16. Fejezet

Moonshiny



16. Fejezet – Emlékek és megbocsátás



(Bella szemszöge)



Rettentően szomorú voltam és nem tudtam elképzelni, hogyan is hazudhattak nekem ekkorát. Lehet, hogy nem mindjárt fogadtam volna el a hírt, hogy van a testéremnek egy lánya. De idővel megbékéltem volna vele és még segítettem is, volna. Még azt a furcsa tényt is elfogadtam volna, hogy szerelmem, Edward az apja a kislánynak. De így, hogy becsaptak, nem tudom mit is lesz ezek után.

Tessék, itt ülök az ágyamon, és egy képet bámulok, ami Beccával vagyunk. Tényleg nagyon haragszom rá, de közben még is szeretem. Nem tudom, nem szeretni. Ez a helyzet Edwarddal is, ha csak eszembe jut, szívem ezerszer gyorsabban kezd elverni, úgy, hogy majdnem kiszakad a mellkasomból. Nem bírtam tovább és kipotyogtak első könnyeim, amiket vagy száz másik követ.

Ekkor éreztem meg az ágyam, hogy az a végénél lesüppedt. Felnéztem és ott ült a végén ő. Bánatos képpel nézett rám és nekem majd megszakadt a szívem, de akkor sem ugrottam a nyakába. Meglepődtem, hogy itt van, de ez az érzés pillanatok alatt átment dühbe, hogy, hogy mert idejönni azok után.

- Még is hogy kerülsz te ide, de ez nem is számít - ordítottam már rá. - Most azonnal takarodja a szobámból!

- Bella – mondta nyugodt hangon, de én kihallottam belőle a fájdalmat is. – Ezt meg kell, beszélünk…

- Ezen nincs mit, megbeszélni van egy lányod a nővéremtől – vágtam a szavába. – akiről azt hazudtátok, hogy a húgod.

- Igen, tudom, nagy hiba volt – ismerte be a bűnét. – De hidd el egyikünk se akarta bántani téged. Mi akartunk el mondani, a megfelelő időben, de…

- De rájöttem – fejeztem be a mondatát. Így még hittem is neki, az elmondottak megnyugtattak, hogy legalább el akarták mondani. de mi van, ha csak azért mondja ezeket, hogy megbocsássak neki, és minden olyan legyen, mint ezelőtt és tovább folytassák a hazugságokat, mert még ki tudja hány titok, van még, ami nincs leleplezve és, amit még nem tudok.

- Igen rájöttél – mondta halkan. – Nem akartunk, hogy így tud meg.

- És miért nem mondtátok el a legelején? – ez volt az egyetlen olyan kérdés, amire az óta szerettem volna tudni a választ, mióta tudom, kik is Lea szülei.

- Féltünk – adta meg az egyszerű választ.

- Tőlem?

- Nem a reakciódtól – válaszolt. – Becca rettegett, attól mit is fogsz szólni, ha elmondjuk, hogy van egy lánya. El akarta mondani, de akkor meg, megtörtént a baleset. Utána meg minden olyan gyorsan történt.

Becca, mint aki retteg, ez olyan abszurdul hangzott, de jobban belegondolva, én se tettem volna másként. Hiszen én csak megjöttem Floridából, és alig tudtam valami róla, csak pár apróságot. Nem fogadhatott úgy a reptéren, hogy van egy lánya, mikor csak most kapta vissza a húgát. Megértettem őt, de még is mérges voltam rá és magamra is. Hogy magamra miért is azt nem tudom elmondani, csak, hogy az, voltam és kész.

- Meg kellett volna mondani – suttogtam. – Vagy legalább is azt hiszem. Nem tudom, hogy hogyan is reagáltam volna. Dühös lettem volna az, biztos, de idővel megnyugodtam volna és elfogadom. De ezt már sose tudjuk meg.

Ezek után néma csend ült a szobára, se nekem, se Edwardnak nem volt mondani valója a másikhoz. Vagyis nekem nem volt, gondolkodnom kellett a hallottakon. Olyan őszintének tűnt, ahogy az imént elmondatta a dolgokat, és hogy nem akartak hazudni. Még is voltak bennem fenntartások, ami valljuk be jogos is. Sose tudtam megbocsátani egykönnyen, ha becsapnak. Most mégis úgy éreztem, hogy már most megtörtént. A bocsánatomat elnyerték, de a bizalmamat elveszítették mindketten, idő úgy biztos, hogy visszaszerezhetik, de az, nem mostanában lesz.

Felnéztem Edward arcára, kerestem vele a szemkontaktust, de nem megtaláltam, feje le volt hajtva. Így álla alányúltam és követeltem, hogy nézem a szemembe. Szemében hatalmas szomorúság, bánat és igen bűntudat volt, legfőképp bűntudat. Elhittem neki, hogy nem akart rosszat, még is sikerült neki fájdalmat okozni.

- Ne haragudj – mondta és tudtam, hogy tényleg őszintén mondja. – Tudom, hogy nagy hiba volt részemről, de már csinálhatom vissza, pedig legszívesebben azt tenném.

- Nem haragszom már – mondtam és végig simítottam tökéletes arcát. – Csak még nem tudok bízni bennetek. Úgy-e ezt megérted?

- Meg – mondta és végre egy kis mosoly is megjelent az arcán. – És hidd el mindent meg fogok tenni, hogy visszaszerezem.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani – nevettem el magam.

- Bella – szólított meg és én kíváncsi tekintettel figyeltem őt. – Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillatat, hogy kérjek valamit, de még is, muszáj megtennem.

- Mondd nyugodtam – biztattam. – Hallgatlak.

- Azt szeretném kérni – kezdett bele. – Hogy senkinek se mondd el, hogy Beccának és nekem van egy lányunk. Senki nem tud róla, csak mi és persze a szülők.

Megértettem a kérését. Felfogtam, hogy ez eddig titok volt és, hogy én most ezt a titok leleplezhettem. De, hogy senki nem tudja rajtunk kívül az valahogy még is olyan furcsa. De mégse mondom el, hadd maradjon titkok a titkok. Igaz, hogy nem szeretek hazudni senkinek, de be kellett látnom, hogy ez olyan dolog, amiben nem én döntök, ha nem ők és senki más. Ha végül, majd úgy döntenek, hogy elmondják mindenkinek, melléjük állok és támogatom őket. Ennyit megtehetem Beccáért és szerelmemért is.

- Jó, nem beszélek erről senkinek – adtam be a derekam. – De még lenne egy kérdésem, ha itt tartunk. Jó jól gondolom Charlie, a szüleid és a testvéreid tudják az igazat? – bólintott, így én folytattam. – De az igazi kérdés miért él Lea veletek úgy, mint testvér és ő tudja az igazat?

- Egyszerűbb lesz elmondani a teljes történetet – mondta. – Úgy könnyebb lesz, nem gondolod? – bólintottam. Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy hogyan jöttek össze és miért is szakítottak, és most végre megtudhatom. Furcsa, hogy ezt nem Beccától hallom, mert valahogy ez az ő dolga lett volna legalább is szerintem, de ha már így alakultak a dolgok és a helyzet ezt hozta, ezt kell elfogadnom. – Három évvel ezelőtt költözünk ide a családommal. Nem voltak furcsák a dolgok, hogy új suli és új emberek, eddig is rengetegszer költöztünk. Viszont arra nem számítottam, hogy ha ide jövünk az egész életem fenekestől, felfordul. Már akkor felfigyeltem Beccára mikor először láttam, az egész lénye ragyogó, ha lehet így fogalmaznom. Voltak közös óráink, beszélgettünk és már azt vettem észre, hogy szeretem és, hogy járunk. De minden szépnek vége szakad, azt mondják. Már két éve voltunk együtt, mikor bejelentette, hogy terhes és nem veteti el a babát. Én pedig megijedtem attól, hogy apa leszek és elhagytam őt. Mire észbe kaptam, hogy mit is tettem, és volt már merszem is elé állni bocsánatot kéri, akkor pedig ő hajtott el.

- De, hogy, hogy akkor Leát te neveled? – kíváncsiskodtam tovább. Ha már belekezdett ne hagyja abba pont most.

- Apátok kiborult, azon, hogy a lánya terhes – folytatta Edwrad a történetet. – És beszélt Carlisle-vel, hogy mit is tegyenek most, hogy nagypapát csináltunk belőlünk – próbált mosolyogni, de én tudtam, hogy csak nekem szánja a mosolyt és belül fáj neki emlékezni. – így leültettek minket és Carlisle felvetette, hogy majd mi neveljük a babát, persze Becca először kiborult, de Rose segített neki rájönni, hogy ez így lesz a legjobb. Ő is visszakapja az életét és mi is.

- A kérdésemre nem válaszoltál – mondtam neki. – Lea tudja, hogy ti vagyok a szülei?

- Igen – felelte. – Mindig úgy neveltünk, hogy tudja ki az anyja és ki az apja. Persze mások előtt, ha anyám elviszi valahová, akkor tudja, hogy ő csak testvér nekem.

- Nagyon okos kislány, ha ez így meg tudja érteni – csúszott ki a számon.

- Igen az – bólintott Edward és mosolygott, de ez szívből jött és nem csak nekem szánta.

Megint csak csend telepedett a szobámra. Közben pedig próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat. Az egészben az volt a legfurcsább, ahogy Charlie kezelte a helyzetet. Valahogy mindig is úgy képzeltem, hogy ő nem tud semmin sem fenn akadni, egészen addig, míg meg nem érkeztem Forks-ban.

Emlékeimben mindig úgy élt, mint akinek még egy hangos szava sincs, és magában mérgelődik, de az a külvilágnak nem szól és, akik ki vannak azok ezt észre se veszik. Benne a tulajdonságában ráütöttem és is csak csendben szenvedő típus vagyok. Ezzel ellentétben Reneé és Becca, ők olyanok ilyenkor, mint a hurrikán képesek maguk körül mindent és mindenkit felégetni, vagy épp elsöpörni.

Felfoghatatlan, hogy valaki mennyire hasonlít a másikra, úgy, mint mi Beccával, még is, hogy különböznek belsőleg. De mégis kijönnek egymással és szeretik a másikat mindennél jobban. Emlékszem volt olyan, hogy mennyire különbözött a véleményünk kis korunkban egy játékon, minden ketten mást akartunk játszani, de együtt, végén kiegyeztünk és mindketten játszottunk csak az egyik játékot később vettük elő.

- Min gondolkozol? – hallottam meg az oly szeretett hangot. – Olyan csendben vagy?

- Csak Beccán és ezen az egészen – mondtam. – Tudod, annyira különbözünk egymástól. Mondhatom úgy is tűz és víz a lényünk maga. De még is szeretem, és nem tudok rá haragudni, úgy ahogy rád se.

- Na ez jó hír – nevetett.

- Beszélnem kell a nővéremmel – mondtam határozottan.

- Most?

- Igen –mondtam és már pattantam is fel az ágyról. De Edward csak értetlenül nézett rám. – Igen tudom, hogy késő van, de ez nem várhat holnapig, most kell vele beszélnem.

- Rendben – állt már ő is fel és óvatosan követett le a földszintre. Nagyon lassan mentünk, nem akartam, hogy Charlie észre vegyen minket. De nem volt szerencsém, a nappaliból fény szűrődött ki, vagyis még nézni a tv-ét, és akkor ebből észre vesz és kérdezősködik, hogy hova is megyek ilyen későn. De jobban attól féltem, hogyha meglátja Edwardot, akkor még szívrohamot is kap. Az ajtóból kukucskáltam be a nappaliba, ahol a tv-ben valami teleshop ment. A kanapén pedig Charlie hevert csukott szemmel, vagyis elaludt. Sóhajtottam egyet és intettem Edwardnak, hogy tiszta a terep és, hogy mehetünk. Innen már könnyen kijutottunk a kocsimhoz. – Na, ez könnyen ment – jegyezte meg Edward.

