23. fejezet

Moonshiny




23. Fejezet – Hittem benned



(Bella szemszöge)



Iszonyatos fejfájásra ébredtem, de nem csak a fejem, testem többi porcikája is sajgott, attól az ütéstől, amit Brian-től kaptam. Minden ízületem különféle fájdalom nyilallt, a bordámnál szúrt, a lábaimat nem éreztem, a fejem pedig fel akart robbanni. Mondjuk nem is, csodálom. De a legrosszabb érzés még is a szívemben volt. Csalódott volt és darabokban hevert a mellkasomban, és én attól tartottam, hogy sose lesz már egészséges. Nagyot csalódtam, mint Edwardban, mint a családjában, de legnagyobb csalódást még is nővérem okozta nekem.

Én megbíztam bennünk, tudták minden érzésemet, gondolataimat és megbocsátottam nekik mikor hazudtak Leáról és még is, becsaptak. Becsaptak, de én még így szerettem őket, de most nem hiszem, hogy tiszta szeretettel meg tudnék nekik bocsátani. Szánalmasnak érzem magam és őket is, mind azért, amit velem tettek.

Tudom, hogy talán eltúlzom a dolgokat, de most így érzek és jó ideig így is, fogok. Már az is elég volt, hogy megtudtam, hogy Lea szerelmem és nővérem lánya és, most azt is meg kellett, hogy Edward és minden bizonnyal akkor családja is vámpírok. Az egész eddigi Forks-os élményeim, mind a jók és a rosszak is egyenrangúvá váltak a szemembe. De mielőtt neki esnék Edwardnak meg kell ezt beszélnem vele, hogy miért nem mondta el. Vagy lehet, hogy attól félt, hogy nem hiszek neki? Vagy csak meg akart védeni, az olyan dolgoktól, mint Brian? De ezeket a gondolatokat, most azonnal kiűzöm a fejemből, mert hittem volna neki, mert szerettem, vagyis még most is szeretem, azok után, hogy becsapott.

Én pedig ostobán, még mindig szeretem és tudom, ha meglátom, a karjaiba fogok omlani, és mindent elfelejtek neki. De ezt most nem tehetem, nem engedhetem neki, hogy játsszon velem és az érszemeimmel, amik nagyon is tiszták felé. Mindent megtennék, hogy ne érezzek ekkora hatalmas szerelmet iránta, de nem megy csak és csak is, rá tudok gondolni, minden egyes percben. Eszembe jutnak gyönyörű, aranybarna szemei, bársonyos hangja, vagy épp jéghideg bőre, amik minden bizonnyal azért ilyennek, mert az, ami. De nekem még is ezek jelentik a szerelmet. Csak egyetlen dolgot nem tudok, hogy ő tényleg szeret engem vagy csak egy pótlék, vagyok Becca helyett. Tudom jól, hogy rengetegszer bizonyította és mondta, hogy szeret, de ezek után, hogyan is higgyek neki. Hiszen nem abban hazudott, hogy ki ő, hanem, hogy mi is ő valójában. Nem tudom eldönteni, hogy hogyan is gondoljak rá, mint szerelmemre, akit Edwardnak hívnak, vagy mint vámpírra. Vagy a kettő ugyan az?

De mielőtt bármilyen következtetésre is jutok vele szemben, beszélnem kell vele. Tudom, kell, hogy valaha is állt-e szándékában elmondani, hogy mi is az igazság. Alice már ekkor nem volt a szobában, ami valószínűleg szerelmemé volt, mert éreztem az illatát. Az illata minden egyes sarokból csak úgy áramlott felém, mintha engem keresne. De most egy egyszerű illúziónál sokkal, de sokkal fontosabb, hogy beszéljek vele.

Nagy nehezen sikerült felkelnem. Talán túl gyorsan álltam talpra, mert megingottak a lábaim és visszaestem az ágyra. De ez nem állíthatott meg. Újra próbálkoztam a felállással és most sikerült. Lassú, de annál határozottabb léptekkel hagytam el a szobát. Már ismertem annyira a házat, hogy könnyűszerrel megtaláljam az utat a nappali felé, ahol őket sejtettem. Bizonytalan léptekkel mentem le a lépcsőn és, amit leértem, meg is láttam őt. Ott ült a kanapén, ugyanolyan tökéletes, mozdulatlan testtartással, mint ahogyan szokott. De, amit észrevett felpattant és én közelebb mentem hozzá, amit eléértem, ő azonnal átölelte derekat. Én nem tudtam viszonozni az ölelést, nem tudtam felemelni a kezemet, hogy átfogjam velük tökéletes testét. Csak álltam az ölelésében és vártam, hogy végre elengedjen.

Mikor elengedett és belenézett azokba az izzó, aranybarna szemekbe, azonnal elfelejtettem, hogy miért is haragudtam rá. De sajna ez az érzés, csak pár másodpercig tartott és utána egyből visszaestem a sivár valósága. Abba a valósága, ahol szerelmem hazudott és megalázott, csak játszott velem. Abba, ahol, nem is tudom, hogy én hogyan is keveredtem bele. Rájöttem, hogy ha most nem beszélek vele, akkor soha és talán akkor sose fogom tisztázni vele az érzelmeimet, de legfőképp az övéit.

- Beszélnünk kell – mondtam talán túl ridegen, de nem érdekelt ahhoz most túl ideges volt. Féltem, hogy ha meghallom bársonyos hangját egyből, elfelejtem mit is akartam. Egyszerűen kinyújtottam felé kezemet, amit ő készséggel elfogott, majd már teljesen biztosan elindultam az emeltet felé, vele a nyomomban. Egyenesen abba a szobába mentünk, ahol ébredtem. Leültem az ágy szélére és ő mellém telepedett, de a kezemet nem engedte el.

Jéghideg bőre valóban égette a testemet. Fájt az érintése, de nem rossz értelemben, épp ellenkezőleg, nagyon is jól esett, hogy itt van velem. Ki akartam élvezni ezeket a még csendes perceket, mert, amit ezek letelnek és már a múltnak, mondjuk őket, jönnek azok, amiktől rettegek. Most, hogy itt vagyok már nincs is akkora bátorságom rákérdezni azokra a dolgokra, amikre, annyira kíváncsi is vagyok. Félek, hogy olyanokat tudok meg, amiket legszívesebben örökre el is felejtenék, és pont azok fogják legjobban beleégetni magukat ez emlékeimben. De erőt kell magamon vennem és tisztázom, kell ezt a helyzetet, kerül, amibe kerül. Már épp szólásra nyitottam volna a számat, mikor ő megszólalt.

- Tudom, hogy most mire gondolsz, de meg tudom magyarázni – kezdte. De ez nagyon is, rosszul hangzott legalább is az én számomra. – Ha meghallgatsz mindent, elmondok, de azt is megértem, ha többé nem akarsz látni – olyan szemekkel nézett rám, hogy nem tudtam nemet mondani, az igazság az, hogy megszólalni se tudtam. De ki kell állnom magamért, legalább ezt az egyet megtanultam Beccától.

- Hallgatlak – mondtam. Szemmel láthatóan megütődött attól, hogy nem küldöm el most azonnal, és nem ordítok. Éppen ellenkezőleg cselekedtem, mint ahogyan ő elvárta. Nyugodt maradtam legalábbis külsőleg, mert belül majdnem felrobbantam. – Akarom, tudni az igazságot. Remélem ezt megérted.

- Persze, hogy megértem – vallotta. – És minden elmondok, amit csak tudni szeretnél. Mit akarsz tudni elsőnek?

- Vámpír vagy igaz? – a kérdésem hallatán meglepődött. Értetlen arckifejezéssel nézett rám aranybarna szemein keresztül. Olyan tekintettel nézett, mintha megőröltem volna és ez bosszantott. Egyszerűen ostobának nézett, mintha tényleg buta lennél. Azt hitte, hogy soha sem jövök rá a kis titkára. Ez annyira felbosszantott, hogy azt hittem felrobbanok. – Igaz? – szólaltam meg fagyos hangon, de mégis félelmet keltett ez bárkiben, aki hallja, még számomra is. – Várom a válaszodat. Ez nem olyan bonyolult kérdés, igaz vagy nem?

