10. fejezet

10. fejezet (Bella szemszöge)


Újra láthattam! Igaz, csak egyetlen pillanatra, de láttam. Mégis eljött értem. Láttam a szemeiben – amik feketék voltak a dühtől, és megállapítottam, hogy az arany mennyivel jobban áll neki – a féltést és még valami más csillogást is, de mást nem. Ebben a percben lettem biztos benne, hogy már nem szeret. Már mindent értek.

Ott volt az egész családja, hogy kiszabadítson minket fogságunkból. Láttam, mikor Carlisle neki támadt Laurent-nek, aztán Emmet és Jasper segít neki. Láttam még, hogy a lányok Jasont támadják. Aztán többet nem, Jason ellökött és beverhettem a fejem. Elájulhattam, mert másra nem emlékszem. Mi lett Edwarddal? És a többiekkel? Sikerült kiszabadítani minket? Nem tudtam rájuk a választ.

Hangokra lettem figyelmes, hát mégis sikerült. Megszabadultunk tőlünk. Edward van velem, és engem figyel, ahogy annak idején. Még hideg bőrét is éreztem, ahogy az enyémhez ér. Belecsókolt a nyakamba és vetkőztetni kezdett. Ez olyan furcsa tőle, ő nem ilyen. Mi lehet vele? Mi történt? Miért csinálja ezt? Olyan durván szabdalta le rólam a ruhát, hogy már fájt. Kinyitottam a szemem. Nem ő volt velem, hanem Jason. Ó, tehát nem sikerült, még rab vagyok.

Egy szobában voltunk. Piros francia ágyon feküdtem meztelenül. Felettem pedig Jason kielégült vigyorával találtam szembe magam. Mikor észrevette, hogy fenn vagyok, még durvábban csókolt. Hányinger kerülgetett, le akartam rúgni magamról, de nem ment. Nagyon erős volt. Belecsókolt a nyakba, sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomból. Szétfeszítette lábaimat, felgyűrve vele ruhám maradványait és belém helyezte férfiassága tárgyát. Olyan hideg és kemény volt, ami bennem mozgott. Nem bírtam tovább, nagyon fájt, bele fogok halni. Miért csinálja ezt velem? Én nem ártottam ellene. Könnyek áztatták már az arcom, mikor ajkai az én ajkaimat csókolták. De már nem olyan vadul, mint az elején. Sokkal gyengédebben és ez tetszett, már ott lenn sem fájt. Épp ellenkezőleg, élveztem. Hang sóhajok hagyták el a számat, mikor épp nem Jasonét követelték maguknak. Most még el is élveztem Jasonnel együtt. Olyan jó volt.

Ott feküdtünk az ágyban, egymás karjaiban. Felhevült testem odabújt az ő hideg testéhez. Szüksége volt erre a hűsre, ezért még szorosabban bújtam hozzá é engedte.

Elaludtam a hideg karok ölelésében. Reggel kipihenten nyitottam ki a szememet. Az ablakon beszűrődtek a nap első sugarai, megvilágítva az egész szobát. Felültem az ágyon, végig néztem a szobán. Mindenhol ruhadarabok hevertek. Az én ruháim. Tehát nem álom volt, tényleg lefeküdtem Jasonnel. Élveztem, tudom, hogy igen. Megcsaltam Edwardot. Mit tettem? Hogy tehettem ezt vele? Egy szörnyeteg vagyok. Térdeimet felhúztam, átöleltem őket és hangos zokogás tört fel belőlem.
Csak sírtam és sírtam. Ez sose bocsátom meg magamnak. Undorító vagyok.

Ekkor kinyílt az ajtó és Jason lépett be rajta kezében egy tálcával, ami a reggelim volt. Igen reggelit hozott nekem. De édi tőle! Bella elég, hogy gondolhatsz ilyent, te Edwardot szereted! – kiabáltam magamra.

- Jó reggelt, szívem! – köszönt Jason. Odasétált az ágy szélére és leült. – Mi baj, miért sírsz, kedves?

Olyan furcsa volt – de tetszett -, hogy ilyen kedves velem. Jó érzés volt a sok kínzás, bánat, fájdalom után egy kis kedvesség. Tőle pedig megkaptam. Figyelmes volt velem, még reggelit is hozott. De miért ilyen kedves? Na mindegy, később megkérdezem. Letöröltem könnyeimet az arcomról, egy kicsit közelem ültem hozzá, megfogtam a kezét és az ajkaimhoz emeltem ujjait és megpusziltam.

- Semmi baj… - feleltem. – Csak lenne egy kérdése.

- Akkor tedd fel! – mondta bátorítón.

- Miért vagy ilyen kedves velem? – kérdeztem. – Hiszen én csak egy ember vagyok, semmi több…

- Mert szeretlek – szakított félbe.

- Szeretsz?

- Igen, szeretlek – ismételte meg mosolyogva. – Nagyon különleges vagy, Bella. Nem tudom, hogy magyarázzam el a dolgot, de van benned valami, ami megfogott. Érted? – Bólintottam. – Akkor jó, de most egyél, állítólag ez a legfontosabb étkezés az embernek – nevetett.

Nagyon tetszett a mosolya, volt benne valami biztató, ami az mondja: Ne aggódj minden rendben lesz veled, velünk!

Ölembe tette a tálcát, hogy reggelizek. A tálcán rántotta volt szalonnával, gyümölcslé és kávé. Az illatuk mesébe illő volt, pont úgy, mint a hely, ahol voltunk. Igaz, hogy eddig csak a szobát láttam, de az gyönyörű volt. Álmaimban se lehetett volna szebb. A reggeli nagyon finom volt, mindent megettem, pedig ez nálam nagy szó, ennyit sose ettem, főleg nem reggelire és ilyen korán. Mikor befejeztem az evést eltoltam a tálcát és az éjjeliszekrényre tettem.

Jason végig az ágy szélén ült és engem nézett. Csak egy farmernadrág volt rajta, így nagyon is jól láttam kidolgozott felsőtestét. Oda akartam hívni magam mellé, csak azt nem tudtam, miért akarom ezt. Arra gondoltam, biztos ez a képessége, és ez váltja ki ezt belölem.

- Van valami képességed? – Rá is kérdeztem.

- Igen. – Tudtam, ezért vagyok úgy oda érte. – Nyomkövető vagyok – mondta, mire leesett az állam.

- És az érzelmeket is tudod irányítani? - Azért nem adtam fel.

- Nem, csak a nyomkövetés. – Furcsán nézett rám, de megértem; nem mindennap kéredzik a vámpírt a képességeiről. – De miért?

- Hát tudod… - kezdtem pirulni, ezért lesütöttem a szemem. Erre ő szorosan mellém ült, állam alá nyúlt, hogy szemébe nézhessek. Gyönyörű szemei voltak, vörösek akárcsak a vér, de gyönyörű. Nem tudtam ennek a vörös szempárnak hazudni. - ... csak érzek valamit irántad, és nem tudom mi az – vallottam be.

