Moonshiny
1. Fejezet - A kezdetek
(Bella szemszöge)
A repülőgépen ültem útban Forks felé. Ahol apám és ikertestvérem lakik Receka Swan – de mindenki csak Beccának szólítja. 5 évesek voltunk, mikor szüleink elváltak én anyámhoz, Becca meg apánkhoz került. Becca és én köztem csak annyi különbség volt, hogy az ő szeme kék, az enyém meg csokoládébarna meg még az, hogy ő valamivel szenvedélyesebb. Vagy ahogy ő szokta, mondta: Tudok élni!
Apánk Charlie Swan a forksi rendőrfőnök. Imádott itt a nagy zöldben lakni, de én és anyám, Renée mi utáltunk. Nincs itt semmi élet. Azokat a nyári heteket is gyűlöltem, amiket itt kellett töltenem. De most még is ide tartottam, mert Reneé férjhez ment Phil-hez. Nagyon szerettem az új férjét, csak hát ő baseball játékos és sokat utazik, anya meg vele akart menni. Így én most Charlie-hoz költöztem, egy kis időre.
Nem tudtam, milyen lesz itt újra. Utoljára 10 évesen voltam, és most 18 évesként térek vissza. Féltem az új környezettől, az új sulitól és az új emberektől. Féltem attól is, hogy fog Becca reagálni hozzám. Amióta én nem voltam Forksban, úgy ő se volt nálunk. Nagyon rég láttam. Telefonon is csak ritkán beszéltünk, vagyis az utóbbi időben már egyáltalán nem. De talán most rendeződik a kapcsolatom testvéremmel, hisz az előtt jó kijöttünk.
A repülő leszállt, hát megérkeztem. Kíváncsi voltam kijön ki elém. Elszálltam a gépről, megmutattam a jegyek az utaskísérőnek. A terminálban rengetegen voltam. Utasok, akik nem rég érkeztek, hogy elutazhassanak vagy épp nemrég érzettek látogatóba. Aztán ott voltak azok, aki szeretteik elé jöttek ki, üdvözlés képen.
Végig néztem a táblákon, amiket a várok, hoztak magukkal, hogy az érkezett lássa, hogy más itt vannak érte. Ekkor láttam meg egy Bella Swan feliratú táblát. Már indultam is meg felé és nagy meglepetésemre egy maga, jóképű, indián fiú emelte az a magasba. A srác mellett egy lány állt fekete pólóban és farmer nadrágban, haja derékig ért és egy hajpánt volt benne. A fiú a lány derekát ölelte, úgy láttam nagyon, szeretik egymást. Ekkor szemem egy kék szempárban ütközött, szemében szeretetet láttam és örömöt, hogy újra láthatja testvérét, engem.
Becca odarohant hozzám és megölelt, már nem is értem mitől féltem még pár perccel ezelőtt. Szorosan húzott magához, nagyon sokáig álltuk úgy, ha kívül állóként láttam volna magunkat. Elengedett. Ekkor már a fiú is ott állt mögöttünk. Csak most néztem meg jobban, hogy is néz ki. Messziről is nagyon helyes volt, de így, hogy itt állt előttem. Tényleg nagyon magas és jó képű, szemei barnák voltak, fekete, rövid haja volt, testfelépítésén látszott, hogy izmokban sem szenvedett hiányt. Beccára mosolygott és ekkor tökéletes, hófehér fogsorát is láttam, ebben a mosolyban rengeteg szerelmet és szenvedélyt láttam – el is pirultam rendesen, nem értettem Becca, hogy nem teszi ezt. Aztán rám néztem, rám is mosolygott de nem úgy, mint az előbb, ez csak egy baráti mosoly volt. Felém, nyújtotta kezét, és készséggel elfogadtam.
- Szia, Jacob Black vagyok – mutatkozott be.
- Szia Bella Swan – és is mondtam a nevem. – Örülök, hogy megismerhettelek – mosolyogtam rá és válasz képen egy kacsintást, kaptam. Erre Becca nevetve Jacob vállára csapott.
- Nyugi, nekem csak te kellesz – mentegetőzött játékosas, mire tesóm megcsókolta – én meg persze egyből elszégyelltem magam.
- Hé, Bella ne pirulj – nevetett ki Becca. – De azt hiszem mennünk kéne. Jó lenne, ha Charlie előtt érnénk haza – mondta.
- Miért hol Charlie? – kérdeztem Beccától.
- Volt valami gond az őrsön, ezért nem ő jött, hanem én, jobban mondva mi – nézett Jake-re. – elmennél a kocsiért? – kérdte szerelmét Becca.
- Aha – válaszolt tömören a srác, azzal már el is tűnt a szemünk elő.
- Remélem nagy baj, hogy vele jöttem érted – utalt Jake – csak tudod a furgonom, vagyis már furgonunk elég lassú. Így elhívtam és megértem, hogy hozza magával az apja kocsiját is – ezt mind egy szuszra mondta. Hogy tud ennyit beszélni, velem ellentétben.
- Ki az apja? – tettem fel a kérdésem, mikor végre szóhoz juttattam. – Ismerem?
- Hát persze, hogy ismered, még Jake-t is – nem értettem miről is beszélt, és így egyből folytatta is. – Az apja Billy Black, Charlie rég, jó barátja. Régen sokat jártunk le hozzá. Teszem hozzá én még mindig – kuncogott.
Azt hiszem már rá is jöttem, ki is Billy és Jacob. Eszembe jutott, hogy régen sokat járunk ki a rezervátumba, rengeteget játszva az ottani gyerekekkel. Ezért az egyért, talán szerettem Forskot, mert nem voltam egyedül, vagy legalábbis nem felnőttek körül. Itt lehettem Beccá-val, játszhattam vele, és most, hogy újra láttam, úgy éreztem, visszakaptam a másik felem. Becca megfogta az egyik bőröndömet. Átölelt a vállam és kifelé kezdett húzni.
Kinn már várt ránk Jacob. A terepjáró előtt állt. Mikor megpillantott minket elénk szaladt, elvette tőlünk a csomagjaimat és a csomagtartóba tette. Aztán előre, kinyitott a nekünk az ajtókat.
- Hölgyeim, a hintójuk elő állt – erre mindhárman nevetni kezdtünk.
Mikor kikacagtunk magunkat, beszálltunk a kocsiba. Én hátra ültem, Becca és Jake előre. Az út nem volt hosszú Forksig, de annál unalmasabb. Persze testvérem próbált bevonni engem is a beszélgetésünkbe, de nem nagyon nem neki, így felhagyott vele. Az út további részében az ablakon bámultam ki felé. Néztem a mellettünk elszáguldó erdő, a fák. Aztán nem érkeztünk a Forksot jelző jelzőtáblához. Nagyot sóhajtottam, de reméltem Beccának nem tűnt fel. Ahogy aztán beértünk a városba, rájöttem, hogy az semmit se változott az idők során – leszámítva egy-két újabb gyártású kocsi. Az utcákon nem volt túl sok ember, a legtöbb ilyen tájban még dolgozik, vagy ilyenkor indul oda.
A házhoz is nem sokára megérkeztünk. Jacob elparkolt a kocsifeljáró. Kiszálltunk a kocsiból, kivettünk a csomagokat. Becca kinyitotta az ajtót, gyorsan bevittünk a bőröndöket a nappaliba. Becca ledobta magát a kanapéra, én meg leültem a fotelre. De Jake nem ült le.
- Nekem mennem kell – mondta a falnak támaszkodva.
- Máris – nyafogott Becca és felugrott egyenesen Jake karjaiba. – Ne menj még!
- De sajna, muszáj – látszott rajta, hogy ő is szívesen maradna. – Ma én vagyok a… apám már vár – de észrevettem, hogy nem ezt akarja mondani.
- Jó – Becca is rögtön beadta a derekát. – De azért holnap elmegyek hozzád.
- Az ajánlom is – megcsókolták egymást, testvérem még kikísérte az ajtón szerelmét és csak pár perccel később tért vissza.
Mikor újra visszatért, odarohant hozzám és felhúzott magához. Jó sokáig állhatunk úgy, nagyon jól esett, hogy így örül nekem. Aztán elengedett és a kanapé felé kezdett húzni. Elültünk rá egymás mellé jó szorosan.
- Na mesélj! – nézett mélyen a szemembe. – Mi történt veled mióta nem láttalak?
- Semmi – mondtam igazat, én voltam az a bulizós lány, aki, minden hétvégéjét a haverokkal tölti. Én inkább az a fajta voltam, aki minden idejét a négy fal között tölti egy-egy könyvvel. Ezzel ellenben Becca, ő tudott buliz és rengeteg barátja volt.
- Látom semmit se változtál – mondta. – De majd most, hogy itt vagy teszünk róla, hogy ne egy szürke, kis egér legyél.
- De én szeretek, az lenni – ellenkeztem azonnal. – Inkább te mesélj! Mi van ezzel a Jake-kel? Mióta jártok? – tereltem el a témát.
- Terelsz mi? – hát nem jött be. – De egyezünk meg valamiben húgi…
- Ikrek vagyunk – vágtam a szavába.
- Azok, de én három perccel előbb születtem, úgy hogy lehugizhatlak, ha épp tetszik – nevetett.
- Jól van igazad, van – vele együtt nevettem, na ezért szeretem őt annyira, mindig mosolyt tud csalni az arcomra. – De miben is egyezünk meg?
- Hát abban, hogy én beszélek neked Jake-ről, de előtte vigyünk fel a szobádba a holmiijaidat és segítesz vacsit készíteni Charlie-nak.
- Oké – egyeztem bele, kész örömmel.
Azzal már meg is fogta a kezem és indultunk meg a lépcsőn fel felé. Bemennünk az első ajtón, ami balra volt. Tehát ez lesz az én szobán, - régen nem itt aludtam, hanem Beccá-val közös szobában, a jobb oldaliban. Az a szoba is nagyon aranyos volt, az ágy mellett volt egy ki éjjeliszekrény, ami közvetlenül az ablak alatt volt. Az ággyal szemben volt egy szekrény a ruháinak. Az a szekrény mellett egy íróasztal és azon egy számítógép. A bőröndöket ledobtunk az ágy, hogy kipakolhassunk belölük. Én az ablak felüli oldalra mentem, hogy onnan pakolhassam ki kevéske ruháim.
Ekkor pillantottam az éjjeliszekrényemre. Volt rajta egy lámpa, de nem az volt az érdekes, hanem az, ami előtte volt, egy fénykép. A képen én és Becca voltunk, még kisgyerekén. Mindkettőnkön farmer szoknyácska volt és póló. Az Beccán lévő póló sárga volt, ami pedig rajtam volt fehér. Hajunk egy formán volt befonva. Ezt a képet még Reneé készített, mikor még itt éltünk. Látszott rajtam, hogy boldog és felszabadult vagyok, de az óta ez nem mondhatom le magamról. Mindig hiányzott valami az életemből, de nem tudtam, hogy mi az. Becca is észrevehette, hogy elkalandoztak a gondolataim, mert mögém állt, és hátulról ölelt magához.
- Remélem nem baj, hogy idetettem – suttogta halkan a nyakamba. – Az én szobában is meg van ez a kép, és gondoltam nem zavarna, hogy itt is itt lesz. Úgy-e nem zavar? – kérdezte, és hangjában kis félelmet véltem felfedezni. Ekkor nem tudom milyen hirtelen ötlettől vezérelve, megfordultam és megöleltem.
- Dehogy baj – suttogtam nyakba – nagyon szépen köszönöm - a meghatóságtól elkezdtek potyogni a könnyeim.
- Hé, ne sírj – törölte le őket ujjaival. – Mert elveszem – viccelődött velem és bevált, mert máris jobb kedvem lett.
- Folytassuk a pakolást aztán állunk neki a vacsorának – mondtam már nevetve. –Te közben mesélhetsz nekem Jacobról.
- Megbeszéltünk – mondta és folytattunk tevékenységünket.
Gyorsan végeztünk és mikor ez megtörtént mentünk is le a konyhába. Becca elővette a főzéshez szükséges dolgokat. Elém tett egy doboz tojás és egy tányért, hogy törjek bele, annyit, amennyit a rántott húshoz elegendőnek találtok. Ő addig zsemlemorzsát és a lisztet kiönti másik edényekbe. Aztán előkészítette az olajsütött, hogy húsokat egyből bele is tehessünk. A panírozással gyorsan elkészültünk, már csak azt kellett kivárni, míg a húsi megsül. Míg ezt vártunk kihúztunk egy-egy széket és leültünk azokra.
- Na mi akarsz hallani? – törte meg a csendet nővérem.
- Mióta vagytok együtt? – kíváncsiskodtam.
- Úgy két éve – mondta. – Tudod előtte volt egy elég bonyolult kapcsolatom – szólni akartam, de Becca megrázta a fejét, hogy ne. – Jaocb pedig kirángatott a depresszióból.
- És csak ezért vagy vele, hálából? – kérdeztem meg kicsit félve.
- Ó te jó ég – kezdte bele Becca. – Dehogy azért, igaz hálás vagyok neki. De én szeretem őt – lágyult el a hangja. – Tudod ő, olyan megértő, aranyos és tudódhatom, hogy rá mindig rászámíthatok. Bármikor, az éjszaka közepén is képes lenne itt teremni, ha szükség lenne rá.
- Akkor már értem – mondtam. De tényleg szereted?
- Az életemnél is jobban –válaszolta.
- Bár nekem lenne egy ilyen szerelmem – szomorodtam el. Becca észrevette ezt és elé térdelt, megfogta a kezem.
- Ne aggódj – mondta biztatóan – te is megtalálod az igazit!
- Neked akkor Jake azt igazi? – mosolyogtam el.
- Azt hiszem, igen – ekkor meghallottunk, hogy valami lenyomja a kilincset és belép a házba.
Kikukkantottunk az ajtón és megláttuk Chalie-t, ahogy leveszni a kabátját és a pisztolytáskáját a fogasra akasztja. Charlie első útja a nappaliba vezetett, leült a kanapéra és bekapcsolta a Tv-t. Becca szája eléhelyezte a mutatóujját, hogy maradjak csendben. Aztán ő kisétált a konyhából, mintha itt se lennék és ment üdvözölni apánkat.
- Szia apu – köszönt Becca és lehuppant a mellé.
- Szia kicsim – nyomott egy csókot a fejbúbjára. – Hol van Bella?
- Hát hol lenne otthon Reneé-nél – mondta teljesen nyugodt hangon. Ekkor esett csak le, hogy mit is akar drága nővérkém, és kuncogni támadt kedvem, de azzal elrontottam volna a kis tervét.
- Drága lányom – állt fel a kanapáról Charlie nem épp higgadtan. – Ma kellett volna Belláért menned a reptér – Becca erre csak értetlen arcot vágott, mintha apánknak elment volna az esze – én ezt sose mertem volna tenni vele, de senkivel se.
- Apa – fogta suttogóra Becca – nyugodj meg! Megeszünk a vacsit és minden rendben lesz – úgy beszélt, mintha egy ötévessel akarná megértetni, hogy ideje aludni, menni. De Charlie erre még dühösebb lett. Na ekkor már Becca is tudta, hogy jobb, ha visszafogja magát – Bella – kiállotta a nevem, jelezve, hogy jöjjek elő. Mivel tudtam mi a dolgom, kijöttem a konyhából és beléptem a nappaliba. Láttam, ahogy Charlie-nek leesik, hogy csak átvertünk őt. Ekkor nevetni kezdett, na ez volt a mi szerencsék, legalább humorérzéke van és remélem nem kapunk bűnit. Mikor végleg kinevette magát, előre lépet pár lépés és megölelt. Jó sokáig álltunk úgy. Senki se szakította meg az a pillanatot. Már jó öt perc álltunk úgy, mikor valaki köhintett a hátunk mögött, jelezve, hogy ideje elengedni egymást.
- Menjünk enni – mondta Becca és karon fogott engem és Charlie-t és a konyha felé taszigált minket.
Mikor odaértünk elővette a tányérokat, villákat és késeket. Segítettem megteríteni neki, néha Charlie-re néztem, akin csak azt lehetett látni mennyire boldog, hogy együtt láthatja lányait. Csendesen megvacsoráztunk, után még egy darabig, néztünk a Tv-t Charlie-val – valami unalmas baseball meccs ment benne. Becca rám kacsitott, hogy megért és, hogy mindjárt cselekszik.
- Apu – ásított egyet. – Mi megyünk aludni, eléggé elfáradtunk. Meg holnap suli is lesz.
- Jó meggyetek csak – de fel se nézett a TV-ről.
Gyors puszit nyomtunk az arcára és mentünk is a szobáink felé. Ott elváltak utjaink, de még, hogy bemehettem volna ki kuckómba, Becca mondta, hogy menjek zuhanyozni és, hogy siessek. Nagyon titokzatosnak tűnt a hangja, tudtam, hogy valamire készül, de nem ellenkezettem. Bementem a szobába, összeszedtem a pipere holmiijaimat és már indultam is a fürdőbe. Gyorsan végeztem, csak egy gyors tusolás, fogmosás és már kész is voltam. Miközben mentem a szobám felé, beszóltam Beccá-nak, hogy mehet. Ő már pattant is és el is rohant a fürdőbe. Úgy fél óra múlva kopogást hallottam az ajtó. Még ki se mondta, hogy szabad, mikor egy kíváncsi fej jelent meg az ajtón. Rám mosolyogott és már az ágyamon is ült.
- Hát te? – nevettem.
- Átjöttem hozzád – mondta Becca.
- Az látom – és még mindig nevettem.
- Holnap lesz az első sulis napod itt nálunk – nézett rám minden tudón. – Izgulsz? – kérdezte.
- Hát, hogy igazat mondjak, nagyon – vallottam be.
- Nem lesz semmi baj – nyugtatva simította meg a felkarom. – Holnap hamarabb bemegyünk és elkérjünk a könyveid meg az órarendet. Talán még közös óránk is lesznek.
- Jacob olyankorán itt lesz értünk? - értetlenedtem.
- Nem, nem lesz – mondta nevetve. – Jake a rezervátumba jár suliba, majd holnap délután elmegyek hozzá.
- Ááá, értem – ásítottam egyet.
- Na látom álmos vagy – döntött az ágyra Becca, és betart. – Jó éjt húgi! – és kiment a szobából.
- Jó éjt nővérkém! – még visszanézett köszönésemre, kacsintott és már be is csukta az ajtót.
Még egyszer ránéztem a képre az éjjeliszekrényem és boldogság járta át a szívem, olyan, ami rég nem töltötte el. Néztem egy ideig még, de nem bírtam sokáig. Mert, tényleg nagyon álmos, lehettem, mert ahányszor lehunytam a szemem, alig bírtam azt nyitva tartani. Így a végén feladtam és átadtam magam az alvásnak.
Várom a jó és a rossz megjegyzéseket is egyaránt!
2009. július 31., péntek
Miről is szól a következő törénetem?