- Igen könnyen ment eddig – mondtam helyeselve. Körbe néztem és szerencsére a kocsim nem volt a garázsban, kint volt. De sehol sem láttam Edward kocsiját. – Hol a kocsid? Vagy gyalog jöttél? – nevettem el magam.

- Nem, Alice hozott el – mondta lesütött szemekkel, amiknek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. – Így nem engedett vezetni.

- Akkor az én kocsimmal megyünk – és már indultam is meg felé, mikor Edward elkapta a karom.

- Én vezetek – jelentette ki és kivette a kezemből a kulcsot.

Már pattant is be a kocsiba és én kelletlenül követtem őt. Én akartam vezetni, és ha jobban belegondolok talán egy kicsit szénnyeltem is a kocsim, hiszen ez az övéhez képest ez csak egy rozoga tragacs. De ahogy észre vettem őt ez nem zavarta, csak az kell neki, hogy ő irányíthassa a kocsit, azt hiszem ez az ő gyenge pontja. Végül azért én is beültem az anyósülésre, és ő azonnal indította a motort, ami hatalmas zajjal életet, jelet mutatott magáról és elindult. Edward kihajtott az útra.

- Mindjárt ott leszünk – jelentette be, úgy fél óra múlva, majd rám nézett. – Izgulsz?

- Kicsit – vallottam be és a kezeimet tördeltem közben. Nagyon féltem, hogy mi is lesz most, úgy éreztem magam, mint egy kislány, akinek most született húga és azt csak most látja először. – Tudod olyan furcsán, érzem magam.

- Hidd el, nem lesz baj – mondta, miközben behajtott parkolóba. – Csak attól kell tartanod, hogy mérges lesz, ha felébreszted – próbált viccelődni Edward, és ha most más helyzetbe lettünk volna, még nevettem is volna, de így csak egy fintorra futotta.

Kiszálltunk a kocsiból és indultunk egymás mellett az úton. Olyan déjà vu érzésem volt, olyan ironikus volt ez az egész, nem rég pont így mentünk, de akkor még haragudtam rá. Beléptünk a fotocellás ajtón, szerencsére senki se állított meg minket és senki se kérdezősködött, hogy mit is keresünk itt.

Pillanatok alatt Becca kórterme előtt voltunk. Csak álltam előtte, de kezemet nem tettem a kilincsre, úgy éreztem, bátorságot kell hozzá gyűjtenem. De szerencsére ezt Edward is megértette és nem tett vagy mondott semmit, inkább kivárta, míg én kész leszek bemenni hozzá.

A szobából semmilyen hang nem hallatszott ki, biztos már alszik. De akkor is be kell hozzá mennem, nem várhatok reggelig. Ahhoz ez túl fontos. Erőt gyűjtöttem és mikor már azt hittem elég van hozzá, benyitottam.

Nagy meglepetésemre az ágyon nem találtam senkit, el is fogott egy pillatatra a pánik. Majd megláttam nővéremet a fotelben Jake ölében. Feje a fiú vállán volt, de nem aludt. Jake a haját simogatta, de közben észre is vett minket. Nem mondott semmit csak intett nekünk, hogy jöjjünk beljebb. Először elgondolkodtam, hogy egyáltalán meg akarom én most zavarni ezt a harmóniát, amit közük van, teljesen kiegészítették egymást.

De nem tudtam sokáig ezen filozni, mert hát túlról egy enyhe lökést éreztem. Edward a hátamra tette a kezét és onnan próbált beljebb tuszkolni az ajtón. Nagy nehezen tettem pár lépést előre és majdnem el is estem a saját lábamban, ha Edward meg nem tart.

Már teljesen bent voltam a szobában, mikor Edward mögöttem, berakta az ajtón. A hangra Becca is egyből megfordult és hatalmas kék szemekkel nézett rám. Meglepődött, hogy azok után még itt lát engem, de közben láttam az arcán a boldogságot is, hogy nem veszített el teljesen.

Közelebb mentem hozzá, de addigra már ő is felállt Jacob öléből. Mire egymás elé értünk, mindkettőnknek potyogtak a könnyei és sírva borultunk a másik nyakába. Pont úgy álltunk, mint mikor a repülőtéren kijött elém, nem zavartatva ölettük egymást. Nem érdekelte egyikünket se, hogy a fiúk minket néznek árgus szemekkel.

- Annyira sajnálom – zokogta a vállamba. – Nem akartam hazudni, csak féltem, hogy elveszítelek.

- De itt vagyok – sírtam én is. – Ígérd meg, hogy többet nem lesz ilyen – húzódtam el tőle egy kicsit, hogy láthassa szememben a komolyságot.

- Ígérem – mondta és megint megöleltem.

Időközben a két fiú már ott állt mögöttünk, a saját párja a mögött. Lassan elhúzódtunk egymástól, és szerelmeink védőkarjaiba menekültünk, de végig fogtunk egymás kezét.

- Hogy kerültettek ide ilyen későn? – kérdezte Jake, mikor már ültünk.

- Bella – kezdett bele Edward. – Akart idejönni, mindenáron beszélni akart Beccával.

- De te mit kerestél Bellával ilyenkor? – folytatta Jake a számon kérést, persze mi lányok ezen csak mosolygottunk úgy, hogy a fiúk nem vegyék ez észre.

- Elmentem hozzá bocsánatot kérni – komolyodott meg Edward arca.

- Ilyenkor…- kérdezte volna tovább Jake, de Becca közbe szólt.

- Na, ebből elég, most az a lényeg, hogy itt vannak és, hogy minden jól alakult… - most én vágtam a szavába.

- És, hogy kibékültünk – fejeztem be nővérem mondatát. – Nem pedig az, hogy hogyan is jutottunk ide, ha nem az…

- Az a lényeg, hogy itt vannak – fejezte be Becca.

- Na, ne ezt most hagyjátok abba – mondta Jake kicsit ingerülten. – Ez nagyon idegesítő, hogy befejezitek egymás mondatait. Már nem is tudom kire, figyeljek.

- Nyugi farkasom – adott egy csókot szerelme ajkaira Becca. – És ikrek vagyunk, ez néha előfordul. Igaz Bella? – kuncogott Becca, mióta itt voltam, most láttam tényleg boldognak és önfeledtnek.

- Igen, ez így van – helyestem és vigyorogtam, mint egy vadalma. – Minden megszokás kérdése.

- Már megint kezdik – mondták egyszerre a fiuk. Mind a négyen kacagásban törtünk ki a mondat végére.

Itt az új!
Puszi: Ros-alice

15. fejezet

Moonshiny




15. Fejezet – Most mi lesz?



(Edward szemszöge)



Nem értettem, hogy borulhatott így fel az életem egyetlen egy nap alatt. Reggel minden csodásan kezdődött, olyan gyönyörű volt és még Leával is kibékültem és Bellával is minden remekül alakult egészen addig, míg. Azt se tudom, hogy mi történik körülöttem és azt se, hogy tudhatta meg Bella.

Próbáltam visszaemlékezni, de most még vámpír memóriám is cserbenhagyott. Az agyam teljesen leblokkolt. De azért mégis kezdett valami, visszakúszni szemeim elé. Egész addig nem volt semmi gond, míg meg nem jelent Charlie, akkor kezdett Bella furcsán viselkedni. Igen már emlékszem, még a szívdobogása is felgyorsult, ekkor jöhetett rá.

Most még is mit kéne tennem? Félek utána menni, mert lehet, hogy még jobban rontok a dolgokon, és végleg elveszíthetem őt. Ha, itt maradok, és csak bámulok magam elé, abba pedig beleőrülök. Lehet, hogy hagynom kéne elnyugodni, és majd este meglátogatom, mikor senki sem zavarhat minket.

Felnéztem és egy zokogó Beccával találtam szemben magamat. Akkor láttam őt utoljára sírni, mikor elhoztunk tőle Leát, azóta nem. Sose gondoltam, hogy látom még őt ennyire kiszolgáltatva és összetörve. Meg akartam vigasztalni, de nekem is arra volt szükségem.

- Hogy… tudhatta meg? – talált Becca a hangjára.

- Nem tudom – feleltem. – De ha, jól sejtem, akkor jöhetett rá, mikor Charlie-val veszekedtem.

- Ezt meg, hogy érted Edward? – csattant fel. – Mi az, hogy szerinted?

- Ne, hogy még engem hibáztass – kiabáltam már én is. – Nem én, nem akartam elmondani neki, már rég tudni kellett volna. most hát persze, hogy becsapottnak érzi magát. De még is, hogy éreznéd magad?

- Igazad van – halkult el. – Ez én hibám és rendben kell hoznom, most – motyogta, és fel akarta kelni az ágyról. Amit tudtam jól, hogy most nem a legjobb ötlet főleg, hogy még nincs teljesen jól és ez az egész sem tett neki túl jót. De még se nyomtam vissza az ágyra, ledermedve néztem, ahogy próbál feltápászkodni az ágyról. Mikor már felállt és tett pár lépést az ajtó felé, akkor kaptam csak utána. – Azonnal tegyél le – suttogta. – Kérlek, beszélnem kell vele.

- Majd én azt elintézem – mondtam és közben az ölembe, kaptam és visszafektettem az ágyba. – De, most mit tegyünk? Bella nagyon hamar rájött az igazságra, és ha ő rájött, akkor mások is rá fognak.

- Azt mondod, valljuk be – mondta már sokkal higgadtabban. – Most, ha minden valljuk be, de abban igazad van, ha Bella rájött, más is rá fog.

- Nem tudom, mit kéne tenni – feleltem. – Majd meg kell, beszélünk a többiekkel. Mert egyedül nem biztos, hogy jól döntünk.

Időközben kinyílt az ajtó, és egy indián formájú fiú lépte be rajta. Arcán meglepődöttséget vettem észre, hogy mit is keresek én itt. Majd Beccára nézett és egyből felragyogott, majd elsötétül az arc, mikor meglátta, hogy szerelme mennyire szomorú. Ekkor ebből mellette termett és átölelte, vigasztaló mondatokat súgva a fülébe.

- Mi történt? – kérdezte, de Beccától választ nem kapott, így úgy gondoltam nekem kell válaszolnom.

- Bella megtudtam – suttogtam és csak most tudatosult bennem ennek a súlya. Minden, amit titokban sikerült tartanunk az évek során az most kiderült, és ha Leára rájött, rájöhet arra is, hogy mik is vagyunk. Ez ahhoz fog vezetni, hogy elhagyjuk Forsk-ot még előbb, mint terveztünk.

- Valaki elmondani azt is, hogy, mit is tudott meg – hallottam meg ismét Jake hangát.

- Lea a lányunk – adtam meg az egyszerű választ.

- De még is hogyan? – kérdezgetett tovább. – Vagy inkább azt kérdezzem kitől? – nézett rám mindentudó pillantással, de tévedett.

- Nem én mondtam el – csattantam fel, hogy is mer engem egy olyan korcs sértegetni, mint ő. – Nekem ugyan olyan szükséges, hogy titkok, legyen. Inkább nem te mondtad el? – vágtam vissza a saját fegyverével.

- És én még is miért tennék ilyent? – kérdezte meghökkenve.

- Hogy eltávolíts a közelünkből…

- Elég – szólt ránk Becca, mielőtt egymásnak estünk volna. – Most nem a hibás kell, keresünk, mert azok mi vagyunk Edward. Inkább azt, hogy most mit is tegyünk. Te pedig Jake, nyugodj meg – oktatott ki minket és mi, mint rossz gyerekek húztuk össze magunkat „anyánk” előtt.