- Ó, de az jó – vigyorgott, aztán komolyra vette a hangját. – Nyugalom, én nem siettetlek... tudom, hogy az az Edward fontos neked. – Nevének hallatán összeszorult a szívem. Nem akartam megbántani Jasont, és különben is, Edward elhagyott. Ha fontos lennék neki, akkor most itt verné agyon Jason, de nincs itt, nem jelentek számara semmit. Különben itt van Jason, látom szemeiben, hogy ő mindent megadna nekem és én is érzek valamit iránta. Szóval miért nem próbálhatnánk meg?

- Nem, vagyis de, fontos… elhagyott. – Elcsuklott a hangom és egy könnycsepp gördült le az arcomról, Jason hideg ujjait éreztem az arcomon, amint letörölte vele a könnycseppem – akkor még nem tudtam, hogy ez az utolsó.

- Nagyon hülye volt – mondta nevetve.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem.

Nem tudom, mit éreztem ekkor, de ölébe csúsztam és megcsókoltam hideg ajkait. Végigsimítottam a haján, ami lófarokba hátra volt kötve. Megfogtam a hajgumit és kihúztam a hajából. A gumit eldobtam és beletúrtam most már vállig érő hajába. Keze a hátamat simogatta, aztán lecsúszott a derekamra, hogy megemelve lábaimat az övé köré fonhassam. Belecsókolt a nyakamba, majd én az övébe. Lassan hátra döntöttem, végigsimítva hideg, acélkemény felsőtestét. Ajkaimmal végigcsókoltam kockákkal teli hasfalát, eljutva ajkaihoz. Már a nyakánál jártam, amikor halk sóhaj hagyta el száját. Nem bírta tovább, azonnal a magáévá akart tenni. Hátamra gördített, vadul, mégis szerelemesen falta ajkaimat. Mikor nem azt, akkor melleimet vagy nyakamat csókolta. Most csak mi léteztünk, senki más. Minden megszűnt körülöttem, és mikor már rendesen lélegeztem karjaimban, feküdtem.

Nem szóltunk egymáshoz, csak néztünk egymást. Pihentem a karjaiba, de nem aludtam, jól esett a közelsége, jobban, mint bárkié – kivéve Edwardé, de ő nincs itt, mert elhagyott. Azt mondta, amikor elment, hogy találjam meg a boldogságot. Én pedig megtaláltam egy másik vámpír mellett. Aki talán át is változtatna, hisz miért ne? Jason szeret, és velem akar lenni örökre – ugyan ezt nem mondta ki hangosan, de én tudtam, hogy ő is így érez. Arcomat fürkészte. Nem tudta mire vélni jó kedvem.

- Mi az? – kérdezte. – Úgy nézel rám, mintha én lennék Mr. Tökély. – De hisz az.

- De az vagy. – Elpirultam, mire ő nevetni kezdett.

- Aha, hát persze – mondta kacagva.

- Szeretlek. – Nem tudom, miért mondtam azt, de azt éreztem, ki kell mondjam, tudnia kell. – Veled akarok lenni örökké. Nem akarok mást, nem akarom Edwardot, csak téged.

- Én is szeretlek, veled akarok lenni örökké.

- Akkor tegyél vámpírrá!

- Te tényleg fura lány vagy. – Kérdőn néztem rá. – A legtöbben azt kérdezték volna, hogy "hol vagyok", de csak a képességeim után kérdeztél. Vagy Esme, Vic, Laurent lett volna a második.

Te jó ég, de önző vagyok. Ebben igaza van Jasonnak, mi van velem?

- Mi van Esmével? – sürgettem.

- Jól van, Carlisle megmentette. - Na tessék, ha Edward szeretne, megmentett volna, úgy, mint az apja az anyát. – Nem tudom biztosan, de Vic is meghalt.

- Ez remek – ujjongtam, aztán eszembe jutott Jason. – Jaj, ne haragudj! Nem akartalak megbántani – néztem rá bűnbánóan.

- Semmi gond. Ők nem a barátaim, csak szívességet kértek tőlem. Ennyi, semmi több…

Akkor most már vámpírrá tehetsz.

- Tegyél vámpírrá! – szakítottam félbe.

- Biztos ezt akarod? – kérdezte. – Mert akkor én megteszem, és mindent megkapsz tőlem, amit csak akarsz.

- Igen, ezt akarom!

- Jó, de lenne egy feltételem. – Bólintottam, jelezve, hogy hallgatom. – Azt eszed, vagyis iszod, amit én.

- Hát… - Embert öljek? Nem lehet olyan rossz, Jason is ezt teszi, akkor miért ne? – Rendben.

Ekkor hátamra döntött.

- Most? – kérdezte.

- Most – mondtam határozottan. – De várj! Csókolj meg! – Kérdőn nézett rám. – Mielőtt vámpír lennék.

Elmosolyodott, aztán megcsókolt. A csókban minden benne volt, amit érzett abban a percben a szerelem, a féltés, minden. Mikor abbahagyta, lassan, de határozottan indult meg a nyakartériám felé, és a következő három napban csak az égető fájdalmat éreztem.


Jó hírem van a következő fejezet Esme szemszögéből lesz felrakva!!!:D:D

9.fejezet

9. Fejezet (Edward szemszöge)


Nem találtunk az égvilágon semmit sem. Egyre kétségbeejtőbb ez az egész, és nagyon féltem Bellát. Mi lehet vele? Élhet még? Mindent megtennék, hogy újra együtt lehessünk… és meg is teszek.

Amióta megtudtam, hogy haldoklik, eluralkodott rajtam a kétségbeesés, és Alice-nek látomása sem volt azóta. Nagyon féltem, rettegtem a tudattól, hogy elveszíthetem. Azt nem élném túl. Halott szívem, mely már évtizedek óta hever jéghideg testemben, összeszorult a tudattól, hogy nem láthatja őt többet. Bár ott maradtam volna vele Forksban! Bár vele lehetnék!

Mind egy szállodaszobában voltunk. Mióta eljöttünk Amerikából és Angliában voltunk, ez volt a tizedik szálloda, ahol megszálltunk. Mindenki itt volt, az egész család, kivéve anyát és Bellát. Újra együtt kerestük őket és nem külön-külön; úgy nem mentünk semmire, de igazából így sem. A szoba hasonlított a legelsőre, bár szinte mindegyik szoba egyforma volt számomra. Még a képek a falon is megegyeztek...

Rosalie és Alice pár napja elmentek vadászni, este jönnek vissza, legalábbis Jasper ez mondta, neki pedig Alice. Milyen szerencsések, hogy ott vannak egymásnak, épp úgy, ahogy Rose és Emmett. Olyan jó volt rájuk nézni, ez adott reményt, hogy Bella és én még együtt lehetünk.