- Igen igaz – válaszolt lehajtott fejjel. Tudtam, hogy most fájdalmat okoztam neki azzal, ahogyan beszéltem vele. Bűntudatom támadt, hogy képes voltam így is beszélni szerelmemmel. De valahogyan mégis a végére kellett járnom a dolgoknak. – De el akartam mondani.

- Akkor miért nem tetted? – vágtam a szavába. – Lehet, hogy nem hittem volna neked, azonnal, de egy idő után biztos. Én szerettelek és még mindig, de így nem tudok bennem megbízni. Nem tudom, hogy ezek után valaha is lesz bennem elég bátorság, hogy bízzak. Én nem hazudtam neked, próbáltam őszinte lenni, de te kétszer is megtetted, hogy nem mondtál igazat. Én… én elfogadtam, hogy van egy lányod a nővéremtől… de ez már nekem is sok… - az utolsó mondatomnál már el-elcsuklott a hangom. Erős akartam maradni, de nem ment egyszerűen kitört belőlem. Nem bírtam visszafojtani a könnyeimet.

Mikor meglátta lefolyó könnyeimet, felemelte szabad kezét és letörülte őket. Olyan óvatosan és mégis érzelmesen nyúlj a bőrömhöz, mintha csak egy porcelánbaba lennék. Nekem pedig nagyon is jól esett ez a fajta törődése. Abban a pillanatban el is felejtettem, hogy miért is haragszom rá annyira és, hogy miért is könnyezik a szemem. Egész egyszerűen hozzásimultam és engedtem magamnak, hogy belélegezem finom illatát. Bármennyire is haragudtam rá, nem tudtam nemet mondani ösztöneimnek, hogy ne legyek a közelébe.

Nem bírta nélküle létezni és nem is akartam. Őt mindennél jobban szeretem, még a saját életemnél is. Tudom, hogy most követem el életem talán legnagyobb hibáját, de nem érdekelt vele akartam lenni, minden áron. Ha a közelemben volt teljesnek éreztem magam, ez olyan volt mintha egy kirakós, csak akkor volt egész, ha képet egészbe láthatjuk, és ha kép nincs egyben, akkor csak egy nagy semmit mondó dolog volt. Én is ilyen voltam nélküle.

Egyszer csak azt éreztem, hogy megmozdult és próbál magától eltolni. Először megijedtem, de mikor láttam a szemeit, tudtam, hogy csak mondani akar valamit. Mélyen nézett a szemembe, úgy hogy azt hittem, hogy egészen a vesémig ellát, csak nézett és nem engedte el a tekintetemet. De nem is akartam, hogy elengedje, akartam a szemében nézni, valahogy megnyugtattak.

- Meg kell, hogy mondjam azt hittem, hogy rosszabbul fogsz reagálni – jelent meg egy huncut mosoly az arcán, de azonnal el is tűnt. - Nem félsz tőlem? – a kérdésen egyszerűen nevetnem kellett, hogyan is félhetnék pont tőle. Hiszen úgy sem bántana. Így csak a fejemet ráztam. – Bella, vámpír vagyok.

- Tudom, de nem félek tőled – mondtam. – Hidd el! Nem tudom mitől is, kellene… - de ekkor leesett, vámpír, vér, vámpír, de én akkor sem félek, tudom, hogy nem bántana. – a vámpírok vérrel táplálkoznak igaz? – ő pedig bólintott. – De akkor ti is? – megint csak bólintott. – Ti is?

- Igen, de ne gondolj rosszra – tette hozzá még, mert meglátta az elég furcsa arckifejezésemet. – a családommal csak állatok vérét isszuk, nem ölünk embereket – ez egy kicsit megnyugtatott és bevallva az igazat Edward és családja nem éppen a horror filmekből előlépő vámpír, mint például Dracula. – Tudod, mi, de főleg Carlilse van azon az elven, hogy az életet elvenni bűn és mi ezt nem is tesszük. De mivel azok vagyunk, amik – mutatott végig magán. – muszáj vért innunk, így állatok élünk.

- Értem – vallottam be. – De ha nem bánod lenne még pár kérdésem erről az egészről – ő csak bólintott, így én pedig folytattam. – Miért nem mondtad el? Tudom, hogy ezt nem lehetett volna egy randevú közepén, de akkor is… visszagondolva annyi lehetőség lett volna rá.

- Igen, igazad van – bólogatott és közben a kezemet simogatta, jéghideg kezével. – El akartam mondani, de sose volt meg a megfelelő időpont. Aztán meg már azt vettem észre, hogy egyre közelebb kerültél hozzám, és nem akartalak, azzal elveszíteni, hogy elmondom. De most legalább tudod és remélem, megbocsátasz majd egyszer…

- Ezt még ne kérd tőlem – vágtam a szavába. – Szeretlek, mindennél jobban, nekem ez még túl korai. Nagyot csalódtam benned és a nővéremben, és nem tudom… hogy… valaha is megtudnék-e bocsánati – kimondtam, azt, ami már nagyon is nyomta a lelkemet.

Mégis bűntudatom támadt, mikor megláttam fájdalomtól eltorzult arcát. Bármennyire is haragudtam rá, nem akartam neki fájdalmat okozni neki, hiszen szeretem. Csak még fáj, hogy hazudott. Mégse tudtam nézni, hogy szenved, egyszerűen magamhoz húztam és megöleltem. Éreztem, hogy meglepődik, de viszonozta a gesztust és ő talán még szorosabban húzott magához, mint én őt.

Valahogy éreztem, nem is inkább tudtam, hogy mindent megtenne értem és mindenkinél jobban szeretet, talán erre csak egy kivétel van a lánya, Lea. Na igen ez a tündéri kislány, az unokahúgom, így belegondolva elég furcsa, hogy valójában a rokonom, sőt ha Edward vámpír, akkor ő félig az. Lea annyira aranyos, kedves és elbűvölő egy manócsóka, hogy az leírni nem lehet. Pont ilyen gyermeket képzelnék el Edwardnak. A kislánynak pedig pont olyan édesanyát, mint Becca. Hiszen hiába is lenne tapadnom, ő is pont úgy, mint Edward tökéletes, velem ellentétben. Lehet, hogy kívülről egyformák vagyunk, de belülről. Ezért van az is, hogy annyi barátja van, mert mindenkit le tud venni a lábáról, pillanatok alatt. De talán ez lesz az ő veszte is egyszer, hiszen ha mindenki szereti, még egy olyan gonosz vámpír is, mint Brian, akkor nagy veszélyben van. Mert ahogy Edward és Alice is mondta, a fiú már emberként is furcsa volt. De így vámpírként mindenre képes, hogy elérje a célját.

Ezt pedig tetézi a dolog, hogy vámpírok léteznek, de talán nem is a létezésük félelemre méltó, hanem, hogy vannak, aki rosszak, mint Brian. Míg Brian-nal voltam, nem féltem tőle, inkább olyan volt számomra, mint egy ijedt kisgyerek, akit az áruházban hagyott az anyukája és meg van rémülve. Ilyenkor nem féltem tőle inkább sajnáltam, hogy így bántak vele, de amikor hirtelen hatalmas dühre gerjedt rettegtem, hogy megöl, olyan volt, mintha két ember bújt volna egy ember testébe. A jobbik énje nem akarta bántani, sőt talán még kedvesnek is mondhatnám, de a rosszabbik tőle rettegtem.

Kíváncsi voltam mi is történhetett ezzel a fiúval, hogy ilyen lett. Erre a kérdésemre pedig csak is Edwardtól vagy Beccától kaphatok választ, de mivel csak ez egyik van itt így megkérdem a jelen lévőt. Tudom, hogy furcsa, hogy ennyire érdekel Brian múltja, de tudom, hogy a fiúban valaha volt jó is és nem volt mindig gonosz és elvetemült.

- Edward – bújtam ki öleléséből, de mégis elég közel maradtam hozzá ahhoz, hogy érezem az illatát. – Tudom, hogy furcsán fog hangzani, de lenne itt még egy-két dolog és most inkább a furával, kezdeném.

- Megértem és minden kérdésedre válaszolok – mondta. – Mert, ha jól gondolom még rengeteg, van, ami válaszokra vár.

