11. fejezet

Moonshiny

11. Fejezet – Miért én?



(Bella szemszöge)


A kórház után egyből hazaindultam Charliehoz. Már jól sejtettem, hogy apa tűkön ül, hogy bemehessen Beccához. Amit beértem a házba, megláttam Charlie-t a nappaliban ülve. Kezével dobott a térdein, nagyon idegesítő volt számomra. De mégse zavartam meg a tevékenységében, mert tudtam, hogy csak aggódik. Ledobtam a táskám az egyik sarokba és lehuppantam Charlie mellé, aki csak most vette észre, hogy megjöttem.

- Szia kicsim! – köszöntött. – Minden rendben van?

- Szia – biccentettem felé. – persze minden oké. Miért ne lenne?

- Semmi csak kérdeztem.

- Ettél már valamit? – kérdeztem.

- Nem – jól sejtettem, így felálltam és a konyha felé indultam el. Nem evett ma még semmit, csak, mert megvártja, míg elé nem kerül az étel, de hát Charlie-t így kell szeretni, minden egyes hibájával. – Hová mész kiáltott utánam?

- Vacsorát készítek neked – mosolyogtam vissza rá. – Hogy minél előbb indulhass Beccához.

Láttam arcán, hogy meglepődik attól, hogy mennyire jól kiismertem már, ahhoz, hogy tudtam, hogy mit is szándékozik tenni a mai este folyamán. Gyorsan neki láttam egy nagyon egyszerű ételnek, a rántottának. Ez hamar megvolt és Charlie is már indulni akart, meg én is szerettem volna egy kicsit egyedül lenni a gondolataimmal – vagyis azokkal, amik Edwardhoz kötnek most. De tudtam, hogy nem most van itt erre a legmegfelelőbb alkalom, hanem majd akkor Charlie nem lesz itthon.

A vacsorával gyorsan elkészültem, hisz nem volt nagy ördögösség. Charlie is hamar megette, és ahogy végzett már indult is a kórházba – szerencsémre. Felrohantam a szobában, lehoztam pár tankönyvet, hogy tanulhassak, de túl sok eredményt nem értem el, mert csak egy valaki járt az eszem. Edwradon.

Nem tudtam fel fogni a mai viselkedését, annyira rideg volt velem és még csak rám se nézett, mint ha szégyellné a csókunkat. Pedig számomra ez volt a legszebb dolog az életemben, ami történt velem.

Pedig még Beccának is feltűnt a köztünk történtek. Sejtettem, hogy nem esett neki valami jól a dolog, még is próbálja elfogadni a dolgot és csak egy kicsit kiabált. Semmi többet. Becca csak jót akar nekem azzal, hogy távol akar tudni Edwardtól, de én nem akarok tőle távol lenni. De ez nem jelenti az, hogy ő se tőlem. Félek, hogy csak vigasztalódni akartam velem és nem pedig engem akar és ez jobban megijesztett, hogy nem akar, mint bármi már.

Attól is féltem, hogy csak Beccát látja bennem és nem, pedig Bellát. Mert én és testvérem nem is hasonlítunk, vagyis csak külsőleg. Mert mi nem is vagyunk egyformák, ha megismernek minket. Ő vadabb és magabiztos, én meg még a saját magamtól is megijedek, és nem utolsó sorban két balkezes, és két ballábas. Nem tudtam, mit is tegyek, mert nem akartam azt, hogy soha többé ne lehessek Edward közelébe.

De mégse az volt a legnagyobb rejtély számomra, hanem Lea Edward húga, aki tényleg nagyon hasonlított a bátyára, de még jobban Beccára ami számomra nagyon is feltűnő volt, mintha csak a kis Becca állt volna előttem. Meg persze az se kerülte el a figyelmemet, hogy csak Becca ölében maradt meg. De biztosan csak fantáziálók.

Még is meg kellett cáfolnom azt, hogy ez nem csak fantázia. Felpattantam és egyenest Becca szobájába mentem. Nem tudtam, mit is keresek, de mindenhová benéztem, ahol bizonyítékokat sejtettem. Benéztem az ágy alá, a szekrényekbe és mögéjük is, de sehol semmi említésre méltót nem találtam. Mikor végre feladta elhuppantam az ablak előtt álló komódra, ami furcsa hangot adott ki. Ekkor rájöttem, hogy az üreges. Először lepakoltam róla a rászórt holmikat, aztán lassan felnyitottam, úgy mintha egy szellemet próbálnék kiszabadítani.

