30. fejezet

Moonshiny


Na itt van a 30. fejezet. Meghoztam. Bevallom nehezen született meg, de ha ti nem nyüstöltök nem is született volna meg. Ezért külön köszönöm ezt: Ors, Ági, és Eszter. Nem akarok itt litániákat zengeni és bunkó se akarok lenni, hogy azt kérem, ennyi kihagyás után dobjatok komikat (bár jól esne). Úgyhogy befogom és jó olvasást!!!!!!!


Ros-alice

30. Fejezet – A papám nem szörny…




(Edward szemszöge)




Valahogy örültem annak, hogy legalább egy ember a mi oldalunkon áll és nem akarja veszélybe sodorni Leát. De mégis volt bennem valami ami bántott, az, hogy családom nem áll mellettem száz százalékig. Tudtam, hogy ők is csak úgy, mint, én Lea érdekeit tartják a szemeik előtt. De nekem mindennél fontosabb az, hogy lányomat végre a karjaimban tarthassam és ne egy szörnyeteg karmai között, legyen. Egyszerűen csak magamhoz akartam ölelni és többet el nem, engedni, de tudtam ez eddig nem lehetséges, míg Brian él. Ekkor, ezek gondolatok hatására döntöttem úgy, hogy bármi be is kerül, de megölöm a fiút.

Már régóta futottam Beccával a hátamon, de ő meg se szólalt, és nem is kellett beszéljen vagy a gondolatait se kellett hallanom ahhoz, hogy tudjam mire is, gondol most. Neki is, mint nekem lányunk biztonsága a legfontosabb. Nagyon zaklatott mióta Lea eltűnt, attól tartottam, hogy magát hibáztatja miatta, de neki ehhez semmi köze én voltam a hiba forrása.

Ha annak idején nem kezd el foglalkoztatni Becca, de ha csak érdekelt volna. Nem, én udvaroltam neki, és ő belém szeretett és fordítva én is belé. Ettől Brian kiakadt, de még akkor is volt lehetőségem, hogy elhagyjam a lányt, de nem tettem, nem voltam rá képes. Aztán jártunk és Brian az lett, ami és itt már tényleg nem volt visszaút.

A fiú engem hibáztatott, azért, ami vele történt és én ezt száz százalékig megértem. Miattam lett egy szörny, de akkor sem lányomon kéne ezt megtorolnia. Én tehetek mindenről, nem a kis tündér, aki még olyan ártatlan és most még is ő fizet a bűneim miatt. Mindent meg kell tennem, hogy megmentsem a lányomat.

Nem sokkal később már hallottam a vizet, ahogy lefut a hegytetőről. De mielőtt kiértem volna a rétre, hol a tó is volt, megálltam, annak szélénél majd leraktam hátamról, egykori kedvesem, aki csak kétségbeesett arccal bámult maga elé. Szerintem még csak fel sem fogta azt, hogy megérkeztünk, így szólongatni kezdtem őt.

- Becca, Becca – ráztam meg a vállát, erre már reagált és rám emelte tekintetét, nem bírtam szemébe nézni. Nem bírtam elviselni azt a fájdalmat, amit én okoztam neki, de most itt az ideje, hogy az, aki talán még nálam is több fájdalmat okozott Beccának, most megfizessen. Azt akartam, hogy Brian ugyan úgy szenvedjen, mint most mi. – Itt az idő, odamegyünk és visszakapjuk a lányunk – mondtam neki, és próbáltam egy mosolyt az arcomra varázsolni biztatás képen, de nem nagyon ment.

- Mentsd meg őt – mondta egyenesen a szemembe. – Velem ne törődj – nézett bátran a szemembe.

- Ezt te sem gondolod komolyan… - kezdtem volna bele a litániámba, de megéreztem a számomra legszebb illatot és a legrosszabb szagot egyszerre. Innen tudtam, hogy ők is megérkeztek.

Megfogtam Becca kezét és elindultunk a vízesés felé és ebben a pillanatban, megláttam Briant, ahogyan lányomat tartja a karjaiban és elfogott a düh, majdnem nekiugrottam. De mégse tettem lányom miatt. Mert amit Lea meglátott oda akart futni hozzánk, de Brian nem engedte neki.

