12. fejezet

Moonshiny


12. Fejezet – A család



(Bella szemszöge)




Már teljesen világos lett, mire megpillantottam a házunkat, amit nem is háznak neveznék, inkább palotának. Három emelet magas, telis tele ablakokkal, a ház fala mályvaszínűre festve. A hatalmas ablakokon gyémántként csillogtak a nap első sugarai. A ház olyan volt, mintha senki nem lett volna benne, néma csend borult rá. Gondoltam mindenki a kicsi lányt keresni. Amit nem is csodáltam, még én is megszerettem, pedig csak pár órája ismertem.

Oldalra pillantottam, ahol az anyósülésen egy kis lány aludt. A takaró félig lecsúszott róla, én megfogtam annak a csücskét és betakartam, azzal a takaróval, ami alá elbújt. Úgy láttam, békésen alszik, és nem zavarja semmi se az álmát.

Elparkoltam a Cullen ház előtt. Csak egy kocsi volt előtte, ami egy fekete Mercedes volt, ha jó sejtettem a doktoré lehetett. Kiszálltam, átsétáltam a másik oldalra, hogy kivegyem Leát a kocsimból. Csodálatomra sikerült úgy csinálnom, hogy egyikünk se sérült meg, én nem ütöttem be magam, és még az ő fejét se vertem be az ajtóba.

Felsétáltam a lépcsőn karomban Leával. Óvatosan megnyomtam a csengőt, és vártam, hogy valaki kinyissa az előttem álló üvegajtót. Legalább két percig kellett várom mire, valakit megláttam. Edward volt az, akit láttam. Amit megpillantotta kezemben a húgát, nyitotta is az ajtót. Ez megtette és elvette tőlem Leát, aki erre felébredt és sírni kezdett, hogy azonnal tegye le őt, mert utálja Edwardot, ordította addig, míg meg nem jelent Alice is és ki nem vette a kezéből a lányt. Csak akkor tudtam megnézni Edward arcát, amiről valóban sikított az a fájdalom, ami Lea az előbb okozott neki azzal, hogy azt mondta, amit.

- Nagyon sajnálom – csak ennyit tudtam kinyögni, de ez is elég volt, hogy rám nézzen a fájdalmat tükröző szemein át. Nagyon bántott így látnom ő, úgy éreztem nem sok híja, van annak, hogy én elsírjam magam.

- Köszönöm, hogy hazahoztad – mondta, de tudtam, hogy nem szívből jött ez a mondata, mert szívében csak bánat van most. – Gyere be és meséld el hol találtad meg!

- Nem akarok zavarni – ellenkeztem, bár visszagondolva nem tudom miért is.

- Nem zavarsz – erőltetett egy mosolyt az arcára, egy pont olyant, mint, ami a fotón is volt. Megráztam a fejem és beléptem a házukba.

Szemem tágra nyílt a döbbenettől, hogy milyen hatalmas is az a palota. Először egy nagyobb folyosón mentünk végig, majd a végén egy hatalmas szoba volt, ami a nappali lehetett. Benn volt a szobába Jasper és Emmett is. Ekkor jött le a lépcsőn a két lány Rose és Alice, aki valószínűleg Leával voltak eddig.

- Foglalj helyet! – mondta Edwrad. Ahogy mondta úgy is tettem, leültem az egyik fotelre és vártam a továbbiakat. De nem történt semmi, azon kívül, hogy Edward, Alice és Rosalie is leültek, Emmették meg a kanapé mögé álltak. – Akkor hallgatunk!

- Hol is kezdjem? – tettem fel magamnak a kérdést.

- Az elején – válaszolt helyettem Rose.

- Hát jó – kezdtem bele. – Alice és Jasper eljöttek hozzám, hogy talán tudnék segíteni Lea keresésében. Egy ideig gondolkoztam, hogy jöjjek vagy ne, végül elindultam. Ahogy jöttem fel az úton, meghallottam őt a kocsiban – erre mindenki szeme kitágult a döbbenettől, hogy egy olyan pici lány is képes, eljutni, olyan messze, mint ahol mi lakunk. – Aztán mondtam neki, hogy haza kell mennie. Ő sírni kezdett és azt mondta, utál titeket, és nem akar jönni, de szerencsére rá tudtam venni, és itt vagyunk. Nagyjából ennyi.