Nagy meglepetésemre rengeteg levelet és fényképet találtam. Először csak az a rengeteg képet vettem ki, a leveleket csak később akartam elolvasni. Az első tucat képen főleg Becca és Jacob mosolyogtak vissza rám más-más helyszínekről. Aztán a következően Edwarddal láttam nővérem. A fiú a képen rettentően felszabadultnak látszott, mint második gyerek korát élné.

Aztán a kezembe került egy olyan kép, ami három ember helyezkedett el. Az egyik a jól ismer Edward gyönyörű arca, ami már nem volt olyan, mint a korábbi képeken, a másikat is ismertem és az Becca volt, aki úgy szint szomorúnak tűnt, mint elveszített volna valamit. A szomorú lány kezében pedig egy pár hónapos kislány volt, aki ha jól sejtettem Lea lehetett. A képet gyorsan összehajtottam és zsebre vágtam, mert valami késztetett rá. De ez még is mit bizonyított, az, hogy Edwardról és a húgáról van egy közös kép a nővéremmel. Nekem kézzel fogható adatok kellettek és ezt nem nevezhettem annak, hisz csak egy fotó.

A többi képet visszatettem a komódba, a leveleket még nem vettem ki mivel már elég késő volt, hogy neki álljak olvasni. Visszapakoltam a komódra és elindultam az ajtó felé, de mielőtt kimentem, megakadt a szemem egy cetlin, ami annyi állt, hogy Csak vész esetén és egy telefonszám.

Nem tudom, miért, de elővettem a mobilom. Beírtam a papírdarabon lévő számot és vártam. A telefon kétszer csengett ki, mire egy nagyon ideges, de számomra mégis bársonyos hang szólt bele.

- Haló – szólt bele a világ legszebb hangja. – Ki van ott? Lea te vagy az?

- Szia, itt Bella – bátortalanul mondtam ki a nevem.

- Szia Bella – még mindig rettentő ideges volt a hangja. – Honnan tudod a számom?

- Megtaláltam Becca tucai közt – feleltem. – Valami baj van, olyan furcsa a hangod?

- Nem – hangja hirtelen zavart lett. – Csak fáradt vagyok, semmi több – hazudott.

- Akkor miért hitted, hogy Lea vagyok? – csak nem hagytam abba a kérdezősködés, tudni szerettem volna az igazat. Nem szerettem, ha hülyének néznek.

- Nem semmi…

- Ne hazudj! – emeltem fel a hangom.

- Lea eltűnt – mondta, és az ajkaimat egy halk sikoly hagyta el. – És nem találjuk sehol, nagyon aggódom – vallotta be. – Félek, hogy baja esett – hangja elcsuklott, és én pedig rettentően megsajnáltam a vonal túloldalán lévő Edwardot. Még én is megijedtem, hogy Lea eltűnt, akkor még ő, hogy aggódhatott.

- Segíthetek valamiben? –ajánlottak fel segítségem.

- Nem, nem tudsz – ez olyan furcsán mondta, hogy nem tudtam, hogyan is értelmezem. Nem, nem tudsz. Ez alatt mit érhetett. De tudtam, hogy ez így nem hagyhatom annyiban, muszáj valamit tennem, még is csak egy kislányról van szó. – De most mennem kell. Szia

- Na, de – de már csak a telefon bugását hallottam. Eltette.

Csak álltam ott a telefonnal a kezemben és nem értettem mi is történt. Mire feleszméltem, már sötét volt, így lementem a nappaliba és leültem. Felemeltem egy könyvet, amit ott hagytam még a kutatásom előtt. Ekkor jutott eszembe megint csak kép, ami a zsebembe hevert. Újra kivettem a képet a zsebemből és méregetni kezdtem. Csak most tűnt fel, hogy ez a kép egy hatalmas házban készülhetett, amit nem ismertem. Mindhárman egy kanapén ültek egymás mellett és egy fájdalmas mosolyt, erőltettek az arcukra.

A képet megfordítottam, utólag nem tudom miért is, de nem is bántam meg mivel volt rajta egy cím és, ha jól sejtettem ez a Cullenek címe volt. Ezt a sors akarhatta így, hogy most elmegyek hozzájuk, vagyis inkább Edwardhoz. Elpakoltam a cuccaimat és már indultam is a kabátomért mikor csengettek az ajtón. Odakullogtam és kinyitottam. A szemem majd kiesett a helyéről mikor megláttam ki is áll ott. Aki nem volt más, mint Alice és Jasper. Nem értettem miért is jöttek ide, hiszen most a húgukat kéne keresni, de azért tágabbra nyitottam az ajtót, hogy bejöhessenek.