- Igazad van, sajnálom – mondtam.

- Én is – követte Jake is a példámat. – De akkor, hogyan?

- Edwrad szerint szimplán rájött – adott hangot elméletemnek Becca. – Lea hasonlít rám, és ha jobban megfigyelsz minket, rájössz. Bella pedig rettentő okos és összetette a képet.

- Igen ez lehetséges – bólogatott Jake. – Most mihez kezdtek?

- Fogalmam sincs – feleltem most én Becca helyett. – De beszélünk, kell Bellával. Meg kell neki mondani, hogy ez titok és ezt senki nem tudja, szinte senki…

- De legelső sorban bocsánatot kell kérni tőle – fejezte be a mondatom Becca. – Bűntudatom van, hogy hazudtunk neki.

- Hát nem ez volt a legjobb megoldás – adott hangot gondolatainak Jake is. – De minél előbb beszélnetek kell vele.

Ebben viszont igaza volt kedvenc vérfarkasomnak. Muszáj lesz vele beszélnem, és ahogy mondtam már korábban is, este elmegyek hozzá. Nem akartam most azonnal utána menni, mert tudtam, hogy most még nagyon ki van borulva, inkább megvárom, hogy kicsit megnyugodjon. De attól tartottam, hogy este se lesz nyugodtabb, és amit meglát kidob a házból. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy akkor az ablakon kell visszamászni.

Nem akartam megbántani Bellát, főleg nem fájdalmat okozni neki, de én azt tettem. Nem hittem, hogy sokáig titkok, lehetne a dolog, de abban azért reménykedtem, hogy legalább mi mondhatjuk el neki, a Leás dolgokat. Már az elején se, szerettem neki hazudni, de ahogy jobban megismertem, már szívem se volt hozzá. Igaz szívem már évtizedek óta nem pumpált vért, de most még is úgy érzem, mintha kettészakadna. Ilyent még soha nem éreztem azelőtt és Beccával való szakításom sem fáj ennyire, mint az, hogy láttam Bellát sírni, magam miatt.

Becca is fontos volt nekem és máig az is, hisz a lányom anyja. De tudom, hogy Bella sokkal de sokkal fontosabb már most nekem, mint Becca volt valaha. Mikor Bella rám néz, tudom, hogy még van remény és van értelmem a létezésemnek, de mikor sírt úgy éreztem, hogy meg tudnám ölni azokat, aki bántották őt. Csak egy baj van, hogy én bántottam őt és ez magamnak sohase tudom majd megbocsátani. De mindent megteszek, hogy újra mosolyogni lássam.

Nem is tudom összehasonlítani ezt az érzéssel, azokkal az érzésekkel, amiket korábban érzettem. A szívemben olyan gyötrelmek uralkodtak, hogy leírni le tudnám, de ha megpróbálnám, úgy jellemezném, mintha apró tűkkel szurkálnának. Tudom, hogy így leírva elképzelhetetlen, de az a sok vér, ami kifolyt belőlem az egy átlag ember halálát okozná. De nem vagyok sem nem átlagos és se nem ember.

Jóvá fogom tenni, hogy elmúljon ez az érzés, de azért is teszem, hogy Bella újra nevesen és úgy nézzen rám, mit, aki és nem úgy, mint, ami megvetését és utálatot érez, ha rám néz.

- Edward, Edward – hallottam, hogy valaki a nevemet ismételgetni, de a hangát nem tudtam beazonosítani, de ismerős volt. Úgy érzettem a vámpírképességeim is felmondták a szolgálatot, úgy, mint én magam. – Jó vagy? – néztem fel és Becca aggódó arcával találtam szememben magam.

- Persze, csak elbambultam – vallottam meg tettem.

- Azt tettük észre – mondta gúnyos hangon Jake.

Jake sose kedvelt túlságosan. Aminek két nyomos oka is volt, amiért nem is hibáztatnom, hisz én se kedvelem őt. Először is, már csak a természetünknél sem fogva voltunk egymásért oda. Ő vérfarkas, én vámpír az lenne vicces, ha mi lennénk a legjobb barátok. Másrészt Becca miatt is, régen úgy gondoltam ostobán, hogy miatt nem lehetek vele, majd rájöttem, hogy egymásnak vannak teremtve. Amit el kellett fogadnom és már el is fogadtam.

- Azt hiszem én, megyek is – álltam fel a székről. – Jobbulást Becca és légy jó – azzal már kinn is voltam a kórteremből és egyből indultam is kifelé a kórház épületéből, de ekkor valaki megragadta a karom. Megpördültem a tengelyem közül és megláttam ki is fogott meg. Jacob fekete szemeivel találtam szembe magam. Nem volt benne düh vagy épp megvetés, csak aggódás lehetett benne felfedezni.

- Figyelj Cullen – szólítottam és elengedte a karomat is. – Nem vagyunk puszipajtások, de mindketten szeretjük a két lányt. Igaz mindketten másként.

- Igen ebben igazad van – helyeseltem és közben elültünk a padokra, amiket a kórházdolgozók tettek ki, hogy a várakozóknak helyeztek. – De nem értem, mire akarsz ezzel kilyukadni.

- Hogy vigyázunk, kell rájuk – mondta. – Vigyázunk, kell, neked Bellára és szívből remélem, hogy kibékültök, de én biztos vagyok benne, hogy igen. Reméljük ő nem olyan makacs, mint Becca – na erre mindketten felnevettünk, kaptunk is egy rosszalló pillantást az arra járó nővértől.

- Igen ebben igazad van – helyeseltem neki. – De mire is gondolsz pontosan Jake?

- Figyelni kell rájuk, mindeni a saját szerelmére – már nyitottam a számat, de ő leintett. – Ne tagadd le, jó megfigyelő vagyok és látom, amit látok. Hidd el ez nem baj, csak légy óvatos és ne bántsd meg!

- Hát az utóbbi máris sikerül – mondtam szarkasztikusan.

- Majd az is megoldódik, csak rád ki a végét – veregetett vállba. – De először is ha kiakarod békíteni beszélj vele. Ez beválhat, mert Beccánál a beszéd nem jön be, attól Bellánál igen. De mondtam, amit mondtam, ne bántsd meg, ahhoz már megszerettem a kis csajt.

- Akkor megyek is – álltam fel és nyújtottam neki ki a kezem. Láttam rajtam, hogy meglepődik a tetemen, de azért elfogadta és megráztuk egymás kezét. – Szia Jake!

- Viszlát Edward – köszönt el ő is és már fordult is vissza a kórterem felé, ahol Becca feküdt.

Elindultam kifelé és közben Jacob szavai visszhangoztak a fejemben. Nem értettem mire is akar kilyukadni azzal, hogy vigyáznunk kell rájuk. Eddig szemmel tartottunk a Swan család minden apró mozgást, ezen túl is így lesz, főleg most, hisz ha Bella nem enged vissza magához, akkor csak távolból kell őt figyelnem. De erre nem szabad gondolnom, vagy legalábbis próbálok optimistán gondolni a dolgokra, és Bella talán megbocsát.

De még mielőtt elmegyek Bellához, haza kell mennem beszélnem a többiekkel, hogy elmondjam mi is történt. Már látom magam előtt a családom, főleg Rose arc kifejezését, hogy ő előre megmondta és úgy is lett. Aztán majd felvetődik a kérdés, hogy most akkor menjünk vagy maradjuk, de remélem mindenki a maradás mellett fog voksolni.

Időközben megérkeztem a kocsimhoz, beültem és már hajtottam is ki a parkolóból. Útközben végig Bella járt a fejemben. Próbálta lejátszani, mit is fogok neki mondani, ha előttem lesz.

Míg haza nem értem csak Bella arcát láttam szemeim előtt. Minden apró vonása ott volt előttem, meg tudtam figyelni a szája körüli nevető ráncait vagy épp szemeiben a különböző színeket. Minden porcikája tisztán előttem állt.

Már csak arra eszméltem fel, hogy a hát előtt állok és bámulok magam elé. Kiszálltam a kocsiból és meg is indultam felfelé, de minden lépésem egy örökké valóság volt. Olyanok voltak a lábaim, mintha okom lenne rajtuk, csal az a furcsa, hogy azt is könnyedén emelgettem volna. Végül még is csak beértem a házba, ahol első utam az emeletre vezetett lányom szobájába.

Ő ott ült a padló és az oroszlánjával játszott. Először észre se vette, hogy bejöttem, de mikor észrevett a nyakamba ugrott. Jól esett, hogy van valaki, aki most nem akar a pokolban látni. Mert jelenpillanatban és majd ezután sokan akarnak majd engem szétszaggatni.

- Szia pöttöm – köszöntem neki. – Milyen napod volt?

- Szia apu – kaptam egy hatalmas puszit az arcomra. – Semmi különös. Jazz bácsival játszottam eddig, de ő most elment Alice-szel vadászni, de azt mondta, hogy estére megjönnek.

- Értem – bólogattam. – És Emmett-ék?

- Ők itthon vannak, de a szobájukban és fura hangok jönnek ki onnan – nevettem el magam. – a nagyi is itt van valahol, csak a kertben.

- Te miért nem vagy vele? – kérdeztem.

- Hát csak – felelte nemes egyszerűséggel.

- Edward, Edwrad – hallottam meg Alice hangját lentről, ami csak azt jeleni, hogy rájött és nagyon dühös még ő is. – Most azonnal gyere le! Ne kelljen kétszer mondanom.

Tudtam, hogy nem volt jó ötlet a hazugság, de azt hittem, hogy legalább Alice mellém állt. De nem hibáztathatom őt, hisz ez az én hibám és nem másé. Nagy levegőt vettem, adtam egy puszit a fejbúbjára és elindultam lefelé. Az emeletről leérve már mindenki ott. Esme és Carlilse arcán csalódottságot láttam, ami miattam volt ott így csak egy pillantást vetettem rájuk. Rose majd felrobbant a dühtől, Emmett szereleme mellett állt, de az ő arcán nem volt rossz érzés legalább is irántam nem. Alice arcán inkább bánat volt, mint düh, Jasper arcáról nem tudtam le olvasni semmit, mindig jól elrejti az érzéseit, nem hiába a képessége.

- Sajnálom – nyögtem ki végül, mikor már miden szem rám szegeződött.

- Hát persze sajnálja – csattant fel Rosalie. – De ügyes vagy, hát akkor nincs is semmi gond. Csak egy mi lesz, ha elmondja, de az úgy-e mellékes?

- Rose – állt ki anyám mellől apám. – Erre nincs semmi szükség, megoldjuk a dolgokat – beszélt higgadtan. – Inkább gondoljuk át, mit is kéne tenni?

- Beszélek Bellával, hogy nem mondja el senkinek se – mondtam határozottan.

- Ez jó ötlet – beszélt tovább apám. – De ha nem tudnád, meggyőzni kell egy másik terv is. Mert úgy-e ez mind tudjuk, hogy ha ara rájött, hogy Lea Edward lánya, rájöhet a kilétünkre is. Azt pedig nem engedhetjük.

- Még is mire gondolsz Carlisle? – kérdezte Jasper.

- Szerintem, mind jól tudjátok mire is, gondolok – nézett körbe családját Carlisle. – Akkor elhagyjuk Forkot, előbb mit terveztünk.

- Biztos ez a legjobb megoldás? – kérdezte reményteli hangon anyám, hát igen nagyon szerette Forkot és be, kell, hogy valljam nekem is a szívemhez nőtt az idők során.

- Igen drágám – bólintott apa. – De még ne szomorokodjuk! – próbált vigasztani minket. – Edward, akkor jobb, ha most már indulsz!

