22. fejezet

Moonshiny




22. Fejezet – Látomás-sokk



(Alice szemszöge)



Edward már rég elment, de én még mindig a földön kuporogtam szerelmem karjaiban. Nem mertem felnézni, mert tudtam, hogy akkor beszélnem kell a látomásról. A családom még nem tudja, hogy mit láttam, és aki tudja ő, pedig már nincs itt. Féltettem bátyámat, mert talán Jasper-en kívül én tudtam a legjobban mennyire, szereti Bellát. Mindent megtett volna érte, és az én hibám lesz, történik valami velünk, azt sose bocsátanám meg magamnak. Muszáj lesz beszélnem, hogy megelőzünk a bajt, mert valami furcsa nyomást érzek a szívemnél, és tudtom, hogy miért is van az ott.

Nehéz lesz elmondanom, mit láttam, hiszen már a látványtól is rosszul vagyok, nemhogy, azért, hogy ez kivel is történik. Én magam is nagyon megkedveltem, mert hát ki ne szeretné meg – na jó Rose, de ő mindenkivel ilyen, az elején -, még Jazz is kedveli az ő módján és tudom, hogy egy idő után, ő is közénk fog tartozni, de most, hogy láttam azt, amit már nem vagyok benne biztos. Cselekedni kell, sürgősen és tudtam, hogy csak akkor állíthatjuk meg a közelgő katasztrófát, ha most beszélek.

Nagyot sóhajtottam, kibújtam szerelmem védelmező karjai közül és felálltam. Senki észre se vette, hogy felkeltem, mindenki az ablakon átnézett ki Edwardot keresték a szemeik előtt, aki már rég messze járt innen. Talán már oda is érhetett hozzájuk. Fel kellett hívnom magamra a figyelmet, de helyettem, ezt megtette a kedvenc unokahúgom. Lea anyja karjaiban volt és éppen akkor fordítottam felém a kicsi fejecskéjét, mikor felálltam és erőt vettem magamon.

- Nézzétek – szólalt meg angyali hangon az a csöpp kislány, aki már most nagyon is hasonlít az apjára. Lehet, hogy külsőleg az édesanyja, de belső tulajdonságait illetően pontosan Edward hasonmása. – Alice néni jobban van.

Ekkor mindenki, mintha villám csapott volna beléjük felém fordultak, még a korcsok is. Bár én kedveltem őket még a mindig mogorva Pault is, aki a maga furcsa módján mondja el a véleményét másokról, így persze rólunk is.

Minden szem rám szegeződött és várták, hogy csináljak valamit, de ők csak engem bámultak. Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, még talán örültem is volna neki, de most valahogy zavart. Nem akartam a központban lenni, főleg, hogy olyan hírrel kell szolgálnom, amiben belesajdul a szívem. Nem akartam elveszíteni frissen szerzett barátnőmet, se pedig gondolatolvasó bátyámat.
Ő, Edward állt hozzám a legközelebb – persze Jasper után - a családban. Mindig segített, pedig tudtam jól, hogy néha az idegeire megyek a viselkedésemmel és, hogy mindent előre megmondok a jövőről. Szeretem őt, és nem akarom elveszíteni, csak azért, mert fáj beszélnem a látomásomról, elmondom, hogy mit láttam Belláról és megmentjük őket Brian-től. Ekkor Esme hirtelen mellettem termett és átölelte a vállam, gondoskodóan magához ölelt és ezzel a tudtomra adta, hogy már mit is mondok ő mellettem lesz. Engedtem neki, hogy leüljük a kanapéra. Leültünk és ekkor még Lea is lemászott az anyja karjaiból és az én ölembe férkőzött és közben halkan oda súgta: Nem lesz baj Alice néni, csak mondd el mi történt – majd ott maradt az ölemben és kis fejét ez én kőkemény mellkasomhoz nyomta.

Már elég erőt éreztem magamban a beszédhez, így nagy levegőt vettem, így is nyerni egy ki időt magamnak, ahhoz, hogy beszéljek. A levegő vétel után már elég erősnek éreztem magam így belekezdtem, mit is láttam a legutóbb.

- Tudod hova ment Edward? – vágott a szavamba Carlisle. Jasper-re néztem, mert kíváncsi voltam, hogy aggódik-e fia egészsége miatt. Szereleme jól tudta mire is gondolok, így vagy bólintott. – És, hogy miért is ment el?