Alice egyből belibbent a háza, Jasperrel már nem ment ilyen könnyen a dolog, ő még hezitált és látszott rajta, hogy nem önszántából van itt. De a végén azért csak bejött és ment Alice után, aki már a kanapén ült és a mellett maradt szabad helyre paskolt, hogy Jasper üljön mellé. Én is leültem a kanapéval szemben lévő székre és kíváncsian szemléltem őket, hogy mit is kereshetnek nálunk. Először csak néztek engem, ahogy én is őket, de nem szóltak semmit.

Alice nagyon nyugodtnak tűnt, de mégis volt valami fájdalom volt a szemeimben, amit Lea eltűnése miatt lehetett. Jasper vele ellentétben már nem volt olyan nyugodt, inkább zavart, ami rám is áthatott. Végül mégis csak Alice szólalt meg.

- Tudom, hogy furcsállod, miért is vagyunk itt – nézett rám. – De talán tudsz segíteni.

- Miben tudnék én segíteni nektek? – érdeklődtem.

- Lea előkerítésében – mondta. – Tudom, hogy beszéltél Edwarddal telefonon, és ő azt mondta, hogy nem tudsz. De te talán mégis tudnál. Edwardnak szüksége van rád, ha ő nem is tudja még – Jasper a mondat végére pisszegni kezdett, mintha titkolnának előttem valamit.

- De mégis hogy segíthetnénk neki? – kíváncsiskodtam tovább, már nagyon érdekelt a dolog, hogy miről is van szó. Meg ki is akartam szedni belőlünk, hogy mire is utált Alice az utolsó mondatával. – Ő azt mondta, nem tudok segíteni.

- Csak ott kell lenned mellett – folytatta most Jasper. – Nem értek egyet Alice-szel azzal, hogy idejöttünk, de azt tudom, hogy Edwrad most nagyon ki van akadva és még segítséget se kér senkitől, itt pedig az kéne.

- Nem hiszem, hogy Edwardnak pont én kellenék most –még mindig nem értettem, mit is kéne tennem. – Megyek el hozzá, vagy mit csináljak?

- Ez nem is rossz ötlet – lelkesedett Alice.

- Nem, nem jó ötlet – ellenkezett Jasper. – Nem hiszem, hogy örülne, ha, haza állítanának Bellával, így is ki van akadva – Alice a végére már lehajtotta a fejét, mintha bűntudata lett volna valami miatt.

- Igen, talán igazad van – bűnbánón szólt Alice. – De Leáról van szó és Edwardról.

- Tudom – mondta Jasper.

- Kérdezhetek valamit? – néztem a párosra.

- Persze – bólogattak.

- Mi köze van Edwardnak Leához, mert mindig csak őket emlegetitek? – kérdeztem. – Mintha csak neki fája az eltűnése.

- A… - kezdett bele Jasper. – a húga. Nagyon közel állnak egymáshoz és Edward ezért van ki, mert nagyon szeretni a kis angyalt – lágyult el a hangja. – És magát hibáztatja miatta, mint mindig.

- Értem.

- Most jobb, ha megyünk - állt fel a kanapéról Jasper. – Otthon nagyobb szükség van ránk – elindult a kijárat felé.

Alice is felállt, de nem indult meg Jasper után, inkább elém térdelt, mintha könyörögne nekem. Megsajnáltam az előttem lévő lányt.

- Gyere el hozzá – könyörgött. – Kérlek! – aztán felállt és megpuszilta az arcom, aztán ott hagyott és követte szerelmét. Én meg csak ültem magam elé meredve, hogy mit is kéne tennem. Menjek el vagy ne? Alice-nek lehet, hogy igaza van és segítenem kéne neki, de mi van, ha Jasper-nek van igaza.

Nem tudtam eldönteni, hogy maradjak vagy menjek. Ha az eszem hallgatok, akkor itthon maradnék és tanulnák a hétfői óráimra. Megvárnám Charlie-t, néznék egy darabig a tv-ét, és aludni mennék. Ha a szívemre hallgatok, most azonnal felkapom a kabátomat és bepattannék a kocsiba és a cím alapján, megtalálnám a házunkat is.

Döntöttem, elmegyek hozzá és segítek, amiben tudok. Felálltam és már léptem volna ki az ajtón, mikor megláttam Charlie autóját a sarok behajtani. Gyorsan visszafordultam és ledobtam magam a kanapéra. Kezembe vettem egy könyvet, mintha olvasnám.

Charlie idő közben bejött és egyenes a nappaliba vezetett az útja. Elült a fotelba és maga elé bámult. Aztán megfogta a távkapcsolót és elkezdte nézni a baseball összefoglalókat. Nem mondott semmit és úgy láttam nem is fog, ha nem kérdezek valamit.

- Mi volt Beccánál? – kérdeztem.

