérges lesz, ha felébreszted – próbált viccelődni Edward, és ha most más helyzetbe lettünk volna, még nevettem is volna, de így csak egy fintorra futotta.

Kiszálltunk a kocsiból és indultunk egymás mellett az úton. Olyan déjà vu érzésem volt, olyan ironikus volt ez az egész, nem rég pont így mentünk, de akkor még haragudtam rá. Beléptünk a fotocellás ajtón, szerencsére senki se állított meg minket és senki se kérdezősködött, hogy mit is keresünk itt.

Pillanatok alatt Becca kórterme előtt voltunk. Csak álltam előtte, de kezemet nem tettem a kilincsre, úgy éreztem, bátorságot kell hozzá gyűjtenem. De szerencsére ezt Edward is megértette és nem tett vagy mondott semmit, inkább kivárta, míg én kész leszek bemenni hozzá.

A szobából semmilyen hang nem hallatszott ki, biztos már alszik. De akkor is be kell hozzá mennem, nem várhatok reggelig. Ahhoz ez túl fontos. Erőt gyűjtöttem és mikor már azt hittem elég van hozzá, benyitottam.

Nagy meglepetésemre az ágyon nem találtam senkit, el is fogott egy pillatatra a pánik. Majd megláttam nővéremet a fotelben Jake ölében. Feje a fiú vállán volt, de nem aludt. Jake a haját simogatta, de közben észre is vett minket. Nem mondott semmit csak intett nekünk, hogy jöjjünk beljebb. Először elgondolkodtam, hogy egyáltalán meg akarom én most zavarni ezt a harmóniát, amit közük van, teljesen kiegészítették egymást.

De nem tudtam sokáig ezen filozni, mert hát túlról egy enyhe lökést éreztem. Edward a hátamra tette a kezét és onnan próbált beljebb tuszkolni az ajtón. Nagy nehezen tettem pár lépést előre és majdnem el is estem a saját lábamban, ha Edward meg nem tart.

Már teljesen bent voltam a szobában, mikor Edward mögöttem, berakta az ajtón. A hangra Becca is egyből megfordult és hatalmas kék szemekkel nézett rám. Meglepődött, hogy azok után még itt lát engem, de közben láttam az arcán a boldogságot is, hogy nem veszített el teljesen.

Közelebb mentem hozzá, de addigra már ő is felállt Jacob öléből. Mire egymás elé értünk, mindkettőnknek potyogtak a könnyei és sírva borultunk a másik nyakába. Pont úgy álltunk, mint mikor a repülőtéren kijött elém, nem zavartatva ölettük egymást. Nem érdekelte egyikünket se, hogy a fiúk minket néznek árgus szemekkel.

- Annyira sajnálom – zokogta a vállamba. – Nem akartam hazudni, csak féltem, hogy elveszítelek.

- De itt vagyok – sírtam én is. – Ígérd meg, hogy többet nem lesz ilyen – húzódtam el tőle egy kicsit, hogy láthassa szememben a komolyságot.

- Ígérem – mondta és megint megöleltem.

Időközben a két fiú már ott állt mögöttünk, a saját párja a mögött. Lassan elhúzódtunk egymástól, és szerelmeink védőkarjaiba menekültünk, de végig fogtunk egymás kezét.

- Hogy kerültettek ide ilyen későn? – kérdezte Jake, mikor már ültünk.

- Bella – kezdett bele Edward. – Akart idejönni, mindenáron beszélni akart Beccával.

- De te mit kerestél Bellával ilyenkor? – folytatta Jake a számon kérést, persze mi lányok ezen csak mosolygottunk úgy, hogy a fiúk nem vegyék ez észre.

- Elmentem hozzá bocsánatot kérni – komolyodott meg Edward arca.

- Ilyenkor…- kérdezte volna tovább Jake, de Becca közbe szólt.

- Na, ebből elég, most az a lényeg, hogy itt vannak és, hogy minden jól alakult… - most én vágtam a szavába.