Rosalie és Emmett kapcsolata számomra mindig érdekes volt. Szeretni szerették egymás, de a veszekedések... Mennyit nevettünk rajta Jazz-zel. Főleg mikor Emmett az mondta erre: Veszekedés után édes a békülés... Velük ellentétben Jasper és Alice kapcsolata nem a testiségen alapult, de ők is tudták egymást úgy szeretni. Régi szép idők! Úgy hiányzik, hogy újra nevethessek. Most apának is, aki mindig nyugodt férfi, csak a szerelme jár a fejében: Ó Esme... csak élj még.. meg foglak találni, és újra együtt leszünk. Hiányzol. Szeretlek...

Kinyílt az ajtó, és két nővérem lépett be rajta. Mindketten szerelmük karjaiba vettették magukat. A bátyiam magukhoz ölelték kedvesüket és szenvedélyes csókot váltottak egymással. Sokáig csak álltak egymás védelmező karjaiba.

- Most mi legyen? – kérdezte Emmett, elengedte Rose derekát és mellém lépett. – Mindenhol kerestünk őket, de semmi. Sajnálom.

- Megtaláljuk őket – szólalt meg Jasper határozottan. – Alice-nek nem volt látomása azóta, vagyis élhetnek még.

- Ebben igazad van, fiam. – Carlisle felnézett Jasperre. Szeme tele volt fájdalommal, bánattal és aggódással. Átéreztem, mi zajlik benne, mert bennem is ez folyt.

Alice ellépett kedvese mellől, és apám ölébe vetette magát. Szorosan odabújt Carlisle ölelő karjába.

- Nem lesz baj... - Hangja elcsuklott. Szeme üveges lett, arca kifejezéstelen... látomása volt. Mit láthat? Ugye él még?

Nem néztem meg a gondolatait, hagytam, hogy ő mondta el. Jazz odarohant hozzá a látomás végén, megfogta a kezét, arcához szorította.

- Mit láttál, kedves? – kérdezte tőle.

- Esküvőt... - felelte Alice.

- Hogy mit?! – kiáltott Rose és Emmett egyszerre.

- Esküvőt – ismételte meg. - Egy réten voltak. Esküvőre készültek.

- Kinek a menyegzőjére? – kérdeztem.

- Belláéra. – A válaszra mindenki álla leesett. Ez nem lehet! Mégis hogyan?

- Mondj el mindent! – mondta Carlisle. – Mit láttál még?

- Amit mondtam, egy réten voltak... - kezdte. – Bella, Esme, Victoria, Laurent és egy másik vámpír. Hozzá akarják adni. Ott volt még egy pap is. Egy fabrikált oltár előtt állt Bella és a férfi. Victoria a férfi oldalán állt, Laurent Esmét fogta Bella oldalán, és ott volt még egy máglya is. Esmét bedobják, ha Bella nem megy hozzá a férfihez.

- Szóval fenyegetik? – kérdezte apám, de inkább kijelentésnek hangzott.

- Igen.

- Meg kell őket találni, de gyorsan – mondta. – Hol lehet ez a rét?

- Nem lehet messze, mert láttam egy táblát a város nevével – mondta Alice.

- Átkutatjuk az erdőt, de sokan vannak – mondta Carlisle –, így jobb, ha együtt vagyunk.

- Ebben egyetértek – mondta Rose.

Mindenki elment a saját szobájába összepakolni a szükséges holmikat az útra. Én Carlisla-lal maradtam a szobánkban. Elővettünk az ágyak alól a hátitáskákat, és beleszórtunk minden fontos dolgot. Egy óra múlva találkoztunk a többiekkel a szálloda hallában. Portásnak azt mondtuk, hogy túrázni megyünk az erdőbe.

Alice látomása egy tisztásról szólt, így azt kerestük minden áron. Futottam ahogy csak lábaim bírták, meg kell mentenem attól a szörnyetegtől!
És akkor megláttam őt. Egy egyszerű, fehér menyasszonyi ruhában, gyönyörű volt.

Ő nem vett észre minket, de Victoria igen. Intett az embereinek – akik a hátunk mögött lapultak a bokrokban (csak későn vettem észre) – és elkapták a családomat és engem.

- Üdv mindenkinek! – köszönt gúnyos hanggal Victoria. – Épp időben érkeztettek, Bella most mondja ki a boldogító igent.

Az összes vámpír nevetni kezdett, de olyan gúnnyal a hangjukban, hogy szét tudtam volna őket tépni.

Bella végre észrevett. Szemében fájdalom, boldogság, bánat, öröm és szerelem vegyült, mikor rám nézett.

- Akkor folytassuk! – kiáltott fel Laurent. – Mert nekem és a barátnőmnek – anyámra nézett - dolgunk van.

- Vedd le róla a kezed! – ordította apám, próbálta lerázni magáról a vámpír kezét, aki őt fogta le.

- Carlisle… szerelmem – hallottam anyám gyenge, segélykérő hangját.

Erre apám erőre kapott, kiszabadította magát az erős karok szorításából és nekiesett Laurentnek. Időközben Emmett és Jasper is kiszabadult, hogy segítsen apánknak. A húgaim is szabadok lettek és nekitámadtak Bella vőlegényének.

Nekem maradt a nő. Victoria arcán bosszúszomjas mosoly suhant át, és nekem rontott. Ott ütött, ahol ért. De én se voltam tétlen. Megragadtam a kezét és eltörtem, így tettem a másik karjával, majd a lábainak és a bordáival. Mikor már nem volt egy ép csontja se, tűzre hajítottam. Ott halotti sikoly hagyta el az ajkait.

Laurent is a nő sorsára jutott. A lányok pedig a férfival harcoltak, de nem bírtak vele. A férfi ellökte őket. Mire észre kaphattak volna, megragadta Bellát és az erdő felé rohant vele. Utánuk akartam futni, de nem lehetett... A tűz terjedt, és elállta az utamat. Megint elveszítem Bellát...

- Ez nem lehet! - üvöltöttem fel és térdre rogytam.

8. fejezet

8. Fejezet (Victoria szemszöge)



Végre készen volt a tervem. Már alig vártam ezt a napot. Végre végérvényesen megbosszulhatom Jamest. Nem fogom megölni azt a szukát. Nem, nem, sokkal jobbat találtam ki… tönkreteszem. Pokollá teszem a hátralévő életét, mígnem majd ő fog könyörögni, hogy öljem meg. Sejtelmesen elmosolyodtam.

- Min mosolyogsz ennyire? - kérdezte Laurent. Szinte észre sem vettem, hogy ő és Jason itt lépkedtek mellettem.

- Biztos a terven gondolkodik. Igazam van? -fordult felém Jason.

- Igen, éppen azon gondolkodtam, miként fogom tönkretenni ezt a libát, és vele együtt az egész Cullen családot. - Nevetnem kellett; ez a terv már annyira jó volt, hogy egyszerűen nem tudtam betelni vele.

- Ismersz, Vic, én nem veszek részt a többiek tönkretételében. Nekem csak a lány kell.

- Csak az egyik kell, Jason? - kérdezte Laurent.