- Jól van – felelte és végre már nézett és nem a képernyőre bámult. – Azt mondta, már nem is fáj a seb. Beszéltem Dr. Cullen-nel és ő is bizakodó, talán szerdán haza is jöhet, csak sok pihenésre lesz szüksége.

- Az remek – örültem meg a hírnek.

Ezek után megint csend ült a szobára és csak a tv morajlása hallatszott. Nem tudtam, hogyan is kéne elindulnom Edward-hoz, úgy hogy Charlie ne tudja. Ezért úgy döntöttem, hogy megvárom, még elmegy aludni, és csak után megyek. De szerencsére nem kellett ezt megvárom, mert behívtak az őrsre és, mint kapitány azonnal el is indult. Amit a kocsija elhagyta az utcát, már kaptam is fel a kabátom és zártam kulcs a bejáratni ajtót. Már csak azon kell imádkoznom, hogy tényleg ne jöjjön közbe semmi és, hogy ne tévedjek el út közben.

Kivettem a képet a zsebemből és a címet kezdtem el nézegetni, arra már rájöttem, hogy az erdei úton kell felmenni, régen sokat kirándultunk együtt arra felé. De arra nem emlékeztem, hogy lett volna arra egy ház is. A fotót visszatettem a zsebembe és beindítottam a kocsit. Kihajtottam az úttestre és elindultam a helyes út felé. Már nagyon sötét volt és alig láttam, pedig még a fényszórók is be voltak kapcsolva, mégis vaksötét volt.

Nem sokára azért mégis csak megtaláltam az utat. Felkanyarodtam rá. Egy hosszú úton kellett felmenni oda, ahol a házukat véltem. Egyre közeledettem hozzájuk, annál lassabban vezettem. Már azt vettem, hogy egy helyben állok és a lábam a féken, van. Hirtelen valami fura érzés fogott hatalmába és az agyam azt mondta, forduljak vissza, de a szívem ismét győzött, hisz ha már eddig eljutottam, akkor tovább kell mennem.

Mégse tettem a lábam a gázra, még mindig a féken tartottam. Nem tudtam eldönteni megyek-e tovább vagy forduljak vissza. Pedig már mentem volna hozzá, mégis féltem, hogy nem szeretné, hogy ott legyek és el fog küldeni. A visszautasítástól jobban féltem, mint már mástól.

Fejemet a kormányra szorítottam és onnan vártam a megoldás, ami nem akart megérkezni. Felrántottam a fejem és végre a gázra léptem. Bekanyarodtam, és végre úgy éreztem senki, és semmi nem állíthat meg, hogy elérjem Edwardot.

Egyszer aztán egy fura hangot hallottam meg, mintha valaki tüsszentett volna a kocsiban, és mivel csak én voltam benne és én nem voltam, kezdtem pánikba esni. Lefékeztem. Hátrafordultam és egy takarót fedeztem fel az ülésen. Óvatosan felhajtottam és bekukkantottam alá. Két sikoly szólalt meg a kocsiban egyszerre. Én hallgattam el előbb, de nem sokká utána ő is. Egy kis lány feküdt a hátsó ülésen összegömbölyödve, név szerint Lea volt.

- Te meg, hogy kerülsz ide? – csodálkoztam.

- Eljöttem otthonról, mert nem akarok ott lenni – mondta.

- Miért nem? – kíváncsiskodtam. – A családod már nagyon aggódhat.

- Nem érdekel, de nem akarok haza menni –tett karba kezeit. – Utálom őket – de ezt már sírva mondta.

Ez nem bírtam tovább nézni, hátra másztam hozzá, és a karomba húztam. Ő pedig kényelmesen befészkelte magát az ölembe. Elkezdtem simogatni a haját, ami úgy látszott megnyugtatja és már nem is sírt.

- Haza kell menned – próbáltam újra. – Ők szeretnek téged, és nagyon féltenek.

- Nem – úgy látszik hajthatatlan, így más úton kellett próbálkoznom.

- Oké, de akkor meséld el, hogy kerültél a kocsimba?

- El akartam menni a… Beccához – mondta. – Tudtam, hogy te be fogsz menni hozzá. Így kilógtam otthonról és elmentem a házatokig. A kocsi kin volt én beszálltam és itt vagyok.

- Akkor láttad nálam Alice-t és Jaspre-t? - kérdeztem.

- Igen – felelte. – Féltem is, hogy észre vesznek de szerencsére nem. De mit keresel erre?

- Tudod, azért jöttek, hozzám, hogy segítsek a keresésedben – adtam választ. –Ezért vagyok itt.

- És most hazaviszel igaz? – kérdeztem félénken.

- Igen, tudod, hogy így ez a helyes.