- A látomásom miatt – feleltem röviden, de tudtam, hogy válaszolnom kell. Persze kijelentésemre mindenki szeme kétszer akkorára nőtt, mint általában. Ami még egy kis mosolyt is kicsikart az ajkaimból. De aztán gyorsan visszatértem a valóságba. – Bellát láttam és Brian-t…

- Úgy-e Bella jól van? – szakított félbe Becca aggódó tekintettel.

- Még igen – nem hazudhattam neki, hogy minden rendben lesz, hiszen ez lehetetlen. Tudom, hogy most nagyon rossz döntést hoztam, de előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni, mi történik körülötte, mert Becca se hülye. Lehet, hogy nem kellett volna ezt így elmondanom, mert látom a szemeiben, hogy mennyire kiborult, és fáj neki a dolog, de akkor sem fogok hazudni, senkinek se. Még van annyi időnk, hogy ha most elindulunk, megmenthetjük Bellát és Edwardot is attól, hogy ostobaságot csináljon. – De sietnünk kell, oda kell menni a faházhoz – ezt már nem a Jacob-nak bújt lánynak, sokkal inkább a családomnak mondtam. – a legjobb lenne, ha rögtön indulnánk.

- Igen – adott igazat Carlisle – egyet értek veled, de az egész családra szükség lesz, ha tényleg, olyan nagy a baj, mint mondtad – hogy igazat adjak az elmondott szavaimnak, csak hevesen bólogattam. – Akkor Leát, nem hagyhatjuk itt egyedül.

- Elviszem Beccát és Leát hozzánk – mondta határozottan Jacob. Hát az ötlet mondhatjuk úgy, hogy nem aratott túl nagy örömöt a családban, erről főleg Rosa arca árulkodott. Ő volt az egyetlen közülünk, aki nem tudta elviselni, hogy Edward Bellát választotta, az ő véleménye szerint Beccának sokkal inkább lánya apja mellett a helye, mint sem egy kutya mellett. Jó, én se voltam elragadtatva mikor megtudtam, hogy összejöttek, de ez így rendeltetett, Edwardnak Bellát szánja a sors és ez így van jól. – Nem lesz semmi bajuk, ne aggódjatok!

- Legyen – adta be a derekát apánk. – De vigyázatok rájuk! – azzal az egész falka kivéve Becca és Jacob kirohantak az ajtón. Becca odajött hozzám kivette a kezemből a lányát és Jacob-bal együtt kisétáltak az ajtón.

Ezek után az egész család némasági burokba burkolózott és azon törte a fejt, hogy mit is kéne tennünk, bár lenne valami ötletem, arra, hogy mit is kéne tennünk. De egyet nagyon jól tudtunk, mindannyian, hogy oda kell mennünk segíteni Edwardnak, hogy megmentse szerelemét, attól a veszedelemtől, ami Brian személyében fenyegeti a lányt.

Nem értem, hogy lehetett egy olyan kedves fiúból, mint Brian gyilkos. Igaz voltak furcsa dolgai, de akkor se gondoltam volna, hogy ilyenre és még sokkal rosszabbakra képes. Emlékszem, hogy Edward nem is egyszer említette a rémisztő gondolatait, de sose gondoltam volna, hogy azok ilyen nagy gonoszságokat tartalmaznak. Én mindig úgy gondoltam, hogy Brian nem rossz, csak nagyon szereti Beccát és meg akarja védeni Edwardtól, tőlünk. Amit meg is értek, hiszen a legtöbb ember fél tőlünk és nem is közelít hozzánk, kivéve persze Bella és Becca, ők pont úgy viselkednek velünk, mintha ugyan olyanok lennék, mint a többi tizenhét éves velünk egy korú.

Tudtunk jól mind, hogy szerelmes a legjobb barátjába, aki csak, mint barát tekint rá, de még se értettem a srácot. Ő félt tőlünk, csak inkább csak Edwardtól tartott. Jaspre-rel erről régen sokat beszéltünk és ő mivel érzette a fiú érzelmeit, mindig azt mondta, zavar az elméje. Ezt egészen addig nem értettem, míg egyik este ide nem jött hozzánk és meg nem fenyegette Edwardot, hogy ha még egyszer Becca közelébe megy, megöli. Majd megütött fivéremet és eltörött a keze. Persze másnap tényleg nem engedte, hogy Becca Edward közelébe menjen.