- És, hogy kibékültünk – fejeztem be nővérem mondatát. – Nem pedig az, hogy hogyan is jutottunk ide, ha nem az…

- Az a lényeg, hogy itt vannak – fejezte be Becca.

- Na, ne ezt most hagyjátok abba – mondta Jake kicsit ingerülten. – Ez nagyon idegesítő, hogy befejezitek egymás mondatait. Már nem is tudom kire, figyeljek.

- Nyugi farkasom – adott egy csókot szerelme ajkaira Becca. – És ikrek vagyunk, ez néha előfordul. Igaz Bella? – kuncogott Becca, mióta itt voltam, most láttam tényleg boldognak és önfeledtnek.

- Igen, ez így van – helyestem és vigyorogtam, mint egy vadalma. – Minden megszokás kérdése.

- Már megint kezdik – mondták egyszerre a fiuk. Mind a négyen kacagásban törtünk ki a mondat végére.

Itt az új!
Puszi: Ros-alice

15. fejezet

Moonshiny




15. Fejezet – Most mi lesz?



(Edward szemszöge)



Nem értettem, hogy borulhatott így fel az életem egyetlen egy nap alatt. Reggel minden csodásan kezdődött, olyan gyönyörű volt és még Leával is kibékültem és Bellával is minden remekül alakult egészen addig, míg. Azt se tudom, hogy mi történik körülöttem és azt se, hogy tudhatta meg Bella.

Próbáltam visszaemlékezni, de most még vámpír memóriám is cserbenhagyott. Az agyam teljesen leblokkolt. De azért mégis kezdett valami, visszakúszni szemeim elé. Egész addig nem volt semmi gond, míg meg nem jelent Charlie, akkor kezdett Bella furcsán viselkedni. Igen már emlékszem, még a szívdobogása is felgyorsult, ekkor jöhetett rá.

Most még is mit kéne tennem? Félek utána menni, mert lehet, hogy még jobban rontok a dolgokon, és végleg elveszíthetem őt. Ha, itt maradok, és csak bámulok magam elé, abba pedig beleőrülök. Lehet, hogy hagynom kéne elnyugodni, és majd este meglátogatom, mikor senki sem zavarhat minket.

Felnéztem és egy zokogó Beccával találtam szemben magamat. Akkor láttam őt utoljára sírni, mikor elhoztunk tőle Leát, azóta nem. Sose gondoltam, hogy látom még őt ennyire kiszolgáltatva és összetörve. Meg akartam vigasztalni, de nekem is arra volt szükségem.

- Hogy… tudhatta meg? – talált Becca a hangjára.

- Nem tudom – feleltem. – De ha, jól sejtem, akkor jöhetett rá, mikor Charlie-val veszekedtem.

- Ezt meg, hogy érted Edward? – csattant fel. – Mi az, hogy szerinted?

- Ne, hogy még engem hibáztass – kiabáltam már én is. – Nem én, nem akartam elmondani neki, már rég tudni kellett volna. most hát persze, hogy becsapottnak érzi magát. De még is, hogy éreznéd magad?

- Igazad van – halkult el. – Ez én hibám és rendben kell hoznom, most – motyogta, és fel akarta kelni az ágyról. Amit tudtam jól, hogy most nem a legjobb ötlet főleg, hogy még nincs teljesen jól és ez az egész sem tett neki túl jót. De még se nyomtam vissza az ágyra, ledermedve néztem, ahogy próbál feltápászkodni az ágyról. Mikor már felállt és tett pár lépést az ajtó felé, akkor kaptam csak utána. – Azonnal tegyél le – suttogta. – Kérlek, beszélnem kell vele.

- Majd én azt elintézem – mondtam és közben az ölembe, kaptam és visszafektettem az ágyba. – De, most mit tegyünk? Bella nagyon hamar rájött az igazságra, és ha ő rájött, akkor mások is rá fognak.

- Azt mondod, valljuk be – mondta már sokkal higgadtabban. – Most, ha minden valljuk be, de abban igazad van, ha Bella rájött, más is rá fog.