Bólintott és előre másztunk, én beindítottam a kocsit, ő meg bekötötte magát.


Itt a kövi: Várom a megjegyzéseket!!!

10. fejezet

Moonshiny


10. Fejezet – Válaszok


(Rosalie szemszöge)



- Beszélnünk kell – mondtam komoly hangon.

Hangom túl keményre sikeredett, mert Beccán láttam, hogy hátra hőköl tőlem. Nem akartam megijeszteni, de fel voltam dúlva a ma történtektől. Egyáltalán nem tetszett, hogy Edward olyan felelőtlen volt, hogy hagyta, meglátni Bellának Leát. Láttam mind a kettőjükön, de főleg az előttem fekvő lányom, hogy még nem képes elmondani azt, hogy van egy lánya. Nem gyávaság volt ez részünkről, inkább valami menekülés egymás elől.

Én mindig azon voltam az utóbbi években, hogy kibékítsem őket. De Alice szerint nem kell ezt tennem, mert ők nem illenek. Ezt nem is értettem egész addig, míg, meg nem jelent Bella. Talán ő illik Edwardhoz, de nekem mindig is Becca lesz a kedvencem.

- Miről akarsz beszélni? – ült fel az ágyon a lány.

- Arról, ami ma történt – mondtam megint csak keményen. – Hogy engedhetted, hogy Bella meglássa a lányod?

- Mégis mit kellett volna tennem – csattant fel, de rögtön elhallgatott, mikor rájött, hogy hol is van. – Nem dobhattam ki a szobából. De most ezen miért vagy ennyire fennakadva? Edward azt mondta, hogy a húgotok.

- Igen – kiáltottam fel, de én is halkítottam. – És szerinted nem fog rájönni? Hisz tök egyformák vagytok. El kellett volna mondanotok az igazat.

- Nem - rázta meg a fejét. – Azt nem, oly sokáig volt titkok és már itt ez a hazugság is. És még is mit szólna a mai nap után.

Láttam szemében, hogy retteg, és bűntudata van a sok hazugság miatt. Emlékszem, hogy volt idő, mikor a vállamon sírta el a bánatát. De azóta, sok dolog történt, túl sok rossz dolog. Becca viselkedése azután, változott meg, hogy Leát hoznánk, költöztették. Először csak kerülte Edward közelségét, majd szép lassan visszatért régi barátaihoz és már velünk se beszélt, se velem, se Alice-szel. Tudtam, mi volt az oka, de még is haragudtam rá, hogy elhanyagolni minek.

Szeretem Beccát. Vele tudtam beszélni azokat a dolgokat, amiket nem szívesen kötöttem mások orra alá. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy mennyire szeretnék egy kisbabát. Én tudtam meg elsőnek azt is, hogy terhes Edwardtól, ilyen jó barátunk volt, de most már nem.

- Nem értelek – ültem le az ágya szélére és megfogtam a kezét, ami az ölében hevert. – Miért teszed ezt?

- Nem értem miről is beszélsz? – nagy szemekkel nézett rám.

- Rólad – feleltem. – Régen olyan jóban voltunk most meg, már nem is beszélünk vagy csak ritkán. Hiányzol Becca! És nem csak nekem az egész családnak, még Jazz-nek is.

- Ne kezd ezt te is! – könnybe lábadt a szeme. – Ti is nekem, de nem tudok ott lenni. Nem megy.

- Edward?

- Nem, Lea – a név hallatára meglepődtem. – Ne értsd, félre szeretem mindennél jobban.

- Akkor? – már nagyon kíváncsi voltam a magyarázatára.

- El fogtok menni – mondta ki az igazat. Mindig elmegyünk valahová, egy másik helyre, pont akkor mikor már megszoktunk a mostani helyet. De Beccának igaza volt, így is tovább maradtunk, mint kellett volna. – És nem akarom elveszíteni a lányom.

- Olyan buta vagy – mosolyogtam. – Ő mindig a lányod marad, és nem veszíted el.

De nem volt ez a teljes igazság. Carlisle szerint ideje tovább állunk, ahogy vége a tanévnek már megyünk is. Leát is vinni fogjuk, mivel ő örökölte apjától a vámpírgéneket és halhatatlan, 17 éves koráig fog csak fejlődni. Talán Becca is velünk jöhetne, de nem akar vámpír lenni, ezt kijelentette az első ilyen alkalomkor, mikor erről volt szó. Jake-t se hagyná itt semmi pénzért. De a szerelem már csak ilyen, én se hagynám hátra Em-et. Jake és Becca közti kapocs nagyon erős, olyan, amit szinte lehetetlen felfogni emberi ésszel.