Moonshiny
Miről is fog szólni az új történetem?
Bella Swan apjához és ikertestvéréhez Beccához kölözik Forksba. Bella és testvére már több éve nem látták egymás, de még is jól kijönnek a másikkal. Bella beleszeret Edward Cullen-be, aki se Becca, se Charlie nem kedvel túlzottan. De Beccá-nak még oka is van gyűlölni Edward-ot. De a többi Cullen-nel jól kijön. De vajon mi oka van rá Becca-nak és Charlie-nek nem kedvelni Edward-ot? Kik is – vagy inkább mik - ezek a Cullen-nek valójában? Mi köze van Edwardnak Beccá-hoz? Van közös, múljuk talán – amit jobb, ha Bella sose tud meg, és nem is szabad, hogy megtudjon még véletlenül se? De mi is az? Mi kötni össze őket? Lesz egy-két változás, pl. : Belláék nem 17 hanem 18 évesek, ennek meg van az oka.
Szerelmi szálak:
Edward és Bella
Becca és Jaboc (ebben a sztoriban Jaboc Beccába vésődöttbe és Becca, tudja, hogy mi is valóban Jake, egy vérfarkas)
A többi szál ugyan úgy megmarad.
Miről is fog szólni az új történetem?
Bella Swan apjához és ikertestvéréhez Beccához kölözik Forksba. Bella és testvére már több éve nem látták egymás, de még is jól kijönnek a másikkal. Bella beleszeret Edward Cullen-be, aki se Becca, se Charlie nem kedvel túlzottan. De Beccá-nak még oka is van gyűlölni Edward-ot. De a többi Cullen-nel jól kijön. De vajon mi oka van rá Becca-nak és Charlie-nek nem kedvelni Edward-ot? Kik is – vagy inkább mik - ezek a Cullen-nek valójában? Mi köze van Edwardnak Beccá-hoz? Van közös, múljuk talán – amit jobb, ha Bella sose tud meg, és nem is szabad, hogy megtudjon még véletlenül se? De mi is az? Mi kötni össze őket? Lesz egy-két változás, pl. : Belláék nem 17 hanem 18 évesek, ennek meg van az oka.
Szerelmi szálak:
Edward és Bella
Becca és Jaboc (ebben a sztoriban Jaboc Beccába vésődöttbe és Becca, tudja, hogy mi is valóban Jake, egy vérfarkas)
A többi szál ugyan úgy megmarad.
2009. július 30., csütörtök
Sziasztok!
Minden kedves olvasómnak!
Reményeim szerint örömöt okozott az első történetem. A szavazás lezárult és mivel a többség úgy gondolta, hogy írjak még, így én úgy döntöttem írok. Azt, hogy mikor kerül fel a Moonshiny - ez lesz a követező sztorim címe. Még nem tudom, de ha minden jó megy, akkor talán szombat este felé, már olvashatjátok is. Ne haragudjatok, hogy csak akkor, de se ma, se pénteken nem érek rá. De ígérem, hogy sietek.
Addig is várom a megjegyzéseket.
Ölel és puszil titeket: Ros-alice
Reményeim szerint örömöt okozott az első történetem. A szavazás lezárult és mivel a többség úgy gondolta, hogy írjak még, így én úgy döntöttem írok. Azt, hogy mikor kerül fel a Moonshiny - ez lesz a követező sztorim címe. Még nem tudom, de ha minden jó megy, akkor talán szombat este felé, már olvashatjátok is. Ne haragudjatok, hogy csak akkor, de se ma, se pénteken nem érek rá. De ígérem, hogy sietek.
Addig is várom a megjegyzéseket.
Ölel és puszil titeket: Ros-alice
2009. július 28., kedd
17. fejezet
17. Fejezet (Edward szemszöge)
Amit beleegyeztünk Bellával, hogy itt tartsunk az esküvőt Aro szobákat adott nekem és a családomnak. Bellával külön szobát kaptunk, mondván tartogassunk a nászútra. Úgy beszéltünk meg a többiekkel, hogy az esküvőt másnap alkonyatkor tartsunk meg a főtéren. Utána azonnal nászútra indulunk anyám szigetére. Anya ajánlotta fel, hogy ott biztos jól fogjuk magunkat érezni. Nekik is sok szép emlékül van apámmal a helyről. Én még ugyan nem voltam ott, de amikor hazajöttek onnan gyönyörű dolgokat meséltek a szigetről. Meg hát gondolataikban is láttam a helyet, az intim részeket kivéve – ilyenkor örülök, hogy nem az egész életünket láthatom, mint Aro, hanem, csak amire épp gondolnak.
Most a kapott szobán, ágyán feküdtem. Kényelmes ágy – kár, hogy nem szoktam aludni. A mellettem lévő volt Belláé, hallottam, hogy Alice épp arról beszélt neki, hogy minden tökéletes lesz. Bella pedig hevesen bólogatott. Láttam, hogy Rosalie közeledik a szoba fele, hogy kirángassa onnan Alice-t, hogy Bella pihenhessen. Persze Alice mondta, hogy Bella vámpír, de azzal nem tudott hatni Rose-ra. Így ott hagyták szerelmemet egyedül.
Itt volt a remek alkalom, hogy átmenjek hozzá. Már álltam is fel az ágyról, mikor kopogást hallottam az ajtón. Odamentem és kinyitottam és már mosoly jelent meg az arcomon. Bella az ajtó túl oldalán állt és rám nézett egyenesen a szemembe. Már szólásra kinyitott cseresznye, piros ajkait, de én nem bírtam türtőztetni magam. Így behúztam az ajtón, amit be is csaptam. Rálöktem az ágyra és szenvedélyesen csókoltam teste minden porcikáját. Ő is ezt tette velem. Az ingemet gombolta ki.
Mikor kivágódott az ajtó és két dühös nővérem arcával találtunk szembe magunkat. Alice mellettünk termett lerántott Belláról, Rose pedig karon fogta őt és húzta a szobából. Rose amit becsukta maga mögött az ajtót, azzal Alice el is engedte. Ráültem az ágyra, ő pedig velem szembe. Sokáig csak arcomat fürkészte, egyikünk se törte meg a csendet. Alice csak mosolygott rám, én vissza rá, így ment ez hosszú percekig.
- Jól vagy? – törte meg a csendet húgom.
- Igen – válaszoltam. – Miért ne lennék jól? Meg lett Bella, igen mondott – amit csak neked köszönhetek, nem tudom, hogy csináltad, de köszönöm – megölelt engem és én folytattam a mondókámat, amit elengedett – és ma alkonyatkor már a feleségem lesz.
- Igen, minden rendeződni látszik. Minden rendben lesz, én tudom.
- Na. Ebben biztos vagyok – egyszer tört ki belőlünk a nevetés.
- De… most… menjünk a ruhapróbára – kacagva mondta ki a mondatot.
Azzal karon ragadott és már húzott is ki az ajtón. Egyenesen Jasperrel közös szobájuk felé. Ott berontott az ajtón – szegény tesókám rendes meg is ijedt – az ablak elött állt és azonnal támadó pozícióba helyezkedett. Amit meglátta, hogy mi vagyunk rendesen állt fel. Próbált mérgesen nézni szerelmére, de nem ment neki, mert az csak bájosan mosolygott rá. Persze Jazz arcán már nem a düh, hanem a szerelem vette át a helyet. Alice odatáncolt Jasper-hez, csókot nyomva ajkaira. Aztán felém fordult.
- Edward, te itt maradsz, csak hozom a ruháidat. Te meg figyelj rá, nehogy Bellán találjam megint! – fordult Jazz-hez, aki az utolsó háromra, szóra már igen csak nevethetnéke támadt. Alice kiment.
- Na, hogy is volt ez? – kérdezette még mindig vigyorogva. – Emmett, gyere át! Friss hírek, és tudnod kell – ordított másik bátyámnak, aki azonnal meg is jelent kíváncsi arccal.
- Mik a friss hírek? – ült le az ágy szélére.
- Áááá csak annyi, hogy Alice nemrég szedte le öcsénket leendő sógornőkről – vigyorgott tovább.
- Hát ez nem semmi – kiáltott fel Emmett. – De azért megrontani szegény, kis húgontak, hiszen, olyan ártatlanak!
- Alice, nem épp ártatlan – mutattam Jasperre, ki csak fütyörészve bámulta plafont.
- Hát igen, de az más – kötekedett Em.
- Miért lenne más? – kérdeztem nem épp kedvesen.
- Mert ők házasok.
- Mi is azok leszünk nemsokára!
- Hát ez itt a bökkenő nemsokára, de még nem – szólt közbe Jasper – legalább ő állna mellettem.
De szerencsében, ebben a pillanatban jött be a szobába Alice kezében ruháimmal. Végig nézett a népes fiú társaságon és csak nevetett.
- Vetkőzz Edward! – szólt rám.
- De húgi, ne ilyen nyíltan itt a férjed is – hát ez csak Emmett lehetett.
Alice egy „megöllek” pillantást vetett Em-re, ki tudta, hogy jobb, ha most befogja és távozik a helyiségből. Jazz meg leült az ablak előtt álló fotelbe és onnan nézte végig, hogy kínozz kedves, ki neje a ruhákkal. Már legalább hússzor, ha nem többször javított a zakón és a nadrágon, mert nem tökéletes – szerinte, mivel vámpírszemmel is alig látható hibái voltak.
- Vedd le a zakót – mondta Alice. – Még nem jó.
- De az – ellenkeztem, de azért levettem, jobb vele nem ellenkezni.
Jasper csak néha adott ki magából hangot, de az is legtöbbször nevetés volt, de ilyenkor Alice mindig elhallgatatta egy pillantással. Mikor Alice mindent tökéletesnek talált, kitáncolt tőlünk. Ment Bellához ás az ő ruháját fejezni be. Szegény Bellám, hogy bírja majd ki!
- Szegény Bella! – mondtunk ki egyszer Jazz-zel. – Te, hogy bírtad, bírod? – utaltam a ruhapróbára.
- Ráhagyom, addig úgyse hagy békés, míg nem tökéletes – válaszolta nyugodt hangon. – De azt nem tudom, hogy mi élhet át Bella és nem is, akarom tudni.
- Hát, ha az öltönyömmel ennyit bíbelődött – ültem le az ágyra – el se merem képzelni a mennyasszonyi ruha körüli mozgolódását és…
- Ott van Rose is – fejezte be mondatomat – De, nyugi után már csak a tiéd lesz.
- Az biztos – még a gondolattól is mosolyogni kezdte, már semmi se választhat el tőle. – Nagyon szeretem!
- Tudom – Jasper az ablakon bámult ki. – Én ne tudnám – fordult felém vigyorogva. – Ő is szeret, nagyon is – utalt Bellára. – De többé nem törd össze a szívét, abba belehalna – szomorodtam el a gondolattól is, hogy elveszíthettem őt.
- Nem tenném – a padlót fürkésztem. – még most is szénnyelem, hogy olyan gyáva voltam, és elhagytam. De nem bírtam volna elviselni, ha miattam lesz baja.
- Értelek, hidd el – ezzel a mondattal néma csend telepedett a szobára, vártuk az alkonyt, én még azt is, hogy láthassam szerelmem.
Jasper néha-néha nyugalom hullámot küldött felém. Észrevette, hogy izgulok, de megértett. Már alig bírtam kivárni, hogy eljöjjön az esküvőórája, pedig már nem volt vissza sok.
Egyszer-egyszer anyám is bejött hozzám, nyugtatani próbált több-kevesebb sikerrel. Elmondta, hogy Bella felkérte Carlisle-t, hogy kísérje az oltárhoz. Apám meg boldogan vállalta.
- Eljött az idő – szólt be az ajtóm Emmett.
- Akkor menjünk – néztem Jazz, aki csak bólintott.
Hamar kiértünk a térre, már mindenki ott volt. Anyám az egyik széken meghatódva szippogat. Mikor meglátott, felállt és odajött hozzám. Megölelt, örültem, hogy itt van mellettem. Nem kellett semmit mondania így is tudtam mennyire, örül nekünk. Esme fantaztikus anya. Ha ő nincs lehet, hogy még mindig embereket ölnék, de miatta és Carlisle miatt abbahagytam. Mert ők nagyszerű szülök.
- Légy nagyon boldog fiam! – mondta anya.
- Az leszek! – mosolyogattam rá és megpusziltam az arcát.
- Na jó, most ne sírjuk, inkább nevesük – szólt közbe Jazz. – Állj a helyedre Ed! Anya belékarolnál, hogy a helyedre kísérhesselek?
- Hát persze – mosolygott Esme. Jasper-rel együtt leültek a székekre Emmett mellé.
Akkor megindult a nászinduló. Először Rosalie lépett ki a tömeg mögül – rózsaszín ruhában – utána Alice jött –csak most vettem észre egyforma ruháik vannak. Utolsóként jött apám, balján pedig ott volt ő…
- Gyönyörű – suttogtam magam elé.
(Bella szemszöge)
Ott állt az oltárnál le se vette rólam a szemét. Milyen tökéletes minden, pont, ahogy Alice mondta. Most már én is elhittem neki. Senki se választhat el Edwardtól, már csak is az övé vagyok. Ilyen boldog még sose voltam, és nem is leszek, de tévedni persze tévedhetek.
Carlisle kísér az oltárhoz, őt kértem fel. Ha már nem lehet itt és több valószínűleg nem is, láthatom. De ez a vámpíságommal járt, de megért, mert így örökre szerelmemmel lehetek, akihez, férjhez megyek.
- Gyönyörű vagy, Bella – mondta mellettem Carlisle.
- Köszönöm – válaszoltam meghatottan – és azt is, hogy apám, helyet apám vagy.
- Ez a legkevesebb – mondta, ás puszit nyomott az arcomra.
Azzal megindultunk Edward felé, csak mosolyogtam és ő is rám. Már csak percek kérdése és a felesége leszek. Előttünk Alice-ék mentek – vagyis inkább táncoltak. Utánuk mi, már csak pár lépés és Edward mellé értünk.
Elértem őt, felém nyújtott kezét, én meg készséggel elfogadtam. Egyszer léptünk a pap elé. Egy hosszú beszédet mondott a szerelemről, de nem nagyon figyeltem rá, csak szerelmem szemét figyeltem és majd elolvadtam. Már csak arra eszméltem fel, hogy a pap Edwardot kérdezni meg.
- Edward akarod azt is lévő Isabellát? – kérdezte.
- Nem – mikor ezt hallottam azt hittem elájulok, de ő csak mosolyogott. – Nem, Isabella, ő Bella. – nagy megkönnyebbülés volt, hogy csak a nevem zavarta, nem pedig az, hogy én a felesége.
- Akkor az itt lévő Bellát? - javította ki magát az atya.
- Igen – válaszolta.
- És te Bella akarod Edwardot?
- Igen – válaszoltam felhőtlen boldogan.
- Csókoljátok meg egymás! – nekünk nem is kellett több.
Edward magához ragadott és oly szenvedéllyel csókol, hogy nem bírtam betelni vele. Már csak a tapsviharra hangos morajára váltunk szét és néztünk a násznép felé. Rájuk mosolyogtunk, de utána folytattunk azt, amit az előbb abba hagytunk.
VÉGE
Amit beleegyeztünk Bellával, hogy itt tartsunk az esküvőt Aro szobákat adott nekem és a családomnak. Bellával külön szobát kaptunk, mondván tartogassunk a nászútra. Úgy beszéltünk meg a többiekkel, hogy az esküvőt másnap alkonyatkor tartsunk meg a főtéren. Utána azonnal nászútra indulunk anyám szigetére. Anya ajánlotta fel, hogy ott biztos jól fogjuk magunkat érezni. Nekik is sok szép emlékül van apámmal a helyről. Én még ugyan nem voltam ott, de amikor hazajöttek onnan gyönyörű dolgokat meséltek a szigetről. Meg hát gondolataikban is láttam a helyet, az intim részeket kivéve – ilyenkor örülök, hogy nem az egész életünket láthatom, mint Aro, hanem, csak amire épp gondolnak.
Most a kapott szobán, ágyán feküdtem. Kényelmes ágy – kár, hogy nem szoktam aludni. A mellettem lévő volt Belláé, hallottam, hogy Alice épp arról beszélt neki, hogy minden tökéletes lesz. Bella pedig hevesen bólogatott. Láttam, hogy Rosalie közeledik a szoba fele, hogy kirángassa onnan Alice-t, hogy Bella pihenhessen. Persze Alice mondta, hogy Bella vámpír, de azzal nem tudott hatni Rose-ra. Így ott hagyták szerelmemet egyedül.
Itt volt a remek alkalom, hogy átmenjek hozzá. Már álltam is fel az ágyról, mikor kopogást hallottam az ajtón. Odamentem és kinyitottam és már mosoly jelent meg az arcomon. Bella az ajtó túl oldalán állt és rám nézett egyenesen a szemembe. Már szólásra kinyitott cseresznye, piros ajkait, de én nem bírtam türtőztetni magam. Így behúztam az ajtón, amit be is csaptam. Rálöktem az ágyra és szenvedélyesen csókoltam teste minden porcikáját. Ő is ezt tette velem. Az ingemet gombolta ki.
Mikor kivágódott az ajtó és két dühös nővérem arcával találtunk szembe magunkat. Alice mellettünk termett lerántott Belláról, Rose pedig karon fogta őt és húzta a szobából. Rose amit becsukta maga mögött az ajtót, azzal Alice el is engedte. Ráültem az ágyra, ő pedig velem szembe. Sokáig csak arcomat fürkészte, egyikünk se törte meg a csendet. Alice csak mosolygott rám, én vissza rá, így ment ez hosszú percekig.
- Jól vagy? – törte meg a csendet húgom.
- Igen – válaszoltam. – Miért ne lennék jól? Meg lett Bella, igen mondott – amit csak neked köszönhetek, nem tudom, hogy csináltad, de köszönöm – megölelt engem és én folytattam a mondókámat, amit elengedett – és ma alkonyatkor már a feleségem lesz.
- Igen, minden rendeződni látszik. Minden rendben lesz, én tudom.
- Na. Ebben biztos vagyok – egyszer tört ki belőlünk a nevetés.
- De… most… menjünk a ruhapróbára – kacagva mondta ki a mondatot.
Azzal karon ragadott és már húzott is ki az ajtón. Egyenesen Jasperrel közös szobájuk felé. Ott berontott az ajtón – szegény tesókám rendes meg is ijedt – az ablak elött állt és azonnal támadó pozícióba helyezkedett. Amit meglátta, hogy mi vagyunk rendesen állt fel. Próbált mérgesen nézni szerelmére, de nem ment neki, mert az csak bájosan mosolygott rá. Persze Jazz arcán már nem a düh, hanem a szerelem vette át a helyet. Alice odatáncolt Jasper-hez, csókot nyomva ajkaira. Aztán felém fordult.