- De mi az, hogy utál minket? – csattant fel a medve formájú fiú.

- Nem tudom, azt nem mondta – feleltem.

- De az csak elmondta, hogy hová akart menni? – kérdezte Edward és rám nézett ugyan olyan fájdalmas szemekkel, amitől azt hittem megszakadt a szívem.

- Igen, Beccához.

- Értem – suttogta, olyan halkan, hogy alig hallottam. – Figyeljetek – szólt testvéreihez. – magamra hagynátok Bellával. A többiek szót fogadtak Edwardnak és egymás után, hagyták el a helységet. Ezek után némaság telepedett a szobára. Nem mertem megszólalni, mert nem akartam azzal zavarni Edwardot, hogy beszélni kezdek minden butaságról, inkább megvártam, míg összeszedni a gondolatait és elkezdi. De erre még várnom kellett egy kis időt. – Köszönöm, hogy hazahoztad őt nekem – hálálkodott, közbe akartam szólni, de leintett. – el se tudod hinni mennyire hálás, vagyok, hogy hazahoztad őt nekem. De lenne egy kérdésem, honnan tudtad, hogy hol lakunk?

Elővettem a képet a zsebemből, egy utolsó pillantás vetettem rá, aztán nyújtottam Edwardnak. Láttam arcán, hogy meglepődik és, hogy érzelmek törnek rá, de ekkor én is meglepődtem, nem a szerelem, hanem csak a szeretet és féltés, jött ki rajta. Rájöttem, hogy már nem szeretni Beccát, vagyis igen, de már nem úgy, és így esélyem is lehet arra, hogy megszeressen engem.

- Ez honnan van? – kérdezte.

- Becca szobájában találtam – vallottam be. – Tudom, lett volna szabad kutakodnom, de megoldást kellett találnom valamire. Megláttam a képet és eltettem.

- Ez a kép régen készült – szeme a semmibe tekintett. – Lea születésekor. Annyira szeretem őt, attól a perctől, mióta először megláttam. Erre ő nem szeret. De miért? – temette kezébe az arcát.

Megesett rajta a szívem, felpattantam ülő helyemről és odamentem hozzá. Letérdeltem elé, és megfogtam a jéghideg kezét. Rettentően hideg volt, mégse zavart, meg akartam vigasztalni őt. Fájt így látnom Edwardot. Sejtettem, hogy fáj neki a dolog, de mikor el kezdett rázkódni a kezem alatt, egyből megöleltem és vele együtt sírtam, vagyis csak én, mert ő könnyek nélkül zokogott.

Felültem mellé a kanapéra, ő pedig az ölebe hajtotta a fejét, mint egy kisgyerek. Simogatni kezdtem bronzszínű, selymes haját. Olyan csendben volt a szobában, hogy még a légy zümmögését is hallottam, ami berepült a szobába. Élveztem ezt a csendet és Edward közelségét. Örültem, hogy ilyen közel lehetek hozzá, ez olyan volt számomra, mint egy álom. Minden harmóniában volt most, semmi se zavart, csak az, hogy Edward ennyire szomorú. De én tudtam, hogy Lea nem gondolta komolyan, amiket mondott. Gyerekes dac és felindulás volt ez részéről és épp azon töltötte ki a haragját, aki a közelében volt, de ez sajna pont ő volt.

- Köszönöm, hogy itt vagy – törte meg a csendet halkan. – Nem is tudnám, mi lenne most nélküled, Bella.

- Nincs mit, köszönöd – mosolyogtam rá. – Hisz nem tettem semmit se.

- De – ellenkezett és ült fel mellém. – Hazahoztad, és vigasztalni próbálsz, pedig én tehetek mindenről, mert önző voltam – megfogtam a kezét és megszorítottam vigaszkép, és ő rám mosolygott. – Te ezt nem érted, de tudom, hogy nem bocsát meg.