Először mikor megtudtam, hogy ők összejöttek, azt hittem szétverem a házat. Akkor még úgy gondoltam, hogy Edward a neki való, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Ők egymásnak csak egy megálló voltak és most találták meg a magunk végállomást. Mert az biztos, hogy most mindketten megtalálták a magunk helyét. Csak nem egymás mellett.

- Mikor indultok? – kérdezte lehajtott fejjel.

- Miután vége a sulinak – nyúltam álla alá. – De akkor azonnal.

- Értem – borult úgy az ölembe, mint régen. – Hiányozni fogtok.

- Te is – simogattam dús haját. – De ez a dolgok rendje. Ezt te is tudod.


Sokáig ülünk úgy csendben egyikünk se szólt. Élveztünk a szoba némaságát. Becca feje még mindig az ölemben pihent, így volt neki kényelmes. Nekem is jó eset megint vigyázni rá, olyan volt ő nekem, mint egy kis hugica. Aki a nagy nővérnek mondja el a bánatát. Nem akartam még haza indulni, de sajna mennem kell. Ma süti fog a nap és Alice szerint vigyázzak, mert megláthatnak.

Már világosodott, úgy hogy ideje indulnom. Nem volt még nagy kedvem menni. Most olyan jó volt itt így ülni, senki se zavart és még se voltam egyedül. Itt volt mellettem az egyik legjobb barátnőm. De azt is tudtam, hogy muszáj mennem, nem leplezhettem le a magamat, se a családomat.

- Mennem kell – törtem meg a csendet, mikor már világosodott.

- Ne menj – nézett rám kérlelő szemein át. Legszívesebben maradtam volna, de Alice túl komolyan figyelmeztetett.

- Nem lehet – mosolyogtam rá biztatón. – Ma sütni fog a nap, de még bejövök hozzád ígérem.

- Rendben – mondta, de látszott, hogy legszívesebben marasztalna.

Felálltam az ágyról, őt visszadöntöttem a rendes alvó pózba. Megtakartam és az ajtó felé indultam. Lenyomtam a kilincset, de előtte még visszanéztem Beccára, aki már aludt. Nem is csodáltam, hisz egész este fenn volt, még akkor is, ha nem beszélgettünk. Kimentem az ajtón és halkan osontam végig a folyosón. Szerencsére nem találkoztam egy ismerőssel se, de még egy ápolóval se.

Így hamar kijutottam az épületből. Még nagyon korán volt, senkit se lehetett látni a parkolóba, még érkező orvosakat, vagy nővéreket se. Könnyen megközelítettem a kocsimat. Beültem és amilyen gyorsan, csak tudtam kihajtottam a kórházból. A főúton hasítanom kellett, mert voltak már olyan kocsik az úton, amik gazdáikat vitték dolgozni. Mivel csak lassan tudtam haladni – legalábbis számomra lassúnak tűnt – tíz perc alatt értem el az erdei ösvényt, ami a házunkhoz vezet. Az utat viszonylag hamar megtettem.

Már csak egy kanyar volt hátra és megláttam a házat is. Behajtottam a garázsba, ahol minden kocsi a megszokott helyén volt – kivéve Edwarddé, de az övé a ház előtt parkolt. Ritkán járt be a házba főleg azért, mert legtöbbször az ő autójával mentünk a suliba.

Kiszálltam a kocsiból és felmentem a lépcsőn, ami a házba vezet. Beléptem az ajtón, de nem láttam senkit, de még csak nem is hallottam, csak egy kis dobogás volt hallható az egész házban. Az is fentről jött és Leaé volt. Így hát elindultam a nappali felé, ahol csak a család női tagjai volt a jelen.

Esme az egyik kényelmes fotelben ült és egy könyvet olvasott elmerülten. Alice is olvasott a kanapén, de ő nem könyvet, hanem magazint a legújabb kollekció volt benne. Új tudtam, mert az én újságom volt, de Alice mindig előbb olvassa el, mint én. Ezért volt, hogy haragudtam rá, de mára már megszoktam, hogy ő már csak ilyen.

Leültem mellé a kanapéra, és csendben maradtam, nem volt kedvem megosztani velünk a dolgokat. Esme egyszer felnézett a könyvből, de mikor látta rajtam, hogy nem akarok beszélni, folytatta az olvasást. Alice már nehezebb esett volt. Ő közelebb ült hozzám és az arcomat kezdte elfürkészni. Jól tudtam, hogy nem sokára beszélni kezd, úgyhogy addig hallgattam a csendet. Lehunytam a szemem és egyből a kis Lea ugrott be.

- Na mi volt? – csilingelt Alice hangja fülembe. – Becca jól van, és mit szól hozzá, hogy Bella látta Leust?

