1. Fejezet

1. fejezet (Bella szemszög)

Edward egy fának dőlt, és rám nézett, a kifejezése olvashatatlan volt.
- Rendben, beszéljünk – mondtam, bár bátrabbnak hangzott, mint ahogy éreztem.
Vett egy nagy levegőt.
- Bella, elmegyünk.
Én is vettem egy nagy levegőt. Ez egy elfogadható választás volt. Azt hittem, fel vagyok készülve. De még mindig voltak kérdéseim.
- Miért most? Egy másik évben…
- Bella, itt az idő. Végül is mennyi ideig tudunk Forksban maradni? Carlise alig tűnik harmincnak, és most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk.

Ez az emlék fájt, nagyon fájt. Ez volt életem legfájdalmasabb pillanata. Elment. Itthagyott. Nem szerettem emlékezni. Túl fájdalmas. De nem tudtom elfelejteni, mert minden gondolatomban ő van.


Úgy döntöttem, hogy ma sétálok egyet. Kisétáltam a házunkból – amiben apámmal, Charlie-val laktam – beugrottam a furgonomba és tövig nyomtam a gáz – persze csak addig, míg a vén tragacs engedte.

Mikor odaértem az erdei ösvény közelében parkoltam le. Kiszálltam a kocsiból és elindultam a kitaposott ösvényen – amit már nagyon jól ismertem sokat jártam itt Edwarddal.

Most pedig idetartok, azt hogy miért nem tudom. De van egy olyan érzésem, hogy valami történi fog, ami megváltoztatja az életem, de örökre. Már csak pár lépés és kiérek a rengeteg közül, a tisztáson leszek.

A fény átvilágít a fék ágain, és ezüstös csillogást kölcsönöz az esőcseppes, harmatos fűnek. Gyönyörű hely, az emlékeim ismét előtörnek, észre sem vettem a könnyeim már patakokban folytak végig az arcomon.

Fogalmam sincs mióta álltam egy helyben, de nem is érdekelt. Csak az, hogy Edwarddal itt voltam a legboldogabb és akkor még nem voltam magányos, de most az vagyok. Nincs senkim – kivéve Charlie, de ezt most ő sem tudta megoldani, pedig próbálta. Miért van ez? Nem tudok túl lépni rajta, egyszerűen nem megy. Gyenge vagyok.


- Bella - hallottam, ahogy valaki egy ismerős hang a nevemet mondja a hátam mögött, de nem mertem megfordulni. - Bella- megint szólt a hang - Fordulj meg!
Nem tudtam, mit tegyek, de a hang olyan megnyugtató és bársonyos volt, hogy nem bírtam tovább, muszáj volt megfordulnom. Megtettem, de aki a szemem elött állt az nem lehet is. Hiszen ő elment. De akkor mit kereshet itt?

- Esme! - mondtam ki a nevét.- Te hogy kerülsz ide? - tettem fel a kérdésem.

- Nagyon aggódtam érted. Nem tudtam magam tovább azzal nyugtatni, hogy minden rendben
van veled. Úgyhogy eljöttem. - mondta, mondani akartam valamit de megelőzött.


Emberi tempóval indult meg felém, magához ölelt – olyan érzésem volt, mint amikor anya öleli át rég nem látott lányát. Aztán elengedett, együtt sétáltunk oda egy kidőlt fatörzshöz és leültünk egy más mellé.

- Oh, Emse annyira hiányoztál.
- Hidd el te is, hiányzol nekünk.
- Nekünk alatt kiket értesz?
- Mindenkinek- mondta de nem nézett rám. Az erdőt fürkészte.
- A többiek tudják hogy itt vagy? - kérdeztem.
- Nem.- mosolygott.- Gondoltam Alice úgyis meglátja, hogy eljöttem, ezért nem is aggódom. - rám nézett - De értem nagyon aggódom Bella. Nem lett volna szabad úgy… akarom mondani… szóval
- Ne Esme, ne mentegetőzz, te semmiről sem tehetsz.


Nem tudom, hogy melyikünk lepődött meg jobban, én nyugtatgatom őt. Biztatóan próbáltam magamra erőltetni egy mosoly.


- Hidd el, hogy nem haragszom én senkire, csak…
- Csak pokolian fáj! - suttogta. Éreztem, hogy könnyeim megint potyogni kezdenek. - Edward ugyanígy érez. Fáj, hogy ilyennek látom. Hetek óta csak bolyog a házban, és nem lehet beszélni vele.
- Akkor miért, miért teszi ezt velem… én - elcsuklott a hangom.

Esme hirtelen felpattant és erőteljes morgás tört fel belőle, az erdő felé bámult. Felálltam, arra fordítottam a fejemet, amerre ő, majd hirtelen megdermedtem egy „árnyék” közelített felénk a sötétből.