- Örülök, hogy mindketten itt vagytok – kezdte Brian a mondókáját, mi meg készséggel hallgattuk. – Gondolom, jól tudjátok, hogy a lány nem kell – nézett Leára, aki csak nagy szemekkel nézett ránk. – csak Becca.

- Tudjuk – szólalt meg mellőlem egykori szerelmem remegve. – Éppen ezért jöttünk ide, hogy veled lehessek – mondta, de olyan halkan, hogyha nem álltam volna mellette, és nem lennék vámpír nem hallottam, volna. – De enged el Beccát.

De ekkor ismerős illatok csapták meg az orrom. A családom és a falka is itt vannak. Pedig direkt megmondtam nekik, hogy ne jöjjenek ide. Nagyon mérges lettem rájuk, mert ezzel lányom életét veszélyeztetik, de mégis örültem, hogy mellettem vannak, és nem hagynak sorsunkra.

Az, viszont meglepett, hogy nem jöttek egyből mellénk, hanem megálltak jóval távolabb. Csak vész esetén szállunk be a harcba – üzente Jasper. Ekkor pedig minden leesett ez volt Jacob terve, nem állt szándékában egyedül elengedni minket. Ettől pedig kisebb mosolyra húzódott a szám, persze csak úgy, hogy ezt Brian ne vegye észre.

- És mondtam is drágám – térített vissza Brian hangja. – Visszaadom annak a szörnynek – mutatott rám.

- A papám nem szörny – szólalt meg egy gyönyörű hang, a lányom hangja. Erre Brian megragadta és rázni kezdte. Azonnal odarohantam és kikaptam kezéből lányom, majd visszafutottam Beccához. Ez mind csak öt másodperc volt, mégis olyan soknak tartottam.

Amit Becca mellé értem, átadtam neki a lányom, majd neki rontottam az ellenségemnek. De ő kitért előlem, majd ő támadt meg engem. Ekkor értettem meg, mit is mondott családom, a fiú tényleg sokkal erősebb volt, mint én. De ez engem nem érdekelt, mert tudtam, ha nem ölöm meg, akkor egész létemben üldözni fog minket.

Brian megfogta a nyakam majd a földhöz rágott. Ő rám ugrott és ütni kezdett, ahol csak ért. Próbáltam szabadulni, de túl erős volt, mégis a következő percben a súlya eltűnt és csak egy ordítást hallottam. Brian ordított, mert testvéreim és a falka épp kezeit szakította ki a testéből. Majd az ordítása is elhalkult, mert egy vörösesbarna farkas, Jacob leharapta a fejét, és a tűzbe dobta, amit időközben apám meggyújtott.

Olyan gyorsan történt az egész, hogy szinte fel sem fogtam. Csak egy dologra tudtam gondolni, arra, hogy lányom biztonságban van. Erre a gondolatra egyből felpattantam és odaszaladtam Beccához, aki, azóta is karjaiban fogta kislányunkat, aki anya hajába fúrta apró fejecskéjét. Mikor odaértem hozzájuk egyből Leáért nyúltam, hogy végre átölelhessem. Lea nem ellenkezett átmászott az én karjaiban és csak motyogott valamit a fülembe.

- A papa nem szörny – nem értettem miért mondta ezt, de Becca hamar felvilágosított, azzal, hogy a tűz felé bökött a fejével. Tudtam, hogy látta, hogy mit tettek a farkasok és a testvéreim a fiúval. De nem értettem, hogy ezt ő érti is, hiszen még csak olyan pici. – De a fiú az volt – emelte fel a fejét, és gyönyörű szemeit, az enyémekbe fúrta. – Úgy-e apa?

- Igen kicsim – adta meg neki a választ az anyja, miközben hátát simogatta. – Igen, Brian szörny volt, de a papa nem ő nem szörny – ezt inkább nekem mondtam, mint lányunknak. Becca mindig tudta, hogy mire gondolok és most is tudta. Tudta, hogy ismét magamat okolom a dolgok miatt.

Ekkor értek oda hozzánk a többiek is. Mind emberi alakban, még a farkasok is. Jake egyből átölelte szerelmét. Majd lányom felé fordult, aki úgy, mint Jacob kinyújtotta a kezét, mire a fiú egyből utána kapott és átölelte.