- Na látod ezt eltaláltad – húzódott mosolyra az ajkam, de ez nem volt tiszta szívből jövő, inkább csak a látszat kedvéért volt. tudom elég furcsán, viselkedem Edwarddal, de nem tudok rá nem haragudni. Mindent megadnék, azért, hogy kiordítsam magamból a dolgokat, de nem ment, szeretem őt, és nem akarom bántani. Mert az talán jobban fájna, mint az, amit ő tett velem. – Az első és számomra a legfontosabb, érzel még valamit Becca iránt és Lea akkor most mi is ő valójában, mármint, a rád való mivoltából kiindulva?

- Valahogy sejtettem, hogy ezt meg fogod kérdezni – kezdett bele szerintem egy elég hosszú monológba. – persze, hogy szeretem Becks-et – a szavak hallatára majdnem sírva fakadtam. De bevallva erre is számítottam, hiszen ki is tudna ellenállni a nővéremnek. Így inkább nem kezdtem el sírni, hiszen legbelül ezt a választ vártam. – Becca remek ember és szeretem, mert a lányom anyja meg persze összeköt minket a múltunk, de ennyi, nem vagyok bele szerelmes. Ő Jacob-ba. Én pedig téged szeretlek – azt hiszem rosszul hallottam az előbb, mert azt mondta, hogy szeret. De az előbb Beccáról beszélt és most is, nem beszélhetett rólam. Vagy mégis? Szerethet engem egy olyan tökéletes valaki, mint Edward, ez olyan lehetetlen. De igen is jól hallottam, mert azt, mondta engem, szeret szerelemmel. Igen, mondta, hogy a nővéremet is, de csak a múltjuk és Lea miatt. – Én mindennél, jobban szeretlek, csak ezt kell megértened – simogatta meg az arcomat. – Nem érdekel más csak is te. Hidd el ezt nekem!

Higgyek neki? Hiszen már annyiszor hazudott nekem. Én szeretem, és most azt mondja ő is engem, de nincs rá garanciám, hogy igazat mond vagy sem. Edward annyira tökéletes, hogy, még ha fájdalmat is, okoz azt is tökéletesen, teszi. Lehet, hogy most igazat mond én engem, szeret mindennél jobban, de mi van, hacsak nem akar megbántani, hacsak nem akarja, hogy szenvedjek ezért inkább, hazudik. Vagy az is lehet, hogy még mindig a nővéremet szereti, és mivel én hasonlítok rá, így úgy gondolja én is jó, leszek neki. Én már nem értek semmit sem. Nem tudom hihetek-e neki. Hinni akarok, de nem akarok szenvedni se, ha a végén kiderülne, hogy nem szeret. Nem akarok Edward pótléka lenni. Azt akarom, hogy azért szeressen, aki vagyok nem, pedig, mert hasonlítok a szerelmére.

- Annyira szeretnék hinni neked – suttogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy nagyon is, jól hallja mit is mondtam. – Annyira szeretnék bízni benned, hogy azt elmondani nem lehet, de így. Ilyen körülmények között nem… nem… megy. Minden porcikám az sugallja nekem, hogy omoljak a karjaidba, de az eszem tudja, hogy nemet kell mondani a kísértésre – tudtam, éreztem és láttam, hogy szavaim fájdalmat okoznak neki, de tudnia kellett mit is gondolok valójában.

- Nem hazudok – mondta lehajtott fejjel, bánattal teli hangon. – Te vagy a létem értelme. Nem élhetek nélküled – dugta, olyan hangon, hogy valami belül azt mondta nekem, hogy Edward butaságot tervez. – Nem élhetek életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva – igézett egyik kedvenc könyvemből. De ennek ellenére, hogy így beszélt, így idézett, nem tudtam parancsolni az eszemnek, hogy bocsásson meg neki.

- Én is így érzek – vallottam érzelmeimről. – Mindennél jobban szeretlek, de nekem ez nem megy tovább. Nem bírnám elviselni, ha ismét csalódnom kéne benned – mondtam ki a végszót, majd felálltam mellőle, kihúztam kezemet a kezei közül, majd kisétáltam szobából és Edward életéből is.

22. fejezet

Moonshiny




22. Fejezet – Látomás-sokk



(Alice szemszöge)



Edward már rég elment, de én még mindig a földön kuporogtam szerelmem karjaiban. Nem mertem felnézni, mert tudtam, hogy akkor beszélnem kell a látomásról. A családom még nem tudja, hogy mit láttam, és aki tudja ő, pedig már nincs itt. Féltettem bátyámat, mert talán Jasper-en kívül én tudtam a legjobban mennyire, szereti Bellát. Mindent megtett volna érte, és az én hibám lesz, történik valami velünk, azt sose bocsátanám meg magamnak. Muszáj lesz beszélnem, hogy megelőzünk a bajt, mert valami furcsa nyomást érzek a szívemnél, és tudtom, hogy miért is van az ott.

Nehéz lesz elmondanom, mit láttam, hiszen már a látványtól is rosszul vagyok, nemhogy, azért, hogy ez kivel is történik. Én magam is nagyon megkedveltem, mert hát ki ne szeretné meg – na jó Rose, de ő mindenkivel ilyen, az elején -, még Jazz is kedveli az ő módján és tudom, hogy egy idő után, ő is közénk fog tartozni, de most, hogy láttam azt, amit már nem vagyok benne biztos. Cselekedni kell, sürgősen és tudtam, hogy csak akkor állíthatjuk meg a közelgő katasztrófát, ha most beszélek.

Nagyot sóhajtottam, kibújtam szerelmem védelmező karjai közül és felálltam. Senki észre se vette, hogy felkeltem, mindenki az ablakon átnézett ki Edwardot keresték a szemeik előtt, aki már rég messze járt innen. Talán már oda is érhetett hozzájuk. Fel kellett hívnom magamra a figyelmet, de helyettem, ezt megtette a kedvenc unokahúgom. Lea anyja karjaiban volt és éppen akkor fordítottam felém a kicsi fejecskéjét, mikor felálltam és erőt vettem magamon.

- Nézzétek – szólalt meg angyali hangon az a csöpp kislány, aki már most nagyon is hasonlít az apjára. Lehet, hogy külsőleg az édesanyja, de belső tulajdonságait illetően pontosan Edward hasonmása. – Alice néni jobban van.

Ekkor mindenki, mintha villám csapott volna beléjük felém fordultak, még a korcsok is. Bár én kedveltem őket még a mindig mogorva Pault is, aki a maga furcsa módján mondja el a véleményét másokról, így persze rólunk is.

Minden szem rám szegeződött és várták, hogy csináljak valamit, de ők csak engem bámultak. Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, még talán örültem is volna neki, de most valahogy zavart. Nem akartam a központban lenni, főleg, hogy olyan hírrel kell szolgálnom, amiben belesajdul a szívem. Nem akartam elveszíteni frissen szerzett barátnőmet, se pedig gondolatolvasó bátyámat.
Ő, Edward állt hozzám a legközelebb – persze Jasper után - a családban. Mindig segített, pedig tudtam jól, hogy néha az idegeire megyek a viselkedésemmel és, hogy mindent előre megmondok a jövőről. Szeretem őt, és nem akarom elveszíteni, csak azért, mert fáj beszélnem a látomásomról, elmondom, hogy mit láttam Belláról és megmentjük őket Brian-től. Ekkor Esme hirtelen mellettem termett és átölelte a vállam, gondoskodóan magához ölelt és ezzel a tudtomra adta, hogy már mit is mondok ő mellettem lesz. Engedtem neki, hogy leüljük a kanapéra. Leültünk és ekkor még Lea is lemászott az anyja karjaiból és az én ölembe férkőzött és közben halkan oda súgta: Nem lesz baj Alice néni, csak mondd el mi történt – majd ott maradt az ölemben és kis fejét ez én kőkemény mellkasomhoz nyomta.

Már elég erőt éreztem magamban a beszédhez, így nagy levegőt vettem, így is nyerni egy ki időt magamnak, ahhoz, hogy beszéljek. A levegő vétel után már elég erősnek éreztem magam így belekezdtem, mit is láttam a legutóbb.