Majd megint átjött hozzánk és leleplezte titkunkat. Majd azzal fenyegetőzött, hogy mindenkinek elmondja az igazat, még Beccánk is, aki már azt régen tudtam. Persze próbáltunk lebeszélni az erről az őrültségről, de nem hallgatott ránk, épp ellenkezőleg, neki támadt Edwardnak, aki reflexszerűen lökte el magától. Nem tehetett mást, mindannyiunk ezt tette volna. Brian persze nagyobbat esett, mint ilyenkor és beverte a fejét, ami persze be is tört. Vagy átváltoztattuk vagy, hagytuk, hogy meghaljon. Edward úgy döntött, megteszi és belemélyesztette a szemfogatit. Három nap múlva már ő is egy volt közülünk, és mikor felajánlottunk, hogy maradjon velük ő csak annyit mondott, hogy gyilkosokkal nem fog együtt maradni. Majd örökre eltűnt az életünkből, vagy legalábbis mind azt hittük.

Most pedig újra itt van és most megint felbolydult miatta az egész család, de legfőképp Edward. Teljesen összeomlott, mióta Bellát elrabolták. Fáj neki a tudat, hogy baja esett a szerelmének, és ehhez nem kell férjem képessége se. De most sokkal, de sokkal fontobban dolgunk van, annál, hogy itt üljünk és sajnáljuk magunkat, meg kell mentenünk a bátyánkat és szerelmét.

Úgy gondoltam valakinek beszélni-e kéne végre, és el kéne indulnunk is. Már senki sincs veszélyben Lea a farkasokkal, vannak, de akik ténylegesen veszélyben vannak, azoknak, nincs aki, segítsen. Muszáj lenne végre tenni valami és ezt nem csak én gondoltam, így hanem Rose is:

- Ideje lenne végre cselekedni, nem várhatunk valamiféle csodára, hogy Edward beront az ajtón Bellával a kezében. Oda kell menni, és segítenünk kell neki – adott hangot gondolatainak nővérem. Nagyon is igaza volt, és kivételesen egyet értettem vele.

- Igen, ebben egyetértek veled lányom – reagált Rose kitörésére Carlilse is. – De még is mit kéne tenni, valami ötlet?

- Szerintem, Brian-nek nincs segítsége, egyedül van – szerelmemből előtört a katona. – És nem tapasztalt harcos, nincs esélye ellenünk… - de már nem tudtam figyelni látomásom támadt Edwardról:

Láttam, amit Edward a tisztára ér, majd megjelenik Brian Bellával együtt. Brian ellökni Bellát és a lány eszméletlenül fekszik a földön egyedül. A bátyám oda akar menni, de Brian nem engedni. Edwarddal dulakodni kezdenek és onnan minden olyan gyorsan, történik… majd csak lángokat látok, és a fivérem a tűzgyűrű közepében van és a tűz egyre jobban, közelít feléje, Bella pedig még mindig eszméletlen, de lélegzik, vagyis még él. De Brian nincs sehol, nem látom eltűnt…

- Alice, mit láttál? – hallottam meg az ilyenkor szokásos kérdéseket. – Edwardot láttad igaz? Alice meséld el, mit láttál! – szólított fel Jasper katonás hangon, és mégis kedvesen és szeretetteljesen.

- Edward bajban van – mondtam gyorsan, és fel is pattantam a kanapéról. Ezzel is jelezve a családomnak, hogy azonnal indulnunk kell, hanem akarjuk elveszíteni a bátyámat. – Mennünk kell most, mielőtt baj lenne. Edwrad meg is halhat, ha nem indulhatunk, most rögtön.

Erre persze az egész család pillanatok alatt talpon volt és útra készen álltak az ajtó előtt. Egy csapásra rohantunk ki a házból is indultunk a rétre. Én és Jazz mentünk elől mivel csak én tudtam az utat és azt is csak a látomásomból. A többiek utánuk jöttek elég gyorsan és senki nem maradt le tőlünk, aminek nagyon örültem, pedig semmi okom nem volt rá, hisz épp a bátyámat megyünk megmenteni, és persze Bellát, aki erről tényleg nem tehet semmit.