- Edward, te itt maradsz, csak hozom a ruháidat. Te meg figyelj rá, nehogy Bellán találjam megint! – fordult Jazz-hez, aki az utolsó háromra, szóra már igen csak nevethetnéke támadt. Alice kiment.
- Na, hogy is volt ez? – kérdezette még mindig vigyorogva. – Emmett, gyere át! Friss hírek, és tudnod kell – ordított másik bátyámnak, aki azonnal meg is jelent kíváncsi arccal.
- Mik a friss hírek? – ült le az ágy szélére.
- Áááá csak annyi, hogy Alice nemrég szedte le öcsénket leendő sógornőkről – vigyorgott tovább.
- Hát ez nem semmi – kiáltott fel Emmett. – De azért megrontani szegény, kis húgontak, hiszen, olyan ártatlanak!
- Alice, nem épp ártatlan – mutattam Jasperre, ki csak fütyörészve bámulta plafont.
- Hát igen, de az más – kötekedett Em.
- Miért lenne más? – kérdeztem nem épp kedvesen.
- Mert ők házasok.
- Mi is azok leszünk nemsokára!
- Hát ez itt a bökkenő nemsokára, de még nem – szólt közbe Jasper – legalább ő állna mellettem.
De szerencsében, ebben a pillanatban jött be a szobába Alice kezében ruháimmal. Végig nézett a népes fiú társaságon és csak nevetett.
- Vetkőzz Edward! – szólt rám.
- De húgi, ne ilyen nyíltan itt a férjed is – hát ez csak Emmett lehetett.
Alice egy „megöllek” pillantást vetett Em-re, ki tudta, hogy jobb, ha most befogja és távozik a helyiségből. Jazz meg leült az ablak előtt álló fotelbe és onnan nézte végig, hogy kínozz kedves, ki neje a ruhákkal. Már legalább hússzor, ha nem többször javított a zakón és a nadrágon, mert nem tökéletes – szerinte, mivel vámpírszemmel is alig látható hibái voltak.
- Vedd le a zakót – mondta Alice. – Még nem jó.
- De az – ellenkeztem, de azért levettem, jobb vele nem ellenkezni.
Jasper csak néha adott ki magából hangot, de az is legtöbbször nevetés volt, de ilyenkor Alice mindig elhallgatatta egy pillantással. Mikor Alice mindent tökéletesnek talált, kitáncolt tőlünk. Ment Bellához ás az ő ruháját fejezni be. Szegény Bellám, hogy bírja majd ki!
- Szegény Bella! – mondtunk ki egyszer Jazz-zel. – Te, hogy bírtad, bírod? – utaltam a ruhapróbára.
- Ráhagyom, addig úgyse hagy békés, míg nem tökéletes – válaszolta nyugodt hangon. – De azt nem tudom, hogy mi élhet át Bella és nem is, akarom tudni.
- Hát, ha az öltönyömmel ennyit bíbelődött – ültem le az ágyra – el se merem képzelni a mennyasszonyi ruha körüli mozgolódását és…
- Ott van Rose is – fejezte be mondatomat – De, nyugi után már csak a tiéd lesz.
- Az biztos – még a gondolattól is mosolyogni kezdte, már semmi se választhat el tőle. – Nagyon szeretem!
- Tudom – Jasper az ablakon bámult ki. – Én ne tudnám – fordult felém vigyorogva. – Ő is szeret, nagyon is – utalt Bellára. – De többé nem törd össze a szívét, abba belehalna – szomorodtam el a gondolattól is, hogy elveszíthettem őt.
- Nem tenném – a padlót fürkésztem. – még most is szénnyelem, hogy olyan gyáva voltam, és elhagytam. De nem bírtam volna elviselni, ha miattam lesz baja.
- Értelek, hidd el – ezzel a mondattal néma csend telepedett a szobára, vártuk az alkonyt, én még azt is, hogy láthassam szerelmem.
Jasper néha-néha nyugalom hullámot küldött felém. Észrevette, hogy izgulok, de megértett. Már alig bírtam kivárni, hogy eljöjjön az esküvőórája, pedig már nem volt vissza sok.
Egyszer-egyszer anyám is bejött hozzám, nyugtatani próbált több-kevesebb sikerrel. Elmondta, hogy Bella felkérte Carlisle-t, hogy kísérje az oltárhoz. Apám meg boldogan vállalta.
- Eljött az idő – szólt be az ajtóm Emmett.
- Akkor menjünk – néztem Jazz, aki csak bólintott.
Hamar kiértünk a térre, már mindenki ott volt. Anyám az egyik széken meghatódva szippogat. Mikor meglátott, felállt és odajött hozzám. Megölelt, örültem, hogy itt van mellettem. Nem kellett semmit mondania így is tudtam mennyire, örül nekünk. Esme fantaztikus anya. Ha ő nincs lehet, hogy még mindig embereket ölnék, de miatta és Carlisle miatt abbahagytam. Mert ők nagyszerű szülök.
- Légy nagyon boldog fiam! – mondta anya.
- Az leszek! – mosolyogattam rá és megpusziltam az arcát.
- Na jó, most ne sírjuk, inkább nevesük – szólt közbe Jazz. – Állj a helyedre Ed! Anya belékarolnál, hogy a helyedre kísérhesselek?
- Hát persze – mosolygott Esme. Jasper-rel együtt leültek a székekre Emmett mellé.
Akkor megindult a nászinduló. Először Rosalie lépett ki a tömeg mögül – rózsaszín ruhában – utána Alice jött –csak most vettem észre egyforma ruháik vannak. Utolsóként jött apám, balján pedig ott volt ő…
- Gyönyörű – suttogtam magam elé.
(Bella szemszöge)
Ott állt az oltárnál le se vette rólam a szemét. Milyen tökéletes minden, pont, ahogy Alice mondta. Most már én is elhittem neki. Senki se választhat el Edwardtól, már csak is az övé vagyok. Ilyen boldog még sose voltam, és nem is leszek, de tévedni persze tévedhetek.
Carlisle kísér az oltárhoz, őt kértem fel. Ha már nem lehet itt és több valószínűleg nem is, láthatom. De ez a vámpíságommal járt, de megért, mert így örökre szerelmemmel lehetek, akihez, férjhez megyek.
- Gyönyörű vagy, Bella – mondta mellettem Carlisle.
- Köszönöm – válaszoltam meghatottan – és azt is, hogy apám, helyet apám vagy.
- Ez a legkevesebb – mondta, ás puszit nyomott az arcomra.
Azzal megindultunk Edward felé, csak mosolyogtam és ő is rám. Már csak percek kérdése és a felesége leszek. Előttünk Alice-ék mentek – vagyis inkább táncoltak. Utánuk mi, már csak pár lépés és Edward mellé értünk.
Elértem őt, felém nyújtott kezét, én meg készséggel elfogadtam. Egyszer léptünk a pap elé. Egy hosszú beszédet mondott a szerelemről, de nem nagyon figyeltem rá, csak szerelmem szemét figyeltem és majd elolvadtam. Már csak arra eszméltem fel, hogy a pap Edwardot kérdezni meg.
- Edward akarod azt is lévő Isabellát? – kérdezte.
- Nem – mikor ezt hallottam azt hittem elájulok, de ő csak mosolyogott. – Nem, Isabella, ő Bella. – nagy megkönnyebbülés volt, hogy csak a nevem zavarta, nem pedig az, hogy én a felesége.
- Akkor az itt lévő Bellát? - javította ki magát az atya.
- Igen – válaszolta.
- És te Bella akarod Edwardot?
- Igen – válaszoltam felhőtlen boldogan.
- Csókoljátok meg egymás! – nekünk nem is kellett több.
Edward magához ragadott és oly szenvedéllyel csókol, hogy nem bírtam betelni vele. Már csak a tapsviharra hangos morajára váltunk szét és néztünk a násznép felé. Rájuk mosolyogtunk, de utána folytattunk azt, amit az előbb abba hagytunk.
VÉGE
2009. július 26., vasárnap
16. Fejezet
16. Fejezet (Bella szemszöge)
Edwrad nagyon megörült, mikor igent mondtam a leánykérésre. Sose láttam még ennyire boldognak és én se voltam még ilyen boldog. Ezt pedig csakis Alice-nek köszönhetjük. Mikor elmondta, hogy Edward mennyire kiborult az elrablásom miatt. De mégis ő tartotta a lelket a családban, mert mikor még Esme is fogoly volt Carlilse összeomlott. Próbált erős maradni, de neki fájt legjobban ez az egész. Mikor Jason rabolt el, akkor már tényleg nem érdekelte semmi, csak, hogy újra velem lehessen. Alice még azt is elmondta, hogy Edward mit tett volna, ha nem sikerül megmenteni engem. Megölette volna magát. Azt is mondta legjobb barátnőm, hogy tudja, mitől félek, de higgyem el, hogy Edward szeret. Akkor mikor Alice mondta ezeket, elgondolkodtam ezen, és igazat adtam neki, és ekkor határoztam el az „igen”.
A vadászat után visszamentünk a házba. Csak Edward és Jasper voltak a nappaliba. Szerelmem rám nézett, kihívtam, hogy beszélgessünk rólunk. Kimentünk a szabadba és megkértem, hogy kérjen meg még egyszer, hogy „igen” mondhassak.
Na, itt álltunk és egy csókban forrtunk össze. Nem akartam, hogy a csókunk megszakadjon. Örültem, hogy már nem félt annyira és szenvedélyesen is megcsókol. Azt akartam, hogy ez a perc örökké tartson és úgy nézett ki, hogy addig is fog tartani. Nem kellett levegőt vennünk, így egy másodpercre se váltunk el.
De nagy sajnálatomra Edward elszakadt ajkaimtól. Belenéztem azokba a gyönyörű szemekbe, melyeket annyira szerettem. Csak néztünk egymás, de nem szóltunk semmit. A csendből is ki lehetett venni a szerelmet, a vágyat, amit egymás iránt érzünk.
Annyira szerettem Edwardot, hogy azt elmondani se lehet. Mindenemet oda akartam adni neki és mindenem az övé is volt. Figyeltem arca minden kis centiméterét, míg pillantásom száján meg nem akadt. Olyan gyönyörű mosoly volt az arcán, amit leírni se lehetett. Ez a mosoly a szerelemről, féltésről, örömről szólt. Én egy hasonló mosolyomat vettem fel, de az enyém koránt semmi volt olyan szép, mint az övé.
- Boldog vagyok – szakította meg az éjszaka csendjét.
- Akkor nem vagy egyedül – mosolyogtam rá és ő vissza rám. – Be kéne mennünk elmondani, hogy jegyesek vagyunk. Nem gondolod? – kérdeztem.
Válaszként csak egy bólintás kaptam. Megfogta a kezem és behúzott az ajtón, a nappaliig. Mindenki ott volt benn saját párja mellett. Ránéztem Alice-ék párosára, és mindketten mindentudóan mosolyogtak ránk. Roslie és Emmett az ablak előtt álltak, de ők inkább saját magukkal voltak elfoglalva. Carlisle a kanapé mögött állt kezét Esme – aki ült – vállán pihentette.
Edward leült a fotelre, engem pedig ölébe húzott, puszit nyomva az arcomra. Láttam szerelmem arcán valamiféle ragyogást, ami eddig nem volt ott. De ezzel a ragyogással az egész lénye meseszerűnek tűnt. Gyönyörű volt, nem győztem betelni vele. Ennek a pillanatnak nem szabadott volna véget érnie.
- Mi történt oda kin? – pillanatunkat Carlisle szakította meg.
- Semmi különös – mondta kedvesen, de szemét le nem vette rólam. – Csak annyi, hogy vőlegény lettem – mosolygott.
A szobában egyszerre kitört az öröm és a boldogság. Mindenki vidám lett vagy épp örömujjongásban tört ki, de mi nem igazán törődtünk velünk. Nem bírtunk le venni szemünket egymásról. De ezt a meghitt pillanatot, ami csak a miénk volt Emmett szakította meg. Azzal, hogy kirántott Edward öléből és magához húzott. Olyan erősen ölelt, hogyha még ember lettem volna, biztos összetörtek volna a csontjaim. Emmett letett a földre, de ekkor már mindenki sorban állt, hogy gratulálhasson. Esme és Carlisle megöleltek. Jasper sok boldogságot kívánt. Alice ujjongva ugrott a nyakamba. Legjobb barátnőm után Rose jött oda hozzám, nem tudtam, hogy mit is kéne tennem. De szerencsére Rosalie megszakította az a kínos pillanatot és megölelt.
- Légy üdvözölve a családban – mondta, miközben elengedette. Visszasétált Emmett mellé, én meg Edward mellé léptem.
- Sajnálom –szólalt meg Carlisle – de amit Félix-ék visszajönnek a vadászatból, indulnunk is kell Volturiba.
- Rendben – mondtam. – De amíg visszajönnek, átöltöznék – néztem végig ruháimon, csupa vér volt az egész.
- De itt ruhák, sincsenek – ellenkezett Alice.
- De vannak – mutattam a lépcsőre, családom értetlenül nézett rám. – Ez Joson háza. Itt vannak ruhák. Innen vannak ezek is – mutattam végig magamon.
- Értem – mondta Rose, és rám vigyorgott aztán Alice-re. – Akkor keressünk neked valami rucit – megfogta a kezemet és már húzott is felfelé, de a második lépcsőfoknál megállt. – Alice, jönnél? – szólt húgára, aki vette az adást és már mellettünk is termett.
Felértünk az emeletre és én egyből indultam is a szoba felé, ahol még pár napja én is aludtam. Beléptünk a szobába, ugyan olyan volt, mint ahogy itt hagytunk Jasonnel. Az ágy bevetetlen, ruhák darabokban hevertek a padlón. A lányok is végig néztek a szobán, de nem mondtak semmit.
Rosalie mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, indult meg a szekrény felé. Máris kutakodni kezdett. Alice is követette a példáját. De engem ez most nem tudott lekötni – pont úgy, mint régen. A szobán néztem végig, a padlót fürkésztem és szemem meg akadt az esküvőiruhán. Ami akkor volt rajtam mikor Jason készült elvenni az erdőben. Lehajoltam érte. A kezemben tartottam, aztán rátettem az ágyra kiterítve, úgy néztem végig rajta. Nagyon szép volt mégígy szakadtan is.
Észre se vettem, mikor Alice és Rose a mennyasszonyi ruha mellé letettek azt a nadrágot és felsőt, amit nekem találtak. Csak arra lettem figyelmes, hogy Rose megfogja a vállam és megölel. Jól esett, hogy itt van mellettem és közben, mégse kér számon mi is történt Jason és köztem.
- Na jó – hallottam meg Alice hangját. – Most ne szomorkodjunk. Rose, gyere, menjünk ki, míg Bella öltözik – felém fordult. – Kin meg várunk, siess! – azzal már ki is mentek a szobából.
Mikor a lányok kimentek a szobából, én egyből a ruhákért nyúltam. Gyorsan kibújtam a véres holmikból, amiket a hátam mögé dobtam. Még gyorsabban vettem fel a kikészítetteket egy percig se akartam tovább a helyiségben lenni. Már kész is voltam és léptem ki az ajtón a lányok tényleg ott vártak rám.
-Megjöttek – szólalt meg Alice. – Menjünk le.
- Oké – mondta Rose.
Pár pillanat múlva már lenni is voltunk a többieknél és én végre megnézhettem magamnak ezeket a Voturikat. A négy a nappaliban volta Carlisle –vel beszélgettek. De amit beértünk a szobában, mindenki elhallgatott. Minden szem ránk szegeződött – vagyis inkább rám. Az egyik megindult felém – magas, erőstest felépítésű, sötét hajú férfi – megállt előttem. Egy kis ideig méregetett, aztán a kezét nyújtotta felém.
- Szervusz – köszöntött. – Félix vagyok – mutatkozott be.
- Szia én Bella…
- Tudom – szakított félbe. – már sokat hallottunk rólad – mutatott végig a többi Volturin. – Ő ott Heidi – egy gyönyörű szép, szőke lányra bökött a fejével, aki rám mosolygott. – Na ott van még Demetri – egy szőkés srácra mutatott. – És ő Jane – egy kislány… nagyon fiatalnak látszott, de amennyire fiatalnak láttam, annyira mogorvának is.
- Örvendek – néztem végig a három bemutatottan. – Mikor indulunk? – szegeztem a kérdést Félix-nek.
- Most – Jane gúnyos hangját hallottam meg. – Futunk – mondta ellentmondást nem tűrően. Félix szigorúan nézett a lányra, de túl sok eredmény nem ért el vele.
- Futunk? – kérdeztem vissza.
- Igen – lépett mellém szerelmem és karján átfonta a derekam körül. – De nem lesz semmi baj. Így pár óra múlva már Volturiban leszünk.
- Értem – bólintottam, - Akkor induljunk is.
- Jó – szólalt meg most először Demetri. – Mi megyünk elől – és már ki is viharzottak az ajtón.
Mi is követtünk a példájukat. Carlisle és Esme mentek elöl. Mögöttünk Jasper és Emmett száguldoztak, aztán a lányok rohantak egymás mellett. Én és Edward mentünk leghátul. De ahogy a lábam kezdte érezni a futás ritmusát, egyre csak gyorsítottam. Élveztem, hogy száguldozhatok. Néha még Edwardot is lehagytam, de ő ilyenkor könnyen beért. Ezt most sokkal jobban élveztem, mint amikor Edward hátán tettem meg az ehhez hasonló utakat.
Fák suhantak el mellettünk másodpercek alatt. Köztünk pedig egyszerűen tudtunk manőverezni. Lábaim alig érte a talajt.
- Mindjárt ott leszünk – halottam meg szerelmem hangját.
Ekkor már láttam ez fajta fényforrást az erdővégén. A nap ezekben a percekben kelt fel. Kiérve az erdőből végig néztem a karomon, ami gyémántként kezdett el ragyogni. Nem tudtam jobban megnézni magam, mert Edward megragadta a kezem és egy várkapu felé kezdett húzni.
Beérve a kapun egy középkori udvarba csöppentem. Most se néztem rendesen körül, mert bementünk egy nagy faajtón. Heidi vezetett minket. A falakon festmények voltak kiakasztva. Gyönyörű képek voltak.
Aztán elértünk egy lépcsőn, azon mentünk végig, egyenesen egy kör alakú teremig. Ahonnét három ajtó nyílott. Kísérőnk a középső ajtón bement és pár perc múlva egy sötét hajú, sápadt férfival tért vissza.
Carlisle kilépett közülünk és a férfihoz ment. Megölelték egymás. A férfi a szobába invitált minket, mi pedig bementünk. A terem is kör alakú volt, sok festménnyel. Bent már várt ránk két vámpír – az egyik úgy szint sötét hajú volt, barátságos arcú, a másik szőke és mogorva.
- Melyikkőtök Bella? – kérdezte a szőke.
- Én vagyok – léptem ki Edward mellől.