- Tudod hova ment Edward? – vágott a szavamba Carlisle. Jasper-re néztem, mert kíváncsi voltam, hogy aggódik-e fia egészsége miatt. Szereleme jól tudta mire is gondolok, így vagy bólintott. – És, hogy miért is ment el?

- A látomásom miatt – feleltem röviden, de tudtam, hogy válaszolnom kell. Persze kijelentésemre mindenki szeme kétszer akkorára nőtt, mint általában. Ami még egy kis mosolyt is kicsikart az ajkaimból. De aztán gyorsan visszatértem a valóságba. – Bellát láttam és Brian-t…

- Úgy-e Bella jól van? – szakított félbe Becca aggódó tekintettel.

- Még igen – nem hazudhattam neki, hogy minden rendben lesz, hiszen ez lehetetlen. Tudom, hogy most nagyon rossz döntést hoztam, de előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni, mi történik körülötte, mert Becca se hülye. Lehet, hogy nem kellett volna ezt így elmondanom, mert látom a szemeiben, hogy mennyire kiborult, és fáj neki a dolog, de akkor sem fogok hazudni, senkinek se. Még van annyi időnk, hogy ha most elindulunk, megmenthetjük Bellát és Edwardot is attól, hogy ostobaságot csináljon. – De sietnünk kell, oda kell menni a faházhoz – ezt már nem a Jacob-nak bújt lánynak, sokkal inkább a családomnak mondtam. – a legjobb lenne, ha rögtön indulnánk.

- Igen – adott igazat Carlisle – egyet értek veled, de az egész családra szükség lesz, ha tényleg, olyan nagy a baj, mint mondtad – hogy igazat adjak az elmondott szavaimnak, csak hevesen bólogattam. – Akkor Leát, nem hagyhatjuk itt egyedül.

- Elviszem Beccát és Leát hozzánk – mondta határozottan Jacob. Hát az ötlet mondhatjuk úgy, hogy nem aratott túl nagy örömöt a családban, erről főleg Rosa arca árulkodott. Ő volt az egyetlen közülünk, aki nem tudta elviselni, hogy Edward Bellát választotta, az ő véleménye szerint Beccának sokkal inkább lánya apja mellett a helye, mint sem egy kutya mellett. Jó, én se voltam elragadtatva mikor megtudtam, hogy összejöttek, de ez így rendeltetett, Edwardnak Bellát szánja a sors és ez így van jól. – Nem lesz semmi bajuk, ne aggódjatok!

- Legyen – adta be a derekát apánk. – De vigyázatok rájuk! – azzal az egész falka kivéve Becca és Jacob kirohantak az ajtón. Becca odajött hozzám kivette a kezemből a lányát és Jacob-bal együtt kisétáltak az ajtón.

Ezek után az egész család némasági burokba burkolózott és azon törte a fejt, hogy mit is kéne tennünk, bár lenne valami ötletem, arra, hogy mit is kéne tennünk. De egyet nagyon jól tudtunk, mindannyian, hogy oda kell mennünk segíteni Edwardnak, hogy megmentse szerelemét, attól a veszedelemtől, ami Brian személyében fenyegeti a lányt.

Nem értem, hogy lehetett egy olyan kedves fiúból, mint Brian gyilkos. Igaz voltak furcsa dolgai, de akkor se gondoltam volna, hogy ilyenre és még sokkal rosszabbakra képes. Emlékszem, hogy Edward nem is egyszer említette a rémisztő gondolatait, de sose gondoltam volna, hogy azok ilyen nagy gonoszságokat tartalmaznak. Én mindig úgy gondoltam, hogy Brian nem rossz, csak nagyon szereti Beccát és meg akarja védeni Edwardtól, tőlünk. Amit meg is értek, hiszen a legtöbb ember fél tőlünk és nem is közelít hozzánk, kivéve persze Bella és Becca, ők pont úgy viselkednek velünk, mintha ugyan olyanok lennék, mint a többi tizenhét éves velünk egy korú.

Tudtunk jól mind, hogy szerelmes a legjobb barátjába, aki csak, mint barát tekint rá, de még se értettem a srácot. Ő félt tőlünk, csak inkább csak Edwardtól tartott. Jaspre-rel erről régen sokat beszéltünk és ő mivel érzette a fiú érzelmeit, mindig azt mondta, zavar az elméje. Ezt egészen addig nem értettem, míg egyik este ide nem jött hozzánk és meg nem fenyegette Edwardot, hogy ha még egyszer Becca közelébe megy, megöli. Majd megütött fivéremet és eltörött a keze. Persze másnap tényleg nem engedte, hogy Becca Edward közelébe menjen.

Majd megint átjött hozzánk és leleplezte titkunkat. Majd azzal fenyegetőzött, hogy mindenkinek elmondja az igazat, még Beccánk is, aki már azt régen tudtam. Persze próbáltunk lebeszélni az erről az őrültségről, de nem hallgatott ránk, épp ellenkezőleg, neki támadt Edwardnak, aki reflexszerűen lökte el magától. Nem tehetett mást, mindannyiunk ezt tette volna. Brian persze nagyobbat esett, mint ilyenkor és beverte a fejét, ami persze be is tört. Vagy átváltoztattuk vagy, hagytuk, hogy meghaljon. Edward úgy döntött, megteszi és belemélyesztette a szemfogatit. Három nap múlva már ő is egy volt közülünk, és mikor felajánlottunk, hogy maradjon velük ő csak annyit mondott, hogy gyilkosokkal nem fog együtt maradni. Majd örökre eltűnt az életünkből, vagy legalábbis mind azt hittük.

Most pedig újra itt van és most megint felbolydult miatta az egész család, de legfőképp Edward. Teljesen összeomlott, mióta Bellát elrabolták. Fáj neki a tudat, hogy baja esett a szerelmének, és ehhez nem kell férjem képessége se. De most sokkal, de sokkal fontobban dolgunk van, annál, hogy itt üljünk és sajnáljuk magunkat, meg kell mentenünk a bátyánkat és szerelmét.

Úgy gondoltam valakinek beszélni-e kéne végre, és el kéne indulnunk is. Már senki sincs veszélyben Lea a farkasokkal, vannak, de akik ténylegesen veszélyben vannak, azoknak, nincs aki, segítsen. Muszáj lenne végre tenni valami és ezt nem csak én gondoltam, így hanem Rose is:

- Ideje lenne végre cselekedni, nem várhatunk valamiféle csodára, hogy Edward beront az ajtón Bellával a kezében. Oda kell menni, és segítenünk kell neki – adott hangot gondolatainak nővérem. Nagyon is igaza volt, és kivételesen egyet értettem vele.

- Igen, ebben egyetértek veled lányom – reagált Rose kitörésére Carlilse is. – De még is mit kéne tenni, valami ötlet?

- Szerintem, Brian-nek nincs segítsége, egyedül van – szerelmemből előtört a katona. – És nem tapasztalt harcos, nincs esélye ellenünk… - de már nem tudtam figyelni látomásom támadt Edwardról:

Láttam, amit Edward a tisztára ér, majd megjelenik Brian Bellával együtt. Brian ellökni Bellát és a lány eszméletlenül fekszik a földön egyedül. A bátyám oda akar menni, de Brian nem engedni. Edwarddal dulakodni kezdenek és onnan minden olyan gyorsan, történik… majd csak lángokat látok, és a fivérem a tűzgyűrű közepében van és a tűz egyre jobban, közelít feléje, Bella pedig még mindig eszméletlen, de lélegzik, vagyis még él. De Brian nincs sehol, nem látom eltűnt…

- Alice, mit láttál? – hallottam meg az ilyenkor szokásos kérdéseket. – Edwardot láttad igaz? Alice meséld el, mit láttál! – szólított fel Jasper katonás hangon, és mégis kedvesen és szeretetteljesen.

- Edward bajban van – mondtam gyorsan, és fel is pattantam a kanapéról. Ezzel is jelezve a családomnak, hogy azonnal indulnunk kell, hanem akarjuk elveszíteni a bátyámat. – Mennünk kell most, mielőtt baj lenne. Edwrad meg is halhat, ha nem indulhatunk, most rögtön.