- Igen, megyek is – azzal meg is fordultam és már rohantam ki a házból.

Most az egyszer nem kocsival mentem el, hanem futva azzal, sokkal előbb megérkezek hozzá. Úgy rohantam, mint még soha, de meg is volt rá az okom. Ki kellett békítenem Bellát. A fák csak úgy szaladtak el mellettem.

Úgy érzettem, hogy csak a fák rohannak és én csak egy helyben, haladok. Még soha se diktáltam magamnak ilyen tempót, még is lassúnak érzettem magam. Egészen addig, míg ki nem értem az erdőből és meg nem láttam a házukat. Bella szobájában égett még a villany, jól gondoltam, hogy még ébren lesz. Fura mód, most nagyon is lassan tettem meg az utat a házig. Ebből az ablakon másztam fel, ami szerencsémre nyitva is volt.

Mikor bemásztam a szobájába, ő az ágyon ült törökülésben és egy fotóalbumot nézegetett, körülötte papír darabkák hevertek szana-szét. Nem vette észre, hogy bent vagyok nála elmerülten nézegetett egy fotót. Közelebb mentem és ekkor megláttam a képen őt és Beccát, hogy összeölelkezve álltnak egy fa előtt. A képet nézve lassan, de biztosan könnyek kezdenek potyogni a szeméből. Majd megszakadt a szívem, hogy ilyen bánatosnak látom őt. Ekkor már nem bírtam tovább és közelebb léptem hozzá, leültem az ágya szélére. Ahol ültem megsüppedt az ágy és Bella felnézett, meglepetten nézte rám. Nem tudta elképzelni, mit is keresek itt, és persze azt se, hogy, hogy kerültem ide. De a meglepettsége csak már másodpercig tartott, majd szemében a düh szikrái vették át a helyet.

- Még is hogy kerülsz te ide, de ez nem is számít - ordított már rám. - Most azonnal takarodj a szobámból!

Na itt az új remélem tetszett!:-)
Várom a megjegyzéseteket:-)
pusz: Ros-alice

14. fejezet

Moonshiny




14. Fejezet – Igazság és szenvedés



(Bella szemszöge)




Láttam Charlie szemében a gyűlöletet, amivel Edwardra néz. Valóban izzottak, és mikor rám nézett, tudtam, hogy most csalódott bennem, csak nem tudom miért. Hisz nem tettem semmi rosszat, csak szeretem Edward Cullent. Szerettem apát, de közben nem is értettem, mert senki nem mondja el, hogy mi is az igazság, ami már nagyon kezdett zavarni.

- Hát ez meg mit keres itt? – ordított. – Hogy volt képed beengedni ebbe a házba Bella?

- Apa – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. – Csak átjött, ebben nincs semmi rossz. És nem értem miért is vagy így ki, csak beszélgetünk.

- Tényleg? – nézett Edwardra. – csak beszélgetettek úgy, mint Beccával úgy-e? Aztán tudjuk mi is lesz a következménye, de gondolom erről, nem beszéltettek, ha jól sejtem? – nem értettem milyen körülményekről is beszélt apám, de tudtam, hogy semmi jóról az, biztos.

A gyomromba hatalmas gombóc vette át a helyet. Azt hittem menten elájulok és ekkor eszembe jutott Lea. Lea, Becca, Edwrad az a három név, minden a helyére került. Lea valójában az ő lányuk. Hazudtak nekem, életem két fontos szereplője hazudott nekem. Lea rettenetesen hasonlít mindkettőjükre, de én naiv módon elhittem azt a hazugságot, amit mondtak nekem. Nem akartam hinni a saját igazamban, de tudtam, hogy ez így van, ahogy gondolom.

Nem bírtam tovább állni, le kellett ülnöm, hogy egy kicsit megnyugodjak, és tisztán lássam a helyzetet. De ez nem ment olyan könnyen, mint gondoltam. Fülemben éreztem a szívem dobogását, ami egyre csak gyorsult, már azt hittem, hogy kiszakad a testemből, de ez nem történt meg.

Közben pedig rettentő, nagy fájdalmat éreztem a testem minden porcikáján, olyan érzés volt, mintha megszurkáltak volna és hagytak, volna, elvérezi. Egyedül éreztem magam, mintha mindenki elhagyott volna. Csalódtam Edwardban, Beccában, de legfőképp magamban, hogy hittem nekik. Minden, amit úgy éreztem biztos pont az életemben, az, hirtelen megszűnt és egyedül maradtam egy sötét szobában, amiből nem tudok kijutni, de ami rosszabb talán nem is akarok.

- Mr. Swan – hallottam meg Edward hangját. – Ez nem úgy van, ahogy gondolja. Én nem akartam bántani Beccat, és Bellát se akarom, ezt higgye el.

- De bántottad őt… - nem figyeltem a további beszélgetésükre vagy inkább kiabálásukra. Nem érdekelt mit is vágnak egymás fejéhez, egyszerűen nem érdekelt semmi. Nem tudtam mit is, tegyek, vágjam Edward fejéhez az igazat, után, pedig Beccaéhoz vagy maradjak csendben és várjam a megfelelő pillanatot. De tudtam, hogy az utolsó nem jó ötlet nem vagyok jó színésznő meg nem is, szerettem magam megjátszani. Már tudtam, hogy is fogom őket szembesíteni az igazsággal. Akkor mikor mindketten ott lesznek. -… Takarodj a házamból! – figyeltem újra.

- Elég – álltam fel és nyugalmat erőltettem magamra. - Szerintem túl reagálod apa. Edwardnak igaza van, csak beszélgetünk és az, nem rossz. És ha nem baj most bemegyünk Beccahoz a kórházba – Charlie és Edward is meglepődött a viselkedésemen, de nem tudott izgatni. Most csak ez érdekelt, hogy minél előbb indulhassak és megmondjam nekik, hogy tudok mindent. Már indultam is az ajtó felé, de vissza kellett néznem, mert Edward nem követett. – na jössz?

- Igen, megyek – válaszolta.

Azzal már meg is indult utánam, de csak a kocsijánál ért utol. A kocsinak támaszkodva vártam, míg végre megérkezik, hogy végre fényt derítsek az igazságra. Mire elém ért, én már nagyon ideges voltam, de próbáltam magam türtőztetni.

Kinyitotta a kocsit előttem és beszálltunk végre. Edward beindította a motort és már ki is, hajtotta az útra. Nem néztem rá, de jól tudtam, hogy ő engem figyel és próbál kiigazodni azon, hogy mi is ütött belém. De én csak bámultam kifelé az ablakon és néztem, ahogy a fák elsuhannak mellettünk. Közben pedig csak arra tudtam gondolni, hogy becsaptak és megaláztak. Épp ezért alig bírtam ki várni, hogy ez az orruk aládörgöljem.

Edward többször figyelt engem hosszabb időre, úgy hogy nem is nézett az útra. Tudtam jól, hogy furcsállja a viselkedésemet, de nem szólt, ami zavart. De így belegondolva úgyse mondtam volna neki semmit. Azt is jól tudtam, hogy nem sokáig bírja csendben, így előbb utóbb rá fog kérdezni és a sejtésembe se is jött.

- Bella – fordítottam a hang irányába a fejem. – Elmondanád, hogy mi volt ez az előbb az apáddal és miért is megyünk Beccához?

- Mi lett volna? – tettem magam. – Csak nem tetszett, ahogy bánt veled, ezért inkább eljöttünk. Beccát pedig miért ne látogatnánk, nem?

- De persze, meglátogatjuk – motyogta maga elé, de én mégis hallottam. – Nem kellett volna így beszélned apáddal. Nem eshetett jól neki a viselkedésed – mondta már hangosabban.

- Majd elnézést kérek tőle – mondtam. – Nem hiszem, hogy túl sokáig lenne mérges. Meg fog nyugodni és elfogad minket – fogtam meg Edward kezét és mosolyogtam rá, ő pedig vissza rám.

Úgy vettem észre egészen bevette a kis színjátékomat. Bármennyire is fájt, hogy becsapott, mégis rosszul voltam és majd elsírtam magamat, hogy most majd én okozok neki fájdalmat. Mert bárhogy is megbántva éreztem magam, annál jobban szerelmes is voltam Edwardba. Abban biztos voltam, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem.

Csak bámultam a mellettünk elsüvítő fákat, de nem a figyelmemet nem tudtam el vonni a célomról. Csak arra tudtam gondolni, hogy is szembesítem őket. A tervemből viszont, mégis csak undorodtam, nem akartam ezt tenni se Edwarddal, se Beccával. De meg kell tennem, mert ha csak halogatom és várom, hogy ők mondják el, akkor várhatok egész életemen át.

Olyan rosszul voltam még saját magamtól is, hogy nem vettem észre a jeleket. Mikor először láttam Beccát Leával, már akkor rá kellett volna jönnöm, hisz teljesen egyformák voltak, alig volt rajtunk különbség. De nem vettem észre inkább elhittem a hazugságot, hogy Lea csak Edward húga és semmi több. Ha akkor nem is vettem észre, akkor a képről rájöhettem volna, ahogy ott ültek egymás mellett, mint egy család, de én akkor is hittem neki. Még se vettem tudomásul azt, ami a szemem előtt volt, hisz csak egy apa tud úgy aggódni a lányáért, mint Edward, teljesen kiborult, mikor eltűnt és utálta. Egy bátyó is kiakadna, de nem ennyire.

Míg így elmélkedtem, meg is érkeztünk a kórházhoz. Edward könnyű szerrel vette be a kanyart a parkolóba, de mikor nem láttam, hogy mennyi kocsi is áll a látogatóknak fenntartott részlegnél, már tudtam, hogy sokat kell várnom, hogy leparkolhassunk. Ami még jobban késleltetni az igazság kiderülését.

Kiderüljön az igazság tényleg ezt akartam vagy csak a düh beszélt belőlem? Nem akartam fájdalmat okozni Charlie-nak vagy épp Jake-nek, aki úgy imádja Beccát. Nem akarom, hogy neki is rossz legyen, ezért is döntöttem úgy, hogy majd csak akkor beszélek velünk, ha hat szemközt leszünk és senki nem zavar meg minket.

Végre talált Edward egy renden helyet a kocsijának, de persze a legtávolabb a kórház épületétől. Kiszálltunk és a kéz a kézben haladtunk előre, hiába voltam rá dühös, még is élvezni akartam a közelségét, hűvös kezét magamon.

Végül még is csak beléptünk a fotocellás ajtón. A lift felé mentünk, mert felmenni a hatodikra, nem lenne élvezetes. Edwrad már hívta is a liftet, ami pillanatokon belül megérkezett. Beszállunk, és én megnyomtam a hatos gombot, a lift mát is elindult és mire észbe kaptam, már Becca szobája előtt álltunk.

Benyitottam és az ablak előtt meg is láttam testvéremet, ahogy, kifelé bámul az ablakon. Észre se vette, hogy belépünk a szobába, teljesen el volt merülve gondolataiba. Csak nézett ki a fejéből, de hogy látott is valami azt már nem tudom. Végre megfordult és meglepődve figyelt a párosunkra, majd pillantásra, a kezünkre tévedt, ami még mindig szorosan össze volt fonva.

- Sziasztok – köszönt. - Mi járatban vagytok? – hangja teljesen nyugodt volt, mint ha nem is érdekelné, hogy fogom Edwrad kezét.

- Csak gondoltam bejövünk hozzád – próbáltam és olyan nyugodtan beszélni, mint az előbb nővérem, de nekem nem ment olyan profi módon. – Üljünk le – mutattam a székekre. Kényelmetlenül éreztem magam így állva, de szerencsére minden ketten leültek. Becca az ágyra, mi Edwarddal meg a székekre. – Hogy érzed magad?