- Szia – jött oda az a vámpír, aki Carlisle megölelt. – Én Aro vagyok, ők Marcus – mutatott a sötét hajúra – Ő pedig Caius – most meg a szőkére.
- Hello – köszöntem bátortalanul.
- Ne félj! – mondta kedvesen Aro. – Beszéljünk – bólintottam. – Lenne pár kérdésem, felteszem őket, és aztán mehettek is – megint bólintottam. – első kérdés: elmondtad valakinek, hogy Cullenek vámpírok?
- Nem – válaszoltam.
- Második: mióta vagy vámpír?
- Tegnap fejeződött be az átalakulásom.
- Van képességed?
- Carlisle szerint, van.
- Igen és mi? – fordult Calisle felé.
- Hát úgy gondolom – kezdett bele leendő apósom – hogy Bellának van valamiféle pajzsa és ezért nem hallja Edward a gondolatait.
- Ez érdekes – töprengett Aro. – Kipróbálhatom? - nézett rám.
- De hogyan?
- Hát tudod az én képességem hasonló, mint Edwarddé. De nekem meg kell érintenem a személy, hogy lássam a gondolatait. Igaz így az egészéletét láttom. Szóval megengeded?
- Persze – mondtam, mire ő megérintette a karom és csak pár perc múlva engedette el.
- Ez nagyszerű – mondta miután elengedett.
- Na mit láttál? – kíváncsiskodott Marcus.
- Semmit – válaszolt egyszerűen Aro, aztán Carlisle felé fordult. – Igazad volt, barátom.
- Ez akkor úgy értsem – kérdeztem – nekem az a képességem?
- Igen, drágám – felelte Aro – Maradj itt nálunk, légy egy közülünk.
- Nem maradhatok – mondtam. – Sajnálom! Mennyasszony vagyok.
- Értem, és ki a szerencsés?
- Én – lépett mellém Edward.
- Áááá, akkor már minden világos. Mikor lesz a nász? – érdeklődött Aro.
- Még nem tudjuk – felelte szerelmem.
- Tartsátok itt – szólalt meg Marsus - Úgyis rég volt már itt Volturiban nász.
- Ez nem is rossz ötlet, testvérem – mondta Aro. – Itt tarthattátok a kedvünkért – Edwardra néztem, aki csak bólintott, így én is beleegyeztem.
Rendben – mondtunk egyszerre szerelmemmel, erre pedig kitört a teremben a tapsvihar.
Ez volt az utolsó előtti fejezet. Nehézen de az utolsónak neki láttam és az kedd környékén lesz fenn. Írjatok megjegyzéseket jók, rosszakat egyaránt.
Puszi: Ros-alice
Edwrad nagyon megörült, mikor igent mondtam a leánykérésre. Sose láttam még ennyire boldognak és én se voltam még ilyen boldog. Ezt pedig csakis Alice-nek köszönhetjük. Mikor elmondta, hogy Edward mennyire kiborult az elrablásom miatt. De mégis ő tartotta a lelket a családban, mert mikor még Esme is fogoly volt Carlilse összeomlott. Próbált erős maradni, de neki fájt legjobban ez az egész. Mikor Jason rabolt el, akkor már tényleg nem érdekelte semmi, csak, hogy újra velem lehessen. Alice még azt is elmondta, hogy Edward mit tett volna, ha nem sikerül megmenteni engem. Megölette volna magát. Azt is mondta legjobb barátnőm, hogy tudja, mitől félek, de higgyem el, hogy Edward szeret. Akkor mikor Alice mondta ezeket, elgondolkodtam ezen, és igazat adtam neki, és ekkor határoztam el az „igen”.
A vadászat után visszamentünk a házba. Csak Edward és Jasper voltak a nappaliba. Szerelmem rám nézett, kihívtam, hogy beszélgessünk rólunk. Kimentünk a szabadba és megkértem, hogy kérjen meg még egyszer, hogy „igen” mondhassak.
Na, itt álltunk és egy csókban forrtunk össze. Nem akartam, hogy a csókunk megszakadjon. Örültem, hogy már nem félt annyira és szenvedélyesen is megcsókol. Azt akartam, hogy ez a perc örökké tartson és úgy nézett ki, hogy addig is fog tartani. Nem kellett levegőt vennünk, így egy másodpercre se váltunk el.
De nagy sajnálatomra Edward elszakadt ajkaimtól. Belenéztem azokba a gyönyörű szemekbe, melyeket annyira szerettem. Csak néztünk egymás, de nem szóltunk semmit. A csendből is ki lehetett venni a szerelmet, a vágyat, amit egymás iránt érzünk.
Annyira szerettem Edwardot, hogy azt elmondani se lehet. Mindenemet oda akartam adni neki és mindenem az övé is volt. Figyeltem arca minden kis centiméterét, míg pillantásom száján meg nem akadt. Olyan gyönyörű mosoly volt az arcán, amit leírni se lehetett. Ez a mosoly a szerelemről, féltésről, örömről szólt. Én egy hasonló mosolyomat vettem fel, de az enyém koránt semmi volt olyan szép, mint az övé.
- Boldog vagyok – szakította meg az éjszaka csendjét.
- Akkor nem vagy egyedül – mosolyogtam rá és ő vissza rám. – Be kéne mennünk elmondani, hogy jegyesek vagyunk. Nem gondolod? – kérdeztem.
Válaszként csak egy bólintás kaptam. Megfogta a kezem és behúzott az ajtón, a nappaliig. Mindenki ott volt benn saját párja mellett. Ránéztem Alice-ék párosára, és mindketten mindentudóan mosolyogtak ránk. Roslie és Emmett az ablak előtt álltak, de ők inkább saját magukkal voltak elfoglalva. Carlisle a kanapé mögött állt kezét Esme – aki ült – vállán pihentette.
Edward leült a fotelre, engem pedig ölébe húzott, puszit nyomva az arcomra. Láttam szerelmem arcán valamiféle ragyogást, ami eddig nem volt ott. De ezzel a ragyogással az egész lénye meseszerűnek tűnt. Gyönyörű volt, nem győztem betelni vele. Ennek a pillanatnak nem szabadott volna véget érnie.
- Mi történt oda kin? – pillanatunkat Carlisle szakította meg.
- Semmi különös – mondta kedvesen, de szemét le nem vette rólam. – Csak annyi, hogy vőlegény lettem – mosolygott.
A szobában egyszerre kitört az öröm és a boldogság. Mindenki vidám lett vagy épp örömujjongásban tört ki, de mi nem igazán törődtünk velünk. Nem bírtunk le venni szemünket egymásról. De ezt a meghitt pillanatot, ami csak a miénk volt Emmett szakította meg. Azzal, hogy kirántott Edward öléből és magához húzott. Olyan erősen ölelt, hogyha még ember lettem volna, biztos összetörtek volna a csontjaim. Emmett letett a földre, de ekkor már mindenki sorban állt, hogy gratulálhasson. Esme és Carlisle megöleltek. Jasper sok boldogságot kívánt. Alice ujjongva ugrott a nyakamba. Legjobb barátnőm után Rose jött oda hozzám, nem tudtam, hogy mit is kéne tennem. De szerencsére Rosalie megszakította az a kínos pillanatot és megölelt.
- Légy üdvözölve a családban – mondta, miközben elengedette. Visszasétált Emmett mellé, én meg Edward mellé léptem.
- Sajnálom –szólalt meg Carlisle – de amit Félix-ék visszajönnek a vadászatból, indulnunk is kell Volturiba.
- Rendben – mondtam. – De amíg visszajönnek, átöltöznék – néztem végig ruháimon, csupa vér volt az egész.
- De itt ruhák, sincsenek – ellenkezett Alice.
- De vannak – mutattam a lépcsőre, családom értetlenül nézett rám. – Ez Joson háza. Itt vannak ruhák. Innen vannak ezek is – mutattam végig magamon.
- Értem – mondta Rose, és rám vigyorgott aztán Alice-re. – Akkor keressünk neked valami rucit – megfogta a kezemet és már húzott is felfelé, de a második lépcsőfoknál megállt. – Alice, jönnél? – szólt húgára, aki vette az adást és már mellettünk is termett.
Felértünk az emeletre és én egyből indultam is a szoba felé, ahol még pár napja én is aludtam. Beléptünk a szobába, ugyan olyan volt, mint ahogy itt hagytunk Jasonnel. Az ágy bevetetlen, ruhák darabokban hevertek a padlón. A lányok is végig néztek a szobán, de nem mondtak semmit.
Rosalie mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, indult meg a szekrény felé. Máris kutakodni kezdett. Alice is követette a példáját. De engem ez most nem tudott lekötni – pont úgy, mint régen. A szobán néztem végig, a padlót fürkésztem és szemem meg akadt az esküvőiruhán. Ami akkor volt rajtam mikor Jason készült elvenni az erdőben. Lehajoltam érte. A kezemben tartottam, aztán rátettem az ágyra kiterítve, úgy néztem végig rajta. Nagyon szép volt mégígy szakadtan is.
Észre se vettem, mikor Alice és Rose a mennyasszonyi ruha mellé letettek azt a nadrágot és felsőt, amit nekem találtak. Csak arra lettem figyelmes, hogy Rose megfogja a vállam és megölel. Jól esett, hogy itt van mellettem és közben, mégse kér számon mi is történt Jason és köztem.
- Na jó – hallottam meg Alice hangját. – Most ne szomorkodjunk. Rose, gyere, menjünk ki, míg Bella öltözik – felém fordult. – Kin meg várunk, siess! – azzal már ki is mentek a szobából.
Mikor a lányok kimentek a szobából, én egyből a ruhákért nyúltam. Gyorsan kibújtam a véres holmikból, amiket a hátam mögé dobtam. Még gyorsabban vettem fel a kikészítetteket egy percig se akartam tovább a helyiségben lenni. Már kész is voltam és léptem ki az ajtón a lányok tényleg ott vártak rám.
-Megjöttek – szólalt meg Alice. – Menjünk le.
- Oké – mondta Rose.
Pár pillanat múlva már lenni is voltunk a többieknél és én végre megnézhettem magamnak ezeket a Voturikat. A négy a nappaliban volta Carlisle –vel beszélgettek. De amit beértünk a szobában, mindenki elhallgatott. Minden szem ránk szegeződött – vagyis inkább rám. Az egyik megindult felém – magas, erőstest felépítésű, sötét hajú férfi – megállt előttem. Egy kis ideig méregetett, aztán a kezét nyújtotta felém.
- Szervusz – köszöntött. – Félix vagyok – mutatkozott be.
- Szia én Bella…
- Tudom – szakított félbe. – már sokat hallottunk rólad – mutatott végig a többi Volturin. – Ő ott Heidi – egy gyönyörű szép, szőke lányra bökött a fejével, aki rám mosolygott. – Na ott van még Demetri – egy szőkés srácra mutatott. – És ő Jane – egy kislány… nagyon fiatalnak látszott, de amennyire fiatalnak láttam, annyira mogorvának is.
- Örvendek – néztem végig a három bemutatottan. – Mikor indulunk? – szegeztem a kérdést Félix-nek.
- Most – Jane gúnyos hangját hallottam meg. – Futunk – mondta ellentmondást nem tűrően. Félix szigorúan nézett a lányra, de túl sok eredmény nem ért el vele.
- Futunk? – kérdeztem vissza.
- Igen – lépett mellém szerelmem és karján átfonta a derekam körül. – De nem lesz semmi baj. Így pár óra múlva már Volturiban leszünk.
- Értem – bólintottam, - Akkor induljunk is.
- Jó – szólalt meg most először Demetri. – Mi megyünk elől – és már ki is viharzottak az ajtón.
Mi is követtünk a példájukat. Carlisle és Esme mentek elöl. Mögöttünk Jasper és Emmett száguldoztak, aztán a lányok rohantak egymás mellett. Én és Edward mentünk leghátul. De ahogy a lábam kezdte érezni a futás ritmusát, egyre csak gyorsítottam. Élveztem, hogy száguldozhatok. Néha még Edwardot is lehagytam, de ő ilyenkor könnyen beért. Ezt most sokkal jobban élveztem, mint amikor Edward hátán tettem meg az ehhez hasonló utakat.
Fák suhantak el mellettünk másodpercek alatt. Köztünk pedig egyszerűen tudtunk manőverezni. Lábaim alig érte a talajt.
- Mindjárt ott leszünk – halottam meg szerelmem hangját.
Ekkor már láttam ez fajta fényforrást az erdővégén. A nap ezekben a percekben kelt fel. Kiérve az erdőből végig néztem a karomon, ami gyémántként kezdett el ragyogni. Nem tudtam jobban megnézni magam, mert Edward megragadta a kezem és egy várkapu felé kezdett húzni.
Beérve a kapun egy középkori udvarba csöppentem. Most se néztem rendesen körül, mert bementünk egy nagy faajtón. Heidi vezetett minket. A falakon festmények voltak kiakasztva. Gyönyörű képek voltak.
Aztán elértünk egy lépcsőn, azon mentünk végig, egyenesen egy kör alakú teremig. Ahonnét három ajtó nyílott. Kísérőnk a középső ajtón bement és pár perc múlva egy sötét hajú, sápadt férfival tért vissza.
Carlisle kilépett közülünk és a férfihoz ment. Megölelték egymás. A férfi a szobába invitált minket, mi pedig bementünk. A terem is kör alakú volt, sok festménnyel. Bent már várt ránk két vámpír – az egyik úgy szint sötét hajú volt, barátságos arcú, a másik szőke és mogorva.
- Melyikkőtök Bella? – kérdezte a szőke.
- Én vagyok – léptem ki Edward mellől.
- Szia – jött oda az a vámpír, aki Carlisle megölelt. – Én Aro vagyok, ők Marcus – mutatott a sötét hajúra – Ő pedig Caius – most meg a szőkére.
- Hello – köszöntem bátortalanul.
- Ne félj! – mondta kedvesen Aro. – Beszéljünk – bólintottam. – Lenne pár kérdésem, felteszem őket, és aztán mehettek is – megint bólintottam. – első kérdés: elmondtad valakinek, hogy Cullenek vámpírok?
- Nem – válaszoltam.
- Második: mióta vagy vámpír?
- Tegnap fejeződött be az átalakulásom.
- Van képességed?
- Carlisle szerint, van.
- Igen és mi? – fordult Calisle felé.
- Hát úgy gondolom – kezdett bele leendő apósom – hogy Bellának van valamiféle pajzsa és ezért nem hallja Edward a gondolatait.
- Ez érdekes – töprengett Aro. – Kipróbálhatom? - nézett rám.
- De hogyan?
- Hát tudod az én képességem hasonló, mint Edwarddé. De nekem meg kell érintenem a személy, hogy lássam a gondolatait. Igaz így az egészéletét láttom. Szóval megengeded?
- Persze – mondtam, mire ő megérintette a karom és csak pár perc múlva engedette el.
- Ez nagyszerű – mondta miután elengedett.
- Na mit láttál? – kíváncsiskodott Marcus.
- Semmit – válaszolt egyszerűen Aro, aztán Carlisle felé fordult. – Igazad volt, barátom.
- Ez akkor úgy értsem – kérdeztem – nekem az a képességem?
- Igen, drágám – felelte Aro – Maradj itt nálunk, légy egy közülünk.
- Nem maradhatok – mondtam. – Sajnálom! Mennyasszony vagyok.
- Értem, és ki a szerencsés?
- Én – lépett mellém Edward.
- Áááá, akkor már minden világos. Mikor lesz a nász? – érdeklődött Aro.
- Még nem tudjuk – felelte szerelmem.
- Tartsátok itt – szólalt meg Marsus - Úgyis rég volt már itt Volturiban nász.
- Ez nem is rossz ötlet, testvérem – mondta Aro. – Itt tarthattátok a kedvünkért – Edwardra néztem, aki csak bólintott, így én is beleegyeztem.
Rendben – mondtunk egyszerre szerelmemmel, erre pedig kitört a teremben a tapsvihar.
Ez volt az utolsó előtti fejezet. Nehézen de az utolsónak neki láttam és az kedd környékén lesz fenn. Írjatok megjegyzéseket jók, rosszakat egyaránt.
Puszi: Ros-alice
2009. július 23., csütörtök
15. fejezet
15. Fejezet (Edward szemszöge)
Feltettem a kérdés, amit már nagyon régóta fel akartam tenni. Olyan jó érzés volt kimondani ez a mondatot, mintha több tonnás súlyt vettek le volna a vállamról – mondjuk nem, mintha nagyon éreztem volna őket. Minden rendeződni látszott, meg lett Bella, megkértem a kezét, már csak igen kell mondani. Nem tudtam, mit érez irántam, mármint azt tudtam, hogy szeret és fél, hogy megint elhagyom, – de ekkor marha soha többé nem leszek – azt viszont nem tudtam, hogy a házasságról mit is gondolhatott. Ilyenkor bár belelátnék a fejébe. De talán jobb is, hogy nem tehettem. Ezt sose tudtam eldönteni, de úgy látszik most se.
Csak most pillantottam az arcára. Nem tudtam eldönteni, milyen érzelmet is vannak rajta, össze volt zavarodva. Biztos megijedhetett ettől az egész helyzettől. Először Laurent meg Victoria, aztán Jason - szerencséje, hogy nem én öltem meg, hanem Jasperék, mert az biztos, hogy nem úszta volna meg a széttépéssel és az égetéssel.
Bella mikor észrevette, hogy őt nézem, lehajtotta a fejét, nem, mert a szemembe nézni. A padlót kezdte el bámulni, mintha valami érdekességre lett volna figyelmes és az akkor a csoda, lett volna. Én is követtem tekintetemmel azt a pontot, amit bámult, de poron és koszon kívül nem láthatott semmit se. Ekkor álla alá nyúltam és megemeltem ezt. Mikor pillantásunk egybeforrt, láttam szemeiben a szerelmet, a félelmet és a zavart. Egyikünk se törte meg a csendet. Én nem mertem rákérdezni, hogy mi a baj és miért ilyen zavart. Ő nem tudhatta mit is, akar mondani.
De legalább én mondtam volna valamit, de nem tudtam mit kéne. Féltem a visszautasítástól. Tudtam, ha ezt a kérdést hónapokkal ezelőtt tettem volna fel, akkor ő azonnal a nyakamba ugrik, és igen mond. De most nem. Nem akarom elveszíteni, inkább várok rá egy örökké valóságig, minthogy elveszítsem. Azt nem tudnám túlélni.
- Edward… én… - kezdett bele, féltem a válaszától – én szeretlek… de… - nem fejezte be a mondatot, kereste a megfelelő szavakat, hogy ne bántson meg. De szívem a de szócskánál apró darabokra hullott.
- De? – kérdezte vissza megszeppenve, mint aki a büntetésére vár az akasztófa alatt.