- De meg fog – biztattam. – Mégis mit kéne megbocsátania? Ne aggódj, ha lehiggad, majd más színbe látja az egészet.

- Én se tudom, mit rontottam el, de valami biztos – nézett a kezünkre, ami össze volt fonódva, és elmosolyodott ma először, ami szívből is jött. – De nem fog, ő különleges.

- Igen az, de hidd el minden rendeződni fog, csak várd ki a végét – biztattam tovább, de sikert nem értem el.

Ekkor toppant be a szobába egy gyönyörű nő. Barna haj vállig ért, lila szoknyát és hozzá illő szép felsőt viselt. Meglepődött, hogy úgy lát miket Edwarddal kéz a kézben, de miután eltűnt arcáról a meglepődés kifejezése, egyből mosolyogni kezdett. Majd odasétált hozzánk és kedvesen köszöntött.

- Szerbusz, ha jó sejtem te Bella vagy – bólogattam. – Én Esme Cullen vagyok, Edward anya.

- Örülök, hogy megismertem – üdvözöltem én is a kedves nő. Furcsálltam, hogy azt mondja Edward anya, hisz még huszonötnek se nézett ki, de ekkor eszembe jutott, hogy a Cullen Házaspár adoptálta őket.

- Nyugodtan tegezz, nem szerettem, ha magáznak, az öregít – mosolygott. – És köszönöm, hogy megtaláltad Leát. Most jöttem tőle, elaludt, szerintem csak később fog felébredni.

- Igen nagyon fáradt lehetett – helyeseltem. - Már a kosiban is elaludt. Remélem most már, minden rendbe jön.

- Igen az, jó lenne – mondta a nő és elszontyolodott, nem akartam megbántani a kijelentésemmel, teljesen kétségbe esettem ettől az egésztől.

- Ja én, nem akartam… vagyis akartalak megbántani – esedeztem a bocsánatáért. De ő csak mosolygott.

- Nem, nincs semmi baj – mondta. – De most én magatokra hagylak titeket, úgy is van egy kis dolgom. Így is késésben vagyok, szóval megyek is – azzal eltűnt a szemünk elöl.

- Remélem nem miattam ment el – csúszott ki a számom az a mondat, ami először az eszembe jutott.

- Nem, nem miattad ment el, de tényleg dolga van – kérdőn néztem Edwardra. – Az árvaházba viszi egy-két dolgot, ruhákat és ételt.

Milyen kedves ez tőle, nem csak örökbe fogadta Edwardékat, de más gyerekeknek is segít, akinek nincs senkije. Nem sokat tesznek ilyesmiket, még csak nem is gondolnak bele azok gyereket helyzetébe, aki árvák.

A Cullen házaspár példaként áll a gyerekeik előtt. Dr. Cullen nagyszerű orvos, míg Esme egy fantasztikus anya, aki úgy tekint minden gyerekre, mintha egyenlők, de legalább is az övé lenne. Az ilyen emberek nélkül a világon nem is lenne élet, az ilyen emberek tartják össze a világot.

- Min gondolkodsz? – rántott ki a merengésemből Edward gyönyörű hangja.

- Semmin – hazudtam. – Csak elbambultam. De lassan mennem kéne Charlie már biztos tiszta ideg.

- Ne menj még, kérlek – esedező szemekkel nézett rám úgy, hogy nem tudtam nemet mondani. – Nem bírnám ki, most nélküled. Beleőrülnék, ha most egyedül maradok.

- Jó, de felhívom Charlie-t – már ellenkezni készült, de most én intettem le. – Tudom, nem kedvel téged, és nem mondjam, hogy együtt vagyunk – azzal már tárcsáztam is Charlie számát, aki csak nagyon soká vette fel a telefonját. – Szia apu, én vagyok Bella.

- Szia kicsim – köszönt, de hangja nem volt ideges, de még csak mérges se, hogy hol vagyok. – Ne aggódj, de át kellett mennem az egyik megyébe és csak holnap megyek haza – ezt megúsztam, még csak haza se ment az este.

- Oké rendben, de légy óvatos – esett le egy kő a szívemről.