- Jól – mondta unottan. – Carlisle szerint holnap hazamehetek.

- Az jó – mondta Edwradra. – De, mintha nem örülnél neki. Baj van Becca?

- Nem nincs – nézett mélyen Edward szemében, amit én nem vettem észre legalábbis szerintünk.

Ekkor kinyílt az ajtó és Mike Newton jött be rajta mosolyogva, kezében egy hatalmas bonbonos dobozzal. A mosoly azonnal ráfagyott, mikor meglátta Edwardot és valami furcsa undor, váltotta fel. Gondolkodóba esettem, hogy ő talán tud valamit Leáról, de arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Mert akkor Jessica is tudná, aki nem tud lakatot tartani a száján. Meg hát ő maga mondta, hogy Becca hosszú ideig nem volt suliba, ami annyit tesz, hogy akkor lehetett terhes.

Mike komor arccal bejött és leült Becca másik oldalára. Becca megrázta a fejét, azon, ahogy Mike viselkedett, de én mégis csak megértettem a fiút, mert ha jól sejtettem és jól sejtettem, Edward azért hagyta el Becca, mert ő terhes lett. Ez lehet, hogy nem igaz, de ezekre következtettem abból, amiket hallottam a szakításukról.

- Szia Beks – puszilta meg kétoldalt nővérem arcát Mike. – Hoztam nekem csokit, mert tudom, hogy imádod – a dobozt letette az asztalra. – Tényleg jobban vagy, mikor mész haza?

- Igen jól vagyok – bólogatott Becca. – Holnap megy végre el innen, ez a hely nagyon unalmas. De hogy is szólítottál Beks?

- Igen – bólogatott nagyon hevesen Mike. –Régen így hívtunk, emlékszel?

- Lehet azt elfelejteni – nevetett Becca. – De ti hogyhogy nem vagyok a suliba, még mindig zárva?

- Nem egészen – szólaltam meg. – Ma volt egy karambol és egy csomón elkéstünk, így kiadták ezt a napot is.

- Hát ez remek, bezzeg mikor én is ott vagyok, akkor nincs ilyen, akkor menni kell – duzzogott, de láttam, hogy viccel. Persze ezt Mike egyből értett és kitört belőle a nevetés.

Jó sokáig beszélgettek régi dolgokról, Becca arról az oldaláról, amit nem ismertem. Viccelődtek azon, hogy mennyi őrültséget csináltak, és hogy Becca képes volt úszni a La Push-i vízben télen. Beszéltem még a tábortüzekről, amiket, úgyszintén La Push-ban voltak. A végén pedig Mike megígértette Beccával, hogy amit kikerül innen, vagyis ezen a hétvégén elmennek, La Push-ba. Először Becca meg volt oda az ötletért, de aztán Mike bevetette, hogy Jake is jöhet, így már Beccának nem lehetett kifogása az ellen, hogy nem jön.

Végül Mike is elindult majd egy óra után, és még az ajtóból visszaszólt, hogy ha akaratunk mi is megyünk el szombaton. Furcsálltam, hogy meghívta Edwardot, de szerintem csak udvariasságból, és rám tekintettel.

- Akkor, sziasztok – köszönt el Mike.

- Úgy-e, csak viccelt, mikor azt mondta, hogy fürödtél télen a vízben? –lepődtem meg a történteken és a hallottakon.

- De igen, igaz – mondta szemrebbenés nélkül. – Ebben mi olyan meglepő?

- Semmi csak furcsállom – feleltem őszintén. – Erről az oldaladról nem ismerlek.

- Sok minden még nem tudsz rólam – motyogta maga elé, de én mégis hallottam. Magamban pedig hozzá is tettem, hogy milyen igaza is van ebben a dologban.

Úgy gondoltam itt az idő végre elmondani nekik, hogy mindent tudok. De most megint közbe jött valami, megint nyílt az ajtó és most Alice és Jaspre jöttek be. Alice mind valami tündér röppent oda Beccához és szorosan megölelte, míg Japsre az ajtóból köszöntötte.

- Mi járatban vagytok? – nézett rájuk Becca.

- Meg se látogathatom a kedvenc forks-imat – nevetett Alice. – Hallom holnap hazamehetsz. Az jó.

- Igen már alig várom – bólintott a beteg.

- Na az elhiszem – szólalt meg a hátunk mögött Jasper is. – Ez a hely olyan nyomasztó – fintorodott el. – és a szaga.

- Gondolj bele – nézett Jasper-re Becca. – Én itt is vagyok egész nap.

- Nem irigyellek – mosolyodott el a szőke fiú.

- Férfiak – húzta félre a száját Alice. – Olyanok vagyok, mint a gyerekek. Még Leus is jobban elviseli a kórházat, mint ti. Pedig ő két éves.

- De rámutatnék hugicám – mondta komoly hangon Edward. – hogy Lea lány, vagyis nem férfi – a mondat végére a teremben lévők, mind kacagásban törtek ki, kivéve én.

Megint csak eszembe jutott, miért is vagyok itt és ez elszomorított, de nem volt más választásom, de most nem fogok beszédet kezdeményezni, egyből kibököm, és kész nem várok, mert akkor sose lesz ennek vége.

Alice-ék még úgy maradtak fél órát, de a beszélgetésükből nem értettem minden, csak hangfoszlányokat hallottam. De mikor hallottam őket, azok legtöbbje nevetés volt, Edward nevetésével az élén. Olyan szép volt a kacagása, mint egy lágy melódia. Mellette az enyém csak a motoréhoz lehetett hasonlítani.

Alice-ék elmentek végre, és csak hárman maradtunk a szobába. Már csak erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy beszéljek. Most nagyon is irigyelem Beccát, hogy olyan bátor és azonnal kimondja, ami bántja a szívét. De mire végre erőt szereztem, Becca is megszólalt.

- Ti, akkor most együtt vagyok? – kérdezte, de hangjában nem volt semmi düh vagy féltékenység, inkább csak kíváncsiság.

- Igen – bólintott Edward. – De tudnod kell, hogy szeretem…

- Nem kell magyarázkodnod, nem kérem számon a dolgot – és tényleg nem volt benne semmi számonkérés. – Ez a ti életetek és azt úgy élitek, ahogy akarjátok, ebbe nincs beleszólásom. De ne merd bántani Bellát – mondta egy kicsivel hangosabban.

- Nem fogom – mondta eltökélten Edward.

- És Charlie már tudja? – kérdezte Becca. – Mert ő keményebb dió lesz, mit én.

- Látott minket együtt – mondtam. – És elég dühös lett.

- Az elhiszem, de majd lenyugszik előbb vagy utóbb – biztatott Becca és most bűntudatom támadt azért, amit tenni fogok ellenünk. Hiszen Becca elfogadott minket és nem dühöngött, de még csak nem is kiabált, ha úgy veszünk áldását adta ránk.

- Becca, Edward… - szólítottam mag őket újra, de félbe szakított egy mobil, Becca mobilja.

- Ó ez Jake – arcára hatalmas mosoly terült el, amit a nevet kimondta. – szia szívem – aztán csend lett gondolom Jake beszélhetett. – Holnap, hazavinnél? – megint csend. – a jó. Mikor érsz ide, már, mint ma? – csend. – Akkor várlak. Szeretlek – letette a telefont az asztalra és figyelmesen nézett rám. – Mi is akartál mondani?

- Szóval – kezdtem bele, mindketten értetlenül néztek rám. – Edward, Becca és tudom, az igazat.

- Milyen igazat? – kíváncsiskodott Edward.

- Igen, milyent nem értem? –ezek tényleg nem miről is beszélek, ami nagyon is dühített.

- Ne adjátok itt a hülyét – csattantam fel. – Jó volt buta, naiv kislánynak látni engem úgy-e? Aki beveszi a hazugságaitokat. Hogy voltatok képesek hazudni nekem, vagy egyáltalán előadni ezt a színjátékot – már ordítottam a végén és közben fel alá járkáltam a szobában.

- Bella, nyugodj meg… - mondta Becca.

- Te csak ne nyugtass – kiabáltam és közben sírásban törtem ki. –Becsapatok és képesek voltatok ezt mondani, hogy Lea Edward húga, miközben meg a lányotok? Ez egyszerűen undorítótó.

- Bella, ez honnan veszed? – lepődött meg Becca, hogy tudom és valami furcsa fény csillant a szemében a félelem. Közben Edward arca nem mutatott semmi érzelmet, megkövültem nézett előre, az ágyneműre.

- Rájöttem – mondtam. – Teljesen egyformák vagyok, nem vagyok idióta, vagy azt gondoltátok?

- Nem Bella – motyogta maga elé Becca. – Nagyon sajnálom, hogy hazudtunk – a végére Becca elsírta magát, de nem tudott meghatni.

- Nem hiszem – majd sírva rohantam ki a kórteremből.

Bocsánat a késésért, de el voltam havazva. :(
Kritikát!:)

Puszi: Ros-alice

13. fejezet

Moonshiny



13. Fejezet – Végre együtt


(Edward szemszöge)



Ámulva néztem, hogy alszik életem két legfontosabb nője. Mindketten békésen szuszogtak és én örömmel figyeltem őket. Boldog voltam, olyan boldog, mint még soha. De még is, volt bennem valami bánat is, a lányom, akit már akkor imádtam, mikor még az anya pocakjában volt, most gyűlöl és nem is sejtem miért. Nem tudom mit rontottam el, de mindent megteszek, hogy újra olyanok legyünk, mint apa és lánya. Nem hagyhatom, hogy elveszítsem.

Lassú mocorgásra lett figyelmes. Bella ébredezett, lassan kinyitotta a szemét és körbenézett, először meglepődött azon, hogy hol is van, de aztán eszébe jutott a tegnapi nap, és máris mosoly jelent meg az arcán.

Megsimogatta Lea haját, aki arcán egy pici mosoly jelent meg. Bella majd felém fordult. Arca sugárzott a boldogságtól, mikor rám nézett. Pislogott párat, hogy kihessegesse szeméből a még ott rejtőző álmot. Majd lassan felült és egy csókot nyomott az arcomra, amitől én egyből a fellegekben jártam.

- Jó reggel! – köszönt két ásítás között. –Mióta vagy fenn? – ha tudnám, hogy nem is aludtam.

- Szia – mondtam. – Csak nem rég ébredtem fel – hazudtam, bár nem akartam azt tenni, de még egyikünk se készült fel az igazságra. – Ideje lenne készülődni, mennünk kell az iskolába. Ott vannak a ruháid - mutattam a hintaszékre. – a folyosó végén lesz a fürdő. Nyugodtan készülj el, én addig szólok anyának, hogy készítsen valami reggelit.

- Nem kell ezzel fáradnia – ellenkezett, de engem ez nem érdekelt. Azzal nyomtam egy csókot a homlokára és elindultam Esme keresésére.

Nem is kellett sokat kutakodnom, mert a konyhából fura illatok szálltak felém. Beléptem és megláttam anyámat, ami palacsintát süt. Jó volt nézni, amit tevékenykedik és nem is akartam meg zavarni őt, de észre vett.

- Szia – mosolygott rám. – Remélem Bella szeretni a palacsintát. Ez olyan könnyű, hogy biztos nem rontom el és Lea is szeretni – a név hallatára elszomorodtam, amit Esme észre is vett. – Olyan makacs, mint a szülei. De ne aggódj, majd megbékél.

- Tudom – feleltem. – Csak tudnám mi a baja velem. Tényleg neked nem mondott semmit?

- De, beszélgetünk – mondta.

- És? Anya, mondd el, tudnom kell, nem veszíthetem el őt – a hangom elég hisztérikusra sikerült, mert anya egyből mellettem termet és magához ölelt.