Jason hallgatott. Hasonlított Jamesre, magas, kidolgozott felső teste bámulatra méltó volt, igaz a haja nem szőke, hanem barna lófarokba volt kötve. Pár éve ismertük meg, imádta az embernőket, szerinte érdekesen viselkednek, ha érzik a halál közeledtét. Épp Bellát szemelte ki magának új áldozatként. Igen, s tervem nagyszerű. Megálltunk.

- Nos? – kérdezte Laurent, de én tudtam, mit tervezett Jason.

- Igen… azt hiszem, csak az emberlányra lesz szükségem. A másik vámpír nem kell.

- De... – szólaltam meg – mit kezdjek Esmével?

- Vic… figyelj, ha neked nincsen különösebb szükséged a vámpírra… én megtartanám – mondta Laurent.

Egyszerre nevettünk fel mindhárman.

- Mi van, Laurent, a többi kis játékszered már nem elégít ki esténként? - nézett rá Jason.

- Vissza, barátom, ha nagyon, muszáj, néha kölcsönadhatom – nevetett Laurent.

Ismét nevettünk.

- Rendben, te megkapod az emberlányt, Jason - szólaltam meg -, ahogy megegyeztünk, te pedig a másikat, de ne felejtsétek el, a vámpír először kell a kis csaj megfenyegetéséhez. Csak azután viheted el.

- Megegyeztünk – mondta Jason.

Időközben megérkeztünk a szobaajtóhoz, ahol a két kis foglyunk raboskodott. Emberi tempóban jöttünk, de bent semmi jel nem utalt arra, hogy észrevették volna a közeledésünket.

Az ajtó kicsapódott, s mi hárman egyszerre léptünk be rajta. Esme azonnal Bella elé ugrott, mint védelemként. Valahogy most olyan komikus volt ez a helyzet… hm, mintha bármitől is meg tudná védeni.
A fejemmel Laurent felé intettem, mire az villámgyorsan átszelte a szobát, és elrántotta Esmét, a falhoz vágta, és a kezével szorosan tartotta, nehogy el tudjon futni. A nő szenvedett, látszott rajta.

Mosolyognom kellett. Laurent kéjesen nyaldosni kezdte a nő nyakát, majd egyre lejjebb és lejjebb ért…

- Laurent - szóltam rá, mire az dühösen morogni kezdett. - Ne most!

Bellára pillantottam. A tekintetem fogva tartotta, és én láttam rajta, hogy reszket, retteg attól, ami most fog következni. Hát félhet is!

- Helló, ribanc – köszöntem. - Teszik a lakosztályod? - Mivel nem igen akaródzott neki válaszolni, folytattam.

- Készültem számotokra egy kis meglepetéssel.

- Mi... mi... Miféle meglepetéssel? – dadogott.

- Nos, kedvesem! Te és az a drágalátos szerelmed elvettetek tőlem valakit, aki sokat jelentett a számomra - néztem rá parázsló tekintettel, mire ő hátrálni próbált, de Jason ott termett, és megakadályozta ebben. Láttam rajta, hogy a szeme még jobban elkerekedett, annyira retteg, de nem törődtem vele.

- Ő okozta a saját vesztét! - kiáltotta Esme, mire minden szem rászegeződött.

Hogy merészeli? Hogy merészel ilyet mondani? Éreztem, hogy az indulat egyre jobban növekszik bennem. A torkon mélyéből erőteljes morgás tört fel. Nem sok híja volt, hogy nem támadtam rá, de Laurent megelőzött. Pofonvágta a nőt, mire az fájdalmasan felnyüszített.

- Ne szólj közbe! - szólalt meg suttogva, mégis nyomatékosan, mire az egy kicsit észhez tért.

- Szóval - kezdtem bele ismét - nem nagyon szeretem a köntörfalazást, elmondom neked Bella, milyen jövő vár rád - Felpillantottam Jasonre, aki diadalittasan mosolygott, majd a tekintetem ismét a lányra szúródott. - Férjhez fogsz menni – A kijelentésemet néma csend fogadta. A lány szívverése mintha kihagyott volna egy ütemet.

- Hogy?... De... Nem... Mégis kihez? - kérdezte olyan halkan, amit emberi fül már nem ért meg.

- Hozzám - válaszolt helyettem Jason. Bella rettegve nézett fel rá, látványosan elfehéredett, és mintha a hányinger kerülgette volna.

- De miért? - nézett rám ismét.

- Egyszerű. Jasonnek kell egy utód, és ezt csak egy ember tudja megadni neki. - Elképedt szemekkel meredt rám. - Ne mondd, hogy, Carlisle nem mesélt neked arról, hogy a vámpíroknak nem lehet gyereke, persze, csak ha egy ember a partner.

- És ha én nemet mondok? - nézett rám kihívóan.

- Nocsak, megjött a bátorságod. - Leguggoltam elé, és a kezembe vettem az egyik ujját, ami hangos roppanással kettétört.

Vérfagyasztó sikoly töltötte be a szobát, de nekem nevetnem kellett... most aztán megfizet.

- NEEE, Bella… vedd le róla a mocskos mancsod, de szadista némber! - ordította Esme. De én nem figyeltem rá. A tenyerembe fogtam a lány állkapcsát, kényszerítve ezzel, hogy rám nézzen. - Ha nem teszed meg, a kis barátnőd meghal!

…

Egy órával később egy tisztáson álltunk az erdőben. Az embereim körbevették tisztást.
Jason és Bella kör közepén álltak előttük egy sebtiben szerzett anyakönyvvezetővel, akit Laurent hozott valahonnan. A férfi szabályosan remegett, annyira rosszul volt, de ez nem igazán hatott meg, én tudtam, hogy úgyis ő lesz a vacsora.

Jasonnek tartania kellett a lányt. A kínzásoktól és a sokktól, ami érte, nem sok ereje volt lábon maradni. Annál jobb, legalább nem kell szenvednie vele az éjszaka, könnyedén tud majd utódot csinálni.

Esmét megkötöztünk. Egy máglya mellett álltak az embereimmel, akik bármikor készek lettek volna széttépni, és tűzbe dobni.
Minden készen állt. Már csak várni kellett.
Tudtam, hogy az egyik Cullen jövőbe látó, régóta készültem erre a bosszúra, hát kinyomoztam. Már csak várni kellett, hogy kapjon egy látomást.
És ha végre itt lesznek, esküszöm az égre, a pokolba küldöm az egész bandát!

7. fejezet

7. Fejezet (Bella szemszöge)


Ismét költöztünk. Tudtam, hogy nem mehettünk messzire, mert Esmét és engem is Laurent vitt. Csak arra ébredtem fel az egyik pillanatban, hogy felemelt a földről, aztán ismét mély álomba merültem.

Amikor ismét magamhoz tértem, egy világos szobában találtam magam és egy ágyon feküdtem. ÁGY!!!

Megpróbáltam megmozdulni, de a végtagjaim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Hogyan lehetséges ez? Mit keresek én itt, egy ágyban, és hol van Esme? Atya ég, tényleg, hol lehet Esme? Az nem lehet, hogy… megölték… nem… nem!

S ekkor meghallottam az ajtó nyitódását. Esme lépett az ágyam mellé, a szemei ismét arany barnák voltak.