- Nem tudom, mit kéne tenni – feleltem. – Majd meg kell, beszélünk a többiekkel. Mert egyedül nem biztos, hogy jól döntünk.

Időközben kinyílt az ajtó, és egy indián formájú fiú lépte be rajta. Arcán meglepődöttséget vettem észre, hogy mit is keresek én itt. Majd Beccára nézett és egyből felragyogott, majd elsötétül az arc, mikor meglátta, hogy szerelme mennyire szomorú. Ekkor ebből mellette termett és átölelte, vigasztaló mondatokat súgva a fülébe.

- Mi történt? – kérdezte, de Beccától választ nem kapott, így úgy gondoltam nekem kell válaszolnom.

- Bella megtudtam – suttogtam és csak most tudatosult bennem ennek a súlya. Minden, amit titokban sikerült tartanunk az évek során az most kiderült, és ha Leára rájött, rájöhet arra is, hogy mik is vagyunk. Ez ahhoz fog vezetni, hogy elhagyjuk Forsk-ot még előbb, mint terveztünk.

- Valaki elmondani azt is, hogy, mit is tudott meg – hallottam meg ismét Jake hangát.

- Lea a lányunk – adtam meg az egyszerű választ.

- De még is hogyan? – kérdezgetett tovább. – Vagy inkább azt kérdezzem kitől? – nézett rám mindentudó pillantással, de tévedett.

- Nem én mondtam el – csattantam fel, hogy is mer engem egy olyan korcs sértegetni, mint ő. – Nekem ugyan olyan szükséges, hogy titkok, legyen. Inkább nem te mondtad el? – vágtam vissza a saját fegyverével.

- És én még is miért tennék ilyent? – kérdezte meghökkenve.

- Hogy eltávolíts a közelünkből…

- Elég – szólt ránk Becca, mielőtt egymásnak estünk volna. – Most nem a hibás kell, keresünk, mert azok mi vagyunk Edward. Inkább azt, hogy most mit is tegyünk. Te pedig Jake, nyugodj meg – oktatott ki minket és mi, mint rossz gyerekek húztuk össze magunkat „anyánk” előtt.

- Igazad van, sajnálom – mondtam.

- Én is – követte Jake is a példámat. – De akkor, hogyan?

- Edwrad szerint szimplán rájött – adott hangot elméletemnek Becca. – Lea hasonlít rám, és ha jobban megfigyelsz minket, rájössz. Bella pedig rettentő okos és összetette a képet.

- Igen ez lehetséges – bólogatott Jake. – Most mihez kezdtek?

- Fogalmam sincs – feleltem most én Becca helyett. – De beszélünk, kell Bellával. Meg kell neki mondani, hogy ez titok és ezt senki nem tudja, szinte senki…

- De legelső sorban bocsánatot kell kérni tőle – fejezte be a mondatom Becca. – Bűntudatom van, hogy hazudtunk neki.

- Hát nem ez volt a legjobb megoldás – adott hangot gondolatainak Jake is. – De minél előbb beszélnetek kell vele.

Ebben viszont igaza volt kedvenc vérfarkasomnak. Muszáj lesz vele beszélnem, és ahogy mondtam már korábban is, este elmegyek hozzá. Nem akartam most azonnal utána menni, mert tudtam, hogy most még nagyon ki van borulva, inkább megvárom, hogy kicsit megnyugodjon. De attól tartottam, hogy este se lesz nyugodtabb, és amit meglát kidob a házból. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy akkor az ablakon kell visszamászni.

Nem akartam megbántani Bellát, főleg nem fájdalmat okozni neki, de én azt tettem. Nem hittem, hogy sokáig titkok, lehetne a dolog, de abban azért reménykedtem, hogy legalább mi mondhatjuk el neki, a Leás dolgokat. Már az elején se, szerettem neki hazudni, de ahogy jobban megismertem, már szívem se volt hozzá. Igaz szívem már évtizedek óta nem pumpált vért, de most még is úgy érzem, mintha kettészakadna. Ilyent még soha nem éreztem azelőtt és Beccával való szakításom sem fáj ennyire, mint az, hogy láttam Bellát sírni, magam miatt.

