Olaszország!!!!

Sziasztok!

Igen elutazom. Olaszországban töltök egy hetet. Nagyon várom már az utat, de azért hiányozni fogtok és az írás is. Mivel hétfőn utazom, és vasárnap jövök meg így, hogy mikor lesz új azt, nem tudom megmondani, de ígérem, sietek vele.

Bevallom már izgatott, vagyok, hogy elmehetek Olaszországba. Régi, nagy álmom válik valóra. Meg persze az se utolsó szempont, hogy ott játszódik a New Moon egyik kis része. Biztosra veszem, hogy az egész ország Új hold lázban ég. Ha találok valami érdekességet, abban biztos lehetek, hogy arról beszámolók nektek.

Na tehetem és ott is lesz net, akkor fel-felnézek és válaszolok a kérdéseitekre, de újra ne várjatok. A 10. fejezet úgy elseje, másodika felé kerül fel. (de hangsúlyozom én se tudok erről többet mondani)

Addig is legyetek jók és gyakran látogassátok meg az oldalam. Írjatok megjegyzéseket!!!

Puszi: Ros-alice

9.fejezet

Moonshiny

9. Fejezet – Csak ne most!



(Becca szemszöge)



Bella állt az ajtóban, mikor megláttam, azt hittem menten szívrohamot kapok. Nem akartam hinni szememnek, hogy ott áll, nem lenne szabad itt lenni. Most nem, itt a lányom, nem tudom mennyit hallott, de már az is elég, hogy látta őt. A titkom lelepleződött, már nem tagadhatom tovább az igazat. Mindenkinek el kell mondani, hogy van egy lányom Edward-tól.

Edward maga elé bámult, nem tudta elhinni mi is történt. Megértem, én is így éreztem. Bellára pillantottam és láttam, hogy nagyon meg van döbbenve, és a kislányt bámulja. Nem vette le róla a szemét, aztán egy kis idő után rám, majd megint Leára nézett. Ezt jó pár percig tette, keresve és találva a hasonlóságot. Fogalmam sem volt róla, mit is kéne tennem, de azt tudtam, hogy még titkokban akarom tartani, a már lelepleződött titkom.

- Szia, te ki vagy? – kíváncsiskodott Lea az ölemből. – Pont úgy nézel ki…

- Mint Becca – Edward nem engedte befejezni Lea a mondatát. – Igen, tudod ők ikrek.

- Az tuti – ujjongott lányom. – Nekem miért nincs testvérem? – nézett rám, majd Edwardra nagy szemekkel.

- Hát – kezdtem bele, de szavamba vágtak.

- Szia, én Bella vagyok – és közelebb lépett, kinyújtotta kezét, hogy a kislány rázza meg. – És te?

- Én Lea Cullen vagyok – fogadta el a gesztust. – És ki a te a…

- Lea, nézd meg Carlisle-t már biztos, itt van – vágott közbe megint Edward, elemelte mellőlem a tündért. Az pedig kiment az ajtón.

- Ő ki volt? – nézett Bella az ajtó felé.

- Ő a… – kezdett bele Edward, látszott, hogy gondolkodik, mit is mondjon, nem tudta eldönteni elmondja, hogy Lea a lányunk vagy hallgasson róla. – Húgom – mondta végül, meglepődtem, hogy nem beszélt az igazságról, inkább hazudott. Jól tudtam, hogy nem szeret hazudni, de még is megtette. – Behoztam Beccához, mert nagyon jól kijönnek egymással és gondoltam azzal nem ártok senkinek.

- Értem – láttam rajta, hogy kételkedik a mesében, de nem mond róla semmit. – De az előbb nem azt kérdezte neki, miért nincs testvére?

- Hát… - gondolkozott el Edward. – Biztos, azért mert nem a vér szerinti testvérei vagyunk, csak a mostoha. Tudod, őt is örökbe fogadta Carlisle.

Ekkor megint nyílt az ajtó, de most szerencsére csak Carlisle jött be. Először meglepődött a társaságunkon, de főleg azon, hogy Bella is ott van. Második reakciója az volt, hogy szemével, ha jól sejtettem Leát keresi, aki ő hozzá ment, de ha nincs vele, kivel van. Megijedtem a felismerésen, hogy a lányom eltűnt és úgy vettem észre Edward arcán olyasfajta félelem és aggódás van, mint az enyémen. Nem tudom miért, de megfogtam Edward kezét, ami az ágyon hever a testem mellett. Mikor ezt tettem, ő rátette másik szabad kezét az enyémre. Megszorítottam, hogy tudja, mit is érzek, ő erre rám nézett és ugyan azt láttam a szemeiben, mint az enyémekben, egyszerű féltést.

- Hol van Lea? – nagy nehezen ki tudtam bökni ez értelmes mondatot.

- Ezt én is szeretném tudni – jött közelem az orvos és kezét a homlokomra tette. – Nincs lázad.

- Jól vagyok – csattantam fel. – De hol van?

- Nyugalom Becca – csitított Edward, bár nem tudtam lenyugodni, mégis vettem pár mély levegőt. – Carlisle, hozzád küldtem, nem jutott el hozzád?

- Eddig nem – Carlisle fura mód nagyon is higgadt volt, ahhoz képes, hogy eltűnt az unokája, ami engem még jobb dühített. Nem is vettem tudomásul, mennyire erősen szorítom Edward kezét, pedig már a körmöm helye is megtalálható volt acél kemény testén. – De biztos jól van.

- Nem is aggódik a lányáért? – szólalt meg Bella.

- A lányomért? – kérdezett vissza Carlisle, aki nem értette, mi az, hogy az ő lánya. Végül Edwardra nézett, aki csak bólintott egyet, amiből a doktor megértett, mi is folyik itt. – Hát persze a lányom… aggódom, de tudom, hogy nincs baja, ügyes kislány. Feltalálja magát, ebben biztos vagyok. De ha most megbocsátotok, akkor elmegyek, megkeresni – azzal kiment a kórteremből.

Féltem megszólalni, és megtudni mit is üzenet Carlisle Edwardnak gondolatban. Mert abban biztosra mentem, hogy többet tud Lea hol létérül, mint amit elmondott nekünk. Kezdtem felfogni, mi is zajlott le körülöttem az elmúlt percekben. Carlisle nagyon is jól tudja, hol is van a pici, csak nem akarta elmondani Bella jelenlétében. Gondoltam az irodájában hagyta, de azt nem kellett volna eltitkolni. Levonva a következtetéseket, a lányom nem az irodában van, hanem valahol máshol, de hol.

- Becca, jól vagy? – hallottam meg Bella hangját. Biztos elbambulhattam azért kérdezte, néha előfordult, ha elgondolkozok valamin vagy épp valakin.

- Persze, nincs bajom, azt leszámítva, hogy egy kórházban vagyok – próbáltam humoros venni a figurát, hogy Bella ne gyanakodjon.

Ezek után az udvariaskodási kérdéseket abba hagytunk és bámultunk magunk elé egyikünk senki, nem szólt egy szót se. Nem tudtam és szerintem ők se, hogy mit kéne mondani. Aztán Bellára néztem, hogy elhitte-e a mesénket – illetve Edward meséjét. De nem azt vettem észre, hogy elhitte vagy sem, hanem azt, hogy csodálattal figyeli Edward minden rezdülését – ami nem állt másból, hogy pislogott, mert a kezére koncentrált, ami az én kezemen pihent. Már jól ismertem mindkettőjüket, ahhoz, hogy tudjam itt valami történt, valami, amit nem szívesen kötnek mások orrára. Tovább figyeltem Bellát, de ugyanazt csinálta, mint előtte. Néha még lélegzete is elakadt, ahogy bámulta a fiút. Kíváncsi voltam, mi is ennek az oka és rá is kérdeztem volna, de akkor lehet, hogy visszatérnénk a Lea témához, úgyhogy csendben maradtam.

Nyílt az ajtó és mind egy emberként – vagyis vámpírként fordultunk oda. Lea és Jake lépett be rajta kéz a kézben. Edward ennek nem örült, úgy szorította a kezem, hogy azt hittem eltörik, hogy ez ne történjen meg, óvatosan megpaskoltam a kezét, így ő engedett a szorításból.

Lea azonnal az ágyra pattant és az ölembe fészkelte magát. Jake is beljebb jött és leült az ágyam másik szélére. Néztem az arcát, ami hirtelen sötét lett, valamit nagyon figyelt, követtem pillantását. Edwardot bámulta, aki még mindig fogta a kezem. Gyorsan rántottam ki kezei alól az enyémet, mielőtt még nagy baj lett volna és szétverik a kórtermet. Edward nem tudtam, mi történt hirtelen, hogy miért is engednem el ó, oly gyorsan. Ránéztem, és pillantásunk találkozott, ekkor én még Jake felé biccentettem, és egy bólintás kaptam Edwardtól, hogy megérti.

- Hoztam fel teát és újságokat, hogy ne unatkozz – tette le őket a szekrényre, ami az ágy mellett volt. Olyan édes, mikor így gondoskodik rólam, egyszerűen imádom – és nem csak a bevésődés miatt.

- Kösz – hálálkodtam és próbáltam egy csókot nyomni az arcára, ami sikerül, mert közelebb jött hozzám, amikor meglátta, mit is tervezek.

- Jake – szólalt meg Lea. – Képzeld, elmentem Emmettel az erdőbe. Láttunk medvét, de Em azt mondta, hogy ha odavisz, akkor apa kinyírja őt, de… – gyorsan elhallgatott, tudtam jól, hogy nem beszélhet, arról, mik is ők valójában. Jake persze nevetésben tört elő, én nem örültem úgy annak, hogy lány medvékkel találkozgat, de egy mosoly megengedtem magamnak én is.

- Ezért megölöm Emmett-et – morgott Edward. – Még, hogy az én kicsi… - de elhallgatott és máshogy folytatta. – húgomat medvék közé vinni. De most már mennünk kell Lea. Rose más biztos vár minket.

- De olyan keveset maradtunk, még egy kicsit – könyörgött lányom, de most Edward túl határozott volt, ezért csak rázta a fejét.

- Most megyünk, de még bejövünk – ígérte.

Így Lea morgott egy okét és már meg is fogta apja kezét és az ajtó felé indultak. Onnan még mindketten visszanéztek, de aztán eltűntek az ajtó mögött. Jó volt látni lányom, de megértem azt is, hogy miért ment haza Edward ilyen hamar. Lea bármikor elszólhattam magát egy anyával vagy egy apával. Akkor pedig nem hazudhattunk volna, hogy Lea a kishúg. De így se hazudhattunk túl sokáig, el kell majd mondanom Bellának, hogy Lea az én lányom és Edwardé.

De előtte ki kell derítenem, mi is folyik itt pontosan, mi történhetett Bella és Edward között. Bella végig a fiút bámulta, Edward pedig még egy pillantást se vetett a lányra, még akkor se, ha az beszélt. Itt valami történt, de mi.

- Bella – túl kíváncsi vagyok, de muszáj megtudnom, hogy mi van itt. – Mi van közted és Edward között? – elpirult, vagyis igazam volt. Ráhibáztam, Charlie mindig mondogatta, hogy jó a megfigyelő képességem, de eddig nem vettem komoly, de úgy látszik igaza volt.

- Semmi – hazudott.

- Engem akarsz beetetni, na mi van köztetek? – kérdeztem kicsit dühösen, nem szeretem ha hülyének néznek, főleg nem ha az a valaki a testvérem.

- Csak átjött tegnap és beszélgettünk és…

- Mi és?

- Megcsókoltam, de ahogy észre vettem nem érdeklem őt – könnybe lábadt a szeme és nekem megesett rajta szívem. Bűntudatom volt, hogy olyan bunkó voltam vele, nem érdemelte meg. Tudtam, mi érez most, Edward velem is így kezdte, aztán kedves lett, majd a szerelmem és a lányom apja. Nem bírtam tovább nézni, így magam mellé hívtam és átöleltem.

- Nem lesz semmi baj – mondtam, bár én se hittem el. – Csak ne Edward legyen a választottad – tudtam miről is, beszélek és nem akartam, hogy ő is úgy szenvedjen, mint én. Féltékeny viszont nem voltam.

- Miért mondja minden ki, hogy ő rossz? – csattant fel és ellökött magától.

- Mert az – szólt bele Jake is.

- Jake – csendre intettem szerelmem, majd Bellához fordultam. – Figyelj, ő nem az, akinek mutatja magát. Ő más – még se mondhattam, hogy vámpír.

- Mi az, hogy más? – már ordított Bella. – Talán nem ember? – eltaláltad: gondoltam magamban.

- De az, csak légy óvatos vele – nyugtatgattam.

- Jó – halkult. – Ne haragudj, hogy kiabáltam!

- Semmi gond – aztán ismét megöleltük egymást. Tudtam, hogy csak a szerelem beszél belőle, tudtam, mert én ezeket tettem. Nem hittem el, hogy Edward rossz, csak azt láttam, amit látni akartam. Mondhatott bárki bármi.

Tudtam, hogy állíthatnám meg a lavinát, ami nem sokára elér minket, de főleg Bellát. Nem voltam elég erős elmondani neki az igazat, pedig ha megteszem, akkor elfelejti Edward-ot, de nem, nem ment. Inkább hagytam, hogy a lavina elpusztítsa Bellát, mert el fogja. Bűntudatom volt, hogy ezt teszem, hogy hagyom. De mégis örültem, hogy nem kell beszélnem róla.

- Becca – szólalt meg Bella. – Lassan megyek. Még Charlie is be akar jönni hozzád – adott két puszit az arcomra és az ajtóhoz lépett.

- Bella – szólaltam utána, visszanézett. – Ne beszélj Charlie-nak Edward-ról!

- Jó, szia – egy szörnyeteg vagyok, Bellát kéne megóvnom saját magától és nem attól félnem, hogy lebukok az apám előtt.

Becsukódott az ajtó Bella mögött. Én hangos zokogásba törtem ki. Hogy tehettem ezt a saját testvéremmel, hagyom, hogy élete legnagyobb hibáját kövesse, csak, hogy nekem ne kelljen beszélnem.

Ekkor megéreztem Jake illatát. Átölelt és én belefúrtam arcomat kemény mellkasában. Megnyugtatott mindig is a jelenléte, még akkor is mikor nem tudtam, hogy farkas. Emlékszem, mikor megtudtam, hogy babát várok és Edward elhagyott, ő ott volt. Ő adott erőt, hogy végig csináljam, még azt is mondta, hogy ő majd felnevelni velem, mert mindegy, hogy vámpír, de félig én vagyok. Az emlékre gondolva elmosolyogtam.

- Jake, én nagyon, nagyon szeretlek – csuklott el hangom, még a megmaradt könnyeim miatt.

- Én is – megcsókolt, tudta, hogy kell vigasztalni.

- Egy szörny vagyok – szipogtam. – El kellett volna mondanom igaz?

- Ha elmondod, Bella, akkor is közeledik a vérszopóhoz – komolyodott el a hangja. – Már az ujja köré csavarta.

- Akkor mit tegyek? – kérdeztem. – Hagyjam annyiban a dolgot?

- Ne, - tiltakozott. – azt ne, csak tarts rajtunk a szemed, és bármi furát észlelsz, szólsz nekem, és nem te mész fejjel a falnak, hanem megvársz, és mi megbeszéljünk a dolgot, csak és csakis akkor cselekszünk – jól tudtam, most a farkas beszél belőle, de így is imádtam őt.

- Ahogy gondolod – egyeztem bele.

- Tudod, nagyon megijedtem, mikor megéreztem a balesetedet…

- Te megérezted? – csodálkoztam.

- Megéreztem, mert akkor farkas volt, mármint abban a pillanatban és akkor fájdalom hasított belém. Tudtam, hogy történt veled valami, ezért egyből a kórházba jöttem. Persze hazudtam, neki arról, hogy honnan tudok erről – láttam rajta, hogy igazat mondott. Éreztem, hogy akár bele is halt volna abba, ha én nem élem túl a balesetet.

- De itt vagyok veled – öleltem át ismét.