- Esme, mi folyik itt? – A hangom meglepően erősebb volt, mint általában. – Hogy-hogy ágyban fekszem?

- Bella, Bella, nyugalomm nincs semmi baj! Írországban vagyunk.

- Értem, de miért nem egy cellában, mint eddig? – néztem fel rá értetlenül.

- Azt… azt én se értem – habozott. – Csak az tudom, hogy amint ideértünk, téged rögtön felhoztak ide… az erdőben vagyunk.

- Erdőben?

- Igen. Szóval akkor a szemeid…? Várjunk csak, hagytak enni! - Hát ez hihetetlen. Hónapokig éheztették, kínoztak minket, most meg…? Mi folyik itt?

- Hagytak enni… ezt én ezt nem értem. Vadászhattam, persze ott voltak mind a ketten, hogy el ne szökjek, és… - hirtelen elhallgatott.

- És? – kérdeztem.

- Találkoztam Victoriával… - suttogta.

A szemeim elkerekedtek. Még soha találkoztunk Victoriával, hozzánk soha nem jött be a börtönbe, mindig valami „kopóját” küldte be. Vagyon mi lehet az oka, hogy most személyesen beszélt Esmével?

- Hát csak… csak azt mondta... - Most felállt az ágyról és járkálni kezdett. – Azt mondta, hogy fürödjünk meg, vagyis… valójában úgy fogalmazott, hogy vakarjuk le magunkról a mocskot. – Láttam, ahogy a keze ökölbe szorult. – Bárcsak azt az undok vigyort lehetne alkalmam eltörölni… - Kezdtem pánikba esni, mintha nem is Esme lenne.

A szemei feketék lettek, szinte rázkódott a dühtől.

- Esme? – mondtam ki a nevét félénken, ettől kicsit észhez tért.

- Istenem, Bella annyira sajnálom, én nem… akartam… nem akartam elveszíteni a türelmemet. Kérlek, nem haragudj! – Visszasétált hozzám, nyugtatóan kezdte simogatni a csuklómat.

- Semmi baj, nem haragszom, csupán... csupán nem értem. Vajon mit akar elérni Victoria?

- Nem tudom, de nagy meglepetésben lesz részünk – húzta fel a szemöldökét. – de azt nem... nem lehet

- Mi, Esme, miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül.

- Ugye nem kapta el a többieket? Nem bánthatják őket, ha bármi…

- Nem – kiáltottam fel. Ahogy ezt a kétségbeesett nőt hallgattam, hallottam a kétségbeesett, pánik hangot, úgy idegesítettem fel magam én is. Aztán hangom megint nyugodtan csengett. – Én biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. – Legalábbis reméltem.

A szívembe tőrként hasított a fájdalom. Ha Edwardnak valami baja esik... Tudom, hogy nem kéne érdekelni, hiszen elhagyott, azt mondta, már nem kellett neki, és elment... de még mindig szeretem. Már szinte a szerelem okozza a fájdalmat. Az arcon eltorzult a kíntól amit éreztem. Ezt Esme is észrevette.

- Edward gondolsz, igaz? - kérdezte.

Csak bólintottam. Éreztem, hogy a már elfogyott könnyeim újra gyűlni kezdenek. Becsuktam a szemem.

- Esme, kérlek, mondd meg az igazat, miért mentettek el? Talán meguntátok, hogy folyton engem kell megmentenetek? Én megértem – hadartam -, hogy Edward már nem szeret – zokogtam fel –, de miért kellett elköltözni?

- Bella, ezt most fejezd be – szakított félbe. – Teljesen félreérted. Edward azt mondta neked, hogy már nem szeret, mert ezt kellett mondania. Edward számodra a legjobb megoldást próbálta választani, a helyest, és nem a könnyű utat. Ha ott marad, az lett volna a könnyebb út, de az ö döntése akkora bátorságra, önzetlenségre és önfeláldozásra, szerelemre utalt, amit elképzelni is nehéz.

- Nem értem! – mondtam valamivel halkabban.

- Tudod, mikor Edward a szakításotok után hazajött… halott volt. – Megszorította a kezemet, láttam, hogy fájdalmas neki az emlék. – Úgy értem, tényleg halott volt. Nem volt benne élet, mintha egy két lábon járó zombit láttam volna. Egyszerűen iszonyú volt nézni. Mégis megértem őt!

- De én nem! – Felültem, kikaptam a kezem Esmeéből, és a szívemhez szorítottam. – Összetört a szívem és a lelkem. Nagyon fájt... a testemben éreztem a kínt. Ha ő is így érez, miért tette? Te hogy érezhetnéd át?

Felállt, távolabb sétált az ágytól, nekitámaszkodott az üvegpárkánynak és lehajtott fejjel válaszolt.

- Valamit el kell mesélnem. Tudod, mikor újszülött voltam, egyszer elvesztettem a kontrollt és megtámadtam egy embert. Meghalt, Bella. Ezután nem mertem Carlisle és fiam szembe nézni. Írtam egy levelet nekik, hogy nem akarok velük élni… és, hogy nem vagyok elég jó Calisle-nak – halvány mosoly jelent meg az arcán – és ez mind igaz. Leírtam, hogy nem akarom őt, és hogy mindent köszönök.

Szájtátva bámultam, hogy lehet, hogy két ember, akik úgy szeretik egymást, hogy az már túl megy minden határon, egyszer csak külön válnak.

- De miért tetted ezt? – Most felnézett, a szeméből sütött az öntudat.

- Meg akartam védeni – motyogta. – Ő soha nem ölt embert. Ebbe belerokkant volna... És nem tudtam fájdalmat okozni neki. Érted már? Edward azért hagyott el, mert meg akart védeni. Csak meg akarta könnyíteni neked az elválást, ezért mondta azt, amit.

Szinte el sem hiszem! Edward szeret... Tényleg szeret. Boldogságom határtalan volt.

- És mi történt, miután elhagytad őket?

Esme elfordult tőlem és a kinti tájat nézte.

- Carlisle utánam jött - nevetett. - Nem, ez nem jó kifejezés. Utánam száguldott. Csupán egy napot töltöttünk egymás nélkül, de már hiányzott. Kivettem egy szobát, és ő szinte rám törte az ajtót, őrülten aggódott. Hozzám rohant, és olyan erősen tartott a karjaiban, hogy azt hittem, összeroppanok. Elmondtam, mi történt, és hogy nem akartam fájdalmat okozni neki.

- És ő mit mondott? – kérdeztem tőle kíváncsian.

- Nem vádaskodott, nem dorgált… csak megcsókolt, és azt mondta a legnagyobb fájdalma az lenne, ha elveszítene, és az nem élné túl.

- Ez olyan romantikus. – Szemeim a könnytől fátyolosak lettek. Felálltam hozzá, hogy átöleltem, de Esme is a sírás határán volt, így inkább leültünk az ágyra.

- Annyira hiányzik – suttogta.

- Tudom, mit érzel – válaszoltam.