Sose száguldoztunk még ilyen gyorsan, mert hát nem is volt rá okunk. Most igen is van rá, hiszen most rajtunk múlik az életünk. Egyre csak gyorsultunk és gyorsult, de még mindig nem volt még csak a tisztás közelében se. Pedig már ott kéne lennünk, minél gyorsabbak voltunk, én annál lassabbnak éreztem magam.

Féltem, nem is inkább már rettegtem, attól, hogy elkésünk és csak Edward hamvait, találjuk. De nem, ilyenre nem is szabad gondolnom, oda kell érnünk minél hamarabb. Erre persze még gyorsabban futottam, és senki sem szólt rám, hogy lassítsak, hiszen ők is nagyon jól tudták, hogy ha nem érünk oda, elveszítjük a bátyámat. Próbáltam nyugodtam maradni és ez egész addig sikerült is, míg meg nem éreztem a füst szagát. Ekkor nagyon megijedtem, hiszen ez azt jelenti, hogy Edward már a gyűrűben van és onnan csak nagyon nehezen, tudjuk ki hozni. Ekkor már mindenki olyan gyorsan futott, ahogy csak tudott, de én már tudtam így is késő lesz, de mindent megteszek, hogy megmentsem kedvenc fivéremet.

Még mindig messze voltunk, vagy csak én éreztem úgy, nem tudom. De legalább a fényt már láttam a tisztást, jelezte nekünk, hogy tényleg ott van és, hogy létezik. De közben az idegen vámpírszaga, és Bella vérének édeskés illata mellett még mindig ott volt a füst tömény, jellegzetes szaga. De legalább már ott voltunk és van rá esély, hogy megmentsünk őket.

Végre megérkeztünk. Esme és Rose egyből Bella mellé siettek, míg a fiúk Edwardnak akartam segíteni, én pedig csak úgy ott maradtam a tisztás szélénél. Nagy bírtam se előre, se hátra menni, földbe gyökerezett lábakkal álltam. Nem tudtam megmozdulni az újabb látomás miatt:

Minden ugyan olyan volt, mint most. Annyi különbséggel, hogy villámlott és mennydörgött az ég, majd szakadni kezdett az eső. Én ott álltam a tisztás szélén – még mindig – és mikor oldalra néztem, hogy lássam, mi is folyik körülöttem, láttam, hogy a tűz lassan lecsillapodik és már egészen látni lehetett, volna Edwardot benne és hát itt volt baj. Nem volt a gyűrűben a hűlt helye volt csak ott. De nem halt meg, egyszerűen eltűnt…

Amilyen gyorsan csak tudtam a fiúkhoz futottam és pont abban a pillanatban, hogy odaértem, el kezdett szakadni az eső. A többiek örültek neki, hiszen még nem tudták, hogy nem lesz a tűz után semmi. A lángok úgy, mint látomásomban szép lassan alább hagytak, és amit az utolsó parázs is elaludt, akkor kezdődött el a kétségbeesettség kipattanni családomból Edward miatt.

- De hát hová tűnt? – kérdezte Emmett értetlenül. – Vagy elkéstünk és… - De nem fejezte be tudta, hogy ha kimondja a szót, fájdalmat okoz szüleinknek. Én viszont nagyon jól tudtam, hogy nem halt és valahol a közelben van, csak azt nem tudtam hol. De mindenképp meg kell találni őt.

- Nem, él – feleltem röviden. – csak nincs itt. De valahol itt lesz… Tudom – az utolsó szót inkább csak magamnak mondtam, mintsem családomnak.

- Mit tudsz szívem? – kérdezte Jasper. – Mi történt itt? És még is hol van Edward, de ha jól értettem él – bólintottam. – és a közelben valahol – ismét csak bólogattam. – Akkor keressük meg! Tényleg nem lehet messze, érzem őt és az érzelmeit.

- Rendben – szólalt meg Carlisle. – Mi elindulunk Edward után, ti lányok meg haza viszitek Bellát.

Bella. Amióta itt vagyunk, csak most először jutott eszembe a lány. Szörnyen éreztem magam, hogy eddig csak a saját érzelmeimmel voltam elfoglalva, míg Bella, még mindig eszméletlenül feküdt most már Rose karjai között, aki egy ruhadarabot tartott a fejéhez, hogy el ne vérezzen. Most jöttem rá, hogy önző volt, hogy vele nem is foglakoztam és csak úgy magunk, alányomtak az érzelmeim, de most már itt vagyok és vigyázok bátyám szerelmére, míg őt haza nem hozzák.