Ezek után nem beszéltünk, nem kellett, így is tudunk, hogy mi kell a másiknak, saját magunk. Mellém feküdt az ágyba, én vállára hajtottam fejem és úgy próbáltam, túltenni magam a mai napon. Sok minden járt a fejemben, és tudtam, ha nincs itt Jake már, felrobbantam volna az idegességtől. Sejtettem, hogy Jake-nek igaza van, hogy csak figyeljek, és ha baj van, cselekedjek. De ki várni a bajt, olyan, mint ha homokba dugnám a fejem.

Éreztem Jake kezét a vállamon, ami lassan már a hajamon volt és azt simogatta. Jól tudta, hogy imádom, ha a hajamat babrálják. Nagyon örültem, hogy most itt van velem, de még jobban annak, hogy megértette, mit miért teszek. Lea-val is nagyon jól kijön, mikor Edward megengedni, hogy átvigyem, La Push-ba, ott legtöbbször a parton vagyunk, mi hárman, mint egy család. Sokszor gondolkodtam ahhoz, hogy mi lett volna, ha nem engedem, hogy Edward nevelje.

- Min töröd a fejed? – merengésemből a legszebb hang rántott ki – számomra az ő hangja volt a legszebb.

- Csak azon, hogy ha – kezdtem bele. – én nevelném Leát, akkor mi történt volna.

- Na ezt már sose tudjuk meg – mondta komolyan. – De egyet tudok, akkor is veled lennék.

Hajolt le ajkaimhoz és megcsókolt, úgy még eddig soha, minden benne volt ebben a csókba, ami most érzett, féltés, szerelem, öröm, imádat. Én szenvedélyesen csókoltam vissza, próbáltam én is minden érzelmet bele adni a csókba, ami reményeim szerint sikerült. Végül mégis csak el kellett szakadni a másik ajkától, ez akkor is egy kórház.

- Remélem hamar, meggyógyulok – kapkodtam levegő után.

- Én is – mosolygott kajánul.

- Ha nem itt lennék, ahol most már neked adtam volna magam – a követező pillanatban már rajta feküdtem és csókoltam, ahol csak értem. Kívántam őt mindennél jobban, mit eddig. De sajna ő észnél volt és még időben eltolt magától és visszalökött a helyemre, ami mellette volt.

- Ez most gonosz volt – durcáskodtam.

- Igen – vigyorgott és felállt mellőlem. – de mennem kell, ma én őr-járatozok és apád se örülne neki, ha úgy látná pici lányát – nyomott egy csókot a számra, az ajtóhoz lépett, de még visszanézett. – Szeretlek.

- Én is – aztán elment.

Jake után már csak egy látogatom volt, aki nem volt más, mint Charlie. Figyeltem a reakciót, hogy Bella mondott-e valami, de nem szólt semmit. Ehelyett csak Carlisle idegeivel játszott, mikor az benézett hozzám. Apám ezer meg egy kérdést tett fel neki az állapotomról, amin én csak mosolyogtam. Mikor végre apám hazament, mert haza küldtem, mondván Bellával is lennie kéne.

Nem sokkal apám távozása után jött egy nővérke és beadott egy enyhe altatót. Oldalamra fordultam és pár perc múlva már aludtam is. Már csak arra ébredtem fel, hogy valaki rázogatja a vállam, egy nagyon hideg valaki. Keletlenül nyitottam ki a szemeimet és nagyon elcsodálkoztam ki is, ül azon a széken, ahol nem rég Edward is ült.

- Beszélnünk kell – mondta az komolyan.

Várom a megjegyzéseket!!!
Szerintetek ki az esti látogató!

8. fejezet

Moonshiny


8. Fejezet – Látogatók


(Edward szemszöge)



A kocsimban utaztam, útban haza felé. Már az erdei úton haladtam, de csak Bellára és a csókra tudtam gondolni. Olyan édesek az ő ajkai, hogy az el sem tudtam eddig képzelni, de most már, hogy tudom, nem akarok tőle megválni. Ujjaimat számra helyeztem és elmosolyodtam, hogy alig pár perce még a legcsodásabb ajakkal volt összefűzve. Tudtam, hogy nem kellett volna megcsókolnom, de olyan hívogató volt a teste, a hangja, mindene. Nem tudtam ellenállni neki.

Időközben hazaértem, és ahogy észrevettem testvéreim is megérkeztek a kórházból. Lepakoltam a ház előtt és berohantam a házba. A nappaliban találtam meg őket – kivéve apámat, ő a kórházban maradt. Anyám a kanapén ült Rose-zal és beszélgettek Becca állapotáról. Emmett a konyhából jött ki éppen Alice-szal az oldalán. Jasper a fotelben ült ölében, a már alvó Leával. Leültem Jazz-zel szemben lévő székre és lányom arcát figyeltem. Nem tudtam, hogy elmondták-e neki mi is történt az anyával, de valahogy éreztem, hogy nekem kell közölnöm vele.

- Nem mondtunk el – nézett fel Esme. – Nem akartunk elmondani, neked kell. Te vagy az apja.

- Tudom – mondtam. – Elmondom, ahogy felébredt. Csak nem tudom hogyan – motyogtam magam elé, de mindenki hallotta.

- Csak az igazat – szólalt meg Jasper, közben lányom haját simogatta. – Felviszem – és azzal már el is tűnt a lépcsőkön. A helyére most Alice ült le és kényelmesen hátra dőlt.

- Bellánál voltál – jegyezte meg halkan, mire én csak bólintottam.

- Becca felébredt – szólt közbe Emmett és ezzel meg is mentve a további kérdésektől.

- Az jó – mondtam. – Jól van?

- A körülményekhez képest igen – hallottam meg Jasper hangját a lépcső aljáról. – Carlisle szerinte nem lesz maradandóm károsodása, csak pihenne, kell.

- Holnap bemegyek hozzá – néztem körül és láttam a családon, hogy egyetért döntésemmel.

- De csak nyolc után – szólalt meg Alice és mindenki ránézett. – Akkor megy haza Charlie. Nem lenne jó, ha találkoznátok.

- Hát nem – sétált Rose mellé Emmett. – Ha holnap is le akarna ütni, akkor neki nagyobb baja lenne.

Ezek után senki nem mondott semmi. Csend borult a szobára, egész addig, míg újabb lépéseket nem hallottunk az egyik fenti folyosóról. Az egész család egy emberként fordult arra, amerről a hang jött. A léptek zaja elérte a lépcsőt is, és ekkor láttunk meg egy barna, kócos, kis fejecskét. Név szerint Lea feje búbját. Rose egyből felpattant Emmett mellől és odaszaladt felkapva Leát. A kislányom átkarolta Rose nyakát és engedte, hogy a kanapéhoz vigyék. Ott Emmett átvette Leát, úgy, hogy közben szerelme is jól láthassa a csöppséget. Csak most vettem észre, hogy valamit szorongat kicsiny kezei közt. Kíváncsiság vezérelt, mikor felálltam és odasétáltam Leához. Leguggoltam hozzá, hogy megnézzem, mit szorongat annyira. De nem tudtam kivenni keze közül - a most már jól látható papírlapot – túl erősen fogta. Ekkor már mindenkinek feltűnt, ami pár perce nekem is.

- Mi ez kicsim? – simogatta meg az arcát Emmett. – Mutasd meg Em bácsinak.

- Nem – mondta durcás hangon. Ekkor jött a képbe Jasper, ő elvette Emmett-től a kicsit.

- Nem kell odaadni – nyugtatta, hogy nem veszi el. – csak megnézem.

Úgy látszik bevált Jazz módszere, mert megfordította a képet, úgyhogy csak az a férfi lássa, aki fogja őt. Próbáltam kiolvasni Jasper fejéből, hogy mi van a képen, de az erősen csak Alice arcára gondolt. Ezek után se szó, se beszéd felszáguldoztak az emeletre, én pedig utánuk rohantam. Már csak azt láttam, hogy Lea Jasper ölében ül az ágyon, és a képet bámulja. Ekkor vett észre fivérem, óvatosan lecsúszatta Leát az öléből és kiment a szobából, útközben még odasúgta: Beszélj vele! Tudtam mire is, gondol pontosan, így leültem lányom mellé, aki csak a képet bámulta, nem nézett rám. Nem akartam meg zavarni őt, de tudtam, hogy el kell mondanom, mi is történt az édesanyával.

- Mami – szólalt meg angyali hangon az én tündérem. – Nem jön holnap, igaz?

- Nem, nem jön – kijelentésemre, fátyolos lett a szeme és könnyek buggyantak ki szeméből. – Maminak balesete volt, kórházban van. De meg fog gyógyulni, és ha meggyógyult biztos, eljön hozzád – ölembe húztam Leát.

- Apa – szólított meg. – Nem látogathatnánk meg mi a mamit?

Belegondolva a dologba nem rossz ötlet, de bárki megláthatja és akkor még is, mit mondok, ki ő. Senki nem tudja, hogy Lea létezik – csak mi, Becca, Charlie és Jake. Ha meglátnák velem, az csak bajokat szülne. De tudom, hogy lányomnak minden vágy az anya, nem szeretném, ha nem találkoznak. Ha be is viszem hozzá nagyon óvatosnak, kell lennem, de megoldható.

- Nem lenne szabad ez mondanom, de beviszlek hozzá – mire kaptam tőle egy mosolyt, amit az anyától örökölt. – De nagyon szeretlek, akkor most alvás – ő azonnal befeküdt az ágyába és hagyta, hogy betakarjam.

Nyomtam egy jó éjt, puszit a homlokára és kimentem a szobájából. Elindultam lefelé, ahol nagyon jól tudtam, hogy egy nagy fejmosást kapok Rosetól. De így lesz a legjobb Leának és Becca is hamarabb, felgyógyul, ha látja lányunkat. Leértem, és ahogy megjósoltam Rose már várt a lépcső alján gyilkos tekintettel.

- Normális vagy?! – ordított egyből, amit meglátott. – Elvinni őt, és ha meglátják?

- Nem biztos, hogy meglátják őket kicsim – próbálkozott Emmett Rose nyugtatásával. – Ő sem akarja – mutatott rám – hogy a manót meglássák.

- Igaza van Emmett-nek - állt mellém Esme is. – Edward az apja, és ha úgy döntött, hogy elviszi az anyához, akkor elviszi – mosolygott rám anyám.

Rose dühöngve rohant fel a szobájába, mert tudta ez a meccset én nyertem. Emmett utána ment, hogy megnyugtassa, de kétlem, hogy sikerrel járna. Alice és Jasper is eltűntek a garázsra nyíló ajtó mögött. Csak én és Esme maradtuk a helyiségben. Anyám a megpaskolta kanapét, hogy üljek le és én meg is tettem, ami ő kért.

- Szóval Bellánál voltál? – fogta meg a kezem.

- Igen – helyeseltem. – Nagyon kedves lány.

- Csak kedves? – kérdezte Esme.

- Megcsókoltam – vallottam be az igazat. – Vonz engem.

- Értem – nézett a szemembe. – És Becca?

- Mi van vele? – kérdeztem vissza. – Ő Jake-t szereti és bármit is, tehetek őt, fogja. El kell engednem.

- Na végre észhez tértél – kacagott. – De Bella, vele úgye nem azért vagy, mert ő Becca ikertestvére.

- Nem – tiltakoztam gyorsan. – Tényleg hasonlítanak, de közben különböznek is. Tudod Bella egészen más, mint Becca. Becca maga tűz, de Bella ő inkább a víz.

- Csak ne legyen baj belőle – jegyezte meg. – Mert nem lenne jó, ha a tűz és a víz haragban lennének.

- Nem lesznek - mondtam, de el kellett terelnem valamivel a témát, mert ez elég zavaró, ha a két lány miattam, veszne össze. – Szerinted jó ötlet elvinni Leát az anyához?

- Igen, remek ötlet – helyeselt anyám és úgy vettem észre a figyelem elterelésem is bevált. – De legyél nagyon óvatos.

- Az leszek – adtam egy puszit az arcára. – Nem engedném, hogy baja essen Leának.

- Ha baja esne Rose kitekerné a nyakad – egyre tört fel belőlünk a nevetés.

- Hát az biztos – mondtam még mindig kacagva.

Ekkor nyílt a bejárati ajtó és Calrisle lépett be rajta. Felakasztotta kabátját a fogásra, majd felénk vett az irányt. Kíváncsi szemekkel nézte végig feleségén és fián.

- Mi ez a nagy jó kedv? – kíváncsiskodott.

- Semmi, drágám – állt fel Esme mellőlem, és Carlisle karjaiba vetette magát, majd megcsókolta. A csók után ott hagyott minket és elindult a konyha felé.

Carlisle helyet foglalt velem szemben.

- Holnap bemegyek Beccához – vágtam bele, mert tudtam előtte, nem kell titkolóznom, ha nem is ért velem egyet elfogadja a döntésem. –És Leát is viszem – hangom elég magabiztos volt.

- Rendben – mondta. – Ahogy akarod.

Meglepett, hogy ilyen könnyen belement, nem mintha más vártam volna, de egy miért számítottam. Furcsa volt még Carlisle-tól is ez a nyugodtság, ami most engem megrémített. Talán történt valami Beccával, de gondolataiból ilyet nem vettem ki. Ahogy a gondolataiban láttam Beccával minden rendben.

- Carlisle – szólítottam meg apám, aki most felnézett rám. – Történt valami?

- Nem mondhatnám – felelt. – Csak Charlie közölte velem, hogy nem akar a lányai közelében látni.

- Az érhető – mondtam. – De holnap akkor is bemegyek reggel nyolc után.

- Miért akkor? – kérdezte.

- Alice mondta, hogy akkor megy haza Charlie.

- Így már érthető – azzal felállt és elindult a fel az emeltre.

Én ott maradtam lenn. Nem volt semmi dolgom, így aztán jó helyen voltam itt is. Csendben vártam ki a reggelt, ami az előzőhöz képes nagyon is lassan telt. A házban pedig mindenki a maga ügyét intézte. Emmett Rosalie-val próbált békülni több-kevesebb sikerrel. Jasper és Alice az új kocsival voltak elfoglalva – azzal, ami Jazz vett meg pár napja. Carlisle a dolgozó szobájában volt – régi papírokat rendezgetett. Esme a konyhában készített reggelit Leának.

Így csak nekem nem volt teendőm, ami most nagyon is jól jött, mert legalább át tudtam gondolni, mi lesz most Bellával. Kezdtem nagyon is megkedvelni, aranyos lány volt. Volt egy nagyon érdekes tulajdonsága – legalább is nekem az volt – ha ránéztem mindig elpirult. Különös lány volt és én meg akartam ismer, hiába tudtam, hogy nem lenne a szabad. Tudtam, hogy ha közel kerülök hozzá, azzal előbb-utóbb fájdalmat okozok neki is és magamnak is.

- Min gondolkodsz ennyire? – merengésemből Alice csilingelő hangja rántott ki.

- Csak úgy minden – vontam vállat, de ezzel még nem szabadulok meg Alice kérdéseitől.

- Az a minden Bella?

- Ha tudod, miért kérdezed – vágtam egy grimaszt. – Kedvelem.

- Az nem baj.

- De ő ember, én vámpír – csattantam fel. – És nézd mi lett a vége, mikor Becca és én.

- Egy kis lány – mondta. – Nem lett olyan rossz vég, csak haragszik rád, mert elhagytad mikor szüksége volt rád. Nem azt mondom, hogy vedd el, csak ismerd meg.

- Talán igazad van, abban nincs semmi rossz – adtam be a derekam.

- Lea mindjárt itt lesz – ahogy ez kimondta már meg is láttunk őt a lépcsőfordulóban.

Már fel is volt öltözve, aranyos farmer szoknya, rózsaszín felső és egy fehér kardigán volt rajta. Haja össze-visszaállt, pont úgy, mit az enyém, de kezében már ott volt a fésű és hajszobrászkodáshoz szükséges csecsbecsék. Odajött hozzánk, illetve inkább Alice-hez és nagy boci szemekkel nézett rá, mert tudta ennek nem lehet ellenállni.

- Alice, elkészíted a hajam? – kérdezte.

- Persze pöttöm, addig apukád is átöltözik – nézett rám és én csak most vettem észre, hogy ugyan abba a ruhába vagyok, mint tegnap.

