3. fejezet

3. Fejezet (Carlisle szemszöge)



Az új házunk dolgozószobájában ültem. Majdnem olyan volt, mint a forksi otthonuk, annyi különbséggel, hogy a könyveim a dobozokban és nem a polcokon foglaltak helyett. Nem is volt kedvem kipakolni őket – pedig Esme többször rám szólt miatta – de nem ment.
Ráadásul még itthon sincs. Nem tudtam, hogy hol lehet, és ez aggaszott. Merengésemből az ajtó kopogása ébresztett fel.

- Szabad – mondtam.

Kinyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta. Arcán fájdalmat, bánatot láttam – mint mostanában mindig. Szenvedett Bella hiányától, de be nem vallotta volna senkinek.

- Zavarhatlak? – kérdezte.

- Persze. Miben segíthetek? – Tudtam a választ: Bella

- Hallom tudod már.

- Nem volt nehéz kitalálni. – Fájdalmas grimaszt vágott válaszomra. – Hiányzik? Bánod, hogy eljöttünk Forks-ból?

- Rettentően hiányzik. – a következő kérdésemnél gondolkodóba esett.

Bár gondolatolvasó lehetnék néha - gondoltam.

– Őszintén? – Bólintottam. – Magam sem tudom. Úgy érzem néha, hogy vissza kéne menni, de az eszem tudja, hogy nem lehet. Bella… Bella hiányzik minden percben.

- Én is így vagyok anyátokkal – mosolyodtam el. - Most is hiányzik, pedig csak pár órája ment el.

- Mit tennél, ha esetleg… elveszítenéd? – kérdezte.

- Belehalnék, nem tudok létezni nélküle – feleltem.

Újból kopogtak az ajtón, de most nem várták meg a választ. Jasper fiam rontott be az ajtón, nagyon zaklatottnak látszott.

- Gyertek gyorsan… Alice-nek… Alice-nek látomása volt!

- Mit látott? - kérdezte Edward.

- Nem tudom, nem látok a fejébe –felelt Jasper. – Nagyon feldúlt és azt mondta, csak… csak akkor beszél róla, ha ti is ott vagytok – fejezte be mondanivalóját.

- Jól van, menjünk! – sürgettem őket.





(Edward szemszöge)

Bár Carlisle hangja nyugodtan csengett, gondolataiban mégis mintha izgatottságot hallottam volna.
Lassan indultunk a nappali felé, ám Jasper amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt mellőlünk.

- Mi lehet a baj? Miért kell ennyire sietnünk? – kérdeztem.

- Fogalmam sincs – Beléptünk a tágas szobába apámmal. – De rossz előérzettem támadt.


A szoba világos volt, és hangulatos, a falon Esme által készített képek lógtak. A nappali közepén dohányzóasztal két-két oldalán fotel és egy kanapé helyezkedett el.
Amint beléptünk, lemeredtem. Alice az ablak alatt kuporgott, úgy nézett ki, mintha járkálás közben összeesett volna. Jasper előtte térdelt, nyugtatni próbálta.
Carlisle odarohant volna hozzá, de Alice gyorsabb volt. Villámgyorsan a szoba egyik végéből a másokba rohant és apja nyakába vettette magát, miközben könnyek nélkül zokogott. Jasper és apám zavartan néztek hol Alice-re, hol rám, én még mindig ugyanott álltam, már-már közel a könnyözönhöz - mivel már tudtam miről van szó.

- Alice, kérlek, nyugodj meg, gyere, üljünk le – invitálta Carlisle húgomat a kanapé felé. – Semmi baj, meséld el mit láttál – kérte.

Alice láthatóan nem tudott megszólalni, rám emelte könyörgő tekinteté, s gondolatban csak ennyit suttogott: Kérlek!

- Alice látta, – mindannyian felém fordultak – amint Laurent elrabolja Bellát… - hangon itt elcsuklott, s ha Jasper nem jött volna oda, hogy segítsen, biztos összeestem volna.

- Nyugalom Edward, ne pánikoljunk feleslegesen. Bella életben lehet… igen, biztos nincs semmi baja… - Apámra néztem, és ő folytatta. – Hogyan fogta el Laurent Bellát?

- Nem tudom… azt… azt nem tudom, csak, hogy elvitte és…

- Victoria nem bántja, biztos vagyok benne – vágott közbe Jasper. – látni akarja, ahogy szenvedsz, és addig, amíg te nem vagy a közelében, egy ujjal sem nyúl hozzá.