Átöletem, de az ajtó hirtelen kivágódott, és három alak lépett be rajta.

6. fejezet

6. Fejezet (Alice szemszöge)


Rossz volt nézni, ahogy a családom szenvedett, de mégis mit vártam? Én se voltam jobb állapotban, mint ők. Jazz próbált segíteni képességével, de ő is pocsék hangulatban volt, így nem sokat ért el. Edward erősnek akart mutatkozni, de szerelmem szerint őt bántja legjobban ez az egész. Muszáj bátornak és határozottnak látszania, Carlisle miatt… ő, nem is tudom, olyan más, mióta anya nincs velünk, mintha egy üres testet látnék lélek nélkül…

A repülőn ültünk útban Anglia felé. Én Jasper és Emmett között ültem, előttünk Edward, Rose, Carlisle helyezkedett el. Körülöttünk az emberek már rég aludtak, este 11 óra volt. Nem csodálkoztam. Néha én is jobban szerettem volna álmaimba merülni – ahol az egész család együtt van – mint ebben a cudar valóságban járni-kelni.

Túl sok negatív esemény történt a családommal az utóbbi időben, amit nehéz feldolgozni még a vámpírnak is. Esme elrablása óta szétesőben a család, és nem tudom ezt megakadályozni. Talán, ha láttam volna ezt az egészet, akkor talán… nem is tudom.

Jasper vállára hajtottam a fejemet, ő mindig megnyugtatott a közelségével. Átkarolta a derekam és közelebb húzott magához, pont erre volt most szükségem – mindig tudta, mi kell nekem.

- Mire gondolsz? – kérdezte.

- Semmire – hazudtam, de tudtam, hogy neki nem hazudhatok. Rám is nézett kérdőn, szemeivel üzenve, hogy vele mindent megoszthatok. – Olyan borzalmas ez az egész… - A hangom elcsuklott, sírni szerettem volna, de nekem nincsenek könnyeim. Ő még szorosabban magához húzott, simogatta hollófekete hajamat.

- Megtaláljuk őket – nyugtatott.

- Ebben biztos lehetsz, húgi – szólalt meg Emmett biztató mosollyal az arcán. – De ha már te is… te is érted, mit akarok mondani, akkor mégis mit várjunk Edwardtól és Carlisle-tól? - kérdezte. Belegondolva igaza volt: segítenem kell, hogy minél eredményesebben záruljon a kutatás.

- Igazad van, köszönöm – néztem medveszerű bátyámra.

- Na, ez a beszéd – vigyorodott el.

Megszólalt a hangosbemondón az utaskísérő, hogy kapcsoljuk be az öveinket, mert pillanatokon belül megérkezünk. Mind be is kapcsoltunk őket – mégiscsak feltűnő lenne, ha hat ember nem ezt tenné. A gép lassan ereszkedni kezdett. Jazz az ablak mellett ült és szinte láttam, ahogy az apró kerekek kiengednek és a reptér aszfaltján gurulnak Újra megszólalt a hangosbemondó, hogy kikapcsolhatjuk az öveket és leszállhatunk.

Lassan az egész gép kiürült, mindenki leszállt. Mi is így tennünk. Átvettük a csomagjaikat, kijöttünk a repülőtérről és taxikat fogtunk, majd szállodába mentünk. Ott a portástól megkaptunk a szobáinkat. Emmett és Rosalie egyágyas szobát fogatlak le pont úgy, mint mi Jasperrel. Edward és Carlisle egy kétágyas szobában „aludt”.

Aznap, mikor megérkeztünk, eléggé sütött a nap London környékén, és – mivel London egyik kisebb külvárosában állt a szállodánk – nem mehettünk ki a szabadba.

Mindenki Edwardék szobájába vonult megbeszélni a másnapi keresést – láttam, hogy esni fog a következő napokban. Jazz-zel később érkeztünk meg, mint Rosalie-ék, ezt meg is jegyezte nővérem.

A szoba nem volt túl nagy és világos, két ágy volt benne éjjeliszekrényekkel, és egy kisebb asztal a fal mellett székekkel.

Edward az ágyán feküdt, Carlisle az egyik széken, Emmett-ék a másik ágyon ültek szorosan egymás mellett. Jasper leült a második székre, ölébe húzva engem.

- Holnap megkezdjük a keresést – szólalt meg apám.

- Külön kéne válni – tanácsolta szerelmem. – Hamarabb megtalálhatnánk Esme-éket. Mit gondoltok?

- Ez nem rossz ötlet – mondta Rose. – Én és Emmett északra megyünk…

- Mi pedig – szólaltam meg, és Jasperre néztem, hogy lássam, egyet ért-e javaslatommal, de csak bólintott – ... délre megyünk – fejeztem be.

- Akkor Carlisle-al mi itt keresünk őket - mondta Edward és ránézett.

- Rendben – felelte apa. – Holnap mindenki elindul a maga kijelölt pontjára, és megtesz mindenki, hogy megtalálja őket – fejezte be szomorúan.

Hirtelen más helyen találtam magam. Látomásom volt. Láttam őket, rettenetes állapotban voltak mind a ketten. Esme egy sarokban kuporgott, fekete volt a szeme az éhségtől, meggyötört arccal nézte a nem messze fekvő Bellát… Te jó ég! Alig hallottam a szívverését, teste tele volt sebekkel és véraláfutásokkal…

- Alice… hallasz engem? – Jazz hangja rántott vissza a szállodai szobába. Mégis, hogy mondjam el ezeket nekik? El kell rejtenem Edward elől a gondolataimat… nekem kell velünk közölnöm…

- Mit láttál? – kérdezte Rose.

Nem felettem, össze kellett szednem a gondolataimat, mégse közölhettem akárhogyan…

- Mondd, mit láttál! – szólt rám Edward hangosan. Nem hallotta a gondolataimat, ez feldühítette őt.

- Láttam… láttam őket… - kezdtem, körbe néztem családomon, minden szem rám szegeződött. – Nem láttam, hogy hol vannak…

- De jól vannak? – kérdezte Carlisle. Nem tudtam, hogy közöljem a hírt, miszerint Bella és Esme is szörnyű állapotban voltak, de meg kellett tudniuk.

- Nagyon rossz állapotban voltak – kezdtem, Edward és apa szeme hirtelen nagyon sötét lett, de én folytattam. – Anya egy sarokban kuporgott felhúzott térdekkel, nagyon le van gyengülve. Szemei koromfeketék voltak, nem adhatnak neki enni... – Be akartam fejezni ennyivel a látomásom beszámolóját. A rosszabbik hírt nem tudtam, hogy közöljem Edwarddal - azt, hogy Bella haldoklik -, de nem úsztam meg.

- És Bella? – kérdezte Edward. Felállt az ágyról és odasétált hozzám. Letérdelt elém, megfogta a kezeimet és könyörgő tekintettel nézett fel rám… mintha az mondta volna, hogy bármit is láttam, neki az tudnia kell.