Gyorsan felszaladtam átöltözni. Nem tartott hosszú órákig, az első ruhadarabot vettem ki a szekrényből, ami egy fekete póló és egy farmer nadrág volt. Mikor végeztem már indultam is lefelé, de Carlisle elém állt.

- Fiam, a hátsó bejáratot használd – mondta. – Itt a kulcs – igen a hátsó részhez csak az alkalmazottaknak volt kulcs, így nekem nem.

- Köszönöm – azzal otthagytam és már lent is voltam.

A nappaliban nem találtam senkit ellenben a konyhában mindenki jelen volt. Éppen Leát győzködték, hogy egyen. De lányom nem akart és tudtam ide most más módszer, kell.

- Ha nem eszel, nem megyünk anyuhoz – mondtam a boltívnek támaszodva, ami a nappalit és a konyhát kötötte össze.

Tudtam nem, volt szép dolog, de bevált, mert minden megevett. Húsz perc múlva már a készen álltunk az indulásra. Beültünk a kocsiban és már útban is voltunk. Most lassabban vezettem, mint általában szoktam, nem akartam, hogy Leának baja essen. Néha-néha hátra pillantottam a visszapillantón keresztül, de ő csak erősen az oroszlánt szorította, ha baja volt vagy izgult – mint most is - mindig ott volt vele. Nem sokkal később megérkeztünk, behajtottam a privát parkolók közé és beálltam apám helyére. Ölemben kaptam Leát és nagy léptekkel indultam meg a hátsó ajtóhoz.

Ott könnyen bejutottam, senki nem járt arra, szerencsére. A folyosókon már több bajt okoztak, az ápolok, de őket is sikerült kijátszanom. Pár perc múlva már Becca kórterme előtt álltunk. Lenyomtam a kilincset és beléptem. Becca ébren volt, az ablakon bámult kifelé, de mikor észrevett minket, szája elé kapta a kezét, hogy ne sikítson. Leát lettem, aki nem várt semmit már rohant is anyához. Én még mielőtt közelebb mentem volt, becsuktam az ajtót. Leültem egy székre, ami az ágy mellett volt. Addigra már lányunk az anya mellett feküdt, és az simogatta haját.

- Nem lett volna szabad behoznod – de tudtam, hogy örül neki, mert száj szélén ott bujkált egy kis mosoly.

- Nem lesz gond – mondtam. – Jobban vagy?

- Igen – nézett lányunkra. – Na és te manócska, hogy, hogy itt vagy?

- Hát… - mosolygott tündérien. – Ezt a nagypapától tanultam. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, hegy megy Mohamedhez. Azt hiszem így van.

- Mikor tanultad ez Carlisle-tól? – kérdeztem.

- Mikor elmentek vadászni és ő vigyázott rám, fen voltunk a dolgozószobában. Én megtaláltam egy vastag könyvet és nagypapa felolvasta, abba volt - Beccával egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. A nevetés én hagytam előbb abba.

- Nem kérsz valamit a büféből? – kérdeztem.

- Nem, kösz – mondta. – Jake, majd hoz valamit.

- Itt van? – nézett fel Lea.

- Igen, csak elment kávéért – felelte az anya. – De úgy azért nem mentek el? – ijedt meg Becca.

- Nem, nem megyünk –láttam, megnyugszik. – Ő, tud Leáról.

- Igen ő tud – helyeselt. – De Bella nem és nem szeretném, hogy megtudja.

- Biztos vagy ebben? – kérdeztem vissza, miközben Lea anya hajával játszott.

- Igen – válaszolta határozottan.

- Ahogy akarod – egyeztem bele, bár én szívesen elmondanám az igazat úgy is megtudja.

- Kösz – hálálkodott. – És azt is, hogy behoztál.

- Semmiség.

- Apu, te hoztad be anyát? – kíváncsiskodott Lea.

- Igen, én.

- Na jó, mesélj valamit kicsim – kérdte Becca.

- Hát képzeld múltkor Em bácsival voltam vadászni – Becca a kijelentére megrémült. – Nagyon izgi volt, találtunk egy macit és simán legyűrtem egyedül – büszkélkedett lányom, de most már én is kezdtem ideges lenni, ha kezem ügyébe kapom Emmettet.

- Te tudtál erről? – nézett rám Becca.

- Nem – kiáltottam volna fel, de mivel ez egy kórház így próbáltam visszafogni magam. – De ezért Em megkapja magáért.

- Ne – ellenkezett Lea. – Tök jó volt.

Ekkor nyílt az ajtó, nem igazán törődtünk vele, gondoltunk csak Jake jött vissza. De mivel az nem mondott semmit, és még csak Leát se köszöntötte, így Beccára néztem, aki megdermedt arccal bámulta az érkezőt. Én is odafordultam, és aki jött nem volt más, mint Bella.

Várom a megjegyzéseket!!!

7. fejezet

Moonshiny

7. Fejezet – Apró, kis beszélgetések



(Bella szemszöge)


- Mi van Beccával? – hallottam meg Edward hangját.

- Becca – az orvos hangja szomorú volt, mintha neki is nehéz lenni, kimondani a szavakat, nem csak nekünk hallani. Erős szorítás éreztem a kezemnél, Jacob szorongatta. Rettegett hallani a most következőket. – Becca… sok vér vesztett, de még életben van – a szó hallatára hatalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Most altatjuk, mert fájdalmai vannak.

- Bemehetek hozzá? – kérdeztünk egyszerre Jake-kel.

- Jobb lenne, ha csak egy – mondta Dr. Cullen, akit csak most tudtam rendesen megnézni. Magas, izmos, pár sebhely volt rajta, ami csak még vonzóbbá tette. Szőke haja, most szanaszét állt, de látszott, hogy máskor rendesen viselni.

- Bella, bemész te előbb? – hallottam meg Jake hangját mellőlem.

- Nem, menj csak te, nekem úgyis fel kell hívnom Charlie-t, ő még nem is tudja.

Azzal a doktor és Jake elindultak egy kórterem felé, ahol valószínűleg Becca feküdt. Még egy kis ideig néztem utánuk, de aztán elindultam kifelé, mert itt nem lehetett telefonálni. Ennek nagyon örültem, hogy egy kicsit kiszellőztethettem a fejem. Kiérve az épületből, beszívtam a friss oxigént. Előkerestem a telefonomat a táska legmélyéről. Gyorsan megnyitottam a névjegyzéket, még szerencse, hogy az Apa szó, elől volt. Kétszer csörgött ki, Charlie csak azután vette fel. Elmondtam neki mi is történt, a hangom minden második mondatnál elcsuklott, hallottam, hogy Charlie is küszködik a könnyeivel. Elbúcsúztam tőle és kinyomtam a készüléket. Nem bírtam még visszamenni, ezért leültem egy padra.

Nem tudom mikor, de elült mellém valaki. Edward volt az a valaki. Nem szólt semmit, de így is tudtam, hogy ő is pont úgy aggódik, mint én – ha nem jobban – Beccáért. Megdermedve vettem észre, hogy átölelni a vállamat, de olyan hideg volt az érintése, hogy azt leírni nem lehet. De még is jól esett a közelsége. Felnéztem rá és ő le rám, nem tudom, mi is vezérelt minket ebben a percben, de egyszer indultunk meg a másik ajkáért.

- Bella – kiáltott Charlie, odanéztem és a szeme égett a dühtől – persze Becca mondta, hogy Charlie nem kedveli Edwardot, de az, hogy miért az nem. – Mit művelsz te itt? – Felálltam a padról és odarohantam hozzá.

- Semmit – szabadkoztam, mielőtt még dühösebb lenne. – Csak kijöttem egy kicsit. Az orvos szerint csak egy ember lehet benn Beccá-nál. Vele van Jake.

- Jó, de akkor menjünk be – azt hittem sikerült megnyugtatni.

Charlie-val karöltve bementünk a kórházba, Edward szorosan utánuk haladt. Egyenest a kórterem elé mentünk, ahol bent van Becca. Jake még benn volt nála, ki lehetett hallani, hogy beszél hozzá. Charlie elindult megkeresni Dr. Cullent, hogy mondja, el mi van lányával. Nekem addig megparancsolta, hogy üljek el és maradjak itt. Úgy tettem, ahogy Charlie mondta. Rákönyököltem a térdeimre, kézfejemre hajtottam fejem. Ekkor megint egy ismerős hidegséget éreztem a vállamon.

- Nem lesz semmi baj – mondta Edward bársonyos hangja. A hang irányba fordítottam a fejem és az aranybarna szemekben néztem.

- Tudom – mondtam majdnem sírva. – Csak nagyon aggódom.

Ekkor láttunk meg Charlie-t a dokival, ahogy felénk igyekezni és ebben a percben jött ki Beccától Jake is. Arcáról csak fájdalmat lehetett leolvasni, mintha ő is átélné a fájdalmat, mint Becca. Azt tudtam, hogy nagyon szeretni nővéremet, de hogy ennyire azt el se tudtam volna képzelni. Valahogy, olyan elesettnek tűnt, a máskor oly magabiztos srác, akit megismertem. Fájt neki így látni Beccát, ahogy nekem is az, hogy pár órával ezelőtt még azt hittem meghal. De nem, él és most ez a lényeg.

- Carlisle – szólalt meg Charlie, hát ez a neve az orvosnak, eddig csak Dr. Cullen-ként ismert, de végre megtudtam, mi is a rendes neve. – Mi van a lányommal?

- Nyugodj meg Charlie – felelt nyugodt hangon Carlisle – szöget ütött a fejemben, hogy tegezik egymás, mintha régi, jó barátok lennének. – Az életjelei jók, meg fog gyógyulni – szinte láttam, ahogy Jake és apám szívéről egy nagykő esik le. – Csak sok pihenésre van szüksége.

- Köszönöm – hálálkodott Charlie és kezet rázott Carlisle.

- Ne nekem köszönöd – szerénykedett a doki. – Ha később ért volna akár pár perccel is… Jobb nem belegondolni.

- Ki hozta be? – kérdezte Jake. – Mert voltam a sulinál és akkor értek csak ki a mentők.

- Edward – válaszoltam könnyedén.

Meglepett, ami ezek után történt. Jake Edward elé sétált, mélyen a szemeibe nézett.

- Köszönöm, hogy megmentetted – mondta neki. De apám már nem volt ennyire hálás, csak egy kurta köszönömöt mondott.

- Bells – szólított meg Charlie – Menj be Beccához. Utána én is bemegyek.

Bólintottam és elindultam a már oly sokszor emlegetett terem felé. Beléptem az ajtaján, minden csupa fehér volt. A szoba egyik sarkában egy kisebb asztalka és egy fehér szék állt, a másik sarokban egy kanapénál kisebb, ágyszerűség várta azokat a látogatókat, akik szeretteik mellett akarnak virrasztani. A szoba közepén egy betegágy volt elhelyezve, ahol most Becca fekszik. Az ágy mellé mentem és leültem arra a székre, ami mellette volt – biztosra vettem, hogy pár perccel ezelőtt még Jacob ült ezen a helyen. Elültem a székre és megfogtam nővérem ernyedt kezét. Csak néztem még most is szép, sápadt arcát. Megsimogattam bársonyos haját, és tovább szorongattam kezét.

- Becca meg fogsz gyógyulni – beszélni kezdtem hozzá. – Dr. Cullen mondta, nem lesz semmi baj. Itt van kin apa és Jacob is. Jake teljesen megtört, mintha ő is átélné a fájdalmaidat – még sok mindent mondtam neki. De valamikor bealudhattam az ágya mellett, mert egy hideg kéz rázogatta a vállam.

- Bella, most már ideje felkelni – hallottam egy nagyon kedves hangot.

A hang irányába fordultam. Egy vöröses hajú fiú állt előttem, szürke inget viselt – ami, csak most vettem észre csupa vér volt, valószínűleg, akkor szedte össze a foltot, mikor rátette nővérem a hordágyra – és egy fekete szövetnadrágot. Edward vállamra tette kezét és felhúzott magához. Megölelt, olyan jó volt belesimulni az ölelésbe. Eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Haza viszlek – csábított el hangával, nem tudtam neki ellen állni.

- Jó – adtam be a derekam. – Csak elköszönök Beccától – azzal lehajoltam hozzá, a fülébe súgtam, hogy Jó éjt és megpusziltam arcát. – Mehetünk.

Kiléptünk a kórteremből, nagy meglepetésemre ott volt az egész Cullen család – kivéve az édesanyjukat. Ott ült kézen fogva az egyik padon Alice és Jasper. A vele szemben lévőn meg Rosalie és Emmett. Jake ott állt és apámmal beszélgettek. Mikor apám észrevett egyből odaszaladt hozzánk.

- Na mi van? – kérdezte. – Felébredt?

- Nem még nem – mondtam, erre arcáról az a pármásodperces mosoly is eltűnt.

- Értem – szomorodott. – Menj haza! Én itt maradok estére – tiltakozni akartam. – Ha valami lesz, felhívlak. De mivel mész haza?

- Majd hazaviszem – ajánlotta fel Edward ezt lehetőségnek.

- Nem, az kizárt dolog – csattant fel Charlie. – Nem volt elég, hogy tönkre tetted az egyik lányomat, most a másikkal is ezt akarod tenni – csak úgy köpte magából a mérgesebbnél mérgesebb szavakat.

Apám keze hirtelen a magasba emelkedett, meg akarta ütni Edwardot. Nem tudom, hogy történt, minden olyan gyors elfolyású volt. Jasper elkapta apám kezét még a magasba, és hátra szorította. Charlie felszisszent a fájdalomtól.

- Nyugodjon meg uram – jött oda hozzánk Rosalie is, látszott, hogy nem szívesen teszi, még az is felmerült bennem, hogy Emmett küldte oda. – Majd én hazaviszem Bellát. Úgy jó lesz?
- Igen – mondta Charlie ingerülten, de azért Jasper elengedte.

Charlie bement Beccához és Jake is elment a büfébe kávéért – ő is úgy döntött, hogy virrasztással tölti az éjszakáját. Miután ők elmentek, néha csend borult a folyosóra. Ezekben a percekben se egy ápoló, se egy beteg nem jött arra, mintha megfagyott volna a levegő. Nem mertem még csak megszólalni se, ahogy Rose nézett rám sötét szemein keresztül, tudtam, hogy nincs semmi kedve engem haza kísérni. Ott állt Emmett mellett szorosan, majdnem annyira közel, mint én Edwardhoz.

- Na jó, induljunk – azzal el is indult a kijárat felé.

Edwardra néztem, aki bólintott, hogy kövessem testvérét. Így én is megindultam, arra amerre Rosalie is. Nem értettem, hová tűnt el olyan gyorsan, mert csak a kocsijának támaszodva lettem rá figyelmes – nem is rá, hanem a kocsira, egy piros sportkocsi volt az. Odabotorkáltam az anyósülés felőli oldalra, még mindig lenyűgözve néztem a kocsi csodát.

- Na mi lesz, beszállsz? – hallottam meg Rose mesébe illő hangát, már a volán mögül. Egyből beszálltam és ő már rá is adta a gyújtást a kocsira. A kórház területén még óvatosan és lassan vezetett, de amit kiértünk a forgalomba, a gázpedált tövig nyomva száguldoztunk az utcán. Alig telt el tíz perc és már meg is érkeztünk a mi utcánkba, onnan pedig csak méterek és a miénket is megpillanthatjuk. Ahogy mondtam, nem kellett sok és már a házunk előtt parkoltunk. – Megérkeztünk, kiszállhatsz! – még gúnyosan is gyönyörű volt.

- Á, tényleg – mondtam. – Akkor – szálltam ki a kocsiból, megkerültem, és vezető felőli oldalra sétáltam. Lehajoltam és bekopogtam az ablakán, tudtam, hogy nem szívesen húzza el, de azért mégis megtette. – Köszönöm, hogy hazahoztál – hálálkodtam, de csak egy kézlegyintés kaptam. – Nem jössz be? – udvarias akartam lenni. – Készítek egy teát, ha kérsz.