- Edward – kezdett bele. – Meghallotta, hogy elhagyjuk Forksot és ő Beccával akar lenni – így már érthető, hogy lehettem ennyire felelőtlen, nem szabadott volna meghallania, de legalábbis nekem kellett volna elmondanom. – Ami érthető hisz az anya – fejezte be anyám a beszámolót.

- És most mit kéne tennem? – kérdeztem kétségbe esve. – muszáj elmennünk és őt is viszünk. Nem hagyhatom így itt – csattantam fel.

- Igen, tudom – nyugtatott anya. – De szerintem beszélned kéne a lányoddal...

Esme abbahagyta a beszédet, mert meghallotta Bella lépteit, amit közeledtek a konyha felé. Hátra fordultam és már láttam is őt lejönni, azt a ruhát viselte, amit áthoztam. Jól választottam, mert elállt a lélegzetem a látványától. A farmer, kék póló és tornacipő úgy állt rajta, mintha angyal viselné őket.

Odasétált mellém és átölelte a derekamat, én egy csókot nyomtam szájára, ami elég hosszúra sikeredhetett, mert már anyám szólt ránk mosolyogva. Bella erre persze egyből olyan piros lett, mint a paradicsom, amin én csak mosolyogtam. Fura volt, hogy ő elpirul, de vele ellentétben az összes többi lány csak vállat ránt az ilyen helyzeteken. De ő nem, ha nem lennék itt szerintem, most elmenekülne valahová, jó messze.

- Jó reggelt Bella – Esme oldotta a hangulatot. – Csináltam neked reggelit. Remélem, szereted a palacsintát – Bella bólintott. – Ez nagyszerű, ülj le és egyél. Edward – szólított meg. – Szolgáld ki Bellát, én megnézem Leát – és elment fel a lépcsőn.

Bellát leültettem az egyik székre. Aztán kivettem a tányérokat a szekrényből – különben sose értettem, minek is vannak, de most jól jöttek – letettem elé és én is leültem vele szembe. Nem értettem, miért nem áll neki egyből. Remélem nem csak udvariasából, mondta Esme-nek, hogy szeretni.

- Miért nem eszel? – adtam is szólt gondolataimnak. – Talán nem szereted?

- De, de szeretem – felelte. – Csak hát itt én, vagyok a vendég és te nem álltál neki. Nálunk pedig először mindig a házigazda eszik – megint elpirult, így adott okot a nevetésre.

- Én nem eszek – mondtam. – Már ettem – hazudtam. – Úgyhogy nyugodtan állj csak neki.

Azzal már neki is állt. Csak néztem, hogy fér ennyi kaja, egy olyan pici lányba, mint ő. De számomra az is gyönyörű volt benne. Csodálattal figyeltem minden mozdulatát, és azt, hogy mind pír jelenik meg arcán, ha rám néz. Mikor már nem bírtam magammal, felállt és mögé léptem, átöleltem hátulról és belecsókoltam a hajába. Élveztem, hogy apró teste megremeg érintésemre, de ez most nem érdekelt, élveztem őt. De sajna nem sokáig, mert Alcie csilingelő hangja szólt mögülem.

- Bocsi srácok – vigyorgott. – De menni kéne, ha nem akarunk elkésni.

- Oké megyünk – mondtam kicsi csalódottan. – Az én kocsimmal megyünk – súgtam Bella fülébe, láttam arcán, hogy meglepődik.

- De az én kocsim itt van – mondta.

- Nyugi – nevettem. – Alice elvittem hozzátok, így haza is vihetlek.

- Az jó lenne – láttam arcán, hogy tényleg örül, hogy velem lehet és nem csak mondja.

Elindultunk a garázs felé, ahol az én gyönyörű, ezüst Volvom állt. Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig készséggel beszállt. Én is beültem és már indítottam a kocsit, de eszembe jutott, hogy elfelejtettem egy nagyon is fontos dolgot – legalábbis számomra az volt.

- Ne haragudj! – fordultam Bellához. – De vissza kell mennem, elfelejtettem valami fontosat, egy perc és itt leszek.

- Jó, persze megy csak – még adtam neki egy csókot és pattantam is ki a kocsiból

Felszaladtam a konyhába, ahol nem volt se Esme és se Lea. Így fel felé vettem az irányt, arra amerre a keresett személyt véltem. Meg is találtam a szobájában az ágyán ülve, már felöltözve. Beléptem és leültem mellé. Először úgy tett, mintha nem vett volna észre, de jól tudtam, hogy nem így van. Csendben ültünk egymás mellett pár percig, de muszáj volt megszólalnom, mert Bella már lent várt rám.

- Tudom, miért haragszol – kezdtem bele. – De hidd el így lesz a legjobb mindenkinek…

- Nem, mert se nekem, se anyának nem lesz jó – kiabált, de a végére lehalkult. – Többé nem látom őt ugye? – nézett rém fátyolos szemmel.

- Nem, de hidd el, ez nem csak neked nehéz – vigasztaltam egy szem lányom. – De ennek így kell lennie. Én se szívesen megyek el most, de ha egyszer, muszáj. Gondold csak el, hogy mennyi helyre elmehetsz így, tudom ez nem, vigasztal.

- Miért nem visszük magunkkal anyát? – kérdezte jogosan.

- Anyának itt van dolga, és itt van neki Jake is, nem hagyhatja csak így itt őt – mondtam. – Úgy ezt megérted? – bólintott. – Okos vagy kicsim – simogattam a haját. – Ha hazajövök, még beszélünk erről, de most mennem kell – azzal felálltam és egy puszit nyomtam arcára. Az ajtóhoz mentem, de még visszafordultam. – Szeretlek kicsim!

- Én is szeretlek – hallottam meg a legszebb mondatot volt a világon. Visszafordultam és a karomba kaptam. – Soha nem is utáltalak apa.

- Most nagyon boldoggá tettél, ugye tudtod? – mosolyogtam.

- Edward – szólt hátunk mögül anyám. – Most már ideje menned – azzal mellék lépet és kivette kezemből Leát. – És neked is kisasszony reggeli.

Ahogy lesétáltunk hárman a konyhában, ők a reggelivel voltak elfoglalva, én pedig otthagytam őket fájó szívvel és mentem ez én Bellámhoz, aki már biztos nagyon vár. De még mielőtt kiléptem a konyhából, hallottam egy felém szálló gondolatot: Látod, minden rendeződött – üzente anyám. Tényleg igaza volt, csak beszélnem kellett Leával és máris jobb színben látom a világot.

Időközben már a kocsinál voltam, beszálltam és már hajtottam is ki az ösvényre. Éreztem magamon Bella pillantását, de nem szólt semmit. Nem tudtam, mire gondol, hisz nem hallom a gondolatait, de sejtettem. Azon járhatott az esze, hogy miért is mentem vissza. Úgy gondoltam a rákérdez, majd elmondom.

Már kiértünk az útra, mikor észre vettem, hogy karambol miatt le van zárva az egész útszakasz. Már biztos voltam, hogy elkésünk a suliból, de ez nem igazán érdekelt, csak az, hogy Bella itt van velem. Megfogtam a kezét, mire ő rám nézett.

- Úgy látszik itt ragadtunk – mondtam nyugodt hangon. – És jó ideig itt is leszünk.

- Igen – mosolygott. – De nem kéne értesíteni az igazgatót, hogy nem érünk be időbe, ez miatt – mutatott előre az ujjával.

- Ebben igazad van – bólintottam. – Fel is hívom őket – elővettem a telefonom és bepötyögtem a számot, háromszor csörgött ki mire, valaki felvette. Egy bájos, idős hang szól bele.

- Jó napot – köszönt rekedt hangon. – Ez a Forksi Gimnázium, miben segíthetek.

- Jó napot – köszöntem bele én is. – Edward Cullen vagyok, az iskola tanulója, és csak azért hívtam fel önöket, mert dugóba kerültem Bella Swan-nal és így, nem érünk be időben.

- Ááá – hangja nem volt meglepett, de még csak csodálkozó se, teljesen természetesen beszélt. – Igen, tudunk a karambolról és már több diák is jelezte, hogy nem ér be ma, így az igazgató úr a mai nap szünetet rendelt el.

- Értem, köszönöm. Viszlát – köszöntem el.

- Nincs mit – és letette.

Bella kíváncsian nézett rám és várta a beszámolómat. De én csak vigyorogtam, és húztam az időt, hogy kicsit felhecceljem. Nagy szemeivel figyelt és várt, de nem szólt, de így csak azt érte el, hogy én legyek ideges. Így fordítva sült el az akcióm.

- Na szóval – kezdtem bele. – Azt mondták ma nem lesz suli, mert sokat nem értekbe a karambol miatt.

- Az tök jó – nevetett. – Mit csináljunk?

- Nem tudom – ráztam a fejem. – Szerinted?

- Menjünk el hozzánk – felelte, ami ha úgy veszünk nem olyan rossz ötlet és még csak Charlie sincs otthon, és kettesben lehetnénk.

Bólintottam és már hajtottam is ki a dugóból. Tíz perc múlva már a házunk előtt parkoltam. Kiszálltunk a kocsimból és a bejárat felé indultunk. Bella táskájában kutatgatott a kulcsát keresve. Sokáig kutakodott, de végül azért meg lett. Kinyitotta az ajtót és bementünk. Lesegítettem venni a kabátját és felakasztottam a fogasra. Majd követtem őt a nappaliba, leültünk a kanapára és végre körülnézhettem úgy rendesen, hisz már jó ideje nem jártam itt.

Legutoljára akkor jártam itt úgy igazán, mikor Becca elmondta, hogy gyereket vár. Utána már nem voltam túl szívesen látott vendég, főleg nem Charlie-nak amint meg is értettem, már, mint utólag. A nappaliban, minden megváltozott, a bútorok, a képek az elhelyezések egy szóval minden. A tv a kanapéval szemben volt, de annak idején meg volt fordítva a helyünk. Rengeteg kép volt kin Beccáról és az apjáról, de most egyet se láttam sehol. Olyan üres volt a szoba. Csak egy kép volt, azon is Bella volt gyerekként, meg tudtam különböztetni a két lányt, még kicsiként is.

Felálltam a képhez sétáltam. Levettem a polcról és a kezemben néztem a tovább. Tudtam, hogy Bella furcsállja a dolgot, de nem szólt semmit, inkább mögém sétált és hátulról ölelt át. Így nyugodtan át tudtam gondolni a pár évvel történteket.

Belegondoltam abba mi is történt volna, ha akkor Beccaval maradok. De rájöttem, hogy ő úgy is Jake-t választotta volna, hisz a lenyomta, én pedig csak még szenvedtem volna. De így mégis csak jobb hisz boldog vagyok Bellával, és ha rajtam múlik azok is maradunk.

- Min gondolkozol ennyire? – törte meg a csendet Bella.

- Csak a régi dolgokon – vallottam be. Mire ő leült a kanapéra és pedig mellette foglaltam helyett.

- Már rég meg akartam kérdezni – nézett rám bátortalanul, de azért folytatta. – Miért szakítottatok Beccaval? – tudtam, hogy előbb vagy utóbb felteszi ezt a kérdést, de talán túl hamar tette fel.

- Hát, tényleg kíváncsi vagy rá, akkor elmondom – kezdtem bele. – Két éve szakítottunk, azt, hogy miért is nem tudom így megmondani. De már nem szerettünk egymást annyira, mint ahogy kellett volna – és ez részben még igaz is volt, hisz már a végén nem volt olyan a kapcsolatunk, mint az elején. – és szép lassan szétmennünk. Persze mindkettőnknek fájt, de úgy hiszem túl tettünk magunkat rajta.

- Értem – de láttam rajta, hogy nem őszinte és még akar valamit kérdezni.