- Remélem több ilyen nem lesz kis hölgy – mondta neki viccesen, majd puszit nyomott az arcra.

- Igen, én imádok balhézni – szólalt meg Emmett is. – De jobban bírom, ha te otthon ülsz és játszol.

- Szerintem ezzel, mind így vagyunk – mondta, most Jasper hátulról. De amit Lea meghallotta a hangját, egyből lemászott Jake öléből és rohant az ő Jazz bácsijához.

- Jazz bácsi – kiáltotta, mire bátyám felkapta ő a karjaiba. Nem tudtam miért, vagy hogyan, de Jasper volt a kedvenc a családból, csak ő mondhatott neki mesét, csak vele volt hajlandó elfogyasztani az emberi táplálékát, amit különben utált és kiköpte, ha bárki más akarta beletömni, de Jazz-nek engedte. Néha emiatt féltékeny is voltam rá. – Annyi mindent kell mesélnem, hogy… Ma én mondok neked mesét – kacagott lányom, bátyám karjaiból.

- Én benne vagyok, de előtte menjünk haza, mert a nagyiék már biztosan várnak – mondta neki Jasper.

- Ideje indulni – mondta apám is, egyet értve testvéremmel.

Amit ezt kimondta a farkasok eltűntek, majd visszatértek, már nagy állatként. Jacob Becca elé állt és fejével hátára mutatott, a lány felszállt rá és már futottak is az erdő felé, egyenest a házunk irányába. A többi farkas követte Jacob-ékat. Mi is berohantunk, de előtte kivettem a lányom, bátyám kézéből, hogy én vihessem haza.

Nem kellett sok és már láttam is a házunkat és minden női családtagomat, amit a gangón állva várnak minket. Ott volt Bella is olyan gyönyörű volt, sugárzott a boldogságtól, hogy láthatja Leát. Tudtam, hogy neki is fájt, hogy Brian elvitte, mégis keményen beszéltem vele.

Tudtam nem kellett volna úgy beszélnem vele, de azokban a pillanatokban, teljesen elöntötte a lila köd az agyam és csak a lányom biztossága érdekelt, semmi más. Még az sem számított, hogy ezzel azt az embert bántom meg, akit a legjobban szeretek, a szerelmemet. Ezért is bocsánatot kell kérnem tőle és remélem, megbocsát és minden jól alakul már.

Mert már nagyon ráférne a családomra a nyugalom. Az utóbbi három évben csak a gondok jöttek és semmi boldogság – kivéve persze a kis tündért -, de most ez megváltozik. Hiszen már Brian sincs a képen, most már remélem, nem jön közben semmi, és boldog lehetek az én Bellámmal és egy szem lányommal.

Míg ezen, gondolkodtam megérkeztünk a házhoz, és csak az, tűnt fel, hogy a nappaliban vagyunk. Bella mellettem, van és átölel pont, úgy ahogyan én őt. Lea az anya ölében ül, és Jacob nagyon magyaráz neki valamit, amit lányom többször fel-felkacagott. Olyan jó volt nézni, hogy nevet, nyugalom öntötte el a rég nem dobogó szívemet. De közben mégis ott lapult a szívem mélyén egy megmagyarázhatatlan érzés, mikor néztem Beccát, Jake és a lányomat, olyan voltak, mint egy család. Majd ránéztem a mellettem álló mosolygós Bellára és rájöttem, hogy én nem tudom neki megadni ezt a családot. Mert én vámpír vagyok, ő meg ember és a z emberek megöregszenek és meghalnak, de én nem fogok. Mégse akartam elengedni őt.