Nagy meglepetésemre kiszállt a kocsiból. Így megindultunk együtt a bejárati ajtó felé. A táskából előkapartam a kulcsot és kinyitottam vele az ajtót. Felkapcsoltam a villanyt az előszobába, ledobtam a táskát a sarokba, a kabátot felakasztottam, és ahogy észrevettem Rose nagyon jól ismerte a járást a házba, mert a kabátelvétel után, a konyha felé indultam. Nekem kellett őt követnem a házba. Mikor beértem, már az asztalnál ült. Könyökölt az asztalra és arcát a tenyérébe fektette. Odasétáltam mögé és megérintettem a vállát – nagyon meglepődtem azon, hogy az ő teste is pont oly hideg, mint Edwarddé. Már el akartam húzni a kezem, mikor megéreztem az övét az enyémen. Végig fogta a kezemet, úgy húzott le az egyik székre, ami úgyszintén az asztalnál volt.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle, kissé megszeppenve.

- Ez nekem kéne kérdeznem – felelt szomorúan. – A te testvéred fekszik kórházban. De ha már kérdezted, jól vagyok. És te? – úgy láttam, tényleg érdekli, hogy mit érek most.

- Én… - sírtam el magam ma először. Eddig nem tudtam sírni, nem ment, de most kitört belőlem, mégis csak Becca fekszik a kórházban. Nem tudtam meddig sírtam később Rose vállán, már csak arra eszméltem fel, hogy a kanapén ülök és egy gőzölgő teáscsészét szorongatott a kezembe. Ekkor léptem be a szobába Rosalie is. Leült mellém. – Köszönöm, hogy itt vagy.

- Semmiség – mondta, és tudtam, hogy így is gondolja. – Én is aggódom Becca-ért, de Carlisle remek orvos, nem lesz semmi baj.

- Igen tudom, csak szeretem és féltem – vallottam be.

- Tudom – nézett rám. – Én is nagyon kedvelem őt. Mindig mindenkit meg tud nevettetni.

- Tudom, hogy nem ez legmegfelelőbb pillanat – kezdtem bele, de már nagyon érdekelt és semmi nem mondta el az igazat, csak félig-meddig vagy átírva. – De lenne egy kérdésem.

- Tedd fel! – mosolygott biztatón.

- Mi történt Edward és Becca között? – mondtam egy szuszra. – Senki nem mond semmit, aki mégis az nem az egészet vagy nem az igazat.

- Mit tudsz erről? – kérdezte.

- Csak annyit, hogy járták pár hónapig, aztán Edward szakított a nővéremmel. Becca pedig depressziós lett. Még azt is hallottam, hogy nem járt csomó ideig suliba.

- Értem –mondta. - De nem mondhatok én se többet. Ne haragudj, de ezt velük kell megbeszélned. Nem szívesen avatkozott bele a dologba, nem akarok, összeveszi se a tesóddal, se Edwarddal.

- Megértem – és tényleg megértettem. Edwarddal tényleg nem kellene összevesznie csak, mert túl kíváncsi vagyok és az sem szeretném, ha Beccá-val lenne rosszba. – Csak nem tudom, hová tenni a dolgokat.

- Tetszik Edward? – szegezte nekem a kérdést, olyan érzésem volt, mintha átlátna rajtam.

- Hát… nem is tudom – vallottam. – Nagyon kedves és értelmes. Meg nem néz ki rosszul, sőt… - elpirultam, ami Rose csak mosolygott.

- Lehetne egy jó tanácsom – bólintottam. – Ne kezdj Edwarddal, már sokat szenvedte, és nem akarom, hogy többet szenvedjen. Hagyd őt békén!

- Nem értelek – igazat mondtam ezzel a kijelentésemmel.

- Tudom, mennyit szenvedett, mind Becca, mind Edward a szakítás után. Szerintem és ne érts félre ők, összeillenek, még akkor is, ha most nem tudják – a mondatra majdnem sírva fakadtam, de nem akartam Rose előtt megint kiborulni, inkább, majd ha elmegy.

Szerencsém volt, mert kopogtattak az ajtón. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, de meg is lett az eredménye majdnem elbotlottam a saját lábamba. Még az asztal sarkát is lefejeltem volna, ha Rosalie nem kap el időben. Segített a talpamra állni, még azt is megvárta, hogy megtaláljam az egyensúlyomat. De ekkor már valójában dörömböltek az ajtón, így mindenképp oda kellett mennem, hogy kinyissam. Rátettem a kezem a kilincsre és nagy megdöbbenésemre Edward állt az ajtóban. Hirtelen olyan rossz érzés uralkodott el rajtam. Csak nem Becca! – ismételgettem magamban ezt a mondatot.

Jobban kitártam előtte az ajtót, hogy be tudjon jönni, meg nem akartam a rossz hírt itt megkapni. Bejött velem a nappaliban, ahol Rose is volt – ő épp akkor a takaró szélét piszkálta. Egész addig fel se nézett, míg le nem ültem melle, akkor viszont igen. Először az én arcomat fürkészte, utána meg Edwardét, de azon semmilyen érzelem nem volt. A lány hirtelen felpattant mellőlem és Edward előtt termett.

- Mi történt? – szegezte neki a kérdést. – Becca jó van? – aggodalmaskodott.

- Persze, addig nem történt semmi, amíg ott voltam - a válasz közben végig engem nézett és én majd elolvadtam az aranybarna szemektől.

- Az jó – sóhajtott fel a szőkeség. – Akkor én hazamegyek, gondolom Emmett-ék már, eljöttek a kórházból?

- Igen - felelte a fiú.

- Akkor jó éjt Bella – el is indult az ajtó felé, még épp időben értem utol ahhoz, hogy elköszönjek tőle.

Visszamentem Edwardhoz, aki most Rose helyén ült hasonló elfoglaltságot művelve, mint nővére. Elültem mellé, nem tudtam miért, de vállára hajtottam fejem és ő hagyta, hogy ezt tegyem. Átölelte és magához húzott. Sokáig ültünk úgy néma csendben, egyikünknek se kellett megszólalnia ahhoz, hogy értse a másikat. Valahogy úgy éreztem magam, mintha megtaláltam volna a másik felem.

De még is ez a boldog érzés mellett mindig ott motoszkált a tudatomban az a mondat, amit Rose mondott. Ők összetartozzak, és ez ellen nem tehetek semmi. De Becca Jake-et szereti, ebben biztos voltam, viszont abban már kevésbé, hogy Edward mit érez Becca iránt vagy épp irántam. Talán kedvel egy kicsit és meg is, tudna szeretni, de az is meglehet, hogy csak Beccát látja bennem. Mégis mindezek ellenére én vele akarok lenni, bármi áron. Amikor vele vagyok, úgy érzem nálam nincs szerencsésebb ember, nem értem, hogy hagyhatta Becca veszni ezt a kincset. Mondjuk, nem tudom, mi is történt akkor, és, hogy viselkedett akkoriban Edward, de nekem mellette kell lennem.

- Min gondolkozol? – meghallottam a világ legszebb hangját magam mellől, de még nem akartam elmondani neki az előbb gondoltakat.

- Semmi különösön – hazudtam. – Csak Beccán járt az eszem – néztem fel rá, és úgy láttam, bevette, amit mondok. Nem akartam neki hazudni és bűntudatom is volt emiatt, de nem akartam elveszíteni őt. Most túl nagy szükségem van a támaszára, arra, hogy itt legyen velem.

- Meg fog gyógyulni – olyan magabiztos volt a hangja, hogy bármit is mondott elhittem volna. – Én tudom, Becca erős.

- Igen az – néztem fel arcára, ami olyan tökéletes volt, mint a lemenő napsugarai, ami érik a tengert, és mikor végre egyesülnek, a két világ egyé válik. Ekkor sem tudtam ki vagy mi vezérelt, de elindultam az ajkaiért. De még mielőtt elérhettem volna őket ő felpattant és az ajtó felé futott. – Állj meg! – kiáltottam utána és úgy látszik bevált, mert az ajtó küszöbénél megfordult. Nem mondott semmit csak tett egy lépés felém, kinyújtotta kezét, és készséggel helyeztem belé az enyémet.

Így álltunk pár percig, amit ő tört meg azzal, hogy visszasétált a nappaliba, engem meg magával húzott. Leültünk a kanapéra, jobban mondva csak ő, mert én az ölében ültem. Nem engedte, hogy mellé üljek, inkább az ölében tartott. Sokáig csak úgy voltunk ott, mint a szobrok, nem mozdultunk, nem beszéltünk, nem tettünk semmit. Nem tudom hány óra lehetett, de egyszer csak eltolt magától és felállt.

- Ideje haza mennem – mondta, tudtam, hogy igaza, így csak bólintottam és kikísértem. Már a küszöb túl oldalán állt, mikor ő indult meg felém, tudtam, mit akar, mert én is ezt akartam. Nem vártam, meg míg ő éri el az én ajkam. Én is előredőltem és mire már, észbe kaphattam, éreztem puha, hideg ajkait az enyémeken. Felemelő érzés volt csókolni őt, mintha mennyekben jártam volna. De sajnos mind minden jóknak ennek is vége lett és eltávolodott tőlem. – Akkor, szia – és a kocsija felé indult meg, még visszanézett rám, félúton, de utána megint folytatta az útját. Beült a Volvóba és elhagyta az utcánkat.




Igen tudom, nem ez volt a legjobb fejezetet, amit kiadtam a kezeim közül. De bocsánatomra legyen mondva, nem voltam túl jól ezekben a napokban. Tudom, hogy ez nem a legjobb kifogás, de így volt. :S A következő jobb lesz, ígérem. :D

Várom a megjegyzéseket!!!

6. fejezet

Moonshiny

6. Fejezet – Hasonmás vagy nem hasonmás?

(Edward szemszöge)


Mikor már a kocsimban ültem, haza felé tartva, végig Beccán és Bellán gondolkoztam. Beccán többek közt azért, mert beleegyezett, hogy elmegyek velünk a moziba. Aztán meg azon, hogy mikor Jacob megjelent ez egész lénye ragyogott, még akkor is mikor látszott rajta, mennyire össze van zavarodva. Mellettem sose volt ilyen, boldog volt, de nem ragyogott.

Bellán már nem tudtam így eligazodni, nem hallottam a gondolatait, pont, mint Beccánál – a mai napiig nem hallom. Nem értettem, hogy miért nem hallom a két lány gondolatatait. Ezt el kell majd mondanom Carlilse-nak is, talán ő tudja a megfelelő magyarázatot. De ennél, még csak az kötötte le jobban a gondolataimat, hogy elhívott magukkal. Nem tudtam, hogyan is értelmezem ezt, hisz előtte pár órával, a fejemhez vágta, hogy elhagytam a testvérét. Igaz utána bocsánatot kért, és talán ezért is hívhatott meg, a bűntudata miatt – legalább is reméltem, csak ez vezérelte. Volt ebben a lányban valami, amit sehogy se tudtam megérteni és még tévedtem is azon kijelentésemben, hogy olyan, mint Becca. Vannak közös vonásaik, de különbözőek is, amiket szívesen megismernék.

Időközben hazaértem, behajtottam a garázsba. Onnan nyíló ajtót használtam arra, hogy bejussak a házba. Konyhában nem találtam senkit, ellenben a nappaliba, mindenki ott volt, kivéve lányom és Jasper – ha jól gondoltam épp altatják Leát.

Apám a kandallónak támaszkodva állt a régi képeket nézve. Alice és anyám a kanapén ültek és beszélgettek, míg Emmették az ablak előtt nézték a kinti tájat. Észrevették, hogy megjöttem, de nem szóltak semmit, csak folyatták az eddigi tevékenységünket. Én leültem anyámékkal szemben lévő székre és onnan figyeltem az eseménytelen helyzetet. Lépéseket hallottam meg a lépcső felől, Jazz igyekezettek lefelé rajta – sikerrel járt az altatási akcióval, ahogy ő mondogatja. Leült Alice-ék mellé.

- Ez a lány – morogta maga elé.

- Mit tett? – fordult meg Rosalie aggodalmas arccal. – Csak nincs valami baja?

- Baja – nevetett Jasper. – Nincs, de a tündérmeséktől nem alszik el, pedig mondtam azt is – nézett rám vigyorogva. – De ő csak a második világháborús mesétől alszik el.

- Az én unokahúgom – vigyorgott Emmett, mint a vadalma. – Edward – szólított meg – Hol is voltál? – tudtam, hogy valamelyikük felteszi ezt a kérdést. Minden szem rám szegeződött és várta a válaszom, muszáj lesz elmondanom, hol is voltam.

- Beccánál – mondtam.

- Minek mentél oda? – kérdezte Rosalie.

- Hisz láttátok, hogy reagált, beszélnem kellett vele.

Elmondtam nekik mindent, Jacobbal való balhém, Becca elájulását aztán azt is, hogy Bella meghívott magukkal. Mikor ez meséltem mindenki szeme kikerekedett a meglepetéstől.

- És igent mondtál? – kérdezte Jasper.

- Kérdezd a feledséged! – ő ránézett a mellette kuncogó Alice, aki csak hevesen bólogatott.

- És ez szerinted jó ötlet? – kérdezte Rosalile, de ekkor sírást hallottunk fentről, amire egyből felpattantam ülő helyemből és felszaladtam a lépcsőn.

Felrohantam egészen a második emeletig, ott végig mentem a folyosón, ahol a hangot véltem, felfedezni. Az utolsó előtt ajtó kilincsére rátettem a kezem és lenyomtam. Az ajtó készséggel kinyílt, én pedig beléptem rajta. Egyből az ágyon ülő kis teremtényre talált a szemem, aki a falhoz simulva lapult és kedvenc oroszlánját markolászta. Gyönyörű, sápadt arcáról csak folytak le könnyei. Nem bírtam nézni, hogy sír, így két nagy lépéssel átszeltem a szobáját és a karomba kaptam. Sétálni kezdtem vele, aztán a hatalmas ablak előtt álló, hintaszékbe ültem vele. Simogattam haját, tudtam, hogy ez megnyugtatja, pár perc múlva már halkan ült ölemben.

- Mi történt kicsim? – kérdeztem tőle.

- Rosszát álmodtam – nézett fel rám fátyolos szemein keresztül.

- Mi volt az?

- Anya nem jött el – megint sírásra gördült a szája. – Ugye eljön?

- Persze, nem felejtené el – biztatón mosolyogtam. – Majd emlékeztetem rá holnap – órámra pillantottam és három perccel elmúlt éjfél – vagyis már ma. De most már ideje aludni – felálltam és visszavittem Leát az ágyára. Óvatosan betakargattam, mellé helyeztem az oroszlánját. Puszit nyomtam az arcocskájára és az ajtó felé, igyekeztem, onnan még visszafordultam. – Jó éjt kicsim!

- Jó éjt, apu! – mondta és én nyugodt szívvel, hagytam ott lányomat.

Újra lementem a földszintre, ahol még mindenki ott volt, csak a beszédpartnerek változtak. Anyám apámmal, Jaspre Emmettel, a lányok meg egymással társalogtak. Leültem a székre, és csendben gondolkoztam azon, hogy mit is fogok én ma tenni.

- Edward – szólított meg apám. – Sétáljuk egyet! – ez most szerintem is jó ötlet, mert pár dologban el kéne a tanácsa.

Kimentünk, és az erdő felé kezdtünk el ballagni. Jó ideig egyikünk se szólalt meg, csak a tájat bámulta. Aztán elértünk egy kidöntött fát, apám leült rá, én meg követtem a példáját, helyet foglaltam mellette.

- Mi a gond? – kezdett bele Carlisle.

- Honnan veszed, hogy gond van? – kérdéssel feleltem a kérdésre.

- Onnan, hogy már jó ideje ismerlek – mondta. – Lehet, hogy nem vagyok gondolatolvasó, de azt meglátom, ha bánt valami, fiam.

- Hát van egy-két gondom – vallottam be. – Első mindjárt a gondolatolvasás.

- Nem hallod mire gondolunk? – kérdezte ijedten.

- De azt igen, Belláét nem – mondtam. – Bella Becca húga.

- Igen, tudom. Alice mesélt róla. És gondolom a választ, várod, hogy miért is nem?

- Igen azt – mondtam. – Becca gondolatait se hallom. Talán ehhez van köze.

- Talán – látszott, hogy ő se tudja a választ. – Mi a másik dolog a mi bánt? – terelte a szót.