- Bella, ha van még valami, nyugodtan kérdezd meg, én válaszolok rá – biztattam.

- Jó, tényleg lenne még valami – kezdted bele, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie, de álla alányúltam és felemeltem a fejét. Biztatva, hogy ne féljen nem lesz baj. – Te még szereted Beccát?

- Persze – de kijelentésemre sírásra gördült a szája. – De nem úgy ne érts félre – erre pedig már megkönnyebbült lett. – Szeretem, hisz sok mindet köszönhetek neki, és két évig együtt voltunk, de már nem vagyok belé szerelmes – kijelentésemre megcsókolt, ami meglepődtem, de visszacsókoltam. Akartam élvezni puha ajkait az enyémeken.

Bégül mégis csak megszakította és felpattant mellőlem. Kirohant a szobából, egyenest fel az emeletre. Utána mentem, a szobájában találtam, valamit nagyon kutatott az egyik ládában. Majd megfordult és ekkor vettem csak észre, hogy ez nem is az ő, hanem Becca szobája.

Amiket pedig kezében tartott, az pedig a levelek, miket Beccanak írtam még anno. Nagy szemekkel nézett rám, és olvasni próbált az arcomról. Próbálta kideríteni, milyen érzelmek dúlnak is bennem, de azon kívül, hogy lelepleződhet a kilétem, nem igazán volt, mit meglátni rajtam.

A sok levél közül az egyikben írtam meg Beccanak, hogy mi is vagyok valójában. Még nem akartam, hogy Bella is megtudja, így álarcot vettem magamra, mintha nem tudnám, miről lenne is szó. Úgy vettem észre Bella elhiszi azt, amit az álarc mutat és visszatette a leveleket a helyére. De jól tudtam, hogy el fogja olvasni, így el kell őket tüntetnem.

- Menjünk le – mondta és megfogta a kezem.

- Bella – szólaltam meg már a kanapén ülve. – Miért mentél fel az előbb? – próbáltam puhatolózni valóban mennyit is tudhat a múltamról és létemről.

- Csak kíváncsi voltam a reakcióra bocsáss meg – pirult el. – A levelek tőled jöttek és Becca megtartotta, vagyis sokat jelentenek – jó következtető, meg kell hagyni, látszik, hogy apja rendőr.

- Szerintem csak emlékek – gondolkodtam hangosan. – De ha jelentenének valamit is, nem hiszem, hogy most ez fontos lenne. Nem gondolod?

- De igazad lehet – mosolygott. – Most csak te és én vagyunk fontosak.

- Ebben igazad van – csókoltam bele a hajában.

- Szerinted – kezdett bele, elválásunk után. – Mit fog szólni Becca?

- Hát ez jó kérdés, de nem hiszem, hogy bánná. Én apádtól félek, ő nem fogja olyan könnyen elfogadni a dolgok, mint Becca vagy akár Jake.

- Igen ebben igazad lehet – bólogatott hevesen. – Charlie kemény dió lesz.

Ekkor hallottam meg az ajtó nyílását. Charlie lépéseit lehetett kivenni a csendben. De már nem csak én ismertem fel őket, hanem nem már Bella is. A lány megdermedt mellettem, mikor meg látta Charlie dühös szemét, amiből valóban áramlott felém az utálat, amit irántam érzett.

- Hát ez meg mit keres itt? – ordított.

Remélem tetszett!
puszi Ros-alice

12. fejezet

Moonshiny


12. Fejezet – A család



(Bella szemszöge)




Már teljesen világos lett, mire megpillantottam a házunkat, amit nem is háznak neveznék, inkább palotának. Három emelet magas, telis tele ablakokkal, a ház fala mályvaszínűre festve. A hatalmas ablakokon gyémántként csillogtak a nap első sugarai. A ház olyan volt, mintha senki nem lett volna benne, néma csend borult rá. Gondoltam mindenki a kicsi lányt keresni. Amit nem is csodáltam, még én is megszerettem, pedig csak pár órája ismertem.

Oldalra pillantottam, ahol az anyósülésen egy kis lány aludt. A takaró félig lecsúszott róla, én megfogtam annak a csücskét és betakartam, azzal a takaróval, ami alá elbújt. Úgy láttam, békésen alszik, és nem zavarja semmi se az álmát.

Elparkoltam a Cullen ház előtt. Csak egy kocsi volt előtte, ami egy fekete Mercedes volt, ha jó sejtettem a doktoré lehetett. Kiszálltam, átsétáltam a másik oldalra, hogy kivegyem Leát a kocsimból. Csodálatomra sikerült úgy csinálnom, hogy egyikünk se sérült meg, én nem ütöttem be magam, és még az ő fejét se vertem be az ajtóba.

Felsétáltam a lépcsőn karomban Leával. Óvatosan megnyomtam a csengőt, és vártam, hogy valaki kinyissa az előttem álló üvegajtót. Legalább két percig kellett várom mire, valakit megláttam. Edward volt az, akit láttam. Amit megpillantotta kezemben a húgát, nyitotta is az ajtót. Ez megtette és elvette tőlem Leát, aki erre felébredt és sírni kezdett, hogy azonnal tegye le őt, mert utálja Edwardot, ordította addig, míg meg nem jelent Alice is és ki nem vette a kezéből a lányt. Csak akkor tudtam megnézni Edward arcát, amiről valóban sikított az a fájdalom, ami Lea az előbb okozott neki azzal, hogy azt mondta, amit.

- Nagyon sajnálom – csak ennyit tudtam kinyögni, de ez is elég volt, hogy rám nézzen a fájdalmat tükröző szemein át. Nagyon bántott így látnom ő, úgy éreztem nem sok híja, van annak, hogy én elsírjam magam.

- Köszönöm, hogy hazahoztad – mondta, de tudtam, hogy nem szívből jött ez a mondata, mert szívében csak bánat van most. – Gyere be és meséld el hol találtad meg!

- Nem akarok zavarni – ellenkeztem, bár visszagondolva nem tudom miért is.

- Nem zavarsz – erőltetett egy mosolyt az arcára, egy pont olyant, mint, ami a fotón is volt. Megráztam a fejem és beléptem a házukba.

Szemem tágra nyílt a döbbenettől, hogy milyen hatalmas is az a palota. Először egy nagyobb folyosón mentünk végig, majd a végén egy hatalmas szoba volt, ami a nappali lehetett. Benn volt a szobába Jasper és Emmett is. Ekkor jött le a lépcsőn a két lány Rose és Alice, aki valószínűleg Leával voltak eddig.

- Foglalj helyet! – mondta Edwrad. Ahogy mondta úgy is tettem, leültem az egyik fotelre és vártam a továbbiakat. De nem történt semmi, azon kívül, hogy Edward, Alice és Rosalie is leültek, Emmették meg a kanapé mögé álltak. – Akkor hallgatunk!

- Hol is kezdjem? – tettem fel magamnak a kérdést.

- Az elején – válaszolt helyettem Rose.

- Hát jó – kezdtem bele. – Alice és Jasper eljöttek hozzám, hogy talán tudnék segíteni Lea keresésében. Egy ideig gondolkoztam, hogy jöjjek vagy ne, végül elindultam. Ahogy jöttem fel az úton, meghallottam őt a kocsiban – erre mindenki szeme kitágult a döbbenettől, hogy egy olyan pici lány is képes, eljutni, olyan messze, mint ahol mi lakunk. – Aztán mondtam neki, hogy haza kell mennie. Ő sírni kezdett és azt mondta, utál titeket, és nem akar jönni, de szerencsére rá tudtam venni, és itt vagyunk. Nagyjából ennyi.

- De mi az, hogy utál minket? – csattant fel a medve formájú fiú.

- Nem tudom, azt nem mondta – feleltem.

- De az csak elmondta, hogy hová akart menni? – kérdezte Edward és rám nézett ugyan olyan fájdalmas szemekkel, amitől azt hittem megszakadt a szívem.

- Igen, Beccához.

- Értem – suttogta, olyan halkan, hogy alig hallottam. – Figyeljetek – szólt testvéreihez. – magamra hagynátok Bellával. A többiek szót fogadtak Edwardnak és egymás után, hagyták el a helységet. Ezek után némaság telepedett a szobára. Nem mertem megszólalni, mert nem akartam azzal zavarni Edwardot, hogy beszélni kezdek minden butaságról, inkább megvártam, míg összeszedni a gondolatait és elkezdi. De erre még várnom kellett egy kis időt. – Köszönöm, hogy hazahoztad őt nekem – hálálkodott, közbe akartam szólni, de leintett. – el se tudod hinni mennyire hálás, vagyok, hogy hazahoztad őt nekem. De lenne egy kérdésem, honnan tudtad, hogy hol lakunk?

Elővettem a képet a zsebemből, egy utolsó pillantás vetettem rá, aztán nyújtottam Edwardnak. Láttam arcán, hogy meglepődik és, hogy érzelmek törnek rá, de ekkor én is meglepődtem, nem a szerelem, hanem csak a szeretet és féltés, jött ki rajta. Rájöttem, hogy már nem szeretni Beccát, vagyis igen, de már nem úgy, és így esélyem is lehet arra, hogy megszeressen engem.

- Ez honnan van? – kérdezte.

- Becca szobájában találtam – vallottam be. – Tudom, lett volna szabad kutakodnom, de megoldást kellett találnom valamire. Megláttam a képet és eltettem.

- Ez a kép régen készült – szeme a semmibe tekintett. – Lea születésekor. Annyira szeretem őt, attól a perctől, mióta először megláttam. Erre ő nem szeret. De miért? – temette kezébe az arcát.

Megesett rajta a szívem, felpattantam ülő helyemről és odamentem hozzá. Letérdeltem elé, és megfogtam a jéghideg kezét. Rettentően hideg volt, mégse zavart, meg akartam vigasztalni őt. Fájt így látnom Edwardot. Sejtettem, hogy fáj neki a dolog, de mikor el kezdett rázkódni a kezem alatt, egyből megöleltem és vele együtt sírtam, vagyis csak én, mert ő könnyek nélkül zokogott.

Felültem mellé a kanapéra, ő pedig az ölebe hajtotta a fejét, mint egy kisgyerek. Simogatni kezdtem bronzszínű, selymes haját. Olyan csendben volt a szobában, hogy még a légy zümmögését is hallottam, ami berepült a szobába. Élveztem ezt a csendet és Edward közelségét. Örültem, hogy ilyen közel lehetek hozzá, ez olyan volt számomra, mint egy álom. Minden harmóniában volt most, semmi se zavart, csak az, hogy Edward ennyire szomorú. De én tudtam, hogy Lea nem gondolta komolyan, amiket mondott. Gyerekes dac és felindulás volt ez részéről és épp azon töltötte ki a haragját, aki a közelében volt, de ez sajna pont ő volt.

- Köszönöm, hogy itt vagy – törte meg a csendet halkan. – Nem is tudnám, mi lenne most nélküled, Bella.

- Nincs mit, köszönöd – mosolyogtam rá. – Hisz nem tettem semmit se.

- De – ellenkezett és ült fel mellém. – Hazahoztad, és vigasztalni próbálsz, pedig én tehetek mindenről, mert önző voltam – megfogtam a kezét és megszorítottam vigaszkép, és ő rám mosolygott. – Te ezt nem érted, de tudom, hogy nem bocsát meg.

- De meg fog – biztattam. – Mégis mit kéne megbocsátania? Ne aggódj, ha lehiggad, majd más színbe látja az egészet.

- Én se tudom, mit rontottam el, de valami biztos – nézett a kezünkre, ami össze volt fonódva, és elmosolyodott ma először, ami szívből is jött. – De nem fog, ő különleges.