Erre persze az egész család pillanatok alatt talpon volt és útra készen álltak az ajtó előtt. Egy csapásra rohantunk ki a házból is indultunk a rétre. Én és Jazz mentünk elől mivel csak én tudtam az utat és azt is csak a látomásomból. A többiek utánuk jöttek elég gyorsan és senki nem maradt le tőlünk, aminek nagyon örültem, pedig semmi okom nem volt rá, hisz épp a bátyámat megyünk megmenteni, és persze Bellát, aki erről tényleg nem tehet semmit.

Sose száguldoztunk még ilyen gyorsan, mert hát nem is volt rá okunk. Most igen is van rá, hiszen most rajtunk múlik az életünk. Egyre csak gyorsultunk és gyorsult, de még mindig nem volt még csak a tisztás közelében se. Pedig már ott kéne lennünk, minél gyorsabbak voltunk, én annál lassabbnak éreztem magam.

Féltem, nem is inkább már rettegtem, attól, hogy elkésünk és csak Edward hamvait, találjuk. De nem, ilyenre nem is szabad gondolnom, oda kell érnünk minél hamarabb. Erre persze még gyorsabban futottam, és senki sem szólt rám, hogy lassítsak, hiszen ők is nagyon jól tudták, hogy ha nem érünk oda, elveszítjük a bátyámat. Próbáltam nyugodtam maradni és ez egész addig sikerült is, míg meg nem éreztem a füst szagát. Ekkor nagyon megijedtem, hiszen ez azt jelenti, hogy Edward már a gyűrűben van és onnan csak nagyon nehezen, tudjuk ki hozni. Ekkor már mindenki olyan gyorsan futott, ahogy csak tudott, de én már tudtam így is késő lesz, de mindent megteszek, hogy megmentsem kedvenc fivéremet.

Még mindig messze voltunk, vagy csak én éreztem úgy, nem tudom. De legalább a fényt már láttam a tisztást, jelezte nekünk, hogy tényleg ott van és, hogy létezik. De közben az idegen vámpírszaga, és Bella vérének édeskés illata mellett még mindig ott volt a füst tömény, jellegzetes szaga. De legalább már ott voltunk és van rá esély, hogy megmentsünk őket.

Végre megérkeztünk. Esme és Rose egyből Bella mellé siettek, míg a fiúk Edwardnak akartam segíteni, én pedig csak úgy ott maradtam a tisztás szélénél. Nagy bírtam se előre, se hátra menni, földbe gyökerezett lábakkal álltam. Nem tudtam megmozdulni az újabb látomás miatt:

Minden ugyan olyan volt, mint most. Annyi különbséggel, hogy villámlott és mennydörgött az ég, majd szakadni kezdett az eső. Én ott álltam a tisztás szélén – még mindig – és mikor oldalra néztem, hogy lássam, mi is folyik körülöttem, láttam, hogy a tűz lassan lecsillapodik és már egészen látni lehetett, volna Edwardot benne és hát itt volt baj. Nem volt a gyűrűben a hűlt helye volt csak ott. De nem halt meg, egyszerűen eltűnt…

Amilyen gyorsan csak tudtam a fiúkhoz futottam és pont abban a pillanatban, hogy odaértem, el kezdett szakadni az eső. A többiek örültek neki, hiszen még nem tudták, hogy nem lesz a tűz után semmi. A lángok úgy, mint látomásomban szép lassan alább hagytak, és amit az utolsó parázs is elaludt, akkor kezdődött el a kétségbeesettség kipattanni családomból Edward miatt.

- De hát hová tűnt? – kérdezte Emmett értetlenül. – Vagy elkéstünk és… - De nem fejezte be tudta, hogy ha kimondja a szót, fájdalmat okoz szüleinknek. Én viszont nagyon jól tudtam, hogy nem halt és valahol a közelben van, csak azt nem tudtam hol. De mindenképp meg kell találni őt.

- Nem, él – feleltem röviden. – csak nincs itt. De valahol itt lesz… Tudom – az utolsó szót inkább csak magamnak mondtam, mintsem családomnak.

- Mit tudsz szívem? – kérdezte Jasper. – Mi történt itt? És még is hol van Edward, de ha jól értettem él – bólintottam. – és a közelben valahol – ismét csak bólogattam. – Akkor keressük meg! Tényleg nem lehet messze, érzem őt és az érzelmeit.

- Rendben – szólalt meg Carlisle. – Mi elindulunk Edward után, ti lányok meg haza viszitek Bellát.

Bella. Amióta itt vagyunk, csak most először jutott eszembe a lány. Szörnyen éreztem magam, hogy eddig csak a saját érzelmeimmel voltam elfoglalva, míg Bella, még mindig eszméletlenül feküdt most már Rose karjai között, aki egy ruhadarabot tartott a fejéhez, hogy el ne vérezzen. Most jöttem rá, hogy önző volt, hogy vele nem is foglakoztam és csak úgy magunk, alányomtak az érzelmeim, de most már itt vagyok és vigyázok bátyám szerelmére, míg őt haza nem hozzák.

Odamentem Bellához, leguggoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára, ezzel is jelezve, hogy mekkora is bűntudatom. Majd elvettem Rose-tól, és a fiúkhoz fordultam.
- Menjetek, majd mi vigyázunk Bellára – elfordultam tőlünk és berohantam Bellával a kezemben, Esme és Rosa-zal a hátam mögött az erdőbe, hogy haza vigyem a lányt.

Sokkal gyorsabban értünk haza, mint a tisztásra. Bellát lefektettünk Edward szobájába és elláttunk a sérüléseit. Majd vártunk, hogy magéhoz térjen. Órák teltek el és semmi se történt, és már kezdett aggódni, hogy valami súlyosabb baja van. Már Rose is megunta a várakozás és elment Esme-nek segíteni. Így csak én maradtam és csak a lányt figyeltem, aki nem nagyon adott magáról más életjelet a légzésen kívül és még látomásom sem volt, hogy mikor ébred fel. De még se aggódtam annyira Bellért, mert csak is azon járt az eszem, hogy mi van a bátyámmal. Ezért pedig nagyon rosszul éreztem magamat.

- Alice – hallottam meg egyszer csak egy gyenge hangot az ágy felöl. Bella volt az felébredt végre. – Mi történt? Hol vagyok?

- Jaj, Bella de, hogy végre felébredtél, már azt hittem súlyosabban sérültél meg – kezdtem el beszélni, és a mai nap során először boldog voltam.

- Mi történt velem? – kérdezte újra. De én még se kezdhettem bele, csak úgy, meg kellett előbb tudnom, hogy ő mire emlékszik és, hogy Brian miket is mondott neki rólunk és persze Edwardról.

- Először is mire emlékszel? – kérdeztem tőle, valahogy mégis csak ki kellett derítenem.

- Nem sokra – mondta, és én már kezdtem is reménykedni fölöslegesen. – Vagyis emlékszem Brian-re és, hogy felhívta Edwradot és akkor mondott valamit az, hogy vámpír. Ti azok vagyok igaz vámpírok, pont úgy, mint Brian?

- Bella, ez nem az, amire gondolsz – próbáltam kitérni a kérdések előtt, mert valahogy úgy gondoltam ezt nem nekem kell elmondanom neki. Ez Edward feladata és biztos vagyok benne, hogy ezek tán már el is mondja neki. – Ezt, majd Edwrad elmondja. Hadd ne, nekem keljen!

- Alice akkor nem mondd el, de hívd ide őt most – csattant fel.

- Nem tudom, idehívni – vallottam be. – mikor elment, hogy megmentsen Brian-től, akkor történt valami és most nem tudjuk, hogy hol is van pontosan, de a fiúk már keresik. Ha hazajön, akkor majd megbeszélitek ezt. Oké? – bólintott és örültem, hogy nem akarja ezt a témát feszegetni.

Ekkor furcsa hangokat hallottam a földszintről. Megjöttek a fiúk, ha jól hallottam Edward is beszélt valamit, vagyis ez azt jelenti, hogy jól van. Gyorsan pattantam fel Bella mellől és rohantam le a lépcsőkön és tényleg Edward ott volt. Ott ült a kanapén és beszélt. Látszólag semmi baja sem volt, de engem nem vert át itt valami nem stimmelt. Gondolataimra persze felfigyelt és azonnal rám emelte a tekintett és csak a fejét rázta. Egy szóval igazam volt, valamit titkolt a drága bátyám. De ha addig élek is, ki fogom deríteni, hogy mit, erre meg egy fejrázást kaptam csak tőlem.

