4. fejezet

4. Fejezet (Esme szemszöge)

1 hónappal később


Egy hónap telt el azóta, hogy elraboltak minket. Laurent előszeretettel tájékoztatott minket az idő múlásáról. Mióta eljöttünk otthonról, már legalább hétszer költöztünk új helyre. Tudtam, hogy már nem voltunk Amerikába, így megtalálási esélyeink is csökkentek, és az idő múlásával egyre jobban éreztem, hogy nem bírom tovább.

Hiányoztak a többiek, hiányoltam a családomat, a gyerekeimet: Emmettet, Rosalie-t, Edwardot, Jaspert, Alice-t. És hiányoltam Carlisle-t… Istenem, mennyire hiányzik! Őt ismerve biztos már „halálra” aggódta magát. De nem engedhetem a közelünkbe, ha megtalálnak minket, biztosan megölik őket. NEM! NEM! NEM! Nem veszíthettem el, nem!

Csak egy valamire szabad koncentrálnom: hogy kijussak innen és elvigyem Bellát is. Szegény lány!

Minden héten elvitték. Heti háromszor, és tudtam, hogy kínozták. Minden áldott alkalommal, mikor visszahozták, az egész teste csupa vér volt. Nem tudtam, mit használtak rajta, nem is érdekelt… undorító vadállatok!

Próbáltam segíteni neki. Lemostam a vért, kitisztítottam a sebeket, de nem tudtam, meddig bírom még. Már nagyon rég nem ittam. Nem is adtak.

Megint jöttek, hozták vissza Bellát. Ez a gondolat rántott vissza a valóságba. Hozták Bellát!… Jaj, Uram, add, hogy még éljen!

Hallottam, ahogy nyikorgott a ketrec ajtaja. Most éppen Írországban voltunk egy várbörtönben. Találó hely!

- Meghoztunk a vacsorát! – hallatszott a kiáltás. Az ajtó kinyílt. Bellát egyszerűen behajították, mint egy rongybabát. Még idejében elkaptam a fejét, így nem koppant a földön.

- Bella… Bella hallasz engem? – szólongattam. Valósággal úszott a vérben. – Bella, Bella. Kérlek, nézz rám, nézz rám! – kinyitotta a szemét és rám emelte a tekintetét.

- Esme - suttogta. Ha lettek volna könnyeim, most zokogtam volna. A lány siralmas látványt nyújtott. Beesett szemek, sápadt arc, csupa seb test.

- Igen, kicsim, itt vagyok, már nem kell félned, nem bántanak.

- Tudom… tudom. – a szeme ismét lecsukódott, alig volt már élet benne. – Esme, hol van Edward? – suttogta alig hallhatóan. – És Carlisle? Miért… nem… mentenek… meg téged?

Értetlen szemekkel meredtem rá. Szörnyen csábító illata betöltötte a cellát, keveredve a szörnyű bűz szagával. De erre nem szabad gondolnom.

- Úgy érted minket? – ismét felnézett.

- Esme… legyünk… őszinték… én nem… hiszem…

- Nem! – sikoltottam szinte már kétségbeesve. – Nem, Bella! Semmi baj nem lesz… túl KELL élned.

- Minek? Nem kellek… én… senkinek… jaj, Edward… - Láttam, hogy szörnyen fáj neki kimondani a nevét.

Csak egy könnycsepp gördült le az arcán. Csak egy! A többit már rég elsírta.

Szerettem volna valamit mondani, de ez az illat… és már egy hónapja nem ittam semmit… mi baj lehet belőle… NEM! NEM! Nem szabad!

Az ösztönök egyre jobban magával ragadtak. Megnyaltam a szám szélét. Villám gyorsan mozdultam a mozdulatlan nyak felé, de ekkor, két erős kar megragadott és hajított át a szobán. Észhez tértem a hangos, gúnyos nevetéstől.

- Csak nyugalom, cica, még nem nyírhatod ki – fröcsögött Laurent. A nő a cella másik végében fekvő lány mellett állt. Bella!

- Már így is csodálkoztam, hogy eddig kibírtad, de most sajnos még nem ehetsz belőle. – Harsány nevetés töltötte meg a zárkát. A két szadista vámpír sietősen távozott.

Én, amilyen gyorsan csak tudtam, átszáguldoztam a helyiségen. Letérdeltem. Bella mellé… még élt, hallottam a szívverését. Hál’ Istennek!

Majdnem megöltem… Uram Isten, majdnem megöltem! Ezt nem hiszem el! A tenyerembe temettem az arcomat, és könnyek nélkül zokogtam.

Mit tettem? Ha ezt Edward megtudja, örökre meggyűlöl. És Carlisle… Ó, drága Carlisle-om. Ő sohasem bocsátana meg, azt pedig meg élném túl. Ő az életem, őt nem bánthatom meg. A legszebb teremtény a világon, és én szeretem őt… Mindennél jobban szeretem. S bár nem érdemlem meg, ő is szeret engem. Nem, őt nem veszíthetem el, őt nem, egyszerűen nem hagyhatom. Uram segíts!

Még mindig zokogás közeli állapotban nyújtottam ki a kezem Bella felé, és amikor már éreztem, hogy képes vagyok rá, elkezdtem kitisztítani a sebeit.