- Bella – kezdtem – ő nem messze feküd anya mellett, nagyon gyenge. Testén kínzások nyomait láttam… és - hangon elcsuklott, nem bírtam kimondatni.

- És? Alice, mondd el, mi van vele... - mondta Edward kétségbeesett hangon. – Tudnom kell…

Muszáj volt megtudnia, mégiscsak az ő szerelme. Én is tudni akarnám, ha Jasperrel történne hasonló. Nem bírtam tovább Edward szemeibe nézni, elfordítottam a fejem. Jazz szemeivel kerültem szembe, biztatóan nézett rám, ez erőt adott visszafordultam bátyámhoz.

- Bella… alig hallottam a szívverését… Haldoklik, Edward, sajnálom. – De utolsó szavamat nem hallotta. Felállt és az ablakhoz sétált. Kint már alkonyodott.

- Ez volt a kedvenc napszaka – mondta halkan.

- Még mindig ez a kedvenc napszaka – állt fel apám és oda sétál fia mögé. Megfogta a vállát, és maga felé fordította. Ő készséggel megfordult és megölelték egymást.

- Meg kell találni, míg nem késő – motyogta Edward.

- Megtaláljuk, ne aggódj – mondta Emmett és felállt Rose-zal együtt. – Mi most rögtön el is indulunk – azzal el is tűntek szemünk elől.

Én és Jasper még maradtunk pár percig, de rá kellett jönnünk, hogy itt úgyse tehetünk semmit, hisz apa és fia egymást tudják legjobban vigasztalni. Azzal mi is elbúcsúztunk tőlük és elkezdtük a keresést. Carlisle azt mondta, mielőtt még elindultunk volna, hogy ők is elkezdik, csak megvárja, míg Edward összeszedni magát egy kicsit, mert nem lehet késlekedni, minden perc számít.

5. fejezet

5. Fejezet (Edward szemszöge)



Már egy hónapja kerestük őket, de eddig semmit se találtunk. Nagyon aggódtam, és rossz volt nézni Carlisle-t, ahogy szenvedett. Igen, mert rettentően nézett ki, még sose láttam ilyennek. Gyenge, megtört embernek láttam, a mindig nyugodtságot sugárzó arca most teli gondokkal nézett vissza rám. Csak járt- kelt a házba, ha pedig nem itthon volt, akkor az erdőket, falvakat, országokat járta velünk.

Én is nagyon féltettem őket, de erősnek kellett lennem, a családom miatt… miattunk. Mindenki nagyok megtört. Alice magát hibáztatta, hogy ne látta előre az elrablásukat. Jaspernek fájt, hogy nem segíthetett szerelmén. Rosalie is zaklatott és feldúlt volt, féltette Esme-t - hisz az anyának tekintette -, de még Bellát is – igaz nem vallotta volna be, de előttem nincsenek titkok, gondolatolvasó vagyok. Emmett is megtört és bánatos volt, viszont ő volt csak rajtam kívül, aki erősnek mutatta magát a többiek előtt, de belül ő is rosszul volt.

A nappaliban ültünk, nem rég tértünk vissza egy kutatásból, de semmit se találtunk. A fekete bőr fotelben ültem, a másik fotelben Carlisle foglalt helyet. Beesett szemek, szétálló haj. Kezében pedig Esme fotóját tartotta. Szemei a képen voltak és furcsa csillogás fészkelt beléjük, amit nem tudtam mire vélni. A kanapén Alice és Jasper helyezkedett el, egymás ölébe bújva. Rose és Emmett Alaszkában voltak nyomokat keresni, de nem találhattak semmint, ezt ők is tudták. „Csak addig is elfoglaljuk magunkat” – mondogatták.

- Folyatni kell a keresést – szólalt meg Carlisle, még mindig a képet bámulta. Le sem vette róla a szemét.

- Már bejártunk egész Amerikát – mondta fivérem. – Mégis hol keresünk őket?

- Bárhol, mert meg kell találni őket - felelt fájdalmas hanggal.

- Lehet, hogy már nem is… - Jasper nem tudta befejezni a mondatát, mert Carlisle gyors mozdulatokkal felpattant ülő helyéből, átvágott a szobán és Jasperre támadt. Szerencsére a fiú Alice-t még idejében kilökte öléből, hogy megvédje a támadó Carlisle elől. Gyorsan kellett cselekednem, megelőzve a nagyobb bajt. Még éppen idejében tudtam lefogni apámat, ahhoz, hogy elérje Jaspert. Bátyám is gyorsan reagált és segített lefogni Carlisle-t.

- Nyugodj meg! – Olyan erősen fogtunk, ahogy csak tudtuk. - Jasper nem úgy gondolta. – Fivéremre néztem apánk feje felett. – Igaz nem úgy értetted?

- Persze, hogy nem úgy… biztos még élnek – helyeselte.

Éreztünk, hogy engedett a kezeink között, így elengedtünk, ő pedig visszaült a fotelébe ahol eddig is ült. A képet továbbra is a kezében tartotta. Sose láttam még ilyennek - a fiára is rátámadt.

Pedig ha jobban belegondolok, igaza lehetett Jaspernek. Hiszen már egy hónap telt el, de nem találtunk semmit sem… de nem, ők élnek… nem szabad erre gondolnom… Ó Bella, hol vagy? Esme…

- Lehet, hogy már nem is Amerikában vannak – gondolta Alice először magában, aztán ki is mondta.

- Lehet benne valami – szólalt meg Jasper – Mi van ha direkt vitték el őket, hogy mi ne találjuk meg a lányokat?

Közben nyílt az ajtó és Rosalie és Emmett jöttek meg. Apánkra néztem és a szemében végre nem csak bánatot, de kíváncsiságot is láttam.

- Találtattok valamit? – kérdezte kíváncsi arccal.

- Nem – sütötte le szemét szomorúan idősebbik bátyám. Ahogy ezt a választ hallotta, Carlisle arca ismét felvette a régi ábrázatát.

- Lemaradtunk valamiről? – terelte el a szót Rose – pedig még nem is tudta, mire jutottunk.

- Igen – feleltem. – Alice szerint lehet, hogy már nem is Amerikában vannak.

- De akkor hol vannak? - kérdezte Emmett.

- Azt nem tudjuk – felelte Jasper. - De mi van, ha Európába vitték őket?

- Akkor megyünk oda – mondta Rose.

- Mégis hova?!… Csak borús éghajlatú helyre vihették őket – mondtam.

- Váltok jegyet Angliába… az elég esős. Aztán nyomás! – Csivitelte Alice azon a hangon, amin már rég nem hallottam.

- Valakinek itt is kéne maradni és folyatni a keresést – szólalt meg apa is.

- Carlisle, itt már mindenhol voltunk, mindent bejárunk, ahová csak vámpír mehet de nincsenek sehol – szólt rá Emmett azon a hangon, amin Carlisle szokott megszólalni.

- Talán igazad van - felelte apa és visszahelyezkedett a szokásos pózába anya képével együtt.