- Bella – szólítottam meg, mire ő rám nézett és ég mindig mosolygott. – Menjünk fel, és beszélgessük – ő csak bólintott, majd elindult utánam az emeltre a szobámba. Amit beléptünk leültem a szófára és őt is magam, mellé ültettem. Rám emelte csokoládébarna szemeit és kíváncsian fürkészte az arcom, hogy mit is akarok neki mondani. – Bocsánat –mondtam ki. – Nem tudom miért beszéltem veled úgy, és csak jogom sem volt hozzá…

- Hé, hé – ajkamra helyezte a mutatóujját, hogy hallgassak el. – Nem haragszom és megértem. Nem mondom rosszul esett, de megértem, neked a lányod az első és ez így van jól – ekkor ajakit az enyémekre helyezte, majd megcsókolt. Gyengéden csókolt és mégis éreztem minden egyes érzelmét, tudtam, pont úgy szeret engem, mint én őt. De sajna csókunkat egy kis lány zavarta meg, ki az ajtón dugta be apró fejét. Bella persze egyből elpirult és fülembe súgta. – Látszik a lányod!

- Bocsánat, hogy megzavartalak titeket – vigyorgott. Majd beljebb lépett és megállt előttem és csak állt. Nem értettem mi is vár, de ekkor kapcsoltam és kinyújtottam a kezem ő pedig kacagva az ölembe ült. – Bella – fordult a mellettünk ülő lányhoz. – A mami beszélni akar veled, én meg a papával – mondta még mindig mosolyogva.

- Értettem kisasszony – nevette el magát szerelmem is, lányom fülig érő száján. Hát igen ezt az anyjától örökölte képes állandóan mosolyogni és ezzel mások arcára is mosolyt, csalni. – Akkor én beszélek a mamáddal – előbb megpuszilta lányom feje búbját, majd kiment az ajtón.

Ezek után csend telepedett a szobára. Se én, se a kis tündér nem mondott semmit. Bár kíváncsi lennék, mit akar nekem mondani. Most még jobb volt csak az ölemben tartani és belélegezni finom illatát. Mikor lenéztem rá, olyan furcsa volt az arca – ilyenkor mindent megtettem volna, hogy tudjak olvasni a fejében. Összeráncolta kis homlokát és gondolkodott, tudtam, hogy ezt teszi, mert csak akkor néz így. Nem tudtam mi is, jár csöpp eszében, de azt sejtettem, hogy mindjárt megtudom, mert ebben is Beccára ütött, mindig kimondja, ami nyomja a kis szívét.

- Apa – nézett fel rám, de már nem volt olyan mosolygós a kis arca. – ki volt az a bácsi, aki elrabolt? Olyan rossz dolgokat mondott rólad és a nagyiékról. De mamit mindig olyan, szépen írta le.

- Igen, mert az a fiú nagyon szerette a mamit – mondtam neki. – De engem már kevésbé, azt gondolta, hogy én vettem el tőle a mamádat és ezért nem kedvelt – mondtam neki és láttam, hogy felfogta, de még mindig bökte valami a csőrét, és éppen azon gondolkodott, hogy feltegye a kérdését, vagy hallgasson róla. – Van még valami törpi? Úgy-e tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz? – küldtem felé egy biztató mosolyt, mire én is egy hasonlót kaptam.

- Hát lenne még valami – na mit mondtam. – De nem tudom, hogy elmondjam-e, mert tudom, te nem vagy olyan, mint az a fiú.

- Mondd csak – biztattam. – Aztán majd meglátjuk, hogy tudok-e rá válaszolni. Vagy, segítek rávezetni téged a válaszra.

- Na jó – adta meg magát. – Miért mondta, hogy szörny vagy? Mert te nem vagy az, papi. A mami is mondta, hogy te jó lelkű vagy – a jó lelkű kifejezésen majdnem felhorkantam, de mivel itt volt a lányom csak csendben hallgattam tovább a monológját. – meg én is tudom, de akkor is zavar, hogy miért mondott ilyet rólad.

- Mert mint mondtam nagyon, utál és ezért – mondtam neki. – De ezt csak te tudott eldöntetni, hogy igaz-e, hogy hiszel-e neki. Mert ha szerinted is szörny vagyok, az meg kell értenem… - szavamba vágott.

- Nem, te nem vagy az – mondta majd felmászott az arcomhoz, és puszilgatni kezdte. – Szeretlek papi.