Odamentem Bellához, leguggoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára, ezzel is jelezve, hogy mekkora is bűntudatom. Majd elvettem Rose-tól, és a fiúkhoz fordultam.
- Menjetek, majd mi vigyázunk Bellára – elfordultam tőlünk és berohantam Bellával a kezemben, Esme és Rosa-zal a hátam mögött az erdőbe, hogy haza vigyem a lányt.

Sokkal gyorsabban értünk haza, mint a tisztásra. Bellát lefektettünk Edward szobájába és elláttunk a sérüléseit. Majd vártunk, hogy magéhoz térjen. Órák teltek el és semmi se történt, és már kezdett aggódni, hogy valami súlyosabb baja van. Már Rose is megunta a várakozás és elment Esme-nek segíteni. Így csak én maradtam és csak a lányt figyeltem, aki nem nagyon adott magáról más életjelet a légzésen kívül és még látomásom sem volt, hogy mikor ébred fel. De még se aggódtam annyira Bellért, mert csak is azon járt az eszem, hogy mi van a bátyámmal. Ezért pedig nagyon rosszul éreztem magamat.

- Alice – hallottam meg egyszer csak egy gyenge hangot az ágy felöl. Bella volt az felébredt végre. – Mi történt? Hol vagyok?

- Jaj, Bella de, hogy végre felébredtél, már azt hittem súlyosabban sérültél meg – kezdtem el beszélni, és a mai nap során először boldog voltam.

- Mi történt velem? – kérdezte újra. De én még se kezdhettem bele, csak úgy, meg kellett előbb tudnom, hogy ő mire emlékszik és, hogy Brian miket is mondott neki rólunk és persze Edwardról.

- Először is mire emlékszel? – kérdeztem tőle, valahogy mégis csak ki kellett derítenem.

- Nem sokra – mondta, és én már kezdtem is reménykedni fölöslegesen. – Vagyis emlékszem Brian-re és, hogy felhívta Edwradot és akkor mondott valamit az, hogy vámpír. Ti azok vagyok igaz vámpírok, pont úgy, mint Brian?

- Bella, ez nem az, amire gondolsz – próbáltam kitérni a kérdések előtt, mert valahogy úgy gondoltam ezt nem nekem kell elmondanom neki. Ez Edward feladata és biztos vagyok benne, hogy ezek tán már el is mondja neki. – Ezt, majd Edwrad elmondja. Hadd ne, nekem keljen!

- Alice akkor nem mondd el, de hívd ide őt most – csattant fel.

- Nem tudom, idehívni – vallottam be. – mikor elment, hogy megmentsen Brian-től, akkor történt valami és most nem tudjuk, hogy hol is van pontosan, de a fiúk már keresik. Ha hazajön, akkor majd megbeszélitek ezt. Oké? – bólintott és örültem, hogy nem akarja ezt a témát feszegetni.

Ekkor furcsa hangokat hallottam a földszintről. Megjöttek a fiúk, ha jól hallottam Edward is beszélt valamit, vagyis ez azt jelenti, hogy jól van. Gyorsan pattantam fel Bella mellől és rohantam le a lépcsőkön és tényleg Edward ott volt. Ott ült a kanapén és beszélt. Látszólag semmi baja sem volt, de engem nem vert át itt valami nem stimmelt. Gondolataimra persze felfigyelt és azonnal rám emelte a tekintett és csak a fejét rázta. Egy szóval igazam volt, valamit titkolt a drága bátyám. De ha addig élek is, ki fogom deríteni, hogy mit, erre meg egy fejrázást kaptam csak tőlem.

Közben észre se vettem, hogy Bella is lejött a szobából. Kíváncsiság hajtotta, pedig egyáltalán nem nézett ki túl jól. Sápadt volt, talán még nálunk is fehérebb és ehhez valljuk be tehetség, kell. Bella egyből Edwardhoz sétált és kinyújtotta felé a kezét, bátyám persze megfogja és átölelte a lányt, de Bella nem viszonozta azt, csak állt ott, mint egy sóbálvány. Mikor Edward elengedte Bella csak ennyit mondott fagyos, hideg hangon:

- Beszélnünk kell most!