- Akkor ez megbeszéltük – mondta koboldszerű húgom. - Megrendelem a jegyeket. – Azzal kiviharzott a konyhába és hallottunk, ahogy a reptér számát tárcsázza. Úgy tíz perc múlva tért vissza, azzal, hogy a jegyek megvannak és másnap este hétkor, indul is a gépünk.

Mindenki levonult a saját szobájába csomagolni csak én és Carlisle maradtunk a nappaliba. Én a kanapén foglaltam, ő pedig a fotelben.

- Meg kell találnom őket… - motyogta maga elé.

- Megtaláljuk őket – próbáltam nyugtatni.

- Ha valami baja esett… én… nem is tudom… mi lesz velem – nézett a szemembe.

- Nem esett baja – mondtam. – Esme erős nő. – De Bella nem, ő olyan törékeny, olyan ártatlan és gyenge ember. – Tud magára vigyázni.

- Tudtad, hogy mióta átváltoztattam - kérdezte merengő szemekkel –, nem volt olyan éjszaka, amint nem vele töltöttem el. Tudom, hogy furán hangzik, de nem tudok nélküle "pihenni". Nekem ő olyan, mint egy megnyugvást jelentő sziget.

- Tudom, mire gondolsz, én is így vagyok… Bellával… - Még a nevét is fájt kimondanom. – Mikor vele voltam este, és őriztem az álmát, másnap sokkal jobb hangulatban voltam.

- De most elmegyünk megmenteni őket – mondta. – Bármi áron. – Többet egyikünk se szólt.

A beszélgetés után úgy vettem észre, hogy nyugodtabb és talán már nem is olyan szomorú. Éjszaka még mindenki elment vadászni a közeli erdőbe. Mindegyikünk a saját ínye szerint, így én külön váltam a többiektől, hogy hegyi oroszlánt találjak. Oroszlán és a bárány… Bella… mindenről ő jut eszembe. Meg kell találnom…

4. fejezet

4. Fejezet (Esme szemszöge)

1 hónappal később


Egy hónap telt el azóta, hogy elraboltak minket. Laurent előszeretettel tájékoztatott minket az idő múlásáról. Mióta eljöttünk otthonról, már legalább hétszer költöztünk új helyre. Tudtam, hogy már nem voltunk Amerikába, így megtalálási esélyeink is csökkentek, és az idő múlásával egyre jobban éreztem, hogy nem bírom tovább.

Hiányoztak a többiek, hiányoltam a családomat, a gyerekeimet: Emmettet, Rosalie-t, Edwardot, Jaspert, Alice-t. És hiányoltam Carlisle-t… Istenem, mennyire hiányzik! Őt ismerve biztos már „halálra” aggódta magát. De nem engedhetem a közelünkbe, ha megtalálnak minket, biztosan megölik őket. NEM! NEM! NEM! Nem veszíthettem el, nem!

Csak egy valamire szabad koncentrálnom: hogy kijussak innen és elvigyem Bellát is. Szegény lány!

Minden héten elvitték. Heti háromszor, és tudtam, hogy kínozták. Minden áldott alkalommal, mikor visszahozták, az egész teste csupa vér volt. Nem tudtam, mit használtak rajta, nem is érdekelt… undorító vadállatok!

Próbáltam segíteni neki. Lemostam a vért, kitisztítottam a sebeket, de nem tudtam, meddig bírom még. Már nagyon rég nem ittam. Nem is adtak.

Megint jöttek, hozták vissza Bellát. Ez a gondolat rántott vissza a valóságba. Hozták Bellát!… Jaj, Uram, add, hogy még éljen!

Hallottam, ahogy nyikorgott a ketrec ajtaja. Most éppen Írországban voltunk egy várbörtönben. Találó hely!

- Meghoztunk a vacsorát! – hallatszott a kiáltás. Az ajtó kinyílt. Bellát egyszerűen behajították, mint egy rongybabát. Még idejében elkaptam a fejét, így nem koppant a földön.

- Bella… Bella hallasz engem? – szólongattam. Valósággal úszott a vérben. – Bella, Bella. Kérlek, nézz rám, nézz rám! – kinyitotta a szemét és rám emelte a tekintetét.

- Esme - suttogta. Ha lettek volna könnyeim, most zokogtam volna. A lány siralmas látványt nyújtott. Beesett szemek, sápadt arc, csupa seb test.

- Igen, kicsim, itt vagyok, már nem kell félned, nem bántanak.

- Tudom… tudom. – a szeme ismét lecsukódott, alig volt már élet benne. – Esme, hol van Edward? – suttogta alig hallhatóan. – És Carlisle? Miért… nem… mentenek… meg téged?

Értetlen szemekkel meredtem rá. Szörnyen csábító illata betöltötte a cellát, keveredve a szörnyű bűz szagával. De erre nem szabad gondolnom.

- Úgy érted minket? – ismét felnézett.

- Esme… legyünk… őszinték… én nem… hiszem…

- Nem! – sikoltottam szinte már kétségbeesve. – Nem, Bella! Semmi baj nem lesz… túl KELL élned.

- Minek? Nem kellek… én… senkinek… jaj, Edward… - Láttam, hogy szörnyen fáj neki kimondani a nevét.

Csak egy könnycsepp gördült le az arcán. Csak egy! A többit már rég elsírta.

Szerettem volna valamit mondani, de ez az illat… és már egy hónapja nem ittam semmit… mi baj lehet belőle… NEM! NEM! Nem szabad!

Az ösztönök egyre jobban magával ragadtak. Megnyaltam a szám szélét. Villám gyorsan mozdultam a mozdulatlan nyak felé, de ekkor, két erős kar megragadott és hajított át a szobán. Észhez tértem a hangos, gúnyos nevetéstől.

- Csak nyugalom, cica, még nem nyírhatod ki – fröcsögött Laurent. A nő a cella másik végében fekvő lány mellett állt. Bella!

- Már így is csodálkoztam, hogy eddig kibírtad, de most sajnos még nem ehetsz belőle. – Harsány nevetés töltötte meg a zárkát. A két szadista vámpír sietősen távozott.

Én, amilyen gyorsan csak tudtam, átszáguldoztam a helyiségen. Letérdeltem. Bella mellé… még élt, hallottam a szívverését. Hál’ Istennek!

Majdnem megöltem… Uram Isten, majdnem megöltem! Ezt nem hiszem el! A tenyerembe temettem az arcomat, és könnyek nélkül zokogtam.

Mit tettem? Ha ezt Edward megtudja, örökre meggyűlöl. És Carlisle… Ó, drága Carlisle-om. Ő sohasem bocsátana meg, azt pedig meg élném túl. Ő az életem, őt nem bánthatom meg. A legszebb teremtény a világon, és én szeretem őt… Mindennél jobban szeretem. S bár nem érdemlem meg, ő is szeret engem. Nem, őt nem veszíthetem el, őt nem, egyszerűen nem hagyhatom. Uram segíts!

Még mindig zokogás közeli állapotban nyújtottam ki a kezem Bella felé, és amikor már éreztem, hogy képes vagyok rá, elkezdtem kitisztítani a sebeit.