- Szóval ő a csali! – felálltam Carlisle mellől, nem bírtam tovább ülni, mindenem fájt, de nem ment az ülés.

Tudtam, mi okozza ezt a kínt: a hiánya. Bella hiánya, és csak tetézi, hogy tudtam, veszélyben van.

- Jaspernek igaza van – szólalt meg fátyolos hangján Alice. – Victoria addig nem bántja, amíg…

De nem bírta folyatni, a zokogás ismét előtört belőle.
Ekkor nyílt az ajtó, amin Emmett és Rose sétált be. Rögtön megérezték, hogy valami nem stimmel.

- Mi történt? – kérdezte Emmett.

- Bellát elrabolták – válaszolta Carlisle. – Rose, Alice, ti itthon maradtok. Edward, Jasper, Emmett és én Bella keresésére indulunk.

- Rendben, csak előbb hadd vigyem fel a szobánkba – nyúlt Jasper a szerelméért, és ölbe kapta.

Már mindenki indul, volna, mikor meghallottam Rosalie gondolatai: Várjunk csak, hol van Esme?

Megfordultam, egyenesen Rosalie szemébe néztem.

- Ezzel nincs vége! – a levegő mintha megfagyott volna, pánikfélelem lett úrrá a szobán.

- Alice látomása… nem csak ennyi volt… - A húgom mintha kővé dermedt volna testvérem karjaiba, fejét belefúrta Jasper mellkasába. – Bella nem volt egyedül. – Most már csak apámat figyeltem, aki hirtelen mintha mindent megértett volna.

Szemei kikerekedtek, egyszerre láttam rajta, ahogy a félelem, pánik, düh eluralkodik rajta.

- Nem! Ez nem… nem lehet, mondd, hogy nem volt vele – dadogta. – Edward, mondd!

Egy kósza gondolat suhant át az agyamon. Ha most elfutnék, egy percen belül olyan távolságra kerülnék, ahol nem kell látnom, ahogy apám perceken belül összeomlik.
Tudtam, hogy erősnek kell lennem, bár én is közel álltam, hogy elveszítsem a fejem. Ám a szerepek felcserélődtek, muszáj kimondanom, muszáj.

- Carlisle, Esme elment hozzá, hogy megnézze, nincs-e baja, és akkor támadták meg őket. – Egy pillanatra sem veszíthettem el a szemkontaktust. – a látomásban Bellának nem esett baja, de éreztem, hogy Esme… – Nem kellet tovább beszélnem róla. Carlisle villámgyorsan vágott át a szobán, majd megragadta a galléromat. – Mozdulatlan volt – suttogtam, de olyan halkan, hogy ahhoz már a vámpírhallás is majdnem, hogy kevés volt.

Éreztem, hogy a szorítás meglazult és azt, hogy az a férfi, akit annyira tiszteletem, erőtlenül csuklott össze előttem. Arcát a tenyerébe temette, és torka szakadtból felüvöltött.

2. fejezet

2. Fejezet (Bella szemszöge)


Az „árnyék” egyre csak közeledett. Nem tudtam, hogy mit is tegyek. Nyugodt maradjak vagy elfussak? Esme velem van, mi lesz, ha őt is bántja?
Az „árny” előlépett a sötétből. - Te jó ég! – kiáltottam fel magamban. – Ha ő itt van, a nő sem lehet messze. Értem jött, hogy elvigyen neki, Victoriának – megígérte, hogy megbosszul, és most…
Elmélkedésemből Laurent vad morgása ébresztett fel. Támadó állasba helyezkedett. Esme már azóta úgy állt ott, mióta meglátta őt. Oh Istenem, őt is bántani fogják! - Rémülten kapkodtam a tekintetemet hol Esme, hol Laurent között.

- Üdv néktek – szólalt meg Laurent. – szervusz Bella! – nekem külön köszönt, szavai az irántam érzett gyűlöletről tanúskodtak – hisz miattam halt meg James.

- Menj el! – szólt rá Esme idegesen. – Nincs itt keresni valód.

- Oh, de van, még pedig az, hogy elvigyem ezt a cafkát – rám mutatott – Victoriának. Nagyon mérges rád, cicus. – Ez csak nekem szánta…

- Nem engedem –förmedt rá fenyegetően Esme. – Akkor előbb velem kell elbánnod.