Közben észre se vettem, hogy Bella is lejött a szobából. Kíváncsiság hajtotta, pedig egyáltalán nem nézett ki túl jól. Sápadt volt, talán még nálunk is fehérebb és ehhez valljuk be tehetség, kell. Bella egyből Edwardhoz sétált és kinyújtotta felé a kezét, bátyám persze megfogja és átölelte a lányt, de Bella nem viszonozta azt, csak állt ott, mint egy sóbálvány. Mikor Edward elengedte Bella csak ennyit mondott fagyos, hideg hangon:

- Beszélnünk kell most!

21. fejezet

Moonshiny



21. Fejezet – Tűzvész



(Edward szemszöge)




A kanapén ültem fejemet kezembe hajtva és vártam, hogy felébredjek ebből a rémálomból. De sajna rá kellett jönnöm ez nem álom, hanem a rémisztő valóság, amiben újra megjelent Brian. Létem legnagyobb hibája az volt mikor átváltoztattam őt, nem volt más választásom.

De most nem ez a lényeg, meg kell menteni Bellát. Nem bírom csinálnom, kell valamit, de a családom szerint tervet kellene szőni Brian ellen, de vég is mit. Gyűlöl engem és joggal én miattam lett az, ami. De csak Beccát védtem tőle. Most Bella a legfontosabb ki kell őt szabadítanom, mielőtt valami történne vele.

Hirtelen ötlettől vezérelve elpattantam ülő helyemről, és az ajtó felé rohantam. De megállítottak, mert amit kiléptem volna a küszöbön megjelentek a farkasok emberi alakban. Sam és Jacob jöttek, elöl, a többiek, mögöttünk szaporították meg lépteiket. Kíváncsi voltam minek is jöttek ide pont most. Visszafordult és letelepedtem Alice mellé, aki pár perc érkezhetett meg fentről, mivel ő vitte fel Beccát. Türelmetlenül várakoztam mit is, akarnak itt a kutyák, mikor pont ők hangoztatják, hogy ne merjük át lépni a határt, csak ha megengedik, erre pont ők jönnek hívatlanul. Végre bekopogtattak az ajtón. Carlisle egyből kinyitotta és beengedte Jacob-ékat.

Beléptek az ajtón és igen is látszott rajtunk, hogy kényelmetlenül érik magukat egy vámpírokkal teli házba. Sam fejéből még azt is sikerült kiolvasnom, hogy Carlisle hívta őket segíteni, hogy megtaláljuk szerelmemet. De szerintem nem a kutyusokat kellett volna idehívni, hanem azonnal indulni. De jól tudtam, hogy, amit ez csak eszembe is jut, úgy hogy nem hallgatom meg a család véleményét, megvetik a titkos fegyverüket, azaz Jasper képességét, aminek most nagyon nem örültem, hogy most van.

Idegesen és aggódva ültem Alice mellett, aki most nem olyan volt, mint megszoktam, nem tudtam eldönteni hová is tűnt a mindig mosolygós húgom és, hogy ki az, aki szomorú arccal néz csak maga elé. Hirtelen hátam mögött lépteket hallottam felfelé mentem jönni a lépcsőn hátra fordultam és Becca jött le rajta Leaval az ölében.

Ő is hasonló arcot vágott, mint kedvenc húgom, de valahogy mégis sokkal rosszabb volt az ő arcára nézni. Az arcán egyszerre több érzés is megjelent bántat, aggódás, félelem és harag is. Jól tudtam, hogy haragja kizárólagosan csak rám irányul. Dühös rám, mert azzal, hogy Brian-t átváltoztattam, veszélybe sodortam az ő és az én családom biztosságát is. Igaz nem olvastam a gondolataniban, de tudtam, amit tudtam, és minden joggal haragudhat is rám.

- Úristen Edward – csattant fel hirtelen Becca hangja olyan erővel, amit vég sosem hallottam tőle. Hangjában egyszerre találtam meg a dühöt és a szánalmat. – Tudod nem minden csak rólad, szól. Igen persze, hogy mérges vagyok rád – na mit mondtam. - , de nem azért amiért te gondolod. Ti ülsz és elmerülsz az önsanyargatásban, mint semhogy csinálnál is valamit. Tudod nekem a húgomról, van szó és meg is értelek, mert szereted, de mi lenne, ha kivételesen abba hagynád ezt – majd mintha mi sem történt volna lányunkkal a karján Jake-hez sétált. – Ti még is mit kerestek itt? – kérdezte meg már nyugodtam hangon Jacobtól.

- Én hívtam őket – adta meg apám a választ. – Segíthetnek megkeresni…

A mondatát már nem tudtam befejezni, mert a telefonom csörgése zavarta meg Carlisle-t. Elővettem zsebemből a készüléket és meglepődtem, mert a szám ismeretlen volt. Ez nagyon tetszett főleg, hogy csak titkán adom meg bárkinek is. Nagy levegőt vettem majd megnyomtam a kicsi zöld gombot.

- Halló – és ekkor leesett Brian volt az. Vámpír így könnyen megszerezhette a telefonszámomat. – Ki az? Te vagy igaz Brian? Hol van Bella?

- Szia, Bella vagyok – hallottam meg mondta, hogy hívjalak fel… - akart még valamit mondani, de nem tudtod, biztos elvette tőle a mobilt.

- Szia drága, vámpír barátom! – köszöntött gúnyos hanggal a fiú, aki még most is gyűlöl, és bevallva, teljesen megértem, hisz tönkre tettem az életét, bár nem állt szándékomban, csak hát annyira felbőszített.

- Engedd el Bellát – próbáltam nyugalmat erőltetni, bár ezt csak is Jasper fivéremnek köszönhettem, hogy nem kezdtem el azonnal ordibálni. – Neki ehhez semmi köze ez csak ránk tartozik.

- Na ebben egyetértünk – vigyorgott a kagyló másik végén. – Cseréljünk te, megkapod Bellát, én meg Beccát. Na mit szólsz?

- Nem ebbe nem megyek bele - vágtam rá azonnal. Nem adhatom csak úgy oda Beccát. Sok minden történt Brian-nel, de reméltem, hogy legalább az épp elméje megmaradt. Tudom, hogy én szakítottam el a világtól, amit úgy szeretett, de már mennyire is gyűlöl, és bármelyire is szeretni Beccát ez nem tehetem meg. Inkább magamat ajánlom fel neki. Már épp kezdtem volna bele, hogy cseréljen engem Belláért, de ekkor újra megszólalt.

- Így is jó – majd lecsapta a telefont. Én pedig megkövülten álltam, magam elé bámulva. Kezem megremegtem és a még mindig fülemnél tartott telefon széttört bennük. Majd kinyitottam a kezem és csak maradványai néztek vissza rám. Mikor már volt erőm felnézni, családom kíváncsi tekintetével találkoztam. Tudom jól, hogy mind hallották a beszélgetésünk részleteit, így ők is pont olyan képet vágtak, mint amilyet én vághattam. Egyes egyedül Becca és Lea nézett rám kíváncsi szemeikkel, de nekem nem volt szívem elmondani mit is mondott Brian.

Nem mondtam semmit, csak leültem a földre és vártam a csodát, valami isteni csodát, ami nem nagyon akartam megértekezni. Furcsa langyos dolgot éreztem az arcomon, felnéztem és kislányom szemei fürkészve, mélyültek bele az enyémbe. Nem tudtam, nem ránézni, olyan ártatlan és olyan kicsi, hogy összeszorul a szívem, ha bántaná valaki. Ő volt az egyetlen személy, aki sose bántott, vagy legalábbis nem szándékosan, ő volt az én védőangyalom, ha vámpíroknak egyáltalán van olyanjuk. Ő adott erőt kibírni ezeket a megpróbáltatásokat, amiket az utóbbi átéltem és most is az ő érintése és gyönyörű lénye adott erő ahhoz, hogy beszéljek.