Becca is fontos volt nekem és máig az is, hisz a lányom anyja. De tudom, hogy Bella sokkal de sokkal fontosabb már most nekem, mint Becca volt valaha. Mikor Bella rám néz, tudom, hogy még van remény és van értelmem a létezésemnek, de mikor sírt úgy éreztem, hogy meg tudnám ölni azokat, aki bántották őt. Csak egy baj van, hogy én bántottam őt és ez magamnak sohase tudom majd megbocsátani. De mindent megteszek, hogy újra mosolyogni lássam.

Nem is tudom összehasonlítani ezt az érzéssel, azokkal az érzésekkel, amiket korábban érzettem. A szívemben olyan gyötrelmek uralkodtak, hogy leírni le tudnám, de ha megpróbálnám, úgy jellemezném, mintha apró tűkkel szurkálnának. Tudom, hogy így leírva elképzelhetetlen, de az a sok vér, ami kifolyt belőlem az egy átlag ember halálát okozná. De nem vagyok sem nem átlagos és se nem ember.

Jóvá fogom tenni, hogy elmúljon ez az érzés, de azért is teszem, hogy Bella újra nevesen és úgy nézzen rám, mit, aki és nem úgy, mint, ami megvetését és utálatot érez, ha rám néz.

- Edward, Edward – hallottam, hogy valaki a nevemet ismételgetni, de a hangát nem tudtam beazonosítani, de ismerős volt. Úgy érzettem a vámpírképességeim is felmondták a szolgálatot, úgy, mint én magam. – Jó vagy? – néztem fel és Becca aggódó arcával találtam szememben magam.

- Persze, csak elbambultam – vallottam meg tettem.

- Azt tettük észre – mondta gúnyos hangon Jake.

Jake sose kedvelt túlságosan. Aminek két nyomos oka is volt, amiért nem is hibáztatnom, hisz én se kedvelem őt. Először is, már csak a természetünknél sem fogva voltunk egymásért oda. Ő vérfarkas, én vámpír az lenne vicces, ha mi lennénk a legjobb barátok. Másrészt Becca miatt is, régen úgy gondoltam ostobán, hogy miatt nem lehetek vele, majd rájöttem, hogy egymásnak vannak teremtve. Amit el kellett fogadnom és már el is fogadtam.

- Azt hiszem én, megyek is – álltam fel a székről. – Jobbulást Becca és légy jó – azzal már kinn is voltam a kórteremből és egyből indultam is kifelé a kórház épületéből, de ekkor valaki megragadta a karom. Megpördültem a tengelyem közül és megláttam ki is fogott meg. Jacob fekete szemeivel találtam szembe magam. Nem volt benne düh vagy épp megvetés, csak aggódás lehetett benne felfedezni.

- Figyelj Cullen – szólítottam és elengedte a karomat is. – Nem vagyunk puszipajtások, de mindketten szeretjük a két lányt. Igaz mindketten másként.

- Igen ebben igazad van – helyeseltem és közben elültünk a padokra, amiket a kórházdolgozók tettek ki, hogy a várakozóknak helyeztek. – De nem értem, mire akarsz ezzel kilyukadni.

- Hogy vigyázunk, kell rájuk – mondta. – Vigyázunk, kell, neked Bellára és szívből remélem, hogy kibékültök, de én biztos vagyok benne, hogy igen. Reméljük ő nem olyan makacs, mint Becca – na erre mindketten felnevettünk, kaptunk is egy rosszalló pillantást az arra járó nővértől.

- Igen ebben igazad van – helyeseltem neki. – De mire is gondolsz pontosan Jake?

- Figyelni kell rájuk, mindeni a saját szerelmére – már nyitottam a számat, de ő leintett. – Ne tagadd le, jó megfigyelő vagyok és látom, amit látok. Hidd el ez nem baj, csak légy óvatos és ne bántsd meg!