- Már jobban van – mondtam unottan. Ennyivel be is akartam fejezni a beszélgetést.

- A másik kérdésre nem válaszoltál – szólalt meg Esme bársonyos hangon.

- El is mondaná az igazat, és nem is – nyitottam ki a szemem. – De most úgy döntött, még se mondja el, mert már túl sok a hazugság. És…

- És mi? – szakított félbe Alice.

- Ha nem szólnál, közbe mondanám – kiáltottam fel, aztán nyugodtabb hangon folytattam. – Fél, hogy elveszítni Leát.

- Miért veszítené el? – értetlenkedett Alice.

- Azért, mert nem sokká elmegyünk és Lea is velünk, jön – sóhajtottam.

- Így már érthető – jegyezte meg Esme is.

- Az. De hol vannak a fiúk? – kérdeztem.

- Jasper és Emmett vadászni mentek – adta meg a válasz Alice. – Carlisle bement a kórházba, Edward meg fenn van a szobájába.

- Értem. És Lea?

- Ő még alszik, de szerintem nem sokára felkel – folytatta.

- Hogyhogy csak szerinted? – kapta fel a fejét Esme is. – Nem látod a jövőjét?

- De látom csak… - dadogta. Láttam rajta, hogy gondolkodik rajta, hogy is fogalmazza meg a válaszát, főleg, hogy a válasz elég bonyolult. Legalábbis szerintem. – csak… néha… homályosan látom őt.

Ezen nagyon meglepődtem, hisz eddig ezt nem mondta. Furcsa volt hallani azt, hogy Alice nem tud valamit. Azt máskor viccesnek tartottam volna, de most pont az ellentétjét hozta ki belőlem. Megijedtem, hogy ha Alice is csak tapogatózik a sötétben, azt nem jelent jót.

Emmett után Lea volt az, aki követte szerelmem a sorba. Becca rám bízta őt, hogy vigyázzak a lányára, de így nem tudok. Mert még Alice se segíthet. Lea örökölt pár tulajdonságot az anyától, főleg azt, hogy Edward nem hallja a gondolatait. Most pedig már Alice se, ami nagyon zavarba ejtő.

Észre se vettem, mikor Edward jelent meg a lépcső alján, karba tett kézzel. Az arcáról le tudtam olvasni, hogy hallotta, vagy épp kiolvasta fejünkből a gondolatinkat. Az ő arcán is fel tudtam fedezni az aggodalmat, de az övén ez valahogy más volt, ez jobban megrémített, mint a hallottak. Kétségbeesettség tükröződött a szeméből.

- Úgy-e ez nem igaz Alice? – kérdezte elfújó hangon. – És most is látod őt? – de Alice csak a fejét rázta és egy sajnálomot motyogott.

- De ez még is, hogy lehet? – találtam meg végre a hangom.

- Én se tudom – hajjotta le a fejét a mellettem ülő, fekete, hajú lány. Jól látszott rajta, hogy bűntudata van a dolog miatt, de erről nem ő tehet.

- Még is mióta van ez így? – tette fel a talán legfontosabb kérdést anyánk. Közben felállt, odasétált hozzánk és megfogta Alice kezét.

- Amióta megszületett – csuklott el a hangja.

- Azóta tudod, és nem mondtál semmit – kelt ki magából Edward és fel-alá kezdett mászkálni a szobába. – Hogy tarthattad ezt eddig titkokban. A lányomról van szó Alice… - hangja a mondat végére már egészen ijesztő volt.

- Sajnálom, Edward – motyogta húgunk. –Sajnálom.

- Sajnálhatod is – köpte a szavakat Edward. – el kellett volna mondanod. Belegondoltál abba, ha valami történne Leával, akkor mégis mi lenne? Nem, nem gondoltál bele…

Sose láttam még ennyire kiborulni Edwarot, mintha nem is ő beszélt volna – illetve ordítana -, hanem valaki teljesen más. De még is valamilyen szinten teljesen igaza volt, hiszen Alice egy fontos dolgot nem árult el nekünk. De azt is jól tudtam, hogy Alice-nek most hatalmas bűntudata van. Így pedig nem voltam képes haragudni a húgomra.

Átöleltem őt és magamhoz húztam, épp, úgy ahogy pár órája Beccával is tettem. Nem voltam képes most kiabálni. Minek is tettem volna, Edward elég ideges mindenki helyet is.

- Jó most nem ez a lényeg Edward – állt fel guggoló állásból anya. – Inkább az, hogy ezt, hogy oldjuk meg. Mert bizony ezt meg kell valahogy oldani. Lea érdekében – közben pedig már Edward előtt állt és megérintette az arcát. – Minden rendben lesz, megoldjuk ezt is, csak nyugodj meg!