- Nekem úgy is jó – nevette el magát a férfi. – Nem is öllek meg, drága Esme, te is eljössz velünk. Mindkét Cullen egyszerre fizet meg James halála miatt. – Utolsó szavait alig érettem.

Sikítás tört fel a torkomból, amint mögém került. Megragadta a derekam, magához szorított. Olyan gyors volt, hogy Esme észre se vette. Csak a kiáltásomra lett figyelmes, de Laurent fogott egy tuskót és leütötte védelmezőm, ő pedig ájultan esett össze. Laurent őt is megragadta és velem együtt elindult a fák rengetege közé.

- Mit akarsz tőlünk? – kérdeztem.

Nevetett. - Én semmit, de Victoria… igaz Esme-től semmit…


Akkor őt engedd el! – szólaltam meg. Mi lesz most velünk? Meg fognak ölni, de nem is a haláltól félek, hanem Esme… erről nem tehet csak rossz helyen volt rossz időben, csak engem akart látni minek is jött utánam nem kellett volna. Nem őt nem bánthatják azt nem szabad, neki ki kell szabadulnia innen. Én pedig ebben segíteni is fogok. De én, ha meg halok legalább nem, szenvedek többet Edward miatt, nem élem újra és újra át azt hogy, elhagy, azt, hogy csak úgy ott hagy az erdőben… Nem fogok többet szenvedni. Gondolataiból Laurent válasza emelt ki.

- Nem, mert, mint már mondtam, így egyszerre két Cullenen állhatunk bosszút.

- De Carlisle-nak nincs köze James halálához!

- Óó, de van, ő is ott volt, nem? – pár pillanatig mintha gondolkodna, hogy elmondja-e, ami eszébe jutott. – Tudod, James egyik elve a „szemet szemért” volt, és Victoria is átvette ezt. Vagy mondhatjuk másképp...

- Társat társért – fejeztem be.

- Látom érted, de most már hallgass!


Esmére néztem, aki még mindig eszméleten volt. Aggódtam érte, hisz ha ő meghal az mekkora tragédia a családjának? Carlisle-nak mindenben társa, Edward és testvérei számára ő jelenti az anyát. Ha ő nem lenne, a Cullen család egyszerűen szétesne.
Viszont ha én halnék meg, az senkit se érintene. Igen, tudom, Charlie-t, Renée-t meg Philt talán igen, de ők is túl tennék magukat - előbb vagy utóbb - a halálomon.

Egyre jobban elnyomott az álom, míg teljes öntudatlanságba nem merültem.
Amikor felébredtem, egy sötét szobában találtam magam. A kezeim és a lábam össze volt kötve.
Az egyetlen fényforrás a beszűrődő fényből ítélve egy keskeny lyuk volt. A sarokban megpillantottam Esmét, aki még mindig nem tért magához. Odakúsztam hozzá, kicsit megpaskolva az arcát.

- Esme…Esme! – szólongattam. Lassan kinyitotta a szemét, és elképedve meredt rám homályos tekintettén keresztül.

- Bella?… Bella, mi történt? – nézett körbe.

- Mire emlékszel?

- Csak arra, hogy elindultam otthonról, aztán…

- Laurent… - suttogtam.

- Uram Isten! Bella, jól vagy? Meg is ölhettek volna, nem esett bajod?

- Nem, dehogyis, ne aggódj – próbáltam megnyugtatni.

- Mióta lehetünk itt?

- Nem tudom, talán… talán néhány órája vagy talán egy napja – fogalmam sem volt róla.

Csak egy valaki járt a fejemben: Victoria. Most ki ment meg, Bella? –kérdeztem magamtól. Most nincs itt Carlisle, nincs Alice, nincs Jasper, nincs… Edward. A névre összeszorult a szívem. Azt tudtam, hogy Esmét meg kell védenem, nem eshet baja. Főleg nem miattam.

1. Fejezet

1. fejezet (Bella szemszög)

Edward egy fának dőlt, és rám nézett, a kifejezése olvashatatlan volt.
- Rendben, beszéljünk – mondtam, bár bátrabbnak hangzott, mint ahogy éreztem.
Vett egy nagy levegőt.
- Bella, elmegyünk.
Én is vettem egy nagy levegőt. Ez egy elfogadható választás volt. Azt hittem, fel vagyok készülve. De még mindig voltak kérdéseim.
- Miért most? Egy másik évben…
- Bella, itt az idő. Végül is mennyi ideig tudunk Forksban maradni? Carlise alig tűnik harmincnak, és most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk.