- Ne értsd, ezt visszautasításnak – felcsillant a remény, hogy talán mégis minden a régi lehet közünk – csak egy kis időt kérek. Nem mondom, hogy nem szeretlek, mert az hazugság lenne. Csak összezavarodtam egy kicsit, és mindent szeretnék átgondolni. Ha úgy érzem kész, vagyok, hogy kimondjam az igen, megteszem. Te leszel az első, aki azt megtudja – egy mosoly suhant át az arcán.
- Én addig várok rád, ameddig csak kell – mondtam és még egy mosolyt is, erőltettem az arcomra. - Mert soha többé nem leszek távol tőled. Szeretlek Bella.
Közeledni kezdtem az ajkaihoz és nagy boldogságomra nem húzódott el tőlem, inkább ő is előre hajolt, hogy mindnél előbb összeérhessenek az ajkaink, és csókban forrhassanak össze.
Csókunkat csak Emmett köhintése zavarta meg. Kelletlenül szakítottunk meg a tevékenységünket. Bella háta mögött láttam, hogy Carlisle is ott van Emmett mellett. Tudtam miért állnak ott. Mennünk kell vissza Volturihoz, hogy megmutassunk Bellát, mintha csak egy tárgy volna. Apám intett fejével, hogy kint megvárnak minket. Amíg felkészítem szerelmemet az útra és minden el nem, mondok neki. Bellának is feltűnt, hogy Carlisle mit is mutogatott nekem – vagyis nekünk.
- Mi volt ez? – azonnal rá is kérdezett szerelmem.
- Az a négy vámpír ők a Volturi testőrségéhez tartoznak – kezdtem bele – és már mennénk haza. Azt jelezte apám, hogy mennünk kell.
- Értem – mondta. – De lenne még valami, miért akar látni a Volturi?
- Mert ember vagy, vagyis voltál – javítottam ki magam. – Tudod ők, vigyáznak arra, hogy az emberek előtt ne lepleződjünk le. De te emberként is tudtál rólunk, így ha jó vettem ki Aro szavaiból csak meg akarnak ismerni. Mivel Alice-nek az oda úton volt látomása arról, hogy vámpír leszel, így nem lesz bajod. Csak látni akarnak.
- Rendben – egyezett bele. – De lehetne egy kérésem? Velem leszel, mikor találkozok velünk? – fintorgott egyet a találózás gondolatára.
Boldoggá tett, hogy legalább annyira bízik benne, hogy én is ott legyek, mikor Aroék beszélnek vele.
- Igen ott leszek veled – egy csókot nyomtam a homlokára.
- Köszönöm – hálálkodott és ő is megcsókolt, de ő a számat vette célba. – Mikor indulunk? – kérdte, mikor szétváltunk.
- Nem sokára – jött az ajtóból a válasz. Alice és Jasper jelentek meg, aztán helyett foglaltak a kanapén, ahol eddig is ültek.
- De előtte jobb lenne, ha elmennétek vadászni – mondta Jasper.
- Az nem lenne rossz - szólalt meg Bella is –már nagyon szomjas vagyok.
- Tudom – vigyorgott fivérem.
Bella is visszamosolygott bátyámra. Alice felállt Jasper mellől és odaszökkent hozzánk - vagyis hozzá. Egem ellökött az eddigi helyemről és a Jazz mellé ültettem, mint egy két éves gyereket. Aztán felhúzta magához Bellát és megölelte. Közben pedig halkan kuncogni kezdett.
- Velem jön vadászni – jelentette ki egyszerűen.
- Én megyek vele – álltam fel ülő helyemből. – Nem hagyom magára.
- De igen – Alice nem tűrt ellentmondást. – Jazz, szívem – fordult férje felé – ha utánunk jönne, vessd be magad!
- Értettem kapitány – és tisztelget egyet felesége előtt, aki erre csak mosolygott egyet.
Alice az ajtó felé kezdte húzni Bellát. De még mielőtt kiléphettek volna az ajtón Alice húgom nagy lendülettel megfordult tengely körül. Visszafordult szerelméhez és szenvedélyesen megcsókolta. Én addig odalopóztam Bellához és átöleltem a derekát és ő a fülemhez hajolt.
- Mi van Alice-szel? – mutatott a csókozó páros nő tagja felé.
- Tudod Alice látta, hogy elrabolnak titeket Esme-jel, az esküvőt és a vámpírrá válásodat. Na de a lényeg, hogy hatalmas bűntudata volt.
- Jó de ezt akkor sem értem – feléjük biccentett megint. – Ezt Rose-éktól megszokattam de Jasperék.
- Alice így akarja kiengesztelni, mert hát nem volt nagyon használható az elmúlt időben.
Közben a kedvenc szerelmes párunk is szétváltak. Alice elengedte Jazz nyakát és Bellához sétált. Megfogta kezét és már el is tűnt vele az ajtóban. Még percekig nézettem utánuk, már csak akkor fordultam meg, mikor már nem láthattam őket a vámpírlátással se. A szobában akkor már mindenki ott volt – kivéve a testőrség ők is vadászni mentek. Anya és apa a nagy kanapén, Jazz és Emmették is a szokásos helyen ültek. Én abba a fotelbe ültem le, ahol addig Bella foglalt helyet.
Mindenki engem nézett, azt várták, hogy mit is fogok mondani Bellával való kapcsolatomról. Na mondd már! - kiabált felém anya. Öcsém még ma, ha lehet! – morogott Emmett is egyet. Csak Carlisle és Jasper maradtnak csendben, de azért őket is érdekelték az események.
- Edward – hát persze, hogy Rose elégelte meg a csendet. – Mondd el, mit mondott!
- Igen az, jó lenne – szólalt meg Emmett kedvese mellől.
- Fiam – most apám szólt rám. – Ne akard, hogy mindent harapófogóval kelljen kiszedni belőled.
- Azt mondta, hogy szeret, de össze van zavarodva, és csak időre van szükség, hogy átgondolja a dolgokat – foglaltam össze röviden az eseményeket.
- Ez érthető – helyeselt anya. – Én is ezt tettem volna.
- Na de kedvesem? – apám próbált szigorúan nézni anyámra, de nem ment neki, így inkább csak egy csókot lehelt az ajkaira. Mikor szétváltak Esme csak mosolygott és tudta, hogy ő nyerte meg a csatát. Carlisle nem tud neki nem mondani.
- Emmett - szólalt meg nyálasan Rose – szerintem vonuljunk el egy kicsit, addig, míg Belláék vissza nem jönnek – azzal felállt és bátyánkat is húzni kezdett ki az ajtón felé.
Jazz-zel összenéztünk és nevetésben törtünk ki mind a ketten. Percekig csak röhögtünk, míg egyszer csak fivérem meg nem szólalt gondolatban: Anyáék hol vannak? Erre én is a nagy kanapéra néztem és tényleg nem voltak ott. Megint nevetni kezdtünk.
Mikor végre elhalkultunk, nem beszéltünk. Saját gondolatainkba merültünk. A gondolataim Bella körül jártak. Tudtam, hogy csak időt kért, de akkor is féltem, hogy elveszíteni. Közben pedig azért is aggódtam, hogy vadászik Alice-cel. Nekem kellett volna vele mennem, de Alice-nek nem lehet nemet mondani. Persze nem ő a hibás, de nekem kéne mellette lennem. Csak minden jól menjen, és ne legyen semmi baja, úgy vonzza a bajt, mint a mágnes a fémet.
- Na jó fejezd be! – kiáltott fel Edward.
- Mit fejelek be? –kérdeztem vissza.
- Hát azt, amit csinálsz – nézett rám. – Nem lesz semmi baja, már ő is vámpír elfelejtetted? – kérdezte gúnyosan.
- Nem – vághattam egy pofát, mert Jasper azonnal röhögni kezdett. – Most, mint nevetsz?
- Inkább kin? – csak folytatta a nevetés, morogtam egyet mire elhallgatott. – Sajnálom… abba hagytam. Csak tudod, nem kéne így aggódnod, és nehogy megkérdet, hogy honnan tudom.
- Tudom, honnan tudod – mondtam. – De te aggódnál Alice iránt?
- Nem – válaszolt, teljesen higgadtan.
- De Alice, olyan törékeny…
- És vámpír – szakított félbe – az igaz, hogy Bella is vámpír már azért mégis csak az én kicsi, törényen Bellám. – Meg különben is Alice nem, olyan kis törékeny, mint de azt gondolod.
- Te csak tudod – vigyorogni kezdtem, erre meg én kaptam egy morgás.
Ekkor kicsapódott az ajtó. Alice és Bella léptek be rajta. Nem jöttek be azonnal a nappaliba, még valamit kinn suttogtak, de nem értettem tisztán. Jasper-re néztem, de ő csak gondolatban közölte: Nyugi, mindjárt megtudod? Meg akartam kérdezni, hogy mit fogok megtudni, de bátyám csak a fejét rázta. Ekkor beléptem a terembe a lányok. Alice azonnal Jasper ölébe furakodott, mire csak egy puszit kapott a homlokára. Bella még mindig az ajtóban állt, mintha várna valamire vagy inkább valakire.
- Edward beszélhetnék – szólalt meg a legszebb hang a világon.
- Persze – felálltam a fotelből és követtem őt ki a szabadba. – Miért jöttünk ide?
- Tudod – kezdett bele. – Alice-cel vadászat alatt beszélgettünk pár dologról.
- Mikről?
- Rólunk… Edward… rólunk – mondta. – és rájöttem valamire…
- Mire? – sürgettem.
- Elmondanám, ha, befejezhetem a mondataimat – mondta gúnyosan. – Arra, hogy tedd fel újra a kérdést, amit ma feltettél nekem.
- Milyen kérést? – tényleg nem tudtam, mire gondol. Erre ő csak a szemembe nézett – aranybarnák voltak, gyönyörű volt – és ekkor megértettem mire is gondol. – Ja, hogy azt a kérdést – ő csak bólogatott. – akkor hozzám jössz? – kérdeztem kicsit félve.
- Igen – mondta. – Igen… - megcsókoltam a mennyasszonyomat.
Feltettem a kérdés, amit már nagyon régóta fel akartam tenni. Olyan jó érzés volt kimondani ez a mondatot, mintha több tonnás súlyt vettek le volna a vállamról – mondjuk nem, mintha nagyon éreztem volna őket. Minden rendeződni látszott, meg lett Bella, megkértem a kezét, már csak igen kell mondani. Nem tudtam, mit érez irántam, mármint azt tudtam, hogy szeret és fél, hogy megint elhagyom, – de ekkor marha soha többé nem leszek – azt viszont nem tudtam, hogy a házasságról mit is gondolhatott. Ilyenkor bár belelátnék a fejébe. De talán jobb is, hogy nem tehettem. Ezt sose tudtam eldönteni, de úgy látszik most se.
Csak most pillantottam az arcára. Nem tudtam eldönteni, milyen érzelmet is vannak rajta, össze volt zavarodva. Biztos megijedhetett ettől az egész helyzettől. Először Laurent meg Victoria, aztán Jason - szerencséje, hogy nem én öltem meg, hanem Jasperék, mert az biztos, hogy nem úszta volna meg a széttépéssel és az égetéssel.
Bella mikor észrevette, hogy őt nézem, lehajtotta a fejét, nem, mert a szemembe nézni. A padlót kezdte el bámulni, mintha valami érdekességre lett volna figyelmes és az akkor a csoda, lett volna. Én is követtem tekintetemmel azt a pontot, amit bámult, de poron és koszon kívül nem láthatott semmit se. Ekkor álla alá nyúltam és megemeltem ezt. Mikor pillantásunk egybeforrt, láttam szemeiben a szerelmet, a félelmet és a zavart. Egyikünk se törte meg a csendet. Én nem mertem rákérdezni, hogy mi a baj és miért ilyen zavart. Ő nem tudhatta mit is, akar mondani.
De legalább én mondtam volna valamit, de nem tudtam mit kéne. Féltem a visszautasítástól. Tudtam, ha ezt a kérdést hónapokkal ezelőtt tettem volna fel, akkor ő azonnal a nyakamba ugrik, és igen mond. De most nem. Nem akarom elveszíteni, inkább várok rá egy örökké valóságig, minthogy elveszítsem. Azt nem tudnám túlélni.
- Edward… én… - kezdett bele, féltem a válaszától – én szeretlek… de… - nem fejezte be a mondatot, kereste a megfelelő szavakat, hogy ne bántson meg. De szívem a de szócskánál apró darabokra hullott.
- De? – kérdezte vissza megszeppenve, mint aki a büntetésére vár az akasztófa alatt.
- Ne értsd, ezt visszautasításnak – felcsillant a remény, hogy talán mégis minden a régi lehet közünk – csak egy kis időt kérek. Nem mondom, hogy nem szeretlek, mert az hazugság lenne. Csak összezavarodtam egy kicsit, és mindent szeretnék átgondolni. Ha úgy érzem kész, vagyok, hogy kimondjam az igen, megteszem. Te leszel az első, aki azt megtudja – egy mosoly suhant át az arcán.
- Én addig várok rád, ameddig csak kell – mondtam és még egy mosolyt is, erőltettem az arcomra. - Mert soha többé nem leszek távol tőled. Szeretlek Bella.
Közeledni kezdtem az ajkaihoz és nagy boldogságomra nem húzódott el tőlem, inkább ő is előre hajolt, hogy mindnél előbb összeérhessenek az ajkaink, és csókban forrhassanak össze.
Csókunkat csak Emmett köhintése zavarta meg. Kelletlenül szakítottunk meg a tevékenységünket. Bella háta mögött láttam, hogy Carlisle is ott van Emmett mellett. Tudtam miért állnak ott. Mennünk kell vissza Volturihoz, hogy megmutassunk Bellát, mintha csak egy tárgy volna. Apám intett fejével, hogy kint megvárnak minket. Amíg felkészítem szerelmemet az útra és minden el nem, mondok neki. Bellának is feltűnt, hogy Carlisle mit is mutogatott nekem – vagyis nekünk.
- Mi volt ez? – azonnal rá is kérdezett szerelmem.
- Az a négy vámpír ők a Volturi testőrségéhez tartoznak – kezdtem bele – és már mennénk haza. Azt jelezte apám, hogy mennünk kell.
- Értem – mondta. – De lenne még valami, miért akar látni a Volturi?
- Mert ember vagy, vagyis voltál – javítottam ki magam. – Tudod ők, vigyáznak arra, hogy az emberek előtt ne lepleződjünk le. De te emberként is tudtál rólunk, így ha jó vettem ki Aro szavaiból csak meg akarnak ismerni. Mivel Alice-nek az oda úton volt látomása arról, hogy vámpír leszel, így nem lesz bajod. Csak látni akarnak.
- Rendben – egyezett bele. – De lehetne egy kérésem? Velem leszel, mikor találkozok velünk? – fintorgott egyet a találózás gondolatára.
Boldoggá tett, hogy legalább annyira bízik benne, hogy én is ott legyek, mikor Aroék beszélnek vele.
- Igen ott leszek veled – egy csókot nyomtam a homlokára.
- Köszönöm – hálálkodott és ő is megcsókolt, de ő a számat vette célba. – Mikor indulunk? – kérdte, mikor szétváltunk.
- Nem sokára – jött az ajtóból a válasz. Alice és Jasper jelentek meg, aztán helyett foglaltak a kanapén, ahol eddig is ültek.
- De előtte jobb lenne, ha elmennétek vadászni – mondta Jasper.
- Az nem lenne rossz - szólalt meg Bella is –már nagyon szomjas vagyok.
- Tudom – vigyorgott fivérem.
Bella is visszamosolygott bátyámra. Alice felállt Jasper mellől és odaszökkent hozzánk - vagyis hozzá. Egem ellökött az eddigi helyemről és a Jazz mellé ültettem, mint egy két éves gyereket. Aztán felhúzta magához Bellát és megölelte. Közben pedig halkan kuncogni kezdett.
- Velem jön vadászni – jelentette ki egyszerűen.
- Én megyek vele – álltam fel ülő helyemből. – Nem hagyom magára.
- De igen – Alice nem tűrt ellentmondást. – Jazz, szívem – fordult férje felé – ha utánunk jönne, vessd be magad!
- Értettem kapitány – és tisztelget egyet felesége előtt, aki erre csak mosolygott egyet.
Alice az ajtó felé kezdte húzni Bellát. De még mielőtt kiléphettek volna az ajtón Alice húgom nagy lendülettel megfordult tengely körül. Visszafordult szerelméhez és szenvedélyesen megcsókolta. Én addig odalopóztam Bellához és átöleltem a derekát és ő a fülemhez hajolt.
- Mi van Alice-szel? – mutatott a csókozó páros nő tagja felé.
- Tudod Alice látta, hogy elrabolnak titeket Esme-jel, az esküvőt és a vámpírrá válásodat. Na de a lényeg, hogy hatalmas bűntudata volt.
- Jó de ezt akkor sem értem – feléjük biccentett megint. – Ezt Rose-éktól megszokattam de Jasperék.
- Alice így akarja kiengesztelni, mert hát nem volt nagyon használható az elmúlt időben.
Közben a kedvenc szerelmes párunk is szétváltak. Alice elengedte Jazz nyakát és Bellához sétált. Megfogta kezét és már el is tűnt vele az ajtóban. Még percekig nézettem utánuk, már csak akkor fordultam meg, mikor már nem láthattam őket a vámpírlátással se. A szobában akkor már mindenki ott volt – kivéve a testőrség ők is vadászni mentek. Anya és apa a nagy kanapén, Jazz és Emmették is a szokásos helyen ültek. Én abba a fotelbe ültem le, ahol addig Bella foglalt helyet.
Mindenki engem nézett, azt várták, hogy mit is fogok mondani Bellával való kapcsolatomról. Na mondd már! - kiabált felém anya. Öcsém még ma, ha lehet! – morogott Emmett is egyet. Csak Carlisle és Jasper maradtnak csendben, de azért őket is érdekelték az események.
- Edward – hát persze, hogy Rose elégelte meg a csendet. – Mondd el, mit mondott!
- Igen az, jó lenne – szólalt meg Emmett kedvese mellől.
- Fiam – most apám szólt rám. – Ne akard, hogy mindent harapófogóval kelljen kiszedni belőled.
- Azt mondta, hogy szeret, de össze van zavarodva, és csak időre van szükség, hogy átgondolja a dolgokat – foglaltam össze röviden az eseményeket.
- Ez érthető – helyeselt anya. – Én is ezt tettem volna.
- Na de kedvesem? – apám próbált szigorúan nézni anyámra, de nem ment neki, így inkább csak egy csókot lehelt az ajkaira. Mikor szétváltak Esme csak mosolygott és tudta, hogy ő nyerte meg a csatát. Carlisle nem tud neki nem mondani.
- Emmett - szólalt meg nyálasan Rose – szerintem vonuljunk el egy kicsit, addig, míg Belláék vissza nem jönnek – azzal felállt és bátyánkat is húzni kezdett ki az ajtón felé.