- Hát az utóbbi máris sikerül – mondtam szarkasztikusan.

- Majd az is megoldódik, csak rád ki a végét – veregetett vállba. – De először is ha kiakarod békíteni beszélj vele. Ez beválhat, mert Beccánál a beszéd nem jön be, attól Bellánál igen. De mondtam, amit mondtam, ne bántsd meg, ahhoz már megszerettem a kis csajt.

- Akkor megyek is – álltam fel és nyújtottam neki ki a kezem. Láttam rajtam, hogy meglepődik a tetemen, de azért elfogadta és megráztuk egymás kezét. – Szia Jake!

- Viszlát Edward – köszönt el ő is és már fordult is vissza a kórterem felé, ahol Becca feküdt.

Elindultam kifelé és közben Jacob szavai visszhangoztak a fejemben. Nem értettem mire is akar kilyukadni azzal, hogy vigyáznunk kell rájuk. Eddig szemmel tartottunk a Swan család minden apró mozgást, ezen túl is így lesz, főleg most, hisz ha Bella nem enged vissza magához, akkor csak távolból kell őt figyelnem. De erre nem szabad gondolnom, vagy legalábbis próbálok optimistán gondolni a dolgokra, és Bella talán megbocsát.

De még mielőtt elmegyek Bellához, haza kell mennem beszélnem a többiekkel, hogy elmondjam mi is történt. Már látom magam előtt a családom, főleg Rose arc kifejezését, hogy ő előre megmondta és úgy is lett. Aztán majd felvetődik a kérdés, hogy most akkor menjünk vagy maradjuk, de remélem mindenki a maradás mellett fog voksolni.

Időközben megérkeztem a kocsimhoz, beültem és már hajtottam is ki a parkolóból. Útközben végig Bella járt a fejemben. Próbálta lejátszani, mit is fogok neki mondani, ha előttem lesz.

Míg haza nem értem csak Bella arcát láttam szemeim előtt. Minden apró vonása ott volt előttem, meg tudtam figyelni a szája körüli nevető ráncait vagy épp szemeiben a különböző színeket. Minden porcikája tisztán előttem állt.

Már csak arra eszméltem fel, hogy a hát előtt állok és bámulok magam elé. Kiszálltam a kocsiból és meg is indultam felfelé, de minden lépésem egy örökké valóság volt. Olyanok voltak a lábaim, mintha okom lenne rajtuk, csal az a furcsa, hogy azt is könnyedén emelgettem volna. Végül még is csak beértem a házba, ahol első utam az emeletre vezetett lányom szobájába.

Ő ott ült a padló és az oroszlánjával játszott. Először észre se vette, hogy bejöttem, de mikor észrevett a nyakamba ugrott. Jól esett, hogy van valaki, aki most nem akar a pokolban látni. Mert jelenpillanatban és majd ezután sokan akarnak majd engem szétszaggatni.

- Szia pöttöm – köszöntem neki. – Milyen napod volt?

- Szia apu – kaptam egy hatalmas puszit az arcomra. – Semmi különös. Jazz bácsival játszottam eddig, de ő most elment Alice-szel vadászni, de azt mondta, hogy estére megjönnek.

- Értem – bólogattam. – És Emmett-ék?

- Ők itthon vannak, de a szobájukban és fura hangok jönnek ki onnan – nevettem el magam. – a nagyi is itt van valahol, csak a kertben.

- Te miért nem vagy vele? – kérdeztem.

- Hát csak – felelte nemes egyszerűséggel.

- Edward, Edwrad – hallottam meg Alice hangját lentről, ami csak azt jeleni, hogy rájött és nagyon dühös még ő is. – Most azonnal gyere le! Ne kelljen kétszer mondanom.