Ez az emlék fájt, nagyon fájt. Ez volt életem legfájdalmasabb pillanata. Elment. Itthagyott. Nem szerettem emlékezni. Túl fájdalmas. De nem tudtom elfelejteni, mert minden gondolatomban ő van.


Úgy döntöttem, hogy ma sétálok egyet. Kisétáltam a házunkból – amiben apámmal, Charlie-val laktam – beugrottam a furgonomba és tövig nyomtam a gáz – persze csak addig, míg a vén tragacs engedte.

Mikor odaértem az erdei ösvény közelében parkoltam le. Kiszálltam a kocsiból és elindultam a kitaposott ösvényen – amit már nagyon jól ismertem sokat jártam itt Edwarddal.

Most pedig idetartok, azt hogy miért nem tudom. De van egy olyan érzésem, hogy valami történi fog, ami megváltoztatja az életem, de örökre. Már csak pár lépés és kiérek a rengeteg közül, a tisztáson leszek.

A fény átvilágít a fék ágain, és ezüstös csillogást kölcsönöz az esőcseppes, harmatos fűnek. Gyönyörű hely, az emlékeim ismét előtörnek, észre sem vettem a könnyeim már patakokban folytak végig az arcomon.

Fogalmam sincs mióta álltam egy helyben, de nem is érdekelt. Csak az, hogy Edwarddal itt voltam a legboldogabb és akkor még nem voltam magányos, de most az vagyok. Nincs senkim – kivéve Charlie, de ezt most ő sem tudta megoldani, pedig próbálta. Miért van ez? Nem tudok túl lépni rajta, egyszerűen nem megy. Gyenge vagyok.


- Bella - hallottam, ahogy valaki egy ismerős hang a nevemet mondja a hátam mögött, de nem mertem megfordulni. - Bella- megint szólt a hang - Fordulj meg!
Nem tudtam, mit tegyek, de a hang olyan megnyugtató és bársonyos volt, hogy nem bírtam tovább, muszáj volt megfordulnom. Megtettem, de aki a szemem elött állt az nem lehet is. Hiszen ő elment. De akkor mit kereshet itt?

- Esme! - mondtam ki a nevét.- Te hogy kerülsz ide? - tettem fel a kérdésem.

- Nagyon aggódtam érted. Nem tudtam magam tovább azzal nyugtatni, hogy minden rendben
van veled. Úgyhogy eljöttem. - mondta, mondani akartam valamit de megelőzött.


Emberi tempóval indult meg felém, magához ölelt – olyan érzésem volt, mint amikor anya öleli át rég nem látott lányát. Aztán elengedett, együtt sétáltunk oda egy kidőlt fatörzshöz és leültünk egy más mellé.

- Oh, Emse annyira hiányoztál.
- Hidd el te is, hiányzol nekünk.
- Nekünk alatt kiket értesz?
- Mindenkinek- mondta de nem nézett rám. Az erdőt fürkészte.
- A többiek tudják hogy itt vagy? - kérdeztem.
- Nem.- mosolygott.- Gondoltam Alice úgyis meglátja, hogy eljöttem, ezért nem is aggódom. - rám nézett - De értem nagyon aggódom Bella. Nem lett volna szabad úgy… akarom mondani… szóval
- Ne Esme, ne mentegetőzz, te semmiről sem tehetsz.


Nem tudom, hogy melyikünk lepődött meg jobban, én nyugtatgatom őt. Biztatóan próbáltam magamra erőltetni egy mosoly.


- Hidd el, hogy nem haragszom én senkire, csak…
- Csak pokolian fáj! - suttogta. Éreztem, hogy könnyeim megint potyogni kezdenek. - Edward ugyanígy érez. Fáj, hogy ilyennek látom. Hetek óta csak bolyog a házban, és nem lehet beszélni vele.
- Akkor miért, miért teszi ezt velem… én - elcsuklott a hangom.

Esme hirtelen felpattant és erőteljes morgás tört fel belőle, az erdő felé bámult. Felálltam, arra fordítottam a fejemet, amerre ő, majd hirtelen megdermedtem egy „árnyék” közelített felénk a sötétből.

Minden megváltozik

Bevezetés:



A történet az első két könyvet veszi alapul. Onnan folytatódik, amikor Edward elhagyja Bellát. Bella szomorkodik, sír és magát hibáztatja. A rétre megy, ahol két meglepetés is éri egy jó és egy rossz…