- Ma ott voltam náluk – kezdtem bele – és Bella elhívott magukkal. Aztán Becca beleegyezett.

- Szóval még mindig Becca?

- Nem, nem Becca – ellenkeztem. – Hanem Bella. Mit tegyek holnap?

- Elmész a moziba és beszélgetsz a többiekkel.

- Mintha ilyen könnyű lenne – egyeztem meg.

- Az is – kötötte apám a dolgokat a karóhoz. – De most már menjünk be – azzal felálltunk és bementünk a házba.

A többiek már nem voltak ott, kivéve anyám. Carlisle Esme-hez sétált, átkarolta derekát és már indultak is meg felfelé a lépcsőn. Én lenn maradtam, leültem a kényelmes kanapára, és gondolataimba merültem – úgy sincs már dolgom, hisz sose alszok. Talán van igazság abban, amit Carlisle mondott, nem lehet olyan nehéz. Megtartom a három lépés távolságot mindenkitől, de közben jól érzem magam. Ez gondolatban nem is olyan rossz, de kíváncsi vagyok, meg szeretném ismerni Bellát. Nem tudom mi, de valami vonz benne, jobban, mint Becca.

Lépéseket hallottam a hátam mögött, nem fordultam meg tudtam, hogy Jaspre jött le. Leült mellém a kanapéra és mélyen a szememben nézett. Aztán elfordította tekintetét egy távoli pontra.

- Össze vagy zavarodva – jegyezte meg csendben.

- Ennyire látszik? – kérdeztem.

- Nem, de érzem – nézett rám. – Mi a gond?

- Volt már olyan érzésed, hogy megcsalsz valakit, akivel már rég nem vagy együtt – próbáltam tárgyilagos lenni.

- Tudod, azzal, hogy más is érdekel, nem csalsz meg senkit – mondta. – Főleg nem Beccát – rájött. – De ki érdekel? – kíváncsiskodott.

- Bella – mondtam. – Van benne valami, ami nem is tudom, de megfogott.

- Talán az, hogy úgy néz ki, mint Becca – már tiltakozni akartam, de ő felemelte a kezét és csendre intett. – Tudom mennyit, szenvedtél, mikor elhagytad Beccát. Nem lenne jó, ha most meg egy hasonmást találva akarsz boldog lenni.

- De nem hasonmás – ellenkeztem. – Tényleg hasonlítanak, de Bellában valami, ami nincs Beccában.

- Mi az a valami? – kérdezte Jazz.

- Nem tudom. De vonz engem, és folyton ott van a gondolataimban – vallottam meg az igazat.

- Beccával is így kezdődött – mondta Jasper. – Ha nem csalnak emlékeim és az lehetetlen. Mind tudjuk lett a vége. Hát nem valami jó, kivéve Lea – mosolyodott el a néven. Az egész család imádta azt a csöpp teremtményt, aki fenn alussza az igazak álmát. Néha úgy cserélnék vele, hogyha nem is minden éjjel, de aludhassak. De közben nem venném el tőle ezt az ajándékot se, csak így tud elszakadni a kint szörnyűségektől. – Tényleg, miért ébred fel? – rántott ki Jasper a merengésből.

- Rosszat álmodott – válaszoltam. – Azt, hogy az anya nem jön el a hétvégén.

- Szereti őt – jegyezte meg Jasper. – Sokat kérdez róla mostanában. Sokszor kér, hogy meséljek az anyáról.

- Szoktál? – kérdezni.

- Néha – vallotta.

Aztán többet nem szóltunk semmit, vártunk a reggelt, hogy eljátszhassunk a különc gyerekeket, amit vár évek óta, olyan nagy beleéléssel teszünk. Csendben bámultunk magunk elé, néztünk a kandallóban, lobogó tűzet – Carlisle nyújthatott be Lea kedvért, hogy ne fázzon.

Reggel talán a szokottnál is hamarabb jött el. Carlisle bement a kórházba, Esme Leát próbálta felkelteni, hogy búcsúzon el tőlünk estig. Mikor lányom végre felkelt és elbúcsúzott mindenkitől, már el is indultunk. Mind mindig most is én vezettem. Kikanyarodtam az országútra és tíz perc alatt már a sulinál voltunk. Most még az átlagosnál is gyorsabban vezettem, hamar akartam odaérni.

Megláttam a hatalmas téglaépületet, az úgy nevezett iskolát. Gyorsan leparkoltam egy távolibb helyre, ahonnét mindent be lehet látni, de főleg az érkezőket. Kiszálltunk a kocsiból, elé állva vártunk, hogy becsengessenek, mert ahogy, a többi diák, mi se voltunk oda az iskoláért.

Ekkor láttam meg egy piros furgont érkezni. Két lány ült benne, mind kettőnk barna hosszú haja volt és sápatag bőre. Ők is kerestek a kocsijuknak egy jó helyet. Elsőnek Beccát láttam meg kiszállni, akin egy koptatott farmer és egy piros felső volt, azután megláttam Bellát is, akin hasonlókép farmer és fekete felső volt.

Alig, hogy feleszméltem, megláttam Alice-t, a lányok felé igyekezni. Tudtam, mire készül, oda akarta hívni hozzánk őket. Hallottam, hogy köszön neki és mondja, hogy jöjjenek oda. Becca először nem akart, de Alice-nek nem lehet nemet mondani. Karon fogta a lányokat és visszasétált hozzánk.

- Mi még nem is ismerjünk egymás – kacagott, és kezet nyújtott Bellának. – Alice Cullen – elfogadta a kezet, és kölcsönösen megrázták a másikét.

- Bella Swan – mondta ő is ki a nevét, olyan szép neve van… de nem erre nem gondolhatok.

- Na szóval – folyatatta Alice. – Ő itt Rose és Emmett. Aztán ott van Jasper – kacsintott a fiúra. – És Edwardot már ismered – bólintott. – Mégis miért jöttél Forksba? – kíváncsiskodott tovább.

- Anyánk kirúgta – gúnyos volt Becca hangja. Mesélte, hogy nem jön ki jól az anyával, de nem hittam volna, hogy ennyire gyűlölni.

- Becca – szólt rá Bella kicsit hangosabban, mire az említett elmotyogott egy sajnálomot, de nem jött szívből az a szó. – Reneé újra férjhez ment Phil-hez, de ő baseball játékos és sokat utazik, ezért jöttem ide.

- Pompás – mondta Rose. – Becca sétálunk egyet – a lány bólintott és már ott sem voltak. Rose valahogy megszerette Beccát, annyira, hogy ő segített neki a szakítás után. Még olyan is volt, hogy este vagy akár hajnalban képes volt elmenni hozzá.

- Na szóval – kezdett bele Emmett. – Te vagy Becky testvére?

- Kié? – kérdezett vissza Bella.

- Beccáé – válaszolt Jasper. – Csak Emmett így hívja őt. Persze a tesód előtt a plafonon van.

- Hát megértem – húzta el a száját a név hallatán.

- Miért nekem tetszik – ellenkezett Emmett.

- Igen – mondta Bella -, de ez nem illik Beccára.

- Ez igaz – helyeseltem. – Ideje menni, mindjárt becsengetnek és nekünk biológiánk lesz – néztem Bellára.

Elindult az iskola felé, egy páran megbámultak minek, de főleg engem és a mellettem haladó lány. Páran azt hitték ő Becca és újra együtt, vagyunk, másoknak már sikerült megkülönböztetni őket egymástól, azok legtöbbjétől pedig egy fejrázást kaptunk. Néha-néha rápillantottam Bellára, akin legtöbbször ott volt a pír. Ami még érdekesebbé tette őt nekem.

Időközben eléreztünk a tanteremhez, gyorsan elültünk a padunkhoz és vártunk a tanár. Közben végig csak Bellát bámultam, keresettem a különbségeket, de kívül, nem túl sok volt csak a szeme, de belül annál több, amit nekem, muszáj megismernem.

- Hol a tanár? – szólalt meg. – Már vagy tíz perc benn kéne lenni.

Ekkor meghallottunk egy sípoló hangot, ami a tűzriadó volt. Az összes diák pánikba esett és sikítozni kezdett. Esze veszettül rohantak ki a teremből. Én is felkaptam a könyveimet és indultam az ajtó felé. Ekkor eszembe jutott Bella, 180 fokos fordulatot vettem, de majd nem beleütköztem valakibe, aki szorosan mögöttem haladt. Bella volt az, nem tudtam mi vezérelt, de megfogtam a kezét, kimentem a folyosóra, ahol tényleg érezni lehetett a füst szagot. Tudtam, hogy gyorsan ki kell érnünk, még mielőtt tovább terjed. Végig szaladtam, de még mindig szorongattam Bella kezét. Már senki se volt az épületbe, sehol egy ember. Csak egy szívdobogást hallottam, de az is mellettem való lányé volt. A füst egyre jobban szállt felénk, ki kellett jutnunk valahogy. Elértünk végre a főajtót és kivágtattam rajta. Jó sejtettem, mindenki ott volt.

Szememmel keresni kezdtem a családom tagjait és Beccát. A kocsinál álltak. Mikor Becca megpillantott minket, szaladni kezdett. Odaérve hozzánk, magához húzta Bellát és megölelte. Szorosan álltak egymás mellett. Ekkor az egyik ablak kirobbant, pont felettünk és a szilánkok pedig így ránk estek. Az egyik lány mellettem felsikított. Ismerős volt a kiáltása, túl ismerős. A testvér párra fordítottam a fejem. Az egyik a másik felett guggolt. Elhajoltam hozzájuk. Megláttam Becca hasában egy hatalmas üvegszilánkot. Ki akartam venni, de nem tudtam, túl mélyen volt. A mentők és a tűzoltók még sehol.

Ekkor egy erős kezet éreztem a vállamon. Felnéztem, Emmett nézett le rám, együtt érző arccal. Ő is lejött hozzánk, végig mért a helyzetet, aztán újra felállt. Elővette a mobilját. Az kétszer kicsengett, csak aztán vették.

- Hello, Dr. Cullen – szóltak bele.

- Szia Carlisle, Emmett vagyok – mondta. – Azonnal küldj egy mentőt a sulihoz. Tűz ütött ki és Becca megsérült.

- Milyen sérülés? – kérdezte apám.

- Egy szilánk forogott a hasába, sok vért veszít. De még szerintem a mentő későn is érne ide. Mit tegyünk?

- Mondd Edwardnak, hogy kocsival hozzátok be.

- Jó, szia – azzal már ki is nyomta.

Lehajlott ismét, karjába kapta Beccát. Óvatosan a Volvo felé vitte. Rászólt Rose-re, hogy nyissa ki a hátsó ajtót, a lány készséggel megtette. Lassan befektette és visszafordult felém.

- Edwrad, ne csak állj – kiáltott rám. – Vidd be Carlisle-hez.

Amilyen gyorsan csak tudtam beszálltam a kocsiba, már gyújtást adtam volna, mikor kinyílt az ajtó és beszállt Bella. Rám nézett és tudtam, hogy bármi is mondok velünk, jön, így inkább nem veszekedtem. Kihajtottam és a kórház felé vettem az irányt. Tövig nyomtam a gázt, de nem érdekelt. Be kell vinnem Beccát a kórházba, míg nem késő.

Amikor oda értünk, már Carlisle várt ránk. Mellette voltak a nővérek és egy betegágy. Leparkoltam a legközelebb hozzájuk. Kivágtam a kocsim ajtaját.
Léptem egy lépést hátra, hogy kivegyem Beccát. Óvatosan nyúltam a teste alá. Mikor már a kezembe volt, odarohantam az ágyra, letettem. Apám egy szó nélkül vitte is be a fehér épületbe. Mi Bellával, készséggel követtünk őt. Fel-alá mászkáltam a folyosón, nem tudtam, mi más csinálni. Már vagy fél órája csak vártunk, hogy valaki ki jöjjön a kórteremből. De senki.

Ekkor kicsapódott a bejáratni ajtó és egy elég ramaty állapotban lévő Jacob közeledett felénk. Odarohant hozzánk. Bella felállt eddigi ülő helyéből, megölelték egymás Jake-kel. Aztán megjelent előttünk Carlilse.

- Mi van Beccával? – szegeztem neki e legfontosabb kérdést.

- Becca…

Kérdésre válaszolok, óhaj-sóhajt meghallgatom és ha tudom megvalósítom. Várom a megjegyzéseket!!!!

5. fejezet

Moonshiny

5. Fejezet – Édes négyes

(Bella szemszöge)


Bűntudatom támadt, hogy úgy beszéltem Edwarddal, de kihozott a béketűrésemből. Főleg azzal, hogy ismer engem, hisz nem tud rólam semmit. Így elhatároztam, hogy majd holnap megkeresem, és bocsánatot kérek tőle, de ennyi.

Miután kimentem a teremből, egyből Becca keresésére indultam, hogy végre hazamehessünk, hogy kikérdezhessem. Végig haladtam a folyosókon, ahol csak nyüzsögtek a teremből kijövő diákok. Láttam Jessicát kijönni, akinek Beccával volt órája. Odamentem hozza, mielőtt még eltűnik a szemem elől. A szekrényénél tudtam csak utolérni, mert mindig neki ütköztem valakinek.

- Szia – köszöntem rá hangosan. – Nem láttad Beccát.

- Nem – mondta. – De, biztos mindjárt itt lett. Addig várd meg a kocsinál! – tanácsolta.

Megfogadtam a tanácsát és kisétáltam a suliból. A kocsi felé indultam el, már épp ki akartam nyitni az ajtót, mikor megláttam Edwardot a Volvójában ülni. Olyan szomorú képet vágott, hogy megesett rajta a szívem. Nem tudom mi ütött belém, de mire észbe kapta, ott álltam az ajtaja előtt. Végül úgy döntöttem, hogy bekopogok rajta. Nem volt szívem nézni ezt a bánatos arcot – ami még így is gyönyörű volt, de erre nem szabad gondolnom.

- Kiszállnál – mondtam, miközben piros lettem, mint egy paradicsom. Ő kiszállt és elém állt. Kíváncsi tekintettel fürkészte az arcom, hogy mit is akarhatok tőle. Nem tudtam, hogy is kezdjek bele, de lelkiismeretemre hallgatva, meg kellett tennem. – Ne haragudj, hogy az előbb olyan bunkó voltam. Nem akartam.

- Semmi gond, nem vagy hibás semmiben – mondta és még egy mosolyt is erőltetett az arcára, de látszott, hogy nem szívből jön és, hogy tele van fájdalommal. Ettől még nagyobb bűntudatom lett.

- De az vagyok, nem tudom mi volt közted és Becca között – hajtottam le a fejem. – nem lett volna semmi jogom úgy beszélni veled.

- Mint már mondtam semmi gond – őszintének látszott és én hittem neki. – Csak Beccát védted – a név kiejtésével megint a messzibe tekintett, mintha két külön álló embert ismerne ő és én.

- Szereted még? – csúszott ki a számon ez a kérdés, de már nagyon érdekelt a válasz.

- Hogy szeretem-e, igen, de ő már Jake-et szereti – szomorodott el megint az arca. – És én azt akarom, hogy boldog legyen – látszott rajta, hogy mindent odaadna, hogy Becca ha csak percre is úgy szeresse, mint Jake-et, de ez már lehetetlen.

- Ha úgy szereted, miért hagytad el? – túl kíváncsi voltam, de meg kellett tudnom az igazat.

- Ez bonyolult – mondta. – De ezt inkább Beccá-val beszéld meg!

- Meg is lesz – mosolyodott el a kijelenésemre. – Min mosolyogsz?

- Semmin.

Ekkor ért a kocsihoz Becca. Nem látszott rajta semmilyen érzelem és ez jobban megrémített, mintha üvöltözne velem. Rám nézett aztán Edwardra. Követtem tekintetét a fiúra, aki csak nővérem reakciójára várt. De a várva várt mozdulat vagy szó elmaradt. Helyette csak a többi Cullen jelent meg mellettünk, egyikünk se szólalt meg – vagy csak nem mertek. Megkövülten néztek, hol Beccára, hol Edwardra, hol rám, ami elég kínos volt. A már halotti csendet, csak Alice suttogása zavarta meg, de nem értettem mit is mond a mellette álló szőke fiúnak.