- Az leszek, de mennem kell. Szia – köszönt el és letette a telefont.

Megnyugodtam, hogy még csak nem is sejti, hogy mit tettem vagy hogy hol vagyok. Ami pedig még jobb, nem kell elmennem, maradhatok itt Edwarddal. Visszafordultam hozzá és rá mosolyogtam, ezzel tudatva vele, hogy maradok, mire ő megcsókolt, de most nem olyan lágyan, mint akkor, hanem jóval szenvedélyesebben. Először meglepődtek a reakcióján, majd visszacsókoltam én is. Úgy éreztem magam, el tudnék veszni ebben a csókban, és, hogy sose szeretném abba hagyni. De még is meg kellett szakítani ezt a kellemes cselekedetet, mivel egy elég hangos köhögésre lettünk figyelmes a hátunk mögött. Arra fordítottam a fejem és elpirultam szégyenemben, mert ott volt az egész család – kivéve Esme-t és Leát.

Emmett vigyorgó fejjel bámult ránk Alice-szel együtt, ki valóban sugárzott az örömtől. Még Jasper is eleresztett egy mosolyt, de Rosalie már nem annyira, teljesen közömbös volt az arca, mintha csak egy unalmas filmet nézne. Nem bántottam meg a viselkedésen, de nem is esett jól. De Dr. Cullen arcra nézve ez a rossz érzésem is eltűnt, ő is örült annak, amit látott, csak ő nem annyira, mint Emmett és Alcie.

- Sajnálom, hogy zavartunk – kért bocsánatot a doktor. – De szeretnélek megismerni, még is hazahoztad az u… a lányom – Rose a kijelentésre egy elég fura fintort vágott, amit nem értettem. – Meg szeretnélek kérni, hogy Carlisle-nak hívj, remélem megoldható – bólintottam. Aztán mind elültek, én meg vártam a kérdéseket, ami meg is érkeztek.

- Miért vagy itt, Forksban? – ezt a kérdést a mellettem üllő Edward tette fel, aki még mindig a kezemet fogta.

- Anya férjhez ment és ők sokat utaznak – mondtam egyszerűen. – Így ideköltöztem apáékhoz.

Jött még sok más és hasonló kérdés. Én szívesen válaszoltam rájuk, és néha én magam mondtam, hogy kérdezzenek még. Mikor már mindegyikre válaszoltam, megint csak távoztak, kivéve Carlisle-t, aminek örültem úgy is meg akartam kérdezni, mi van Becca-val. Tudom, hogy Charlie mondta, hogy nem sokára hazaengedik, még is aggódtam értem.

- Carlisle, mi van Beccaval? – most én jöttem a kérdésekkel.

- Jól van, és ha minden rendben megy nem sokára, hazamehet, de most mennem kell én, ügyelek ma este – azzal felállt és már ment is kifelé.

Örültem a jó hírnek, de ezt már mind tudtam, még is jobban esett így hallani. Talán azért, mert tudtam, hogy Carlisle nem hazudna és elmondaná azt is, ha Becca nem lenne jól. Most valahogy megnyugodtam és örültem, hogy Edward a közelemben van és fogja kezem.

Egyszer csak egy kislányt pillantottam meg a lépcsőtetejéről kukucskálni lefelé. Szemünk egy pillanatra találkozott a másikkal, de megszakadt a szemkontaktus, mert ő lefelé kezdett el tipegni apró lábain. Majd megállt pont előttünk és belefészkelte magát az ölembe. Edward meg akarta érinteni őt, de Lea lehúzódott és még jobban bújt hozzám. Láttam Edwardon, hogy mennyire fáj ez neki, de most nem tudtam semmi vigasztalót mondani.

- Kicsim – próbálta Edward újra, de nem sok sikerrel. – Mi a baj? Miért haragszol rám, hisz én imádlak?