- Igen az, de hidd el minden rendeződni fog, csak várd ki a végét – biztattam tovább, de sikert nem értem el.

Ekkor toppant be a szobába egy gyönyörű nő. Barna haj vállig ért, lila szoknyát és hozzá illő szép felsőt viselt. Meglepődött, hogy úgy lát miket Edwarddal kéz a kézben, de miután eltűnt arcáról a meglepődés kifejezése, egyből mosolyogni kezdett. Majd odasétált hozzánk és kedvesen köszöntött.

- Szerbusz, ha jó sejtem te Bella vagy – bólogattam. – Én Esme Cullen vagyok, Edward anya.

- Örülök, hogy megismertem – üdvözöltem én is a kedves nő. Furcsálltam, hogy azt mondja Edward anya, hisz még huszonötnek se nézett ki, de ekkor eszembe jutott, hogy a Cullen Házaspár adoptálta őket.

- Nyugodtan tegezz, nem szerettem, ha magáznak, az öregít – mosolygott. – És köszönöm, hogy megtaláltad Leát. Most jöttem tőle, elaludt, szerintem csak később fog felébredni.

- Igen nagyon fáradt lehetett – helyeseltem. - Már a kosiban is elaludt. Remélem most már, minden rendbe jön.

- Igen az, jó lenne – mondta a nő és elszontyolodott, nem akartam megbántani a kijelentésemmel, teljesen kétségbe esettem ettől az egésztől.

- Ja én, nem akartam… vagyis akartalak megbántani – esedeztem a bocsánatáért. De ő csak mosolygott.

- Nem, nincs semmi baj – mondta. – De most én magatokra hagylak titeket, úgy is van egy kis dolgom. Így is késésben vagyok, szóval megyek is – azzal eltűnt a szemünk elöl.

- Remélem nem miattam ment el – csúszott ki a számom az a mondat, ami először az eszembe jutott.

- Nem, nem miattad ment el, de tényleg dolga van – kérdőn néztem Edwardra. – Az árvaházba viszi egy-két dolgot, ruhákat és ételt.

Milyen kedves ez tőle, nem csak örökbe fogadta Edwardékat, de más gyerekeknek is segít, akinek nincs senkije. Nem sokat tesznek ilyesmiket, még csak nem is gondolnak bele azok gyereket helyzetébe, aki árvák.

A Cullen házaspár példaként áll a gyerekeik előtt. Dr. Cullen nagyszerű orvos, míg Esme egy fantasztikus anya, aki úgy tekint minden gyerekre, mintha egyenlők, de legalább is az övé lenne. Az ilyen emberek nélkül a világon nem is lenne élet, az ilyen emberek tartják össze a világot.

- Min gondolkodsz? – rántott ki a merengésemből Edward gyönyörű hangja.

- Semmin – hazudtam. – Csak elbambultam. De lassan mennem kéne Charlie már biztos tiszta ideg.

- Ne menj még, kérlek – esedező szemekkel nézett rám úgy, hogy nem tudtam nemet mondani. – Nem bírnám ki, most nélküled. Beleőrülnék, ha most egyedül maradok.

- Jó, de felhívom Charlie-t – már ellenkezni készült, de most én intettem le. – Tudom, nem kedvel téged, és nem mondjam, hogy együtt vagyunk – azzal már tárcsáztam is Charlie számát, aki csak nagyon soká vette fel a telefonját. – Szia apu, én vagyok Bella.

- Szia kicsim – köszönt, de hangja nem volt ideges, de még csak mérges se, hogy hol vagyok. – Ne aggódj, de át kellett mennem az egyik megyébe és csak holnap megyek haza – ezt megúsztam, még csak haza se ment az este.

- Oké rendben, de légy óvatos – esett le egy kő a szívemről.

- Az leszek, de mennem kell. Szia – köszönt el és letette a telefont.

Megnyugodtam, hogy még csak nem is sejti, hogy mit tettem vagy hogy hol vagyok. Ami pedig még jobb, nem kell elmennem, maradhatok itt Edwarddal. Visszafordultam hozzá és rá mosolyogtam, ezzel tudatva vele, hogy maradok, mire ő megcsókolt, de most nem olyan lágyan, mint akkor, hanem jóval szenvedélyesebben. Először meglepődtek a reakcióján, majd visszacsókoltam én is. Úgy éreztem magam, el tudnék veszni ebben a csókban, és, hogy sose szeretném abba hagyni. De még is meg kellett szakítani ezt a kellemes cselekedetet, mivel egy elég hangos köhögésre lettünk figyelmes a hátunk mögött. Arra fordítottam a fejem és elpirultam szégyenemben, mert ott volt az egész család – kivéve Esme-t és Leát.

Emmett vigyorgó fejjel bámult ránk Alice-szel együtt, ki valóban sugárzott az örömtől. Még Jasper is eleresztett egy mosolyt, de Rosalie már nem annyira, teljesen közömbös volt az arca, mintha csak egy unalmas filmet nézne. Nem bántottam meg a viselkedésen, de nem is esett jól. De Dr. Cullen arcra nézve ez a rossz érzésem is eltűnt, ő is örült annak, amit látott, csak ő nem annyira, mint Emmett és Alcie.

- Sajnálom, hogy zavartunk – kért bocsánatot a doktor. – De szeretnélek megismerni, még is hazahoztad az u… a lányom – Rose a kijelentésre egy elég fura fintort vágott, amit nem értettem. – Meg szeretnélek kérni, hogy Carlisle-nak hívj, remélem megoldható – bólintottam. Aztán mind elültek, én meg vártam a kérdéseket, ami meg is érkeztek.

- Miért vagy itt, Forksban? – ezt a kérdést a mellettem üllő Edward tette fel, aki még mindig a kezemet fogta.

- Anya férjhez ment és ők sokat utaznak – mondtam egyszerűen. – Így ideköltöztem apáékhoz.

Jött még sok más és hasonló kérdés. Én szívesen válaszoltam rájuk, és néha én magam mondtam, hogy kérdezzenek még. Mikor már mindegyikre válaszoltam, megint csak távoztak, kivéve Carlisle-t, aminek örültem úgy is meg akartam kérdezni, mi van Becca-val. Tudom, hogy Charlie mondta, hogy nem sokára hazaengedik, még is aggódtam értem.

- Carlisle, mi van Beccaval? – most én jöttem a kérdésekkel.

- Jól van, és ha minden rendben megy nem sokára, hazamehet, de most mennem kell én, ügyelek ma este – azzal felállt és már ment is kifelé.

Örültem a jó hírnek, de ezt már mind tudtam, még is jobban esett így hallani. Talán azért, mert tudtam, hogy Carlisle nem hazudna és elmondaná azt is, ha Becca nem lenne jól. Most valahogy megnyugodtam és örültem, hogy Edward a közelemben van és fogja kezem.

Egyszer csak egy kislányt pillantottam meg a lépcsőtetejéről kukucskálni lefelé. Szemünk egy pillanatra találkozott a másikkal, de megszakadt a szemkontaktus, mert ő lefelé kezdett el tipegni apró lábain. Majd megállt pont előttünk és belefészkelte magát az ölembe. Edward meg akarta érinteni őt, de Lea lehúzódott és még jobban bújt hozzám. Láttam Edwardon, hogy mennyire fáj ez neki, de most nem tudtam semmi vigasztalót mondani.

- Kicsim – próbálta Edward újra, de nem sok sikerrel. – Mi a baj? Miért haragszol rám, hisz én imádlak?

- De én nem – kiabálta Lea az ölemből. Megsimítottam Lea fejét, ezzel jelezve neki, hogy nem szabad így beszélni, és úgy vettem észre, értette, mit akarok ezzel, mert elhallgatott. – Gyere megmutatom a szobámat – azzal felpattant ölemből és húzni kezdett felfelé. Még egy utolsó pillantást vettem Edwardra, aki csak bólintott, hogy menjek, de én láttam rajta, hogy mennyire szomorú. Egy folyóson kellett végig mennünk, míg elértünk a szobát. Benyitott és én is bementem utána. Szemem hatalmasra tágult a csodálattól, szoba gyönyörű volt, mintha csak egy festménybe kerültem volt. Minden úgy volt elhelyezve, mintha egy tündérmese tárult volna elém. A falak fehérek voltak, az ágy rózsaszín lepedővel leterítve, a másik oldalon ott volt a szekrénye és a polcai telis tele játékokkal és plüsseivel. Odamentem és levettem róla egy oroszlánt. – Edward mindig azzal játszik – szólalt meg mögülem. – Én ezzel szeretek – és levett egy kiscicát a polcról. – Játssz velem!

- Oké. De mit, tudod én már nagyon rég játszottam – vallottam be. – Még akkor mikor Beccaval kicsik voltunk –miközben meséltem neki, ő odament a polcról és levett egy fekete kutyust.

- Becca ezzel szeret játszani. Azt mondta, mert hasonlít Jake – nevetnem kellett, Jake, mint kutya.

Aztán elkezdtünk játszani, és be kell vallanom nagyon, élveztem. Felébresztette ebben a kislányt és hasonló, sőt nagyobb örömmel játszottam, mint Lea. Sokat nevettem, egészen addig, míg Lea a hintaszékbe nem ültetett, magát meg az ölembe. Azt kérte simogassam a haját és én örömmel teljesítettem a kérést. A hintaszék előre és hátra hintázott és ez mindkettőnkre álmosító hatással volt. Már csak azt vettem észre, hogy lecsukódnak a szemeim és mindjárt elalszok. Lea már aludt az ölemben így óvatosan az ágyhoz sétáltam vele. Lefektettem az ágyára és én is mellé, feküdtem. Ahogy lehunytam a szeme már is aludtam.

Gyönyörű álmom volt. Edwardról álmodtam, ahogy együtt sétálunk a parton kéz a kézben, boldogok voltunk és senki sem zavarta meg a pillanatunkat. Edward sugárzott az örömtől. Nevettünk, kergetőztünk és, ami a legfontosabb szerelmesek voltunk. Ez a meghitt percet senki nem vette el tőlünk.

- Bella, Bella – hallottam meg az ő hangját. Ez az álom valami meseszerű volt. – Bella – most meg azt éreztem, hogy a vállamat rázzák, mintha fel akarnának kelteni. – Ébresztő Bella – hát persze, hogy csak ébresztget, hisz itt aludtam el Leával. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és körbe néztem, mellettem tényleg ott feküdt a békés kislány, felettem meg Edward mosolygós arcával találkoztam. – Azt hittem, már sose kelsz fel.

- Hát rosszul hitted, de hány óra van? – ásítottam bele a kérdésben.

- Nyugi még csak napkelte sincs – mondta. – De gondoltam szólok, hogy elmentem pár dologért a házatokba, mivel holnap, vagyis ma suli. Elhoztam a könyveid és hoztam pár ruhát is – volt a házunkba.

- De mégis hogy jutottál be? – csodálkoztam.

- Elcsentem a kulcsod. Remélem nem baj – mondta, és én csak ráztam a fejem, hogy nem bánom.

Már nem tudtam, visszaaludni, inkább felültem mellé. Ő pedig megcsókolt, pont úgy, mit ma, vagyis tegnap. Elvesztem a csókban, a szívem pedig olyan gyorsan vert, hogy azt hittem felrobban, mintha tudtam volna, belemosolygott a csókba és most még nem is zavartak meg. Ő szakította meg és visszatolt az ágyra, én pedig majdnem azonnal elaludtam, de tudtam, hogy ő ott van, mert éreztem a hűs kezét a kezemen.


Várom a véleményeiteket!
köszönöm az előzőket is, nyugodtan lehet írni hosszabbat vagy kérdéseket is szívesen válaszolok rájuk!

puszi Ros-alice