- Ideje mennünk - szólalt meg legvégül Becca és elindult a kocsink felé. Nem mertem ellent mondani neki, így készséggel követtem. Még egy utolsó pillantás vettem az ottmaradtakra, aki ugyanolyan kábán néztek, mint az előbb. Beültem a kocsiba.

Becca vezetett. Láttam rajta, hogy minél előbb meg akar szabadulni a helytől és, hogy haza akar érni, hogy ott jól kibeszéljünk az ügyet. Tudtam, hogy most nem kapok kegyelmet. Hazaértünk és Becca csakúgy becsapta a kocsi ajtaját, hogy azt hittem kitörik az ablak. Gyorsan kiszálltam és követtem be a házba. Bevágtatott a nappaliba és felült az egyik fotelre. Rámutatott a kanapéra, hogy most üljek le. Le is ültem, nem akartam vele ellenkezni, tudtam, hogy így is nagy a baj.

- Szóval beszélgettél vele? – mondta nyugodtan, ami megrémített.

- Igen, de…

- Többé nem beszélhetsz vele – szakított félbe.

- De hisz ez lehetetlen – ellenkeztem.

- Miért volna az?

- Mert vele csak biológián és mellette ülök – válaszoltam. Láttam nővéremen, hogy majd megeszi azt ideg, mégse kiabál velem.

Épp szólni akart, mikor kopogást hallottunk az ajtón. Felállt és kinyitotta az ajtót, nem köszönt az érkezőnek, csak bejött hozzám, a szobába. Nagy meglepetésemre az illető is bejött, aki nem volt más, mint Edward. Leült a másik fotelbe Beccával szembe. Tudtam, hogy kezdek felesleges lenni a szobában, de nem tudtam, hogy szabadulhatnék ki. Ekkor megint kopogtattak az ajtón, de most én mentem kinyitni. Mikor megláttam ki állt az ajtóban azt hittem, menten elájulok.

Jake bámult rám. Köszönt nekem és egyből a nappaliba sietett, én követtem. Láttam Jacob arcán, hogy mennyire gyűlölni, azt a személy, aki le se veszi szemét Beccáról. Nem mertem meg szólani, de elmenni se. Inkább leültem és csendben vártam ki, hogy mi is fog történi. Magamban még elhatároztam, hogyha a két srác verekedni, kezdeni a nappali kellős közepén, akkor közéjünk állnék. De erről a gondolattól hamar kiábrándultam, mert elnézve Jake-t és Edwardot nem lenne sok esélyem ellenünk.

- Mit akar ez itt? – csattant fel Jacob.

- Talán ő – állt fel Edward, és belefúrta szemeit az előtte álló fiúéban. Mintha Becca tudta volna mi is, készülődik, elpattant a helyéről a két fiú közé állt.

- Na jó fiúk – tette szét kezeit Becca. – Most jobb, ha mind a ketten leülök – mutatott a kanapé felé. A fiúk készséggel követték a pöttöm másomat, aki elveszetett a köztünk. – Tehát mi járatban? – kérdezte.

- Hozzád jöttem – mondta Jake. – De ő – kihangsúlyozta – mi keres itt?

- Csak jöttem megbeszélni valamit.

- Mit? – gúnyolódott Jake.

- Nincs hozzá közöd – egyszerre pattantak fel mind a ketten, Becca még időben közéjünk állt, hogy nehogy egymásnak esetnek, de Jake keze gyorsabb Beccánál és Edward helyett a lány találta el. Becca elesett és egészen a falig csúszott, ott neki ütközött a könyvespolcnak, ahol egy jó vastag lexikon landolt a fején.

Azonnal mellé ugrottam és szólongatni kezdtem, de nem adott jelt arról, hogy hallana. Meg se mozdult. Egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem. Nem tudtam, mit is kéne, tegyek. Ekkor egy fehér kar félre lökött és ő hajolt le testvérem mellé. Felkapta karjaiba és a kanapéhoz sétált vele. Elkezdett vizsgálgatni, mintha orvos lenne. Időközben Jacob is feleszmélt eddigi bambaságából és ő is Becca mellé térdelt. Ez a két férfi jobban aggódott a lányért, aki előttünk feküdt, mint saját magunkért.

Edward Becca fejét simogatta és Jake meg a kezét, szorongatta. Látszott rajtunk, hogy mennyire aggódnak és, hogy addig egyikünk se fog távozni, míg Becca fel nem ébred. Megértettem őket, hogy így éreznek, én is éreztem ebben a pillanatban. Oda akartam menni mellé, de a két srác elzárta az utat Beccához.

- Jól van? – szólalt meg végül Jake.

- Igen, csak elájult – adta meg a választ Edward – nem sokára felébred.

Ahogy ez kimondta, Becca pislogni kezdett – szokatlan lehetett a fény neki, a sötétség után. Lassan kinyitotta a szemét, már végleg. Fel is akart ülni, de Jacob nem engedte neki, visszanyomta a kanapéra. Becca értetlenül nézett a két mellett lévő fiúra.

- Mi történt? – végül megkérdezte, még mindig fekvő helyzetéből.

- Csak annyi, hogy ez a hülye – Edward Jacob-ra mutatott – leütött.

- Annyira sajnálom – szabadkozott Jake. – Megértem, hogy többé nem akarsz látni. Azt hiszem jobb, ha elmegyek – már indult is az ajtó felé, mikor Becca elkapta a karját és visszahúzta.

- Nem kell elmenned – nyugtatta Becca. – Jól vagyok.

- Becca biztos jól vagy? – szólaltam meg végre én is. – Nem kéne bemenni a kórházba.

- Nem – ellenkezett. – jól vagyok, és nem akarom, hogy Charlie meg tudja mi is történt. Az csak bajokkal járna.

- Jó te tudod – hagytam rá.

- Szóval, hol is tartottunk, mielőtt elájultam? – próbálta felszabadulttá tenni a kínos csendet.

- Ott, hogy mit keresek itt - adott Edward. – Csak megakartam beszélni a parkolós dolgot. Mi csak beszélgettünk…

- Nem tartozol magyarázattal, nem vagyok a feleséged – mondta Becca.

- De akkor is azt akartam, hogy tud. Akkor én megyek is.

- Hát már tudom – lett tárgyilagos Becca. – Nem kell menned, Charlie későn jön csak – már kérdezni akartam, hogy honnan tudja. – Felhívott – így már érthető. – Ezért mentem később a kocsihoz.

Edward tényleg maradt még, ami látszólag nagyon is zavarta Jake-t. Jake egy pillanatra se hagyta magára Beccá-t vagy épp kettesben Edwarddal. Elnéztem a szokatlan hármast, de valahogy többet véltem felfedezi egyszerű szerelmi háromszögnél. Itt sokkal többről volt szó. A két fiú, szívből gyűlöli egymás és nemcsak a közös szerelmünk miatt. Elég kínos csend ült le a szobára és senki se törte azt meg. Jake szorosan ült Becca mellett fogva a kezét. Edward a fotelben ült, ahol eddig is, én meg Becca ülő helyét foglaltam el.

- Akkor holnap mozi? – törte meg a csendet Jake.

- Aha – válaszoltam. – Tyler jön értünk és üzenik, hogy te is légy itt. De gondolom, Becca ezt mondta.

- Ja, említette – bólogatott Jake. – És neked van terved holnapra Edward? – a nevét valamiféle undorral mondta ki.

- Nincs, de szombaton megyek a családdal kempingezni – mindentudó mosoly ült ki az arcára.

- Akkor gyere el velünk - ajánlottam fel. Mind a hármójuk arcára nagy döbbenet ült ki és három szempár fürkészte az arcomat, hogy komolyan mondom-e.

- Ez nem túl jó ötlet – vágta rá Jacob.

- Miért ne? – akadékoskodtam. – A kocsiba befér. Meg majd itt felveszik őt is velünk együtt.

- Ez tényleg nem jó ötlet – mondta Edward. – De ha Beccát nem zavarja – most minden szem Beccát nézte és várta a válaszát. Látszott rajta, hogy elgondolkodik a lehetőségeken.

- Hát engem nem zavar, ha eljössz – mondta végül. – akkor nyolcra légy itt.

- Ez remek – csaptam össze tenyerem, mint aki jól végezte dolgát. Igaz, azt tényleg nem tudom miért is, hívtam, meg Edward-ot is, de hamar eljön, jobban megismerhetem. Már nagyon kíváncsi voltam az igazi Edwardra is, mert abból, ahogy eddig leírták a suliban egy szívtelen fráternek tűnt, de tényleg olyan lenne, akkor nem jött volna ide megbeszélni a ma délutánt.

- Én most már megyek – mondta, felállt és az ajtó felé indult. Én is felálltam, hogy ne tűnjünk udvariatlannak és kikísértem. Kinyitotta magának az ajtót és kiment, de küszöbön túl vég visszafordult. – Köszönöm, hogy elhívtál – őszintén hálásnak tűnt.

- Semmiség – mondtam, azzal el is köszöntünk egymástól.

Beszállt az ezüstszínű Volvójába és elszáguldott az utcánkból. Egy kis ideig még néztem utána, de aztán bementem a házba, becsukva magam mögött az ajtót. Visszasétáltam Beccá-ékhoz, ki még mindig a kanapén ültek. Mikor észrevettek, Jake felpattant feléről, azt hittem nekem ugrik, de helyette csak egy fejrázást kaptam, aztán kisétált a konyhába és csak pár perc múlva tért vissza egy tálcával. A tálcán három pohár narancslé volt. Letette őket az asztalra, de egyet magához vett és megitta. Leült Becca mellé. Én is leültem az egyik fotelre.

- Minek kellett meghívnod? – kérdezte Jacob.

- Csak kedves akart lenni – állt ki mellettem Becca.

- De akkor is pont őt – ellenkezett Jake továbbra is.

- Igen őt – mondta nyugodtan Becca. - Ez van. Eljön velünk moziba, de neked nem kell vele törődnöd.

- Miért te akarsz vele törődni? – gúnyolódott Jake.

- Nem – csattantam fel. – Egyiktöknek sem kell vele törődni. Majd én beszélgetek vele.

- Jó – sóhajtott Becca.

Jake is beleegyezte látszólag, mivel nem szólt semmi, inkább bekapcsolta a sport csatornát, ahol épp valami meccs ment. Én nem kedveltem igazán ezt az elfoglaltságot, helyette kimentem a konyhába elkészíteni Charlie vacsoráját. Már épp a tölteléket készítettem, mikor Becca bejött és felült a pultra.

- Ne haragudj Jake miatt! – törte meg a csendet. – Csak…

- Csak nem kedveli Edwardot – fejeztem be a mondatot.

- Igen – helyeselt. – Jól tetted, hogy elhívtad.

- Köszi – mosolyogtam rá, azt hiszem itt a remek alkalom kikérdezni Beccát. – Figyelj, ne vedd tolakodásnak, de mi volt köztettek? – utaltam vele Edwardra.

- Három éve költöztek ide, Edwarddal közös volt pár óránk. Sokat beszélgetünk, míg járni nem kezdtünk. Aztán – látszott, hogy nehéz neki a visszaemlékezés, többször is el-elcsuklott a hangja, de azért folytatta – három hónap múlva szakított velem. Mondván, így nem leszek veszélyben.

- De milyen veszély? – ez valahogy megmaradt bennem.

- Ez bonyolult – válaszolt tömören, többet nem is fűzött hozzá.

Több kérdést nem tettem fel, inkább folytattam a vacsorakészítést. Nem akartam Beccát felzaklatni, így is nagyon zaklatott volt a mai nap után. Talán máskor felteszem a többi kérdésemet egy más alkalommal. Ekkor lépett be Jake is.

- Én lassan megyek – mondta. – Apa már aggódhat – odalépett Beccához, megcsókolta. – sziasztok! – köszönt el és mire észbe kaptam már el is tűnt a szemem, elöl.

- Minden rendben lesz vele? - mutattam Jacob hűlt helyére.

- Igen, persze – nyugtatott meg Becca. – Majd lenyugszik.

- Akkor jó – meghallottunk Charlie kocsiját. Bejött a házba.

- Sziasztok lányok! – kiáltott el magát. – Hol vagytok?

- Ne mondd el, hogy itt volt Edward! – súgta fülembe Becca, kérdőn néztem rá, ezért még hozzá tette. – Majd később. A konyhában – ezt már hangosabban mondta.

Charlie belépett hozzánk, kihúzta a széket és leült. Figyelt minket, mint valami bűnözőket, tudtam, hogy már most felvette arcom a kedvenc színét, ami elárul Charlie-nak. De, hogy nehogy baj okozzak, visszafordultam a töltelékhez. Becca felvette az egyik aranyos mosolyát és a hűtőhöz sétált, kivett onnan egy sört és apánk elé tette.

- Na mi történt? – tudtam, hogy gyanút fogott.

- Semmi tudtommal – válaszolta higgadtan Becca. – Csak emlékeztetni szeretnék, hogy holnap moziba megyünk a srácokkal.

- Igen, de azt tudom – bevette.

Ezek után gyorsan végeztem. Feltálaltam a vacsorát. Amit végeztünk mindenki ment a saját dolgára, Charlie a TV elé, Becca neki állt mosogatni, én meg a fel a szobába tartottam.


Bármely kérésetekre szívesen válaszolok!!! Várom a megjegyzéseket!!!:D

4. fejezet

Moonshiny

4. Fejezet – A nagy titok

(Bella szemszöge)


Hazaértem, nem volt otthon se Charlie, se Becca – igaz, hogy ő Jake-kel ment el. Amit beléptem az ajtón, első utam a konyhába vezetett. Rettentő szomjas voltam. Öntöttöm magamnak egy jó, hideg narancslét és nagy kortyokkal megittam azt. Elmostam a poharat és felmentem a szobámba. Nekiálltam a másnapi házi feladatomnak. A magyarral és a földrajzzal gyorsan megvoltam, de matek kész rémálom. Amit tudtam, megoldottam, amit nem azt meg majd megcsinálom Beccá-val. Végeztem a házikkal, már csak el kellett pakolnom másnapra. Elővettem az órarendet és végig néztem rajta – testi, matek… biológia. Végre valami jó – kitűnő voltam belőle mindig is. A könyveket, füzeteket beraktam a táskában.

Mikor már tényleg minden kész volt, lementem a földszintre. Elkészítettem Charlie vacsoráját és beültem a TV elé miközben vártam haza a család többi tagját. Néztem a varázsdoboz, de mivel nem volt benne semmi jó, csak ide-oda kapcsolgattam. Nem sokkal később hallottam meg, egy kocsit, ami épp a házuk előtt parkolt le. Megjött Charlie. Nyílt az ajtó, még az előszobában levette a kabátját és a pisztolyát. Belépett a nappaliba és leült mellém.

- Szia Bells – köszönt kedvesen, de hangjából ki lehetett hallani a fáradtságot. – Hol van Becca?

- Jake jött érte a sulihoz és elment vele. Üzeni, hogy Billy-nél lesznek.

- Értem – felállt és a konyha felé vette az irány. – Gyere enni, ne várd meg Beccát csak későn, jön.

- Jó megyek.

Én is bementem a konyhába és leültem Charlie-val szemben az asztalhoz. Lassan követtem példáját, és enni kezdtem. Végezze a vacsorával Charlie megköszönte és elment Tv-ét nézni. Elmosogattam és tettem félre Beccának is. Ekkor tájt hallottam egy motort érkezni az utcába. Kinéztem az ablakon és Beccát hozta Jake. Egy gyors csókot váltottak egymással és Jake már el is hajtott. Becca még sokáig nézett utána, de mikor már nem láthatta, bejött a házba. Ledobta cuccait és első útja a nappaliban vezetett apához. Adott neki egy gyors puszit és már is a konyhába igyekezett. Kivette a hűtőből a félretett vacsoráját és neki is látott enni – úgy láttam, ez gyakran történik meg, hogy késő este jön haza.

- Szia – köszönt nekem, két rágás közt, nagyon éhes lehetett.

- Szia – mosolyogtam rá. – Mi volt Jake-nél?

- Semmi – csámcsogott. – Csak dumáltunk, meg sétáltunk az erdőben.

- Oké – ásítottam, látszik fárasztó napom volt, hogy ilyen korán álmos lettem.