- Brian azt mondta – csuklott el a hangom. – Hogy Belláért cserébe adjuk neki téged – jelentőségteljesen néztem Beccára, aki nagyot nyelt és a mellette álló Jacob, még jobban magához vonta szerelmét. Hirtelen megirigyeltem Jacobot, hogy olyan személy mellett van, aki tiszta szívéből szeret. Olyan erős vágy tört rám, hogy most azonnal elinduljak Belláért – csak tudnám, hol vannak – és magamhoz ölelhessem és megmondjam neki, hogy szeretem – mert ő a létem értelme.

- Te pedig beleegyeztél úgy-e? – remény csilingelt hangjából, de hiúremény volt és ezt ő is nagyon jól tudtam, mert még nem is válaszoltam, mikor Jake mellkasába nyomta az arcát. Furcsa mód a fiú hálásan nézett rám, hogy nem adtam át csak úgy Beccát. Csak bólintottam neki, hogy tudomásul vettem a gesztusát, de az igazság az, hogy tovább nem tudtam már a szerelmes pár nézni, mert egy fájdalmas sikoltás hallottam meg a hátam mögül.

Alice volt az. Jasper egyből szerelme mellett termet és óvatosan simogatni kezdte a lányt. Alice hozzábújt Jazz-hez, de a gondolataiba nem engedett be. Furcsálltam is ezt, mert legtöbbször engedte, hogy én közöljem a látomást, de most nem. Ez csak egyet jelenhetett Belláról, van szó, olyan rossz érzés jelent meg a gyomrom közepében, hogy olyan már nagyon rég éreztem. Tudtam, hogy baj van vagy, hogy baj lesz, de még se tehettem addig semmit, ameddig Alice nem mond valami. Muszáj lesz most rá venni valahogy Jasper-nek, hogy beszéljen, mert ha nekem kell rávennem azt, nem hiszem, hogy jót tenne bárkinek is.

Közben pedig féltem is megtudni, hogy mi van szerelmemmel. Nem akartam őt elveszíteni, vagy egyszerűen nem is tudtam. Olyan közel került hozzám az elmúlt pár hónapban, hogy már szinte fájt, ha nem volt velem. Igaz az mégis próbáltam távol tartani magamtól, de nem ment, ha nem láttam őt nappal este, lopództam be hozzá az ablakon keresztül. Tudtam a távolságtartásomat ő is, észrevette és próbált ki találni, hogy mi is ennek az oka. Tudom, hogy az én hibám, hogy most elrabolták, mert ha vele lettem volna és ő nem, ment volna le, La Push-ba, akkor biztos velem lett volna, de nem én ostoba módon inkább eltoltam magamtól, mit semhogy vele lettem volna. Helyette itthon voltam és magamat sajnáltattam, hogy milyen veszélyes is vagyok ránézve.

Rengeteg hibát követtem már el az életemben még is a legrosszabb talán az volt, mikor ellöktem magamtól Bellát. Csak egy dolgot kell most tennem, meg kell őt találnom őt minden áron és elmondani neki mindent arról, hogy mik is vagyunk a családommal, aztán pedig magamhoz kell őt ölelnem, olyan szorosan, hogy még neki se fájjon és én is közel, tudhassam magamhoz. Most jelen pillantat csak ez az egy dolog, érdekel, hogy újra a karomba tarthassam az ő puha, porcelánszerű testét.

- Mit láttál? – hallottam meg Jasper hangát. Visszatértem a szobában és újra csak azon járt az eszem, hogy húgom mit is láthatott. De úgy vettem ezt észre, hogy ez nem csak nekem fontos, mert az egész család és még a kutyák is Alice-t figyeltél, hogy mikor szólal már meg.

Egyes egyedül Jasper-nek volt annyi lélekjelenléte, hogy ne csak a látomás legyen neki fontos, hanem Alice is. Csak is ő egyedül tudtam húgomat rávenni arra, hogy elmondta, mi is látott az előbb, csak is ő tudtam annyira lenyugtatni őt, hogy beszéljen, de most valahogy azt, vettem észre, hogy még ez neki se sikerült. Pedig mindent megtett, hogy valami kiszedjen belőle, még a képességét is bevetette, ami végül még is csak meghozta a régóta várt sikert és Alice végre beszélni kezdett.

- Láttam… őket… – Alice hangja remegett, ahogy beszélt és tudtam jól, hogy ő is pont olyan rosszul van, mint a többiek és neki is fáj, hogy elrabolták szerelmemet, most még sem tudtam ezzel törődni csak is Bella körül forgott minden gondolatom. – Nem megy… Edward – tudtam, mit akar, így készséggel olvastam a fejéből a látottakat:

Láttam egy faházat. A régi erdei ház, ahová Beccával járt még annak idején. Aprócska viskó volt, olyan, ahová el lehet bújni, ha nagyon akarunk, és ők is pont erre használták ez volt a törzshelyünk. Csak egyszer voltam ott, de nagyon jól emlékeztem az odavezető útra. Nem észleletem bármiféle mozgást a házba, de még csak a környéken se, mint nem lett volna ott senki.

Ekkor hirtelen kivágódott a ház faajtaja és megjelent Brian. Az egyik keze hátul volt, azzal húzta ki felé Bellát a hajánál fogva. Ahogy bánt vele, és amit megpillantottam a fején lévő sérülést egyből olyan haragra gerjedtem, hogy még talán soha. Most azonnal indulni akartam, hogy megmentsen őket, de látomás folytatódott. Egészen a hét közepéig húzta Bellát, majd elengedte. Szerelmem próbált talpra állni, de túl gyenge volt hozzá így mindig visszaesett a földre. Még párszor megpróbált felállni, de aztán feladta és ülve maradt – legalább erre volt még ereje.

Mindeközben Brian végig körülötte sétált és ördögi vigyorral méregette őt. Többször sétált el és körözött miközben, mind végig a lányon tartotta a szemét, mintha attól félne, hogy elszökik. De ő is nagyon jól tudta, hogy ez nem fog megtörténi. Mikor megint csak mögé ért, megrántotta szerelmem gyönyörű hajzuhatagát hátra felé, miközben elguggolt mögé és figyelt Bella reakciót. Még én magam is elcsodálkoztam, hogy nem ordít fel a fájdalomtól és, hogy így hagyja, hogy bánjon vele. Tudtam, jól ha tudna ő magam is, kiabálna, de gyenge volt és fáradt. Csak rá kellett néznem és mindent láttam, azt, hogy mennyire meggyötört. Amíg Bellát figyeltem, Brian lassan szólásra nyitotta a száját.

- Tudod, már unom ezt az egészet – kezdett bele. A vörös szempár csak is Bella reakciójára volt, kíváncsi, hogy mit fog tenni, de ő csak behunyta a szemét és zárta a folytatás, ahogy én is. Már nagyon is izgatott voltam, hogy mire is akar a fiú kilyukadni. – Régóta vártam, azt, hogy eljöjjön ez a pillanat. Hogy bosszút álljak rajtunk, de ők nem akarnak téged megmenteni – elengedte a haját, és maga felé fordította, majd végig simította az arcát. – Tudod ők csak magukra, gondolnak, nem érdekli se Beccát, se Edwardot senki más csak maguk. Látod téged is, feláldoznak, csak, hogy ők boldogok legyenek. Régen is ez volt ám, csak akkor én voltam az áldozat, de most te leszel – Bella csuklóját a szájához emelte és belemélyesztette fogsorát, és szívni kezdte szerelmem vérét. Bella felsikoltott a fájdalomtól, majd mikor már eléggé elhalt sikolya, akkor halott teste könnyedén omlott gyilkosa karjaiba.

A következő pillanatban már a házuk nappalijában voltam, pont ugyan ott, ahol akkor volt, mikor még nem néztem bele Alice fejébe. Minden szem rám szegeződött és azt várták, hogy számoljak be mit is, láttam, de én nem akartam még ezzel is időt vesztegetni. Inkább hamar felpattant és már rohantam is kifelé az ajtón, de még megálltam egy pillanatra Jacob előtt. Mélyen a szemében néztem és ő csak bólintott, hogy érti, mire célzok. Igen rá bíztam mind a lányom, mind Beccát. Jake megértette, hogy most mit érzek, így könnyen engedett el, de ha ezt apámnak mondtam volna ő egy tervet akart, volna, amire most nincs időnk. Meg kell akadályoznom Bella halálát.