- Jó – úgy látszik Edwardon hatott a hegyi beszéd, mert már jóval nyugodtam állapotban ült le a fotelre, ami pár perce még anyánk ült. – De mégis mihez kezdjünk most?

- Szólunk Carlisle-nak – mondtam. – Ő talán tudhatja a kérdésekre a válaszokat is. Addig pedig próbáljunk kideríteni, hogy mihez is kezdünk most ezzel a helyezettel. Muszáj lesz valami tennünk.

- Igen ez igaz – helyeselt Esme is. – De mégis mit tehetnénk?

- Valaki mindig vele lesz – mondta határozottan Edward.

- Ez képtelenség – ellenkeztem. – Nem lehetünk vele minden percben. Nem foghatjuk a kezét állandóan. Edward gondolkodj! – szóltam rá. – Tudom, hogy szereted és ez így van jól, hisz a lányod, de ezt te sem gondolhatod komolyan.

- De igen komolyan gondolom – durcáskodott, mint egy kisgyerek. – Megígértem Beccának, hogy vigyázni fogok rá az életem árán is.

- Megértelek, – mosolygott Esme – de Rose-nek igaza van. Ez azért túlzás fiam.

- Jó akkor mondjátok meg mit is kéne tennem. Nézem ölbe tett kézzel, hogy a lányomnak baja esik.

- De hisz ki mondta, hogy baja fog esni – kiáltottam már el magam, hogy lehet valaki ennyire paranoiás, mint Edward. – Eddig is úgy vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére. Most se lesz másként. Ez elhiheted.

- Igen, igazad van – bólintott Edward.

Ezek után a szobára csend szállt. Én Alice vigasztaltam, kinek rettenetes bűntudata volt a történtek miatt. De erről nem ő tehetett. Esme Edwardot próbált nyugtatni, hogy ne csináljon semmi hülyeséget és várjunk meg, míg hazajönnek a többiek, és akkor megbeszéljünk a dolgokat. Többé-kevésbé azért mindketten sikerrel jártunk.

Nem tudtam miért, de hirtelen rossz előérzettem támadt. Amit nem tudtam hová is tenni. Ahogy teltek az órák, ez az érzés minél erősebb lett bennem. Már odáig fajult, hogy nem bírtam megmaradni egy helyben, hanem mászkálni kezdem. Ez pedig feltűnt mindenki számára.

- Mi a baj Rose? – de csak Alice kérdezett rá a dologra.

- Nem tudom de hirtelen, olyan rossz érzésem támadt.

- Biztos, hogy csak az előbbiek miatt – szólt nyugtatón Esme is.

- Igen biztos igazatok van – adtam be a derekam, de az érzés attól függetlenül megmaradt bennem. Valahogy éreztem, hogy többről van szó, mint egy megérzésről. De nem akartam, azt, hogy az amúgy is rossz hangulat, még rosszabbra fordult.

Már elég világos volt. Olyan nyolc körül járhatott az idő.

- Felmegyek Leához – mondta Edward és azzal már el is tűnt a szemünk, elöl.

Már tudtam, mi fog történni a következő percekbe. Lea leszalad a lépcsőn és kérni a reggeliét. Amit Esme készít neki. Esme már fel is pattant és a konyhába igyekezett.

- Szerinted is én vagyok a hibás? – szólalt meg halkan Alice.

- Nem tehetsz róla, hogy nem látod Leus jövőjét.

Ebben a percen jelent meg a lépcső alján egy elég zihált, külsejű Edward. Ekkor már tudtam, hogy valami borzalmas dolog történt. Féltem rákérdezni a dologra, nem akartam több rosszat hallani ma.

Közben már Esme is megjelelt a szobában egy tálca reggelivel.

- Hol van Lea? – mosolygott Esme. Edward nem felelt, ami már nagyon idagesített.

- Edward válaszolj – pattantam fel a kanapéról.

- Lea… - kezdett bele. – Lea nincs a szobájában… - aztán már csak ez edénycsörömpöléseket hallottam. – Elszökött.



Sziasztok!

Igen tudom, óriásit késtem a 10. fejezettel. De meg van a megfelelő magyarázat.Az olasz út után beteg lettem és napokig feküdtem lázasan, aztán kezdődött a suli meg a szakköröket is egyeztetni kellett a tanárokkal. Úgyhogy teljesen el voltam havazva.
De most már minden oké, visszatértem teljesen. De azt még tudnotok kell, hogy hetente csak egy fejezetet tudok fel tenni az iskola miatt. Remélem megérteitek.

Puszi Rosalice

ui: Hogy tetszett az új fejezet? Várom véleményeket!!!:D