- Menj aludni – mondta Becca. – Majd én elpakolok. Jó éjt! – állt fel és adott egy puszit az arcomra.

- Jó megyek – adtam be a derekam. – Jó éjt!

Megfogadtam nővérem tanácsát és elindult felfelé. Még búcsúzáskép mondtam egy Jó éjt Charlie-nek. Szobámba, megkeresetem a pizsamámat. Előkutattam a fogkefém és átbattyogtam a fürdőszobába. Vettem egy gyors zuhanyt. Megmostam fogaim, felvettem a pizsim. Minden kész volt, és visszamentem a szobába. Bezuhantam az ágyba és csak reggel ébredtem fel.

Reggel hangos veszekedésre ébredtem. Lentről jöttek a hangok. Még álmosan is fel tudtam, ismeri Charlie-t és Beccát. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam a köntösöm – amit az ágylábánál pihent. Kinyitottam az ajtót és csendben elindultam a lépcső felé. Tudni akartam, min veszekszenek kora reggel egymással. Pár lépcsőfokot tettem meg lefelé, többet nem mertem nehogy észre vegyenek.

- Nem értem minek akarsz oda menni – ordibált Charlie.

- Mert jogom van hozzá, azért – szólt vissza Becca elég gúnyosan – én nem mertem volna így beszélni senkivel, nem hogy Charlie-val.

- Most jogod van hozzá? – kiabált egyre dühösebben apa. – Két éve simán lemondtál róla…

- Te akartad – szakította félbe Becca. – Te, mondtad, hogy úgy jobb lesz, és nem én.

- Ebből elég – szomorodott el Charlie hangja. – Megyek dolgozni.

Azzal kivágtatott az ajtón, de előtte jó erősen becsapta, úgy, hogy majdnem felsikkantottam a félelmemtől. Becca még sokáig nézett Charlie hűlt helyére. De mikor megunta, átment a konyhába reggelit készíteni.

Elindultam fel a szobába utána meg a fürdőbe. Nem értettem miről volt szó. Nem tudtam fel fogni, milyen jogai vannak Beccának és, hogy mit akart Charlie. Ezért elhatároztam, hogy reggeli közben kikérdezem nővérem a dolgokról, mint a mai reggelről és arról az Edwardról. Tegnap is meg akartam beszélni vele az ügyet, de suli után elment, este meg már későn ért haza, de talán ma lesz rá alkalmam. Gyorsan felvettem az előre kikészített ruhámat. Felszaladtam a lépcsőn, egyenest be a konyhába, ahol Beccát gondoltam, de nem ott volt. Igaz ki volt készítve a reggelihez szükséges holmi, de Becca sehol sem volt. Ekkor hallottam meg, hogy a nappaliból hangok szűrödnek ki. Bekukkantottam és láttam, hogy Becca a telefont tartja kezében.

- Jake – vele beszélhet, alapítottam meg magamban. – Charlie kiakadt mikor megmondtam, hogy mi lesz szombaton – aztán csend lett, Jake mondhatott valami.

- Igen az, jó lenne – mosolyogott Becca, aztán megint csend. – szia, szeretlek! – köszönt el Jake-től.

Láttam, hogy a konyha felé indul, így gyorsan berohantam és úgy tettem, mint aki épp a reggeliét fogyasztja. Becca elült mellém és ő is neki látott az evéshez.

- Szia – köszöntem kedvesen. – Kivel beszéltél? – már is pirultam, kihallgattam két, olyan beszélgetés, ami nem tartozik rám.

- Csak Jake-kel – mondta, de nem nézett fel a tányérról, szerencsémre, mert akkor biztos rájött volna mit tettem. Már az arcom is inkább egy paradicsomhoz hasonlított, mint az eredeti színére. – Eljön értem, ma ő visz minket a suliba.

- Engem is? – lepődtem meg.

- Persze – nézett fel rám.

- Nem lehetne, hogy én kocsival megyek – pironkodtam. – Nem akarok zavarni.

- Nem zavarsz, de ahogy gondolod – egyezett bele.

- Köszi

Amint végeztünk a reggelivel, már hallottunk is a dudaszót. Megjött Jake Beccá-ért. Tesóm még gyorsan odaadta a kocsi kulcsot és már ment is szerelméhez. Én is beültem a kocsiba, és azon bosszankodtam, hogy megint nem tudtam kikérdezni Beccát, de talán a suliba. Ekkor jutott eszembe, hogy ma egyetlen egy órám lesz Beccá-val és az sajna matek, ami nem ártana figyelni. Így erről lemondtam, majd akkor otthon.

Időközben megérkeztem az iskola elé. Beparkoltam egy helyre és ekkor láttam, hogy egy ezüst Volvo érkezik meg. Épp az én kocsim mellett parkoltak el. Kiszállt belőle egy koboldszerű lány, aki a kocsi elé sétált és ott várt az éppen kiszálló barátját. Ha jól emlékeztem ők voltak Alice és Jasper. Utánuk szállt ki a szőke lány Rosalie és Emmett. Egy még hiányzik, és ekkor jelent meg látóhatáromon belül az, az Edward. Helyes volt, jól mondta Jessica.

- Szia – köszönt rám egy bársonyos hang. Ő volt az Edward Cullen.

- Szia – alig találtam meg a hangon.

- Hol van Becca? Ugye nem beteg? – aggodalmat fedeztem fel a mondanivalójában.

- Nem, nem beteg. Csak Jake hozza suliba. De te honnan tudtad, hogy nem én vagyok Becca. Mindenki összekever minket.

- Neki kék szeme van, neked barna – adta meg a választ nemes egyszerűséggel.

- Nézd, már itt is vannak – mutattam abba az irányba, ahol érkezőket véltem felfedezni. Becca kiszállt a kocsiból és már jött is oda hozzánk. Mikor meglátta ki áll mellettem fal fehér lett, nem értettem miért.

- Sziasztok – köszönt ránk meglepődve. – Edward hát te?

- Csak beszélni szeretnék veled – mondta.

- Jó persze. Most vagy később?

- Most, de ez magánügy – azzal megfogta Becca kezét és a suli felé, kezdte húzni.

Nem tudtam hová tenni az előbbi jelenetet. Mit akarhatott Edward Beccától? És minek ahhoz kettesben lenni? Ekkor egy kezet véltem meglátni a szemem előtt, lebegni. A kéz Mikeé volt. Eléggé elbambulhattam, ha nem vettem észre, hogy ott van. Arra gondoltam, hogy talán tőle megtudhatok pár dolgot Cullenekről, de főleg Edwardról.

- Szia – mosolyogtam rá. – Bocs, hogy nem vettelek észre, de elgondolkodtam.

- Semmi gond – nevetett. – De min, ha szabad tudnom?

- Persze – bólintottam. – Csak az előbb itt volt Edward…

- Cullen? – szakított félbe.

- Igen, de ez még semmi elment beszélni Beccá-val beszélgetni négy szem közt. Volt valami köztük?

- Beletrafáltál – csodálkoztam el a választ hallva. – Tudod Cullenék pár éve, költöztek ide. Becca tudod milyen, próbált kedves lenni velük és elkezdetek, járni Edwarddal, de ő dobta. Becca tökre ki volt, és egy csomó ideig még suliba se járt, apud meg nem engedte, hogy meglátogassunk. Miután Becca visszajött a suliba más lett.

- Hogyhogy más? – már egyre jobban érdekelt a sztori.

- Hát nem tudom, olyan volt. mint akitől elvettek volna valami nagyon fontosat, akkoriban kezdett el járni Jake-kel is – már értettem, Jake ebből a depresszióból rángatta ki Beccát ez volt az a kapcsolat.

- Értem.

- Oké, de nehogy elmond Beccá-nak, hogy elmondtam, mert ekkor nekem végem – esketett meg Mike.

- Nem mondom el – én megesküdtem.

- Kösz. Most menjünk, be mindjárt kezdődik az első óránk.

Mike-nak tényleg igaza volt, amit beértünk a terembe, már be is csengettek. Az órák unalmasan teltek egyik se kötötte le a figyelmemet hosszú távra, ezért mindig visszatértem az Edward-Becca kérésre. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de hogy mi arra nem jöttem rá. Volt valami titok itt, amit nem mondtak el nekem, és ha jó vettem észre kevesen tudnak róla. Még az is szöget ütött a fejembe, hogy Becca nem volt suliba hónapokig a szakítás után. Ezt már végkép nem tudtam hova tenni, ennyire nem borulhatott ki. Igaz én ezt nem nagyon tudhatom, nekem még jó formán barátom se volt. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi az a nagy titok és én, ha törik, ha szakad, meg fogom tudni.

Egész nap ezzel voltam elfoglalva. Már csak akkor kerültem vissza a valóságban, mikor Angela-val a menza felé vettünk az irányt. Már mindenki ott volt kivéve Beccát. Mike, Eric és Tyler a pénteki mozit tervezték, így mi lányok oda ültünk Jessica mellé, akin látszott mennyire unja már a témát, mivel legalább hússzor elmondták nekünk, mit nézünk, és mikor jönnek értünk.

- Hála égnek, hogy itt vagytok – örvendezett Jessica, mikor leültünk mellé. – Már azt hittem egész végig ezt fogom hallgatni – csak ekkor vettem észre, hogy se Becca, se Cullenék nincsenek még a menzán.

- Hol van Becca? – kérdeztem Eric-et, neki volt vele órája.

- Ja nem tudom – válaszolta. – Jöttünk ki óráról és az, az Edward ott várt rá a terem előtt, és Becca elment vele.

- Mit akarhat megint tőle? – csattant fel Tyler, ahogy észrevettem ő úgy viselkedik Beccá-val, mintha a húga lenne.

- Csak dumálnak – csitította Angela. – De már jön is Becca – tényleg jött, odaült mellénk, mintha mi se történt volna és neki látott a szendvicsének. A többiek és én is nagy szemekkel figyeltünk minden mozdulatát.

- Na jó – mondta türelmetlenül Tyler. – Mit akart Cullen? – Becca felnéztem és értetlen képet vágott.

- Semmit

- Ne hazudj! – hangosított magán Tyler.

- Csak dumálni a múltról ennyi – nyugtatta Becca. – És különben se voltam vele kettesben ott volt Alice is.

- Oké, de akkor Edward, miért ment el veled négy szem közt beszélni mikor ott volt Bella? – akadékoskodott Mike is.

- Ez honnan veszed? – lepődött meg Becca.

- Az mindegy, de miért is? – faggatta tovább Mike.

- Nem akarta más orrára kötni – bocsánatkérő pillantást kaptam Beccától, én meg legyintettem egyet, hogy nem lényeg, de otthon akkor is ki faggatom.

- Na jó hagyunk ezt – mentette meg Becca „életét” Jessica és a csengő. – Menjünk órára.

Azzal mindenki elindult a saját kis órájára. Így én is szorgalmasan baktattam végig a folyosókon, hogy elértem a biológia termet. Beléptem a terembe és a sok diák már mind a helyén ülve várta a tanár urat. Én is kerestem magamnak egy szabad helyet, ami egy srác mellett volt. Gyorsan elültem, nem is figyelve, hogy ki van mellettem. Előbányásztam táskám mélyéről a könyvet és egy jegyzetfüzetet. Kinyitottam a jegyzeteimet és felírtam a jobb felső sarokba a dátumot.

- Minek írod fel? – kérdezte egy bársonyos hang, még a kezem is, remegni kezdett hallatára, akkor már az arcomra nem is mertem, gondolni. – Nem hallasz?

- De hallok – néztem rá a mellettem lévő Edwardra. Hát ez remek, nemrég tudtam meg, hogy ő miatta nővérem depressziós volt és nekem nem mellé kellett ülnöm. – Csak megszokás – feleltem kérdésére, nem akartam bunkónak látszani, de legszívesebben azt lettem volna.

- Te vagy Becca ikertesója – ezt inkább kijelentett, mint sem kérdezte.

- Mint látod – volt egy kis gúny a hangomban.

De szerencsére, mielőtt újra megszólalhatott volna, bejött a tanár úr. Elmondta mivel is fogunk foglalkozni a mai órán, egész addig tetszett a lecke, míg páros feladatot kellett megoldani. Szóval, muszáj lesz vele beszélnem, de csak kibírom. De én miért is haragszok rá, nem engem, hanem Beccát bántotta meg. Szeretem nővérem és mondhatjuk úgy, hogy ez engem is érint.

- Akkor álljuk neki! – csapta össze kezét Edward.

- Álljunk – egyeztem bele, ha hamar végzünk annál hamarabb, menekülhetek ki innen.

A feladattal hamarabb végeztünk, mint a többiek. Meg kellett hagyni nagyon okos volt. Sok feladatra ő mondta meg a választ. Nem tudtam hová is, tegyem ezt a fiú, először is Becca miatta volt kiborulva, másodszor meg rettentő értelmes volt. A tanár úr nem engedte meg, hogy kimenjünk a teremből, meg kellett várni a többieket. Így unalmamban neki álltam rajzolni a füzetem egyik sarkára.

- Szép rajz – suttogta fülembe.

- Kösz – mondtam.

- Tudtad, hogy nagyon hasonlítasz a régi Beccára? – mosolygott és szeme a messziben volt, mint aki a múlton mereng.

- Miért milyen volta régi Becca? – néztem végül szemeiben, amik gyönyörű aranybarnák voltak.

- Mint te – felelt.

- Nem is ismersz – mondtam. – Honnan tudod, milyen vagyok?

- Ismerem Beccá-t jobban, mint bárki más – kezdtem dühös lenni, ő meg csak idegesített azzal, hogy rébuszokban beszélt.

- Akkor ezért hagytad el? – gúnyolódtam.

- Ezt honnan veszed? Ő mondta? – látszott rajta, hogy meglepődődik a kérdésen.

- Nem, nem ő – vallottam meg az igazat. – Ő még nem is beszélt rólad soha – ezzel a mondatommal elszomoríthattam, mert olyan képet vágott, mint egy bánatos kiskutya. Még meg is sajnáltam.

Épp bocsánatot akartam kérni, mikor kicsengettek. Edward meg se szó, se beszéd kirohant a teremből. Utána akartam menni, de mire kiértem volna az osztályból, már se hír, se hamva nem volt, sehol.


Kritikákat!!!

3. fejezet

Moonshiny

3. Fejezet – Ez így nem jó

(Edward szemszöge)


A kocsimnál álltam a családom mellett. Már indultunk haza, mikor Becca jött ki az épületből testvére, Bella mellett. Olyan gyönyörű volt. Aztán hirtelen felragyogott az arca, nem tudtam miért. Addig nem, amíg el nem kezdett futni egy motornak támaszkodott fiú felé. Név szerint Jacob Black felé. A korcs megölelt, pedig nekem kéne ezt tennem. Tudtam, hogy az én hibám, de nem tudtam, ki veri őt a fejemből.

- Menjünk haza Edward! – mondta Rosalie a hátam mögött.

Beszálltunk a kocsimba. Én vezettem, az anyósülésen Alice, hátul Jasper, Emmett és Rose foglaltak helyett. Beindítottam a kocsit és kihajtottam a parkoló helyről. De még egy utolsó pillantást vetettem Beccá-ra, aki épp a kutyával csókolózott. Elöntött a düh, és ha Alice nem rántja el időben a kormányt, elütöttem volna őket. Ezek után egyből haza felé vettem az irány. Egész végig az a csók járt az eszemben, amit Jake adott Beccá-nak. Féltékenység kerített a hatalmában.

- Mégis, hogy mert hozzá érni? – ordítottam, és tövig nyomtam a gázpedált.

- Te hagytad el – mutatott rá életem legnagyobb hibájára Jasper.

- Mintha nem tudnám – még mindig kiabáltam. Nem bírtam lenyugodni.

Az út további része csendben telt. A többiek nem mondtak semmit – vagy inkább nem mertek hozzám szólni. Nagyon ideges voltam Beccá-ra, Jake-re, de legfőbb magamra. Minden egyes nap csak egy kérdés motoszkált a fejemben, azóta, a nap óta mióta elhagytam őt. De miért tettem? – ezt a kérdést, megválaszolni nem tudtam. Igaz, hogy így nincs veszélyben, és nem bánthatom, de a tettemmel, hogy elhagytam, el is veszítettem. Egy korcs karjai közé kergettem. Pedig, ha bátrabb lettem volna, akkor most együtt lennék boldogan.