- Én is kincsem – nagyon kő esett le a szívemről, hogy most már tudom a lányom nem tart szörnynek. Mert nem bírtam volna elviselni, ha ez miatt nem akarna többé látni. Mert még a gondolattól is megfájdult a szívem helyén tátongó űr. Mert igenis nem tudnám, megint elviseli azt, hogy nem szól hozzám és utál, azt se tudtam volna elviselni, csak ott volt nekem Bella, aki vigasztalt. Amit így gondolkodtam már besötétedett, de lányom még karjaiban volt, de már aludt. Ekkor kopogtattak a zárt ajtómon. – Szabad – szóltam ki, majd kinyílt az ajtó és Becca lépett be a szobába. Odasétált hozzánk, és lánya fejbúbját kezdte el simogatni. – Baj van?

- Nem miért lenne – mosolygott rám, pont úgy, mint annak idején. Újra boldog volt és ennek én szívből örültem. Becca most már tényleg hasonlított a régi önmagára, arra, akire én emlékeztem, nem pedig a szomorú és depressziós lányra, aki lányunk megkerülésekor volt. – Csak már olyan rég feljött hozzád és gondoltam meg nézem – le se vette szemét lányunkról. – Meg te is érdekeltél, te jól vagy? És ne hazudj! Bella mindent elmondott – nézett rám már, azokkal a mindent tudó szemeivel, amiket nagyon nem szerettem.

- Igen, már minden rendben van – mosolygottam rá. – Csak tudod Lea mondott valamit, amin elgondolkoztam.

- És mi volt az? – kérdezte kíváncsian.

- Kérdezett Brianről – mondtam, és már is szólásra nyitotta száját, de mielőtt szólhatott volna, folytattam. – Ami nem is gond, de után megkérdezte, miért mondta, hogy szörny vagyok.

- Értem – mondta. – de úgy tudod, hogy Brian volt a gonosz és nem te. Ő már rég nem volt önmaga, akkor. A te lelked tiszta.

- Igen ezt ő is mondta – utaltam ezzel lányomra. – Bár, hogy jó lelkű lennék, azt kétlem. Hiszen annyit bántottalak, és ne mond, hogy nem – tettem hozzá, mert megint szólni akart. – mert, igen is szenvedtél miattam.

- És én ezt nem is tagadom – bólintott. – De téged és Briant egy lapon említeni, az azért durva. Nem gondolod? Már csak azért is, mert ha olyan lennél, mint ő akkor most nem rágódnál ezen.

- Lehet, hogy igazad van – helyeseltem, bár belül inkább ellenkeztem volna. tudtam, hogy ő mindig is azt vallotta, hogy aki tud szeretni, annak van lelke, de, hogy nekem van-e, azt sose tudta velem elfogadni.

- Boldognak tűnsz – jegyezte meg úgy fél óra hallgatás után. – Rég láttalak már annak.

- Most az is vagyok – néztem bele tengerkék szemeibe, amik mindig olyanok voltak, mintha átlátnának rajtam. – Most minden olyan tökéletes. Itt a lányunk és ott van…

- Bella – fejezte be a mondatomat.

- Igen ő is – figyeltem reakcióját, hogy reagál arra, hogy én és a húga együtt vagyunk, de nem láttam arcán, hogy ez nagyon megviselné, amit furcsálltam is, bár Beccán mindig nehéz volt kiigazodni. Ezért ez még hozzá tettem gyorsan. – Szeretem őt, és sose bántanám. Legalábbis szándékosan sose.

- Tudom, hidd, el tudom – mosolygott. – És ajánlom is, hogy ne. Örülök nektek. Örülök, hogy a húgom és te is boldog vagy. Csak te vámpír, ő ember, ne érts félre. Pont én beszélek, akinek vámpírtól van gyerek – kacagott fel. – Mi lesz most veletek?

- Bár tudnám Becca – vallottam igazat, de most annyira nem érdekelt a múlt, se semmi, csak ez a tökéletes pillanat. – Ne foglalkozunk a múlttal még ne!

- Na ilyent is ritkán hall az ember a te szádból – nevettünk el magunk, persze halkan, hogy lányunkat, ne ébresszük fel. Nem tudom, miért de abban a percben jól esett vele beszélni ezért meg is öleltem. Ő meglepődött ezen a gesztusomon, de visszaölelt. Észre se vettünk, mikor nyílt az ajtó és belép rajta valaki.

- Itt meg mi folyik? – kérdezte a belépő.