Tudtam, hogy nem volt jó ötlet a hazugság, de azt hittem, hogy legalább Alice mellém állt. De nem hibáztathatom őt, hisz ez az én hibám és nem másé. Nagy levegőt vettem, adtam egy puszit a fejbúbjára és elindultam lefelé. Az emeletről leérve már mindenki ott. Esme és Carlilse arcán csalódottságot láttam, ami miattam volt ott így csak egy pillantást vetettem rájuk. Rose majd felrobbant a dühtől, Emmett szereleme mellett állt, de az ő arcán nem volt rossz érzés legalább is irántam nem. Alice arcán inkább bánat volt, mint düh, Jasper arcáról nem tudtam le olvasni semmit, mindig jól elrejti az érzéseit, nem hiába a képessége.

- Sajnálom – nyögtem ki végül, mikor már miden szem rám szegeződött.

- Hát persze sajnálja – csattant fel Rosalie. – De ügyes vagy, hát akkor nincs is semmi gond. Csak egy mi lesz, ha elmondja, de az úgy-e mellékes?

- Rose – állt ki anyám mellől apám. – Erre nincs semmi szükség, megoldjuk a dolgokat – beszélt higgadtan. – Inkább gondoljuk át, mit is kéne tenni?

- Beszélek Bellával, hogy nem mondja el senkinek se – mondtam határozottan.

- Ez jó ötlet – beszélt tovább apám. – De ha nem tudnád, meggyőzni kell egy másik terv is. Mert úgy-e ez mind tudjuk, hogy ha ara rájött, hogy Lea Edward lánya, rájöhet a kilétünkre is. Azt pedig nem engedhetjük.

- Még is mire gondolsz Carlisle? – kérdezte Jasper.

- Szerintem, mind jól tudjátok mire is, gondolok – nézett körbe családját Carlisle. – Akkor elhagyjuk Forkot, előbb mit terveztünk.

- Biztos ez a legjobb megoldás? – kérdezte reményteli hangon anyám, hát igen nagyon szerette Forkot és be, kell, hogy valljam nekem is a szívemhez nőtt az idők során.

- Igen drágám – bólintott apa. – De még ne szomorokodjuk! – próbált vigasztani minket. – Edward, akkor jobb, ha most már indulsz!

- Igen, megyek is – azzal meg is fordultam és már rohantam ki a házból.

Most az egyszer nem kocsival mentem el, hanem futva azzal, sokkal előbb megérkezek hozzá. Úgy rohantam, mint még soha, de meg is volt rá az okom. Ki kellett békítenem Bellát. A fák csak úgy szaladtak el mellettem.

Úgy érzettem, hogy csak a fák rohannak és én csak egy helyben, haladok. Még soha se diktáltam magamnak ilyen tempót, még is lassúnak érzettem magam. Egészen addig, míg ki nem értem az erdőből és meg nem láttam a házukat. Bella szobájában égett még a villany, jól gondoltam, hogy még ébren lesz. Fura mód, most nagyon is lassan tettem meg az utat a házig. Ebből az ablakon másztam fel, ami szerencsémre nyitva is volt.

Mikor bemásztam a szobájába, ő az ágyon ült törökülésben és egy fotóalbumot nézegetett, körülötte papír darabkák hevertek szana-szét. Nem vette észre, hogy bent vagyok nála elmerülten nézegetett egy fotót. Közelebb mentem és ekkor megláttam a képen őt és Beccát, hogy összeölelkezve álltnak egy fa előtt. A képet nézve lassan, de biztosan könnyek kezdenek potyogni a szeméből. Majd megszakadt a szívem, hogy ilyen bánatosnak látom őt. Ekkor már nem bírtam tovább és közelebb léptem hozzá, leültem az ágya szélére. Ahol ültem megsüppedt az ágy és Bella felnézett, meglepetten nézte rám. Nem tudta elképzelni, mit is keresek itt, és persze azt se, hogy, hogy kerültem ide. De a meglepettsége csak már másodpercig tartott, majd szemében a düh szikrái vették át a helyet.

- Még is hogy kerülsz te ide, de ez nem is számít - ordított már rám. - Most azonnal takarodj a szobámból!

Na itt az új remélem tetszett!:-)
Várom a megjegyzéseteket:-)
pusz: Ros-alice