Amit Jake felfogta, hogy mit is, akartam egyből rohantam is ki a házból. Még hallottam családom több tagját is, hogy utánam kiáltanak, hogy Álljak meg vagy, hogy Ne csináljak ostobaságot, de én nem hallgattam ezek a tanácsokra. Csak egyetlen dolgok lebegett a szemem előtt, időben odaérni. Nem késhettem el, hanem érek oda örökre, elveszítem Bellát és azt, nem élném túl. Tudom, hogy vámpír vagyok, de ebbe a vesztesége és fájdalomba belehalnék, nem veszíthettem el őt, azt már nem, soha.

Csak arra kérem az Isten – ha tényleg létezik -, hogy még időben érjek oda, és ha én nem is élném túl a Brian-nal való találkozást, akkor legalább ő éljen boldogan. Az sem érdekel, ha idő közben elfelejt és férje, családja lesz, csak tudjam, hogy él, mert akkor nyugodt szívvel hagyom itt ez a sötét világot, ami egyre fényesebb mióta Bella ebbe a világba került és velem van. Nem engedhetem, hogy ez a fény kihunyón.

Mert akkor nem csak én halott szívem veszítene sokat, hanem az egész világ is. Bella különleges és még is csak egy lány álarca mögé bújik, de ha egyszer is eltörne, magával sodorná az egész világot, és nekem segítenem kell neki, abban, hogy előtörjön. A világnak szüksége van olyan emberekre, mint Bella. Őt nem veszíthettem el, túl sok mindenen mentem már át és, ha ő is elhagyja ezt a világot, úgy, mint vér szerinti szüleim, azt nem bírnám elviselni, nem tudnék azzal a gondolattal élni, hogy miattam, halt meg.

Többször vágták már az évek során a fejemhez, hogy mazochista vagyok és legtöbbször még igazat is, adok nekik, de nem most, amikor szerelmem az én régi, halálos hibám miatt került ilyen veszélyes helyzetbe. De közben azt is nagyon jól tudom, hogy ha távol is tartom magam tőle, akkor is bajban került volna, de legalább nem éreznem ezt a furcsa nyomasztó érzést a gyomromban.

Ez az érzés már annyira túl nőtte magát rajtam, hogy már úgy éreztem, hogy ez irányít. Egyre gyorsabban és gyorsabban rohantam, már úgy éreztem nem is ér le a földre, de a legrosszabb, hogy olyan volt mintha nem is én irányítottam volna. Tudtam, hogy futnom kell és még is volt valami, amitől rettegtem, ha meglátom, hogy folyik ott és félek, hogy nem lesz bennem, annyi önuralom, hogy esek neki Brian-nek. De legjobban attól féltem, ha meglátom Bellát és látom a meggyötört arcát, ami miattam olyan, mert ha nem engedem közel, akkor most otthon ülne és csinálná azt, amit a legtöbb vele egykorú tenne. De én tönkre tettem őt és ezt sose fogom megbocsátani magamnak.

Kezdett világosodni az erdő előttem. Már megpillantottam a házat, de még, hogy lett volna ott valaki az nem lehetett, volna észre venni. Csend volt, teljes némaságban volt minden.

Amit kiértem ez erdőből, akkor nyílt a faház ajtaja. Megjelent Brian és magával húzta szerelmemet is. Megindultam feléjük és mikor Brian megpillantott egy hatalmas ördögi vigyor jelent meg az arcán. Ekkor jöttem rá, hogy ez egy csapda volt. Brian ismerte Alice képességét így könnyen átverte azt. Belesétáltam egy csak nekem kitervelt és nagyon jól megszerkesztett csapdába. De most már, hogy itt vagyok és tudom, hogy Bellának nem esik baja – legalább is Brian gondolatai erre utalnak – már sokkal, de sokkal nyugodtabb vagyok, mint az elmúlt pár órában vagy percben.

Jól ki tudtam olvasni mire is, gondol a fiú, nem rejtette el előlem és ezért még halás is voltam. Bellát el fogja engedni, és csak rajtam akar bosszút állni, mert szerinte én vagyok az oka, hogy elszakadt Beccától. Brian mindig furcsán viselkedett vele és még én magam se tudtam kiigazodni rajta, ha Becca jutott az eszébe. Egyik pillanatban szerette őt és mindent megtett volna érte, a követezőbe pedig gyűlölte a lány és meg akarta ölni. De ez az érzés csak akkor villant be a fejébe, ha velem volt Becca, kiismerhetetlen volt számomra és remélem, nem akar becsapni és nem bántja a Bellát, helyette inkább engem öl meg.

Időközben már eléjük is értem és láttam Brian arcán, hogy mennyire örül annak, hogy bejött a terve. Az arcomat figyelte, majd lehajolt Bellához, felemelte és elhajtotta, Bella a zuhanás után eszméletlenül feküdt a földön. Oda akartam rohanni hozzá, de Brian az utamat állta, nem engedett szerelmem közelébe. Erre persze én nagyon ideges lettem, egyből neki ugrottam az utamban álló Brian-nek, még is mit, hogy nem enged oda hozzá. De épp, hogy elértem volna a fiút elugrott előlem és én csak ez vettem észre, hogy egy körgyűrűben állok, ahol magasra csapnak a lángok. Nem tudtam kiugrani, mert nem mehettem túl közel, hátrálni se tudtam, muszáj volt a kör közepén maradnom.

Nem tudtam semmit se tenni. Így szememmel Bellát kerestem, akit meg is találtam pár méterrel Brian mögött. Brian pedig a tűz előtt állt, de még mindig elég messze, ahhoz, hogy őt ne feszélyeztesse a köz, és így Bellát se. Már csak egy dolgot nem értettem, hogy került oda Bella, hisz mögöttem, kellene lenni. De a kérdésemre hamar megkaptam a választ.

- Örülök, hogy idejöttél – szólalt meg Brian. – Remélem, nem gondoltad, hogy bántanám Becca testvérét, de a szerelmét annál inkább – ekkor esett le, hogy ő azt hiszi, hogy mi Beccával még együtt vagyunk.

- Te meg miről beszélsz? – ugranom kellett, mert a lángok közeledtek felém. – Én és Becca már nem vagyunk együtt Brian – fejeztem be a mondatomat.

- Ne hazudj – ordított, mintha meg lett volna őrölve. – Legalább most ne hazudja, mikor nem sokára véged. A tűz szépen egyre beljebb fog érni egészen addig, míg meg nem pörzsölődsz, persze nem itt nem csak egy kis égésről lesz szó, hanem meg is halsz. De hát nem jó lesz, visszakapom Beccát – és igen most jöttem rá, hogy a fiú tényleg betegesen gyűlöl engem és ez a gyűlölet már az elméjét is megtámadta. – De én most megyek is, ha jól sejtem a családod pillantok múlva itt lesz, de az már késő lesz, legalább is neked, de nézzük a jó oldalát Bella élni fog. Úgy, hogy viszlát! – azzal már tényleg el is tűnt a szemem elől.

De igaza volt, és ez a legfontosabb Bella élni fog. Már az a lényeg, hogy valahogy nekem is ki kéne innen jutnom. Csak tudnám, hogy hogyan. Gyorsan kell cselekednem, mert Brian-nak igaza van egyre jobban, terjed befelé a tűz, és már én se bírom sokáig. Érzem a torkomban, a testemen a meleget és nem tudom meddig is, bírom ezt sokáig. De nem sokáig, mert a következő pillanatban már csak egy hatalmas lángnyelv csapott fel a magasba és egyenesem rám sújtotta le az ostorát.


Sziasztok! Tudom sokat késtem a frissel és mondhatnám, hogy nem volt időm meg stb..., de az igazság, hogy azért nem írtam, mert szerintem és ha nem igaz javítsatok ki, nem volt kinek írnom, semmiféle visszajelzést nem kaptam az elmúlt időkben, hogy tetszene-e bárkinek is az írásom, úgy hogy nem hiszem a 22. nagyon korán jön, ha nem lesz valami visszajelzés. Mert nagyon rosszul esik, mikor semmi megjegyzés nincs vagy valami, mert az igazság az, hogy én ez úgy fogom fel, hogy nem érdekel tieteket a történet és így is hiába strapálom magamat, ha nincs kinek.