Időközben hazaérkeztünk, nem volt otthon senki. Carlisle-t még értettem, hogy dolgozik, de Esme-ék hozzá mehettek. Nem szerettem, hogy szó nélkül elviszi bárki is őt, mert most már csak ő köt össze Beccá-val.

- Hová mentek? – megint kezdtem dühös lenni.

- Csak vásárolni – adta meg a választ Alice. – De anya tegnap mondta, hogy elviszi.

Tényleg mondta – ennyit a memóriámról. Szó nélkül felmentem a szobámba. Elültem az ablak előtt álló fotelembe. A kinti tájat figyeltem. Láttam minden apró ki mozgást, ahogy egy mókus az egyik fenyőágról a másikra ugrik, ahogy egy kis madár repül gilisztával a szájában, mindent láttam, de felfogni nem tudtam. Csak egy dolgon járt az eszem. A hibámon… amiről csak én tehettek.

Ekkor kinyílt az ajtó Emmett és Jasper jöttek be. Csendben leültek az ágynak kinevezetett szófámra. Nem mondtak semmit, és nem tudtam, mire gondolnak, nem volt kedvem most a fejünkbe nézni. Meg volt a saját bajom.

- Edward – szólított meg Emmett. – Szerintem el kéne menned vadászni.

- Nincs kedvem – rájuk se néztem.

- Pedig nem ártana kiszellőztetni a fejed – próbálkozott Jazz is. – Alice szerint jót tenne neked, ha hétvégén eljönnék velünk.

- Gyere – állt fel Emmett és a vállamra csapott. – Tartunk egy pasis hétvégét, és elsírhatod a bánodat is – nevetnem kellett. Talán igazunk van és kiverném a fejemből a gondjaimat.

- Jó legyen – adtam be a derekam. – Hétvégén elmehetünk.

- Edward Cullen! Te rohant, vérszopó azonnal gyere ide! – hallottam meg egy nagyon dühös kiáltást az erdő belsejéből. – Hallod, gyere ide? – a hang egyre csak dühösebb lett és a hang pedig ismerős.

- Ez meg ki lehet? – kérdezte Emmett.

- Jacob – jött a válasz az ajtóból. Alice állt a küszöb túloldalán szomorú arccal.

- Értem – mondtam. – Akkor beszélek vele.

Azzal ott hagytam testvéreimet és máris ez erdőben rohantam a határ felé. Ott volt éreztem a büdös szagát, orrfacsaró volt, de éreztem egy kellemesebb, nyugtatóbb illatot is. Ő is ott volt vele. Vele volt és nem velem. De most ez nem érdekelt, csak az, hogy láthatom őt. Pár perc múlva már meg is érkeztem a határhoz. Jacob a határvonal szélén járkált fel-alá, Becca meg egy kidőlt fának támaszkodott. Látszott rajta, hogy nem szívesen van itt és durcás arccal bámult Jake, mert ha jó gondoltam ő rángatta ide. Mikor a srác meglátott megállt egy helybe és Becca is mellé sétált.

- Mit akarsz kutya? – gúnyosan köptem a szavakat a fejéhez.

- Hogy mi történt, ezt én is kérdezhetném – mondta színpadiasan. – Hát én elmondom, mit akarod. Azt akarom, hogy hagyd élni Beccá-t – értetlenül meredtem az előttem álló fiúra.

- Jake – hallottam meg szerelmem hangját. – Menjünk, nem történt semmi. Menjünk, kérlek! – mondta, majdnem sírva.

Ekkor Jake megfogta a kezét és gyengéden maga mellé, húzta. Szembe fordított magával és óvatosan felhúzta ingujját. Már kíváncsi voltam, mit akar ezzel. Ekkor egy hatalmas, lila foltot láttam meg a lány karján. Azon a karján, amit ma megragadtam. Már megint bántottam őt, pedig nem akartam.

- Ez semmiség? – kérdezte Jake Beccá-t, de szemei rajtam pihentek.

- Ezt én tettem – mondtam elfújó hangon.

- Igen te – szólalt meg Jake remegve.

- Jake, nyugi ez nem lényeges – mutatott karjára Becca. – Menj, szellőztesd ki a fejed, itt megvárlak.

- Nem hagylak itt vele – csattant fel a fiú.

- De igen itt hagysz – csitította Becca. – Úgyis beszélni szeretnék Edwaddal.

- Jó, de nem megyek messze – adta meg magát. – Ha egy haja szála is meggörbül, köpök az egyezségünkre, átmegyek a ti területetekre és megöllek – fenyegetett meg Jake.

Azzal már be is rohant az erdőbe. Becca visszaült a fára és engem nézett. Nem mondott semmit és én se kezdtem el beszélni. Csak bámultunk egymásra, vártunk, hogy a másik szóljon előbb. Nem tudtam mit is kéne, mondjak. Még mindig nem hittem el, hogy az a lila folt az én művem. Elhajtottam a fejem, az avart kezdtem bámulni. Bántott a gondolat is, hogy miatt sérült meg, pedig alig fogtam meg a karját. Mellettem csak veszélyben volt, de Jacob mellett, ő megvédi bármitől vagy bárkitől – tőlem is.

- Ne haragudj! – törte meg a csendet. – Én nem akartam idejönni, de mikor Jake meglátta – bökött a karjára – kiakadt és iderohant.

- Megértem, én is ezt tettem volna – nem mertem a szemébe nézni azok után. – Sajnálom, nem akartam…

- Mit nem akartál? – erre felnéztem, szemeiben düh, szánalom és fájdalom volt. Rengetet fájdalom. – mit nem?

- Ezt az egészet – mondtam fájdalmas hangon. – Az én hibám minden…

- Na ezt ne – csattant el. – Ezt ne! Nem csak a te hibád – elhalkult a hangja. – Én is tehetek róla. Ha nem közeledek feléd, akkor, te nem szeretsz belém, és nem lenne Lea se.

- Igen akkor ő se lenne - név hallatára mosoly jelent meg az arcomon. – Hiányzol neki.

- Ő is nekem – csuklott el a hangja. – Erről akartam beszélni veled.

- Hallgatlak.

- Látni szeretném a lányom – mondta. – Hétvégén átmennék.

- Rendben – egyeztem bele. – A lányok, Esme és Carlisle otthon lesznek.

- Te nem? – kíváncsiskodott.

- Nem én vadászni megyek – sóhajtottam – Emmett szerint jót tenne nekem a mai nap után – nevetett a kijelentésemen. – Min nevetsz?

- A mai nap után – még mindig kacagott – tényleg rád férne. Majd nem elütöttél.

- Azt is sajnálom – ez eddig eszembe se jutott. – Féltékeny lettem. És az éjszakát is sajnálom.

- Ááá a látogatásod – szomorodott el az arca. – Eléggé felzaklatott. De miért voltál ott?

- Látnom kellett, hogy minden rendben van – válaszoltam. – Meg hát látni is akaratlak, de a szobába már nem jutottam el, mert fenn voltál. Miért voltál fenn?

- Nem tudok aludni, mióta elvittétek Leát, rossz álmok – vallotta be. – De tudom neki így jó, csak…

- Hiányzik – fejeztem be a mondatot, bólintott.

- Igen – gördült le egy könnycsepp az arcán, aztán még egy és még egy. Nem bírtam nézni, ahogy sír, ezért tettem pár lépést felé. – Állj meg a határ!

Észre se vettem, hogy majdnem átléptem. Ha Becca nem szól meg is tettem volt. De akkor sem bírtam nézni, hogy sír. Láttam szemeiben, hogy nem akarja a „háborút”, azt, amit köztem és Jacob között zajlott és ha az előbb átléptem volna hozzá, akkor valamelyikünk nem éli túl. Nem akartam egyikük halálát sem. Ahhoz túlságosan is kötődik hozzánk. Hozzám a lányunk miatt, Jake-hez meg, mert szeretni, úgy ahogy engem talán sosem szeretett. Akkor döbbentem rá csak igazá, hogy már nincs esély, hogy újra együtt legyünk. Talán így a legjobb, neki ott van Jacob – aki nem kedvelek, de tudom, hogy szereti őt. Én meg majd csak túl leszek rajta előbb vagy utóbb.

- Min gondolkodsz? – merengésemből Becca hangja rántott ki.

- Csak rajtunk – mondtam igazat. – és rájöttem, hogy már nem úgy szeretsz mit akkor – utaltam vele a múlta. – Vagy már egyáltalán nem – a gondolattól is összeszorult a szívem.

- Szeretlek – nézett gyönyörű tenger kék szemével rám. – Csak már nem úgy. Mindig szeretni foglak, hisz te vagy a lányom apja – láttam rajta, hogy igazat mond.

- De többet nem érzel irántam – sóhajtottam szomorúan.

- Ez így volt megírva, – látszott rajta, hogy, amit mond úgy is, gondolja – hogy összejöjjön, szakítsuk és én Jake-kel legyek. De hidd el neked is, tartogat még szerelemet a jövő – tett pár lépést felém, átlépve a határon.

Ott megölelt. Most már jóval biztosabb voltam abban, hogy amit hallottam az valamilyen szinten igaz. Sokáig ölelkeztünk még. De meghallottam négy mancsot a talajon dobogni. Jacob közeledett felénk. Ekkor eltoltam magamtól a lányt, kiről már másodszorra mondtam le, most már végleg. Becca nagy szemekkel nézett fel rám.

- Mi történt? – kérdezte.

- Csak a kutyád, már hiányol – nevetni kezdett a kijelenésemen – és jobb, ha visszamész a határ túloldalára.

- Igen, megyek – egyezett bele. Alig, hogy átért már, meg is jelent Jake ember alakban, de szerencsémbe nadrágban.

- Jó vagy? – azonnal megölelte Beccát, mikor meg elengedte, szemeivel vizsgálgatni kezdte, hogy minden rendben van vele.

- Jó vagyok – láttam Beccá-n, hogy mennyire kínos neki ez, de legalább törte. – Menjünk, már minden megbeszéltem Edwarddal!

- Jó menjünk – azzal megint berohant az erdőbe és csak pillantok múlva tért vissza farkasként.

Mikor Becca is meglátta őt, kezével mutatott a már farkasnak, hogy maradjon a helyen. Becca átsétált hozzám és még egyszer megölelt, de ez nem tartott olyan sokáig mit az előbbi. Miután elszakadtunk, visszament Jacob-hoz, ráült a hátára.

- Viszlát! – kiáltott még vissza.

Sokáig álltam és néztem a távozókra. Addig álltam ott, amíg már sötétedni nem kezdett, ekkor úgy döntöttem ideje hazamenni egy szem lányomhoz. Gyönyörű, kétéves, kis lány volt, a haja az anyáé volt, szép, hosszú barna – Alice és Rose imádtak vele szórakozni, befonták, begumizták, vagy épp kifésülték azt – a szeme meg még az emberi énemé volt, zöld. Egy igazi, kis tündér volt. Emmett és Jasper is imádták unokahúgukat. Emmett legtöbbször vicceivel szórakoztatta őt. Jasper végi háborús történeteire alszik csak el az utóbbi időben – ami eléggé nyugtalító egy kislánynál.

Hazaértem. Mindenki hazaért már, csak én voltam még a küszöbön túl, de nem sokáig. Felszaladtam a lépcsőn, hogy minél előbb karjaiba tarthassam Leát. Lenyomtam a kilincset. Benn nagy hangzavar fogadott. Emmett és Jasper a kanapén beszélgettek a kocsikról – Jasper mostanában azt tervezte, hogy vesz magának egy új kocsit. Esme és Rose a konyhában készítették a vacsorát Leának – mivel ő félvér, néha emberi táplálékra is szüksége van. Carlisle-t nem láttam lent, gondoltam a dolgozószobájában ténykedett valamit.

Aztán a lépcső felőle lábdobogásokat hallottam. Odanéztem és láttam a kistündért leszaladni, utána Alice-szel, aki egy fésűt tartott a kezében. Gyönyörű kék szoknya volt lányomon és a fehér lepkés póló. Haja két oldalt volt elválasztva, egyik oldal szépen befont állapotban tündökölt, míg a másik kócosan lógott bele a szemébe. Ahogy meglátott, odaszaladt hozzám és én boldogan kaptam fel a karjaimba. Jól magamhoz szorítottam, de nem erősen nehogy baja essen.

- Szia apu! – köszönt. – Hol voltál? – kérdezte kíváncsian.

- Ezt én is szeretném tudni – jött le apám az emeletről.

- Volt egy kis dolgom – mondtam.

- Jacob-bal? – gúnyosan kérdezte Rose a konyhából. Ekkor hallottam egy halk kis sikolyt, amit valószínűleg anyám száján csúszott ki. Ebben a percben meg is jelent a nappaliban.

- Mit akart? – nézett rám nagy, kérdő szemekkel.

- Jó, üljünk le, elmesélem – mondtam, tudtam, addig úgyse hagynak békén, míg el nem mondom. – De előtte – néztem lányomra – elhoznád apa szürke ingét, ott van az ágyon.

- Persze egy perc – azzal lassan felsétált, tudta jól, hogy nem szerettem, ha a házban rohangál.

- Szóval? – türelmetlenkedett apa.

- Becca miatt jött, ma, hát beszélni akartam vele, de túl erősen fogtam meg a kezét és egy nagy lila folt lett a karján – hajtottam le a fejem. – Jake nagyon kiakadt és a határhoz rángatta Beccát is. Becca nyugtatni próbálta és csak úgy sikerült, hogy elküldte azzal, hogy beszélni akar velem.

- Ki Jake? – értetlenkedett Emmett.

- Nem – mondtam. – Becca beszélni akart velem. Hiányzik neki a lánya és felajánlottam, hogy jöjjön át szombaton.

- Ez remek – ujjongott Esme. - És átjön?

- Igen.

Anyám azonnal karon ragadta két lányát a garázs felé húzta őket. Mi fiúk meg csak értetlenül néztünk rájuk. De mikor kiolvastam a gondolataikat már értettem miről is, van szó.

- Ez mi volt? – nézett rám Emmett.

- Csak annyi, hogy anya rájött, hogy alig van itthon kaja, vagyis csak annyi amennyi Leának elég. Most meg elmentek vásárolni Beccá-nak is – adtam meg a választ.

Közben meg már lányom is leért a lépcsőn, ki eddig egyikünk se vett észre. Nagy szemekkel pislogott rám. Aztán odajött és befészkelte magát az öleben. Fejecskéjét a vállamra hajtotta és úgy nézett fel rám. Körbe néztem a nappalin és csak ekkor vettem észre, hogy család férfi tagjai már nincsenek ott.

- Apa – szólalt meg szemem fénye.

- Igen?

- Mi volt ez az előbb? – kíváncsiskodott – tiszta anya.

- Csak annyi, hogy ma beszéltem anyukáddal – vallottam be az igazat – és abban maradtunk, hogy átjön hozzád a hétvégén.

- Hurrá! – ugrott fel a nyakamba és olyan erővel szorított, hogy ha most ember lettem volna, akkor épp fuldokolnék.

- Ennyire örülsz – hámoztam le kicsi kezét a nyakamról.

- Hát persze, már rég volt itt a mami – ezek után nem szóltunk semmit se, csak öleltünk egymás.

Egész addig, míg meg nem jelent Emmett, aki elvitte tőlem azzal az indokkal, hogy most ő jön és nekem lejárt az időm. Nem sokkal később anyáék is megérkeztek úgy tíz táskával – nem mindegyikben volt étel. Ruhák is vettek – maguknak, de legfőbb Leának. Már késő este anyám elhatározta, hogy elfektetni lányom, aki éppen akkor Jasper karjaiban pihente ki Emmett viccet. De Lea megmondta mindannyinknak, hogy Jazz bácsi mond neki esti mesét. Azzal kezén fogva felmentek „Jazz bácsival”.


A következő fejezetben Bella végre meg megismerkedik Edwarddal és a helyzet is forrósodik. Kritikákat még mindig és persze bármely óhaj-sóhaj vagy kérdésre válaszolok!!!