- De én nem – kiabálta Lea az ölemből. Megsimítottam Lea fejét, ezzel jelezve neki, hogy nem szabad így beszélni, és úgy vettem észre, értette, mit akarok ezzel, mert elhallgatott. – Gyere megmutatom a szobámat – azzal felpattant ölemből és húzni kezdett felfelé. Még egy utolsó pillantást vettem Edwardra, aki csak bólintott, hogy menjek, de én láttam rajta, hogy mennyire szomorú. Egy folyóson kellett végig mennünk, míg elértünk a szobát. Benyitott és én is bementem utána. Szemem hatalmasra tágult a csodálattól, szoba gyönyörű volt, mintha csak egy festménybe kerültem volt. Minden úgy volt elhelyezve, mintha egy tündérmese tárult volna elém. A falak fehérek voltak, az ágy rózsaszín lepedővel leterítve, a másik oldalon ott volt a szekrénye és a polcai telis tele játékokkal és plüsseivel. Odamentem és levettem róla egy oroszlánt. – Edward mindig azzal játszik – szólalt meg mögülem. – Én ezzel szeretek – és levett egy kiscicát a polcról. – Játssz velem!

- Oké. De mit, tudod én már nagyon rég játszottam – vallottam be. – Még akkor mikor Beccaval kicsik voltunk –miközben meséltem neki, ő odament a polcról és levett egy fekete kutyust.

- Becca ezzel szeret játszani. Azt mondta, mert hasonlít Jake – nevetnem kellett, Jake, mint kutya.

Aztán elkezdtünk játszani, és be kell vallanom nagyon, élveztem. Felébresztette ebben a kislányt és hasonló, sőt nagyobb örömmel játszottam, mint Lea. Sokat nevettem, egészen addig, míg Lea a hintaszékbe nem ültetett, magát meg az ölembe. Azt kérte simogassam a haját és én örömmel teljesítettem a kérést. A hintaszék előre és hátra hintázott és ez mindkettőnkre álmosító hatással volt. Már csak azt vettem észre, hogy lecsukódnak a szemeim és mindjárt elalszok. Lea már aludt az ölemben így óvatosan az ágyhoz sétáltam vele. Lefektettem az ágyára és én is mellé, feküdtem. Ahogy lehunytam a szeme már is aludtam.

Gyönyörű álmom volt. Edwardról álmodtam, ahogy együtt sétálunk a parton kéz a kézben, boldogok voltunk és senki sem zavarta meg a pillanatunkat. Edward sugárzott az örömtől. Nevettünk, kergetőztünk és, ami a legfontosabb szerelmesek voltunk. Ez a meghitt percet senki nem vette el tőlünk.

- Bella, Bella – hallottam meg az ő hangját. Ez az álom valami meseszerű volt. – Bella – most meg azt éreztem, hogy a vállamat rázzák, mintha fel akarnának kelteni. – Ébresztő Bella – hát persze, hogy csak ébresztget, hisz itt aludtam el Leával. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és körbe néztem, mellettem tényleg ott feküdt a békés kislány, felettem meg Edward mosolygós arcával találkoztam. – Azt hittem, már sose kelsz fel.

- Hát rosszul hitted, de hány óra van? – ásítottam bele a kérdésben.

- Nyugi még csak napkelte sincs – mondta. – De gondoltam szólok, hogy elmentem pár dologért a házatokba, mivel holnap, vagyis ma suli. Elhoztam a könyveid és hoztam pár ruhát is – volt a házunkba.

- De mégis hogy jutottál be? – csodálkoztam.

- Elcsentem a kulcsod. Remélem nem baj – mondta, és én csak ráztam a fejem, hogy nem bánom.

Már nem tudtam, visszaaludni, inkább felültem mellé. Ő pedig megcsókolt, pont úgy, mit ma, vagyis tegnap. Elvesztem a csókban, a szívem pedig olyan gyorsan vert, hogy azt hittem felrobban, mintha tudtam volna, belemosolygott a csókba és most még nem is zavartak meg. Ő szakította meg és visszatolt az ágyra, én pedig majdnem azonnal elaludtam, de tudtam, hogy ő ott van, mert éreztem a hűs kezét a kezemen.


Várom a véleményeiteket!
köszönöm az előzőket is, nyugodtan lehet írni hosszabbat vagy kérdéseket is szívesen válaszolok rájuk!

puszi Ros-alice