Jazz-zel összenéztünk és nevetésben törtünk ki mind a ketten. Percekig csak röhögtünk, míg egyszer csak fivérem meg nem szólalt gondolatban: Anyáék hol vannak? Erre én is a nagy kanapéra néztem és tényleg nem voltak ott. Megint nevetni kezdtünk.
Mikor végre elhalkultunk, nem beszéltünk. Saját gondolatainkba merültünk. A gondolataim Bella körül jártak. Tudtam, hogy csak időt kért, de akkor is féltem, hogy elveszíteni. Közben pedig azért is aggódtam, hogy vadászik Alice-cel. Nekem kellett volna vele mennem, de Alice-nek nem lehet nemet mondani. Persze nem ő a hibás, de nekem kéne mellette lennem. Csak minden jól menjen, és ne legyen semmi baja, úgy vonzza a bajt, mint a mágnes a fémet.
- Na jó fejezd be! – kiáltott fel Edward.
- Mit fejelek be? –kérdeztem vissza.
- Hát azt, amit csinálsz – nézett rám. – Nem lesz semmi baja, már ő is vámpír elfelejtetted? – kérdezte gúnyosan.
- Nem – vághattam egy pofát, mert Jasper azonnal röhögni kezdett. – Most, mint nevetsz?
- Inkább kin? – csak folytatta a nevetés, morogtam egyet mire elhallgatott. – Sajnálom… abba hagytam. Csak tudod, nem kéne így aggódnod, és nehogy megkérdet, hogy honnan tudom.
- Tudom, honnan tudod – mondtam. – De te aggódnál Alice iránt?
- Nem – válaszolt, teljesen higgadtan.
- De Alice, olyan törékeny…
- És vámpír – szakított félbe – az igaz, hogy Bella is vámpír már azért mégis csak az én kicsi, törényen Bellám. – Meg különben is Alice nem, olyan kis törékeny, mint de azt gondolod.
- Te csak tudod – vigyorogni kezdtem, erre meg én kaptam egy morgás.
Ekkor kicsapódott az ajtó. Alice és Bella léptek be rajta. Nem jöttek be azonnal a nappaliba, még valamit kinn suttogtak, de nem értettem tisztán. Jasper-re néztem, de ő csak gondolatban közölte: Nyugi, mindjárt megtudod? Meg akartam kérdezni, hogy mit fogok megtudni, de bátyám csak a fejét rázta. Ekkor beléptem a terembe a lányok. Alice azonnal Jasper ölébe furakodott, mire csak egy puszit kapott a homlokára. Bella még mindig az ajtóban állt, mintha várna valamire vagy inkább valakire.
- Edward beszélhetnék – szólalt meg a legszebb hang a világon.
- Persze – felálltam a fotelből és követtem őt ki a szabadba. – Miért jöttünk ide?
- Tudod – kezdett bele. – Alice-cel vadászat alatt beszélgettünk pár dologról.
- Mikről?
- Rólunk… Edward… rólunk – mondta. – és rájöttem valamire…
- Mire? – sürgettem.
- Elmondanám, ha, befejezhetem a mondataimat – mondta gúnyosan. – Arra, hogy tedd fel újra a kérdést, amit ma feltettél nekem.
- Milyen kérést? – tényleg nem tudtam, mire gondol. Erre ő csak a szemembe nézett – aranybarnák voltak, gyönyörű volt – és ekkor megértettem mire is gondol. – Ja, hogy azt a kérdést – ő csak bólogatott. – akkor hozzám jössz? – kérdeztem kicsit félve.
- Igen – mondta. – Igen… - megcsókoltam a mennyasszonyomat.
2009. július 20., hétfő
14. fejezet
14. Fejezet (Bella szemszöge)
- Edward – meglepődve kiáltottam fel.
Nem tudtam, mit is keres itt, ahol én vagyok. Mit csinált itt? Miért jött? Mit akar? Ezek és még hasonló kérdések cikáztak a fejemben. Belenéztem aranybarna szemeibe, és nem láttam más csak szerelmet, amit irántam, érez. De én nem tudtam mit is, érzek iránta, az érzelmek és gondolatok hullámai, úgy törtek rám, mint amikor a tenger pofozza a sziklákat vihar idején. Szerettem Jason, hálás voltam neki, mert velem volt, de nem, szerelemes nem voltam belé. Edward-ot is szerettem annak ellenére, hogy elhagyott, és belé szerelmes is voltam.
Most nézett csak végig az utcán. Mindenki ott volt a Cullen családból – még Rosalie is. Aztán még négy vámpír, akiket nem ismertem. De ahogy a szemükben néztem, láttam, hogy ők emberi vérrel táplakoznak, mivel azok vörösek voltak, csakúgy, mint Jasoné és már az enyém is.
Edward szemébe néztem újra. Olyan szépek mikor, aranybarnán csillognak. De az enyém nem így csillog, az enyém piros, mert én ember öltem. Edward pár lépést tett felém, de én nem akartam, hogy odajöjjön. Feltartottam kezem, hogy álljon meg, de ő csak jött. Míg pont előttem állt meg. Tettem hátra felé pár lépés és csodálatomra sikerült is. Jason már nem állt mögöttem. Megfordultam és szememmel keresni kezdtem. De már csak azt láttam, ahogy Emmett, Jasper és a másik két idegen férfivámpír átugranak vele a falon és többet nem. Utánuk akartam rohanni, hogy megmondjam, ne bántsak, de nem tudtam. Hátulról két erős kar fogott le. Én kapálództam, hogy engedjen, de nem tett azt, amit kértem.
Hosszú percekig csak szabadulni akartam, de egyszer csak a földre rogytam, mikor megláttam a füstöt. Füst szállt fel az éjszakában aznap este, egy máglya füstje, annak a máglya füstjei, amin Jasont égették el. A kar, ami eddig fogott, most is ölelt, igen most ölelt. Úgy, mintha soha többé nem akarna elengedni. Hátra fordultam, hogy belesimulhassak az ölelő, biztonságot nyúltó kezekben. Karomat átfontam a nyak körül, hogy aztán fejemet mellkasába fúrhassam. A férfi ki ölelt nem volt más, mint Edward. Egyik kezével hajamat simogatta, másikkal pedig derekamat fogta.
Elfordultam tőle nem tudtam a szemébe nézni. Én egy gyilkos vagyok. Embert öltem. Igaz, hogy nem akartam, de Jason csak így változtatott át, ha én is ember ölök. Ez volt az alku. De az alku már nem él, Jason halott. Miattam ölték meg.
Edward nem értett, hogy miért távolodom el tőle. Nem tudtam a szemébe nézni. Csalódást okoztam neki. De ő is nekem mikor elhagyott. Azt mondta, nem szeret, akkor minek van itt.
- Mit keresel itt? – kérdeztem csöppnyi gúnnyal a hangomban. Nem értettem miért vagyok ilyen vele, hiszen szerettem, de még mindig fájt, hogy elhagyott.
- Mert szeretlek – válaszolta, majd ismét közeledett felém, de én csak hátráltam, míg bele nem ütköztem Esme-be. Hátrafordultam és megöleltem. Annyira örültem, hogy jól van.
- Bella, jaj de jó látni téged – suttogta bele a fülemben.
- Téged is.
Időközben megérkeztem Jasperék is. Éreztem rajtunk Jason szagát, a füst, a máglya szagát.
- Meghalt – mondta Jasper.
- Végeztünk vele – szólt meg Emmett is.
- Nem, neeee – engedtem el Emse, megfordultam, hogy belenézhessek Jason gyilkosainak szemébe. – Miért?
- Bella – jött oda hozzám Alice – tudom, hogy sok volt neked mindez. Mindent el fogunk magyarázni neked, csak nyugodj meg. De most el kell mennünk innen – fordult családjához. – Menjünk abba a házba, ahol Bella és Jason voltak. – Tudod, merre kell menni? – fordult vissza hozzám.
Bólintottam és intettem, hogy kövessenek. Nem kellett sokat mennünk, csak pár utcát. Csak most tudtam jobban megnézni a házat. Két emelet magas, fehér színű. Ablakokkal volt tele és az ajtó gyönyörű barnára volt festve. Beléptünk rajta. Beérve egy előszoba fogadott minket, beljebb mentünk és leesett az állam… egy hatalmas nappali tárult a szemem elé. A bútorok ízlésesen voltak elhelyezve. Egy nagy kanapé volt a közepén, ami fekete volt. Mellette volt egy kisebb is, ami úgy szintén fekete volt. A kisebbikkel szemben, egy vele hasonló méretű foglalta helyett. Ezen kívül voltak még fotelek is a helyiségben. Elültem az egyik fotelba, a többiek is követték a példámat, de csak a Cullenenk a másik négy nem jött be. Az előtérben maradtak. Carlisle és Esme a nagyobbik kanapéra ültek. A két kisebbre párosan foglaltak helyett Rose-ék és Alice-ék. De az feltűnt, hogy Edward csak a fotelem mögött állt. Engem nézett éreztem a tekintetét a hátamon, de nem mondtam semmit.
- Úgy gondolom ez a hely megfelelő lesz a beszélgetésre – kezdtem bele.
- Igen az a hely tökéletes – mondta higgadtan Carlisle. – Jól vagy Bella? Mióta vagy vámpír? És mi van az utóddal, amit Jason akart? Képességed az van? - tette fel a kérdéseit, és felvéltem bennünk lelni az izgalmat. Carlisle-nál ez nagyon szokatlan volt, de egyben nagyon vicces is, el kellett rejtenem egy majdnem kibújó mosolyt is.
- Köszönöm jól vagyok – mondtam. – Ma lettem vámpír, azért mennünk vadászni Jasonnel, mert újszülött vagyok. Hát a képesség, eddig nem történt semmi furcsa velem – fejeztem be.
- Az utód? – kérdezte hátam mögött Edward, nem kerülte el a figyelmét, hogy nem válaszoltam. De a választ én se tudtam, ez sose került szóba köztünk. Én nem kérdeztem rá, kiment a fejemből, ő meg nem hozta fel. Így nem tudtam mit felelni erre a kérdésre.
- Nem tudom, mire gondolsz – tetettem azt, aki nem ért semmit.
- Ne hazudj! – emelte fel a hangját Edward, elém jött és letérdelt. Megfogta kezeimet, amik eddig a térdemen pihentek és az arcához simította őket.
- Erről sose beszéltünk – mondtam igazat. – Lehet, hogy csak Victoriát akarta így rávenni, hogy adjon neki - ami akár igaz is lehetett, de ezt már sose tudjuk meg Nehéz volt a szemeibe nézni. Még pár perc és elolvadok. Azt pedig nem tehetem. De ő nem állt fel csak ott térdelt. Ez így nem fog menni.
- Állj fel! – szóltam rá. De csak kérdőn nézett rám. Nem bírtam tovább szemeibe nézni, lehajtottam a fejem.
- Nézz rám! – kérdte, de nem nézhettem fel még nem. De az állam alá nyúlt. Így szemtől szembe kerültem vele. Lassan közeledett felém, tudtam, mire készül, de nem húzódtam el tőle. Inkább én is közeledni kezdtem felé, míg nem ajkaink egymásba nem forrtak.
A csók olyan édes volt, mint még soha. Még sose csókolt így engem, és ez a csók jobban tetszett, mint az ezelőttiek, amiket még emberként kaptam. Nem akartam, hogy véget érjen. Beletúrtam a hajába, és csodálkoztam rajta, hogy nem húzódik el, régen, ilyenkor már épp leugrott rólam vagy a bocsánatomért esedezett. Ő szakította meg a csókot. Elhúzódott tőlem nem messze, mert csak a szemét láttam semmi mást.
- Szeretlek – suttogta. Nem válaszoltam, csak néztem őt.
Nem tudtam, mit is kéne, mondjak. Én is szerettem, mindennél jobban, de féltem, hogy megint elhagy, és az nem élném túl. Elhatároztam magám, mindent meg fogok beszélni vele és akkor mikor már minden tisztázódott, akkor újra együtt lehetünk. De csak akkor.
- Én is… szeretlek – mondtam. – De félek.
- Mitől Bella? Mitől félsz? – kérdőn nézett rám.
- Attól, hogy újra elhagysz – ha lettek volna könnyeim, akkor biztos elsírta volna magam.
- De nem foglak…
- És ezt még is honnan tudjam? – vágtam szavába.
- Mikor Alice látta, hogy Laurent elrabol azt hittem, beleőrülök. Bejártunk Amerikát, Európát, de nem találtunk rátok, aztán Alice azt is látta, hogy hozzá mész ahhoz a féreghez…
- Jason – javítottam ki.
- Jasonhöz – gyorsan kijavította magát. – Aztán megint eltűntél. Napokig kerestelek, de nem találtalak. Az őrülethatárán voltam. De azt tudtam, hogy kell a segítség, a megtalálásodhoz, így visszamentem apámékhoz. Ott elhatároztunk, hogy felkeresünk a Volturit…
- A kit? – kérdeztem vissza. Már hallottam valahol a nevünket, de nem tudtam, hogy hol.
- Meséltem neked rólunk még régebben. Az uralkodócsalád a mifajtánknál. Emlékszel?
- Igen – őket akarta megkeresni annak idején, mikor James elrabolt. Mert akkor is magát hibáztatta, mint mindig. – Hogy találtatok meg? – a kérdés nagyon érdekelt, hisz erről nem nagyon beszéltünk.
- Mikor felkerestünk a Volturit ők, adtak pár vámpírt, hogy segítsenek a keresésedben. Az egyik nyomkövető, ráakadt az illatodra és követünk azt. Meg persze értesítettünk a többieket hova is kell jönni. Bella van még valami, amit nem tudsz.
- Mi az, amit nem tudtok?
- Volturi szeretne látni téged. Oda kell mennünk. Sajnálom. Tudod így, hogy megmutatunk nekik könnyebben, beadták a derekukat, hogy segítenek – nem tudtam, mit is mondjak mindenképp oda, kell menni, legalábbis Edward szavaiból csak erre tudok következtetni. De félek is tőlünk, miért akarnak pont engem látni. – Sajnálom de… Bella mire gondolsz? Nem hallom a gondolataidat. – mintha máskor hallatta volna.
- Mit mondtál Edward? – kérdezte Carlisle, eddig olyan néma csöndben ültek mind, hogy azt hittem nincsenek itt, de tévedtem. Láttam Carlisle–t nagyon, érdekli ez a téma, mivel, még oda is jött hozzánk.
- Az, hogy nem hallom a gondolatatait – ismételte meg fia. – De ebben mi a különös máskor se hallottam.
- Igen, igen… - hadarta az orvos. – De ti most tényleg nem értitek – nézett körbe családján.
- Szívem te azt akarod mondani – úgy látszik Esme kapcsolt a leggyorsabban közülünk.
- Igen azt.
- Elmondanátok, miről is van, szól? – állt fel Jasper Alice mellől. – Mert mi nem értjük.
Edward felállt mellőlem és járkálni kezdett a szobában.
- Ez magyarázat lenne mindenre – motyogta maga elé.
- Na jó, most már mi is tudni akarjuk? – csattant fel Rosalie is. Én pedig nagyon is megértem, mert engem is idegesített, hogy nem mondanak semmit. Legalább nekem elmondhatnák, mivel rólam volt szó.
- Carlisle, arra gondol, hogy azért nem hallom a gondolataidat – kezdett bele Edwrad – mert neked ez a képességed.
- Mi? – csodálkoztam.
- Nyugalom Bella – szólalt meg a doki – én csak arra gondoltam, mivel Edward már akkor se hallotta mire is, gondolsz mikor még ember, voltál, és most se hallja. De ebben még nem vagyok biztos. Még jó, hogy visszamegyünk Aroékhoz ő talán többet, tud.
Alice és Jasper egyszer köhintette el magát. Jelezve a többieknek, hogy hagynak magunkra mindnek egy kis időre. Mindenki elindult az ajtó felé. Calisle és Esme mentek legelöl, utánuk Rose és Emmett – az utóbbi még rám is vigyorgott, mintha tudnák miről is, van szó – és őket követték a „köhögős” páros is – Alice mindentudó mosollyal nézett rám. Aztán eltűntek az ajtó mögött.
- Na végre, hogy kimentek – térdelt le elém Eward. – Bella lenne egy kérdésem.
- Akkor tedd fel, én meg majd válaszoltok – nem érettem ezt a fura mégis eléggé hivatalos nyelvet.
- Én azt akarom kérdezni, hogy leszel-e a feleségem egy örökké valóságig?
- Edward – meglepődve kiáltottam fel.
Nem tudtam, mit is keres itt, ahol én vagyok. Mit csinált itt? Miért jött? Mit akar? Ezek és még hasonló kérdések cikáztak a fejemben. Belenéztem aranybarna szemeibe, és nem láttam más csak szerelmet, amit irántam, érez. De én nem tudtam mit is, érzek iránta, az érzelmek és gondolatok hullámai, úgy törtek rám, mint amikor a tenger pofozza a sziklákat vihar idején. Szerettem Jason, hálás voltam neki, mert velem volt, de nem, szerelemes nem voltam belé. Edward-ot is szerettem annak ellenére, hogy elhagyott, és belé szerelmes is voltam.
Most nézett csak végig az utcán. Mindenki ott volt a Cullen családból – még Rosalie is. Aztán még négy vámpír, akiket nem ismertem. De ahogy a szemükben néztem, láttam, hogy ők emberi vérrel táplakoznak, mivel azok vörösek voltak, csakúgy, mint Jasoné és már az enyém is.
Edward szemébe néztem újra. Olyan szépek mikor, aranybarnán csillognak. De az enyém nem így csillog, az enyém piros, mert én ember öltem. Edward pár lépést tett felém, de én nem akartam, hogy odajöjjön. Feltartottam kezem, hogy álljon meg, de ő csak jött. Míg pont előttem állt meg. Tettem hátra felé pár lépés és csodálatomra sikerült is. Jason már nem állt mögöttem. Megfordultam és szememmel keresni kezdtem. De már csak azt láttam, ahogy Emmett, Jasper és a másik két idegen férfivámpír átugranak vele a falon és többet nem. Utánuk akartam rohanni, hogy megmondjam, ne bántsak, de nem tudtam. Hátulról két erős kar fogott le. Én kapálództam, hogy engedjen, de nem tett azt, amit kértem.
Hosszú percekig csak szabadulni akartam, de egyszer csak a földre rogytam, mikor megláttam a füstöt. Füst szállt fel az éjszakában aznap este, egy máglya füstje, annak a máglya füstjei, amin Jasont égették el. A kar, ami eddig fogott, most is ölelt, igen most ölelt. Úgy, mintha soha többé nem akarna elengedni. Hátra fordultam, hogy belesimulhassak az ölelő, biztonságot nyúltó kezekben. Karomat átfontam a nyak körül, hogy aztán fejemet mellkasába fúrhassam. A férfi ki ölelt nem volt más, mint Edward. Egyik kezével hajamat simogatta, másikkal pedig derekamat fogta.
Elfordultam tőle nem tudtam a szemébe nézni. Én egy gyilkos vagyok. Embert öltem. Igaz, hogy nem akartam, de Jason csak így változtatott át, ha én is ember ölök. Ez volt az alku. De az alku már nem él, Jason halott. Miattam ölték meg.
Edward nem értett, hogy miért távolodom el tőle. Nem tudtam a szemébe nézni. Csalódást okoztam neki. De ő is nekem mikor elhagyott. Azt mondta, nem szeret, akkor minek van itt.
- Mit keresel itt? – kérdeztem csöppnyi gúnnyal a hangomban. Nem értettem miért vagyok ilyen vele, hiszen szerettem, de még mindig fájt, hogy elhagyott.
- Mert szeretlek – válaszolta, majd ismét közeledett felém, de én csak hátráltam, míg bele nem ütköztem Esme-be. Hátrafordultam és megöleltem. Annyira örültem, hogy jól van.
- Bella, jaj de jó látni téged – suttogta bele a fülemben.
- Téged is.
Időközben megérkeztem Jasperék is. Éreztem rajtunk Jason szagát, a füst, a máglya szagát.
- Meghalt – mondta Jasper.
- Végeztünk vele – szólt meg Emmett is.
- Nem, neeee – engedtem el Emse, megfordultam, hogy belenézhessek Jason gyilkosainak szemébe. – Miért?
- Bella – jött oda hozzám Alice – tudom, hogy sok volt neked mindez. Mindent el fogunk magyarázni neked, csak nyugodj meg. De most el kell mennünk innen – fordult családjához. – Menjünk abba a házba, ahol Bella és Jason voltak. – Tudod, merre kell menni? – fordult vissza hozzám.
Bólintottam és intettem, hogy kövessenek. Nem kellett sokat mennünk, csak pár utcát. Csak most tudtam jobban megnézni a házat. Két emelet magas, fehér színű. Ablakokkal volt tele és az ajtó gyönyörű barnára volt festve. Beléptünk rajta. Beérve egy előszoba fogadott minket, beljebb mentünk és leesett az állam… egy hatalmas nappali tárult a szemem elé. A bútorok ízlésesen voltak elhelyezve. Egy nagy kanapé volt a közepén, ami fekete volt. Mellette volt egy kisebb is, ami úgy szintén fekete volt. A kisebbikkel szemben, egy vele hasonló méretű foglalta helyett. Ezen kívül voltak még fotelek is a helyiségben. Elültem az egyik fotelba, a többiek is követték a példámat, de csak a Cullenenk a másik négy nem jött be. Az előtérben maradtak. Carlisle és Esme a nagyobbik kanapéra ültek. A két kisebbre párosan foglaltak helyett Rose-ék és Alice-ék. De az feltűnt, hogy Edward csak a fotelem mögött állt. Engem nézett éreztem a tekintetét a hátamon, de nem mondtam semmit.
- Úgy gondolom ez a hely megfelelő lesz a beszélgetésre – kezdtem bele.
- Igen az a hely tökéletes – mondta higgadtan Carlisle. – Jól vagy Bella? Mióta vagy vámpír? És mi van az utóddal, amit Jason akart? Képességed az van? - tette fel a kérdéseit, és felvéltem bennünk lelni az izgalmat. Carlisle-nál ez nagyon szokatlan volt, de egyben nagyon vicces is, el kellett rejtenem egy majdnem kibújó mosolyt is.
- Köszönöm jól vagyok – mondtam. – Ma lettem vámpír, azért mennünk vadászni Jasonnel, mert újszülött vagyok. Hát a képesség, eddig nem történt semmi furcsa velem – fejeztem be.
- Az utód? – kérdezte hátam mögött Edward, nem kerülte el a figyelmét, hogy nem válaszoltam. De a választ én se tudtam, ez sose került szóba köztünk. Én nem kérdeztem rá, kiment a fejemből, ő meg nem hozta fel. Így nem tudtam mit felelni erre a kérdésre.
- Nem tudom, mire gondolsz – tetettem azt, aki nem ért semmit.
- Ne hazudj! – emelte fel a hangját Edward, elém jött és letérdelt. Megfogta kezeimet, amik eddig a térdemen pihentek és az arcához simította őket.
- Erről sose beszéltünk – mondtam igazat. – Lehet, hogy csak Victoriát akarta így rávenni, hogy adjon neki - ami akár igaz is lehetett, de ezt már sose tudjuk meg Nehéz volt a szemeibe nézni. Még pár perc és elolvadok. Azt pedig nem tehetem. De ő nem állt fel csak ott térdelt. Ez így nem fog menni.
- Állj fel! – szóltam rá. De csak kérdőn nézett rám. Nem bírtam tovább szemeibe nézni, lehajtottam a fejem.
- Nézz rám! – kérdte, de nem nézhettem fel még nem. De az állam alá nyúlt. Így szemtől szembe kerültem vele. Lassan közeledett felém, tudtam, mire készül, de nem húzódtam el tőle. Inkább én is közeledni kezdtem felé, míg nem ajkaink egymásba nem forrtak.
A csók olyan édes volt, mint még soha. Még sose csókolt így engem, és ez a csók jobban tetszett, mint az ezelőttiek, amiket még emberként kaptam. Nem akartam, hogy véget érjen. Beletúrtam a hajába, és csodálkoztam rajta, hogy nem húzódik el, régen, ilyenkor már épp leugrott rólam vagy a bocsánatomért esedezett. Ő szakította meg a csókot. Elhúzódott tőlem nem messze, mert csak a szemét láttam semmi mást.
- Szeretlek – suttogta. Nem válaszoltam, csak néztem őt.
Nem tudtam, mit is kéne, mondjak. Én is szerettem, mindennél jobban, de féltem, hogy megint elhagy, és az nem élném túl. Elhatároztam magám, mindent meg fogok beszélni vele és akkor mikor már minden tisztázódott, akkor újra együtt lehetünk. De csak akkor.
- Én is… szeretlek – mondtam. – De félek.
- Mitől Bella? Mitől félsz? – kérdőn nézett rám.
- Attól, hogy újra elhagysz – ha lettek volna könnyeim, akkor biztos elsírta volna magam.
- De nem foglak…
- És ezt még is honnan tudjam? – vágtam szavába.
- Mikor Alice látta, hogy Laurent elrabol azt hittem, beleőrülök. Bejártunk Amerikát, Európát, de nem találtunk rátok, aztán Alice azt is látta, hogy hozzá mész ahhoz a féreghez…
- Jason – javítottam ki.
- Jasonhöz – gyorsan kijavította magát. – Aztán megint eltűntél. Napokig kerestelek, de nem találtalak. Az őrülethatárán voltam. De azt tudtam, hogy kell a segítség, a megtalálásodhoz, így visszamentem apámékhoz. Ott elhatároztunk, hogy felkeresünk a Volturit…
- A kit? – kérdeztem vissza. Már hallottam valahol a nevünket, de nem tudtam, hogy hol.
- Meséltem neked rólunk még régebben. Az uralkodócsalád a mifajtánknál. Emlékszel?
- Igen – őket akarta megkeresni annak idején, mikor James elrabolt. Mert akkor is magát hibáztatta, mint mindig. – Hogy találtatok meg? – a kérdés nagyon érdekelt, hisz erről nem nagyon beszéltünk.
- Mikor felkerestünk a Volturit ők, adtak pár vámpírt, hogy segítsenek a keresésedben. Az egyik nyomkövető, ráakadt az illatodra és követünk azt. Meg persze értesítettünk a többieket hova is kell jönni. Bella van még valami, amit nem tudsz.
- Mi az, amit nem tudtok?
- Volturi szeretne látni téged. Oda kell mennünk. Sajnálom. Tudod így, hogy megmutatunk nekik könnyebben, beadták a derekukat, hogy segítenek – nem tudtam, mit is mondjak mindenképp oda, kell menni, legalábbis Edward szavaiból csak erre tudok következtetni. De félek is tőlünk, miért akarnak pont engem látni. – Sajnálom de… Bella mire gondolsz? Nem hallom a gondolataidat. – mintha máskor hallatta volna.
- Mit mondtál Edward? – kérdezte Carlisle, eddig olyan néma csöndben ültek mind, hogy azt hittem nincsenek itt, de tévedtem. Láttam Carlisle–t nagyon, érdekli ez a téma, mivel, még oda is jött hozzánk.
- Az, hogy nem hallom a gondolatatait – ismételte meg fia. – De ebben mi a különös máskor se hallottam.
- Igen, igen… - hadarta az orvos. – De ti most tényleg nem értitek – nézett körbe családján.
- Szívem te azt akarod mondani – úgy látszik Esme kapcsolt a leggyorsabban közülünk.
- Igen azt.
- Elmondanátok, miről is van, szól? – állt fel Jasper Alice mellől. – Mert mi nem értjük.
Edward felállt mellőlem és járkálni kezdett a szobában.
- Ez magyarázat lenne mindenre – motyogta maga elé.
- Na jó, most már mi is tudni akarjuk? – csattant fel Rosalie is. Én pedig nagyon is megértem, mert engem is idegesített, hogy nem mondanak semmit. Legalább nekem elmondhatnák, mivel rólam volt szó.
- Carlisle, arra gondol, hogy azért nem hallom a gondolataidat – kezdett bele Edwrad – mert neked ez a képességed.
- Mi? – csodálkoztam.
- Nyugalom Bella – szólalt meg a doki – én csak arra gondoltam, mivel Edward már akkor se hallotta mire is, gondolsz mikor még ember, voltál, és most se hallja. De ebben még nem vagyok biztos. Még jó, hogy visszamegyünk Aroékhoz ő talán többet, tud.
Alice és Jasper egyszer köhintette el magát. Jelezve a többieknek, hogy hagynak magunkra mindnek egy kis időre. Mindenki elindult az ajtó felé. Calisle és Esme mentek legelöl, utánuk Rose és Emmett – az utóbbi még rám is vigyorgott, mintha tudnák miről is, van szó – és őket követték a „köhögős” páros is – Alice mindentudó mosollyal nézett rám. Aztán eltűntek az ajtó mögött.
- Na végre, hogy kimentek – térdelt le elém Eward. – Bella lenne egy kérdésem.
- Akkor tedd fel, én meg majd válaszoltok – nem érettem ezt a fura mégis eléggé hivatalos nyelvet.
- Én azt akarom kérdezni, hogy leszel-e a feleségem egy örökké valóságig?
2009. július 13., hétfő
Utazom!!!
Helló,
nagyon sajnálom, de jövő hétnél előbb nem lesz új fejezet. A családommal és pár barátommal leutazom a Balatonra. Ahol sajna se gép, se internet nincs. De nyugalom amit haza jövök fel is teszem a 14. -et. (Ami csak hétvégén jöhet szóba.)
A Balcsin is írni fogok és talán még az ihlet is jobban jön. Gondoljatok csak bele a Balaton partján nézhetem a naplementén:D(na jó nem bántalak titeket). De azért remélem miközben ezt teszem rám is rám talál az én Edwardom.
ui: nagyon szépen köszönöm a sok megjegyzést és még várom is őket. Ha kérdésetek van azt is nyugodtan csak tegyétek fel és én megpróbálok válaszolni is rájuk
puszilak és szeretlek Titeket: Ros-alice
nagyon sajnálom, de jövő hétnél előbb nem lesz új fejezet. A családommal és pár barátommal leutazom a Balatonra. Ahol sajna se gép, se internet nincs. De nyugalom amit haza jövök fel is teszem a 14. -et. (Ami csak hétvégén jöhet szóba.)
A Balcsin is írni fogok és talán még az ihlet is jobban jön. Gondoljatok csak bele a Balaton partján nézhetem a naplementén:D(na jó nem bántalak titeket). De azért remélem miközben ezt teszem rám is rám talál az én Edwardom.
ui: nagyon szépen köszönöm a sok megjegyzést és még várom is őket. Ha kérdésetek van azt is nyugodtan csak tegyétek fel és én megpróbálok válaszolni is rájuk
puszilak és szeretlek Titeket: Ros-alice
2009. július 12., vasárnap
13. fejezet
13. Fejezet (Jason szemszöge)
Láttam, ahogy szenved. Sajnáltam, emlékeztem nekem mennyire fájt. Ahogy a méreg belülről égetett. Először a csontjaimat, aztán a vért az ereimben és végül mikor eléri a szívet és az többé nem dobog. Nem érez több fájdalmat. De most igen, a szívem majd belehasadt abba, hogy láttam Bellát kínlódni.
Fura gondolat vezérelt, mikor oda ültem az ágyra, megérintve a homlokát, talán ezzel csillapíthatom fájdalmait. Hideg meztelen mellkasomat az övéhez nyomtam. De nem sokat segítettem vele, mert ugyan olyan sikolyok hagyták el az ajkait. Többször kiabálva az Edward nevet.
Na igen szegény Edward soha többé nem láthatja viszont a kis Bellát, de ilyen az élet. Amit Bella felébred újra bevettem a képességemet – hát igen hazudtam Bellának nem csak nyomkövető, vagyok, hanem az érzelmetek is tudom irányítani – és azt a szerelmet, amit Bella érzett Eddyke iránt az irántam, fogja érezni.
Lassan ébredezett a drágám. Milyen szép is lett – eddig se volt csúnya. De most vámpírként még szebb. Jól választottam feleséget. Már nem volt sok vissza ahhoz, hogy a méreg a szívét is elérje… És igen megtörtént teljesen átalakult. Már mindörökre az enyém lesz.
Óvatosan nyitotta ki a szemét. Olyan csodálkozás ült ki az arcán, hogy olyant még nem láttam. Felemelte jobb kezét és szem magasságból nézte azt. De szép, még nem láttam ilyen lényt! Egyszerűen gyönyörű! Lassan elült fekvő helyzetéből, pillantásunk találkozott. Szerelmes pillantás volt, – legalábbis az ő részéről biztos, képességemnek köszönhetően – megfogtam a kezét, letérdeltem elé.
- Leszel a feleségem? – kérdeztem. Nagy csodálkozás ült ki az arcára, talán azt hihette, nem gondolom komolyan, de komolyan gondoltam – én nem szerettem az is igaz, de hát miért ne. Lenne egy társam, aki szeret. A viszont érzés nem számít legalább is az én részemről.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte kíváncsian.
- Igen ezt - feleltem álszerelmes hangon. Valahogy csak rá kellett vennem.
- Akkor igen hozzád megyek – nyakamba ugrott és megcsókolt. A csók nagyon édes volt és többet is akartam, mint egy csók. De csak később. Előbb ennünk kell. Így megszakítottam a csókot.
- Mi a baj? – nem értette miért tettem.
De ő miért nem szomjas? Mikor én voltam újszülött azonnal vért akartam. Még az átváltozatómat is megöltem, mert nem engedett ki. Ez nagyon furcsa volt számomra, de ez annál inkább érdekes.
- Nincs semmi baj – vettem nyálasra a figurát – csak te nem vagy szomjas, szívem?
Hirtelen torkához kapott. Morgás hagyta el a száját. Tehát még is az. De akkor hogyhogy az előbb nem? Na de ezzel majd később foglalkozok. Előbb elmegyünk enni.
- Na jó akkor elmegyünk vadászni – mondtam. Már indultam is az ajtó felé, de ő megtorpant. – Valami baj van?
- Jason - nézett végig magán és én követtem tekintetemmel az övét. Már értettem, hát nem volt rajta sok ruha csak egy melltartó és egy bugyi.
- Keresünk neked ruhát a szekrénybe – indultam is el az irányába.
Kinyitottam, igaz nagy rész csak férfiruha volt benne, de volt egy – két nő is – az áldozataimé és persze… Ezt a gondolatot hamar kiráztam a fejemből. Kutakodni kezdtem és meg is találtam a megfelelőt az első vadászatához. Egy kopott farmer nadrág, egy fekete rövid ujjú póló és tornacipő. Odavittem hozzá, pár perc múlva már felöltözve állt előttem. Pont úgy nézett ki, mint ő. Ez lehetetlen, ilyen nincs.
- Nem áll jó? – nézett rám, ezzel kirántva az emlékekből.
- De nagyon is jó áll – mondtam - csak elgondolkodtam.
- Akkor menjünk! – fogta meg a kezem és az ajtó felé kezdett húzni. – Már nagyon szomjas vagyok.
Én elnevettem magam. Gyorsan elhagytunk a házat, ki az utcára értünk. Már sötét volt, de mi látásunk ilyenkor is jó. Megláttunk egy párt, szerelmes párt, pár méterre tőlünk. Bella azonnal rájuk akarta támadni, de még nem lehetett. Megragadtam karját, kérdőn nézett rám.
- Várj! – mutattam oda, a pár egy sikátor felé vette az irány. – na most már lehet.
Elindultunk utánuk, a sikátor sötét volt. Nagy örömünkre még zsákutca is egyben. Így nem menekülhettek el, mondjuk, úgy sincs esélyünk ellenünk. Ránéztem Bellára – szeméből tükröződött a szomjúság, de még nem támadt. Vajon miért nem? Engem figyelt, bólintottam, hogy kezdje csak el. Ekkor villámgyors mozdulatokkal a férfi elé került. Megfogta a nyakát és belemélyesztette éles fogait. Szívni kezdte az éltető nedűt, mintha mindig csak ezt csinálta volna.
Egy segélykérő kiáltásra lettem figyelmes. Az férfi párja volt. El akart menekülni - a kis butus. Nem menekülhettem meg, előtte teremtem és Bella példájára szívni kezdettem a vérét. Édeskés volt, de még is megfelelő. Előbb végeztem áldozatommal, mint leendő feleségem. Mikor végzett odajött hozzám, csak pár méterre volt tőlem, de így is a vámpírgyorsaságát használta. Úgy látszik, nem bírja nélkülem – vagyis Eddyke nélkül.
Elém állt, végignézett véres ruháin – ezért adtam neki szakadt rongyokat. Arcára kezdett rászáradni az alvadt vér, szája körül is ez volt a helyzet. De így is gyönyörű volt. Nem tudta, mint is bámulom ennyire, de én se. Pontosan úgy állt előttem, mint ő – nevét még ma is, nehéz kimondanom még gondolatban is. De ez, hogy lehet?
Elsétáltam mellőle és elültem egy lépcsőre - ami a zsákutca egyik ajtaja előtt volt. Nem tudtam, mi van velem, hiszen ez képtelenség ő meghalt. Ez nekem túl sok volt egy napra. Arcomat kezembe fektettem és vártam. De mire is? A magyarázatra, hogy ez még is mi. De se magyarázat, se csoda – az is jó lett volna – nem jött. Megőrültem, ez az egy lehet csak megfelelő magyarázat. Hát persze elment az eszem.
Ekkor egy kezet éreztem a vállamon. Felnéztem, és tekintetem Bella aggodalmas szemeivel találkozott. Nem tudtam mit is kéne, mondjak, pedig erre mindenképp rá fog kérdez, ahogy addig meg ismertem - jó megfigyelő.
- Mi a gond? – kérdezte félőn, ahogy sejtettem. – Valamit rosszul csináltam?
Jaj de buta, nem vele van gond, csak én őrültem meg!
- Nem mindent jól úgy tettél, ahogy kell – tiltakoztam hevesen, ezen a buta kérdésen.
- Akkor, mi a baj, látom, hogy baj van.
- Csak fura érzésem támadt – félig igazat is mondtam. – De ez nem fontos.
- Ha nem fontos, akkor miért borultál ki ennyire? – kíváncsiskodott tovább. Most mit mondjak neki? El kellett határoznom, hogy igazat mondok vagy hazudok neki. Nem akartam hazudni neki. Elmondtam.
- Nagyon hasonlítasz egy lányra - nem néztem a szemébe. Leült mellém egyik kezével állam alányúlt és felemelte azt, hogy a szemembe nézhessen, másikkal megfogta a kezemet és megszorította.
- Folytasd! – mondta nyugodt hangon.
- Hát jó elmesélem az életem, de eztán te jössz – próbáltam viccelődni, de csak szigorú pillantásokat kaptam. – 1884-ben születtem Londonban. Apám az udvarnál dolgozott, anyám meg ránk, a gyerekekre vigyázott. Iskolába jártam meg hasonlók nem volt semmi izgalmas az életben. Míg egy nap apám hazajött és be nem jelentette, hogy a királlyal együtt a nyári lakba nem vonul és, hogy én is vele megyek. Hát, ahogy el kell, összecsomagoltam és követtem apám. Csak, hogy útközben megtámadtak minek. Egy vámpír csapat. Mivel én a király hintójában utaztam, mert őfelsége megkérdte apámat, hadd tartsak vele. Így azt hitték én, vagyok a fia. Elraboltak, egy barlangba hurcoltak és átváltoztattak. – azt a rész kihagytam, hogy megöltem azt, aki átváltoztatott.
- Oké addig meg vagyunk, hogy átváltoztál, de kire is hasonlítok? – nézett kíváncsiskodóan. – Mondd el, nem harapok! – ezen, mindketten nevettünk, de még hozzátette. – Nem kell, ha nem akarok, majd akkor elmondod, ha készen állsz.
- Nem elmondom most, 20 évesen változtattak át. Elszöktem azoktól, ki ezt tették velem. Megtanultam, hogy kell élni ezzel az egésszel, aztán elhagytam Angliát és Amerikába mentem. Ott találkoztam Jamesékkel. Velünk voltam pár évig, de nem több. Mikor ott hagytam őket lementem délre. Délen sok időt töltöttem, mivel csak este mutatkoztam. Egyik nap unatkoztam és aznap még estet is, így kimentem. Találkoztam egy emberlánnyal, nagyon megkedveltem. Attól a naptól kezdve minden este találkoztunk. Ez volt a baj is, mert szerelmesek lettünk. Ő pedig rájött mi vagyok. De nem árulta el senkinek. Egyik éjjel eljött hozzám és kérdte, hogy tegyem olyanná, mint én vagyok. Mondtam, hogy most nem lehet, mert, még nem vadásztam, és így nem vállalhatom, hogy meghal. De ő erősködött, én meg ostoba módon belementem. De, már olyan erős volt a szomjam, hogy nem tudtam megállni. És megöltem – újra kezembe temettem az arcom, fáj felidézni a múltat, mert én tényleg szerettem azt a lányt.
Bella most átölelte vállam, olyan jól esett az a gyengédség, hogy nem akartam, megszakítani. Helyettem ő tette ezt. Elhajolt tőlem, de nem túl messze, csak annyira, hogy megtalálhassa az ajkaimat és az övé és az enyém eggyé, forrjanak. Megcsókolt lágyan, én meg viszonoztam azt. Elengedtünk egymás ajkait, és csak néztünk egymás percekig vagy órákig.
- Mi volt a neve? – szakította meg ezt a meghitt pillanatot.
- A nevét az óta nem mondtam ki, még csak gondolatban se, mióta megöltem – mondtam, de ha már mindent tud rólam, akkor ezt is fogja tudni. – Elizabeth, Elizabeth-nek hívták.
- Szereted még? – lehajtott fejét és úgy folytatta. – Nem akarod pótlék lenni, ahhoz már túl sokat szenvedtem. Azt tudom, hogy nagyon szeretted, de most is? Azért mert úgy nézek ki, mint ő tudnom kell engem vagy Elizabeth-et szereted, ha rám nézel.
Most mit mondjak? Nem akarom elveszíteni. Így talán boldog lehetek.
- Segíts, hogy elfelejtsem! – mondtam őszintén. – Szeretek veled lenni és nem csak, azért mert hasonlítasz hozzá.
- Rendben segítek. – mondta. – De ígérj, meg valamit!
- Persze bármit! – vágtam rá gyorsan.
- Te is próbálod elfelejteni Elizabeth-et.
Ekkor ő a levegőbe szimatolt, én követtem a példáját. Két vámpír szagát hozta felénk a szél. Az egyik nagyon büdös volt, biztos mert állat véren él. A másiknak elég elviselhető szaga volt ez legalább értelmes, rendesen vadászik. De mit keres egy vega és egy nem vega vámpír együtt? A büdös vámpír szaga ismerős volt. A szaga nem utalt másra csak… és ekkor a sikátorban megjelent két vámpír. Az egyik magas, szökés hajú, a másik meg úgyszintén magas, kócos, barnásvöröses hajú srác volt. Megfogtam Bella karját, hogy átugorhassam vele a zsákutca falát. De elállták az utamat a többi vámpírok. Bellát a hát mögé szorítottam, és ő pont szem-szembe került…
- Edward – kiáltott mellettem Bella.
Megjegyzéseket kérek! Légyszi!
Láttam, ahogy szenved. Sajnáltam, emlékeztem nekem mennyire fájt. Ahogy a méreg belülről égetett. Először a csontjaimat, aztán a vért az ereimben és végül mikor eléri a szívet és az többé nem dobog. Nem érez több fájdalmat. De most igen, a szívem majd belehasadt abba, hogy láttam Bellát kínlódni.
Fura gondolat vezérelt, mikor oda ültem az ágyra, megérintve a homlokát, talán ezzel csillapíthatom fájdalmait. Hideg meztelen mellkasomat az övéhez nyomtam. De nem sokat segítettem vele, mert ugyan olyan sikolyok hagyták el az ajkait. Többször kiabálva az Edward nevet.
Na igen szegény Edward soha többé nem láthatja viszont a kis Bellát, de ilyen az élet. Amit Bella felébred újra bevettem a képességemet – hát igen hazudtam Bellának nem csak nyomkövető, vagyok, hanem az érzelmetek is tudom irányítani – és azt a szerelmet, amit Bella érzett Eddyke iránt az irántam, fogja érezni.
Lassan ébredezett a drágám. Milyen szép is lett – eddig se volt csúnya. De most vámpírként még szebb. Jól választottam feleséget. Már nem volt sok vissza ahhoz, hogy a méreg a szívét is elérje… És igen megtörtént teljesen átalakult. Már mindörökre az enyém lesz.
Óvatosan nyitotta ki a szemét. Olyan csodálkozás ült ki az arcán, hogy olyant még nem láttam. Felemelte jobb kezét és szem magasságból nézte azt. De szép, még nem láttam ilyen lényt! Egyszerűen gyönyörű! Lassan elült fekvő helyzetéből, pillantásunk találkozott. Szerelmes pillantás volt, – legalábbis az ő részéről biztos, képességemnek köszönhetően – megfogtam a kezét, letérdeltem elé.
- Leszel a feleségem? – kérdeztem. Nagy csodálkozás ült ki az arcára, talán azt hihette, nem gondolom komolyan, de komolyan gondoltam – én nem szerettem az is igaz, de hát miért ne. Lenne egy társam, aki szeret. A viszont érzés nem számít legalább is az én részemről.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte kíváncsian.
- Igen ezt - feleltem álszerelmes hangon. Valahogy csak rá kellett vennem.
- Akkor igen hozzád megyek – nyakamba ugrott és megcsókolt. A csók nagyon édes volt és többet is akartam, mint egy csók. De csak később. Előbb ennünk kell. Így megszakítottam a csókot.
- Mi a baj? – nem értette miért tettem.
De ő miért nem szomjas? Mikor én voltam újszülött azonnal vért akartam. Még az átváltozatómat is megöltem, mert nem engedett ki. Ez nagyon furcsa volt számomra, de ez annál inkább érdekes.
- Nincs semmi baj – vettem nyálasra a figurát – csak te nem vagy szomjas, szívem?
Hirtelen torkához kapott. Morgás hagyta el a száját. Tehát még is az. De akkor hogyhogy az előbb nem? Na de ezzel majd később foglalkozok. Előbb elmegyünk enni.
- Na jó akkor elmegyünk vadászni – mondtam. Már indultam is az ajtó felé, de ő megtorpant. – Valami baj van?
- Jason - nézett végig magán és én követtem tekintetemmel az övét. Már értettem, hát nem volt rajta sok ruha csak egy melltartó és egy bugyi.
- Keresünk neked ruhát a szekrénybe – indultam is el az irányába.
Kinyitottam, igaz nagy rész csak férfiruha volt benne, de volt egy – két nő is – az áldozataimé és persze… Ezt a gondolatot hamar kiráztam a fejemből. Kutakodni kezdtem és meg is találtam a megfelelőt az első vadászatához. Egy kopott farmer nadrág, egy fekete rövid ujjú póló és tornacipő. Odavittem hozzá, pár perc múlva már felöltözve állt előttem. Pont úgy nézett ki, mint ő. Ez lehetetlen, ilyen nincs.
- Nem áll jó? – nézett rám, ezzel kirántva az emlékekből.
- De nagyon is jó áll – mondtam - csak elgondolkodtam.
- Akkor menjünk! – fogta meg a kezem és az ajtó felé kezdett húzni. – Már nagyon szomjas vagyok.
Én elnevettem magam. Gyorsan elhagytunk a házat, ki az utcára értünk. Már sötét volt, de mi látásunk ilyenkor is jó. Megláttunk egy párt, szerelmes párt, pár méterre tőlünk. Bella azonnal rájuk akarta támadni, de még nem lehetett. Megragadtam karját, kérdőn nézett rám.
- Várj! – mutattam oda, a pár egy sikátor felé vette az irány. – na most már lehet.
Elindultunk utánuk, a sikátor sötét volt. Nagy örömünkre még zsákutca is egyben. Így nem menekülhettek el, mondjuk, úgy sincs esélyünk ellenünk. Ránéztem Bellára – szeméből tükröződött a szomjúság, de még nem támadt. Vajon miért nem? Engem figyelt, bólintottam, hogy kezdje csak el. Ekkor villámgyors mozdulatokkal a férfi elé került. Megfogta a nyakát és belemélyesztette éles fogait. Szívni kezdte az éltető nedűt, mintha mindig csak ezt csinálta volna.
Egy segélykérő kiáltásra lettem figyelmes. Az férfi párja volt. El akart menekülni - a kis butus. Nem menekülhettem meg, előtte teremtem és Bella példájára szívni kezdettem a vérét. Édeskés volt, de még is megfelelő. Előbb végeztem áldozatommal, mint leendő feleségem. Mikor végzett odajött hozzám, csak pár méterre volt tőlem, de így is a vámpírgyorsaságát használta. Úgy látszik, nem bírja nélkülem – vagyis Eddyke nélkül.
Elém állt, végignézett véres ruháin – ezért adtam neki szakadt rongyokat. Arcára kezdett rászáradni az alvadt vér, szája körül is ez volt a helyzet. De így is gyönyörű volt. Nem tudta, mint is bámulom ennyire, de én se. Pontosan úgy állt előttem, mint ő – nevét még ma is, nehéz kimondanom még gondolatban is. De ez, hogy lehet?
Elsétáltam mellőle és elültem egy lépcsőre - ami a zsákutca egyik ajtaja előtt volt. Nem tudtam, mi van velem, hiszen ez képtelenség ő meghalt. Ez nekem túl sok volt egy napra. Arcomat kezembe fektettem és vártam. De mire is? A magyarázatra, hogy ez még is mi. De se magyarázat, se csoda – az is jó lett volna – nem jött. Megőrültem, ez az egy lehet csak megfelelő magyarázat. Hát persze elment az eszem.
Ekkor egy kezet éreztem a vállamon. Felnéztem, és tekintetem Bella aggodalmas szemeivel találkozott. Nem tudtam mit is kéne, mondjak, pedig erre mindenképp rá fog kérdez, ahogy addig meg ismertem - jó megfigyelő.
- Mi a gond? – kérdezte félőn, ahogy sejtettem. – Valamit rosszul csináltam?
Jaj de buta, nem vele van gond, csak én őrültem meg!
- Nem mindent jól úgy tettél, ahogy kell – tiltakoztam hevesen, ezen a buta kérdésen.
- Akkor, mi a baj, látom, hogy baj van.
- Csak fura érzésem támadt – félig igazat is mondtam. – De ez nem fontos.
- Ha nem fontos, akkor miért borultál ki ennyire? – kíváncsiskodott tovább. Most mit mondjak neki? El kellett határoznom, hogy igazat mondok vagy hazudok neki. Nem akartam hazudni neki. Elmondtam.
- Nagyon hasonlítasz egy lányra - nem néztem a szemébe. Leült mellém egyik kezével állam alányúlt és felemelte azt, hogy a szemembe nézhessen, másikkal megfogta a kezemet és megszorította.
- Folytasd! – mondta nyugodt hangon.
- Hát jó elmesélem az életem, de eztán te jössz – próbáltam viccelődni, de csak szigorú pillantásokat kaptam. – 1884-ben születtem Londonban. Apám az udvarnál dolgozott, anyám meg ránk, a gyerekekre vigyázott. Iskolába jártam meg hasonlók nem volt semmi izgalmas az életben. Míg egy nap apám hazajött és be nem jelentette, hogy a királlyal együtt a nyári lakba nem vonul és, hogy én is vele megyek. Hát, ahogy el kell, összecsomagoltam és követtem apám. Csak, hogy útközben megtámadtak minek. Egy vámpír csapat. Mivel én a király hintójában utaztam, mert őfelsége megkérdte apámat, hadd tartsak vele. Így azt hitték én, vagyok a fia. Elraboltak, egy barlangba hurcoltak és átváltoztattak. – azt a rész kihagytam, hogy megöltem azt, aki átváltoztatott.
- Oké addig meg vagyunk, hogy átváltoztál, de kire is hasonlítok? – nézett kíváncsiskodóan. – Mondd el, nem harapok! – ezen, mindketten nevettünk, de még hozzátette. – Nem kell, ha nem akarok, majd akkor elmondod, ha készen állsz.
- Nem elmondom most, 20 évesen változtattak át. Elszöktem azoktól, ki ezt tették velem. Megtanultam, hogy kell élni ezzel az egésszel, aztán elhagytam Angliát és Amerikába mentem. Ott találkoztam Jamesékkel. Velünk voltam pár évig, de nem több. Mikor ott hagytam őket lementem délre. Délen sok időt töltöttem, mivel csak este mutatkoztam. Egyik nap unatkoztam és aznap még estet is, így kimentem. Találkoztam egy emberlánnyal, nagyon megkedveltem. Attól a naptól kezdve minden este találkoztunk. Ez volt a baj is, mert szerelmesek lettünk. Ő pedig rájött mi vagyok. De nem árulta el senkinek. Egyik éjjel eljött hozzám és kérdte, hogy tegyem olyanná, mint én vagyok. Mondtam, hogy most nem lehet, mert, még nem vadásztam, és így nem vállalhatom, hogy meghal. De ő erősködött, én meg ostoba módon belementem. De, már olyan erős volt a szomjam, hogy nem tudtam megállni. És megöltem – újra kezembe temettem az arcom, fáj felidézni a múltat, mert én tényleg szerettem azt a lányt.
Bella most átölelte vállam, olyan jól esett az a gyengédség, hogy nem akartam, megszakítani. Helyettem ő tette ezt. Elhajolt tőlem, de nem túl messze, csak annyira, hogy megtalálhassa az ajkaimat és az övé és az enyém eggyé, forrjanak. Megcsókolt lágyan, én meg viszonoztam azt. Elengedtünk egymás ajkait, és csak néztünk egymás percekig vagy órákig.
- Mi volt a neve? – szakította meg ezt a meghitt pillanatot.
- A nevét az óta nem mondtam ki, még csak gondolatban se, mióta megöltem – mondtam, de ha már mindent tud rólam, akkor ezt is fogja tudni. – Elizabeth, Elizabeth-nek hívták.
- Szereted még? – lehajtott fejét és úgy folytatta. – Nem akarod pótlék lenni, ahhoz már túl sokat szenvedtem. Azt tudom, hogy nagyon szeretted, de most is? Azért mert úgy nézek ki, mint ő tudnom kell engem vagy Elizabeth-et szereted, ha rám nézel.
Most mit mondjak? Nem akarom elveszíteni. Így talán boldog lehetek.
- Segíts, hogy elfelejtsem! – mondtam őszintén. – Szeretek veled lenni és nem csak, azért mert hasonlítasz hozzá.
- Rendben segítek. – mondta. – De ígérj, meg valamit!
- Persze bármit! – vágtam rá gyorsan.
- Te is próbálod elfelejteni Elizabeth-et.
Ekkor ő a levegőbe szimatolt, én követtem a példáját. Két vámpír szagát hozta felénk a szél. Az egyik nagyon büdös volt, biztos mert állat véren él. A másiknak elég elviselhető szaga volt ez legalább értelmes, rendesen vadászik. De mit keres egy vega és egy nem vega vámpír együtt? A büdös vámpír szaga ismerős volt. A szaga nem utalt másra csak… és ekkor a sikátorban megjelent két vámpír. Az egyik magas, szökés hajú, a másik meg úgyszintén magas, kócos, barnásvöröses hajú srác volt. Megfogtam Bella karját, hogy átugorhassam vele a zsákutca falát. De elállták az utamat a többi vámpírok. Bellát a hát mögé szorítottam, és ő pont szem-szembe került…
- Edward – kiáltott mellettem Bella.
Megjegyzéseket kérek! Légyszi!
2009. július 10., péntek
Jön!!!!!
Sziasztok,
már készülőben van a 13. fejezet. Csak eddig alkotói válságban szenvedtem, de kigyógyultam. És ha minden jó megy majd akkor hétvégén vagy legkésőbb hétfőn lesz új. Addig bírjátok ki. Kiderül pár titkok..:D (de erről nem beszélek)
köszönöm a sok megjegyzést és várom is őket mint mindig.
már készülőben van a 13. fejezet. Csak eddig alkotói válságban szenvedtem, de kigyógyultam. És ha minden jó megy majd akkor hétvégén vagy legkésőbb hétfőn lesz új. Addig bírjátok ki. Kiderül pár titkok..:D (de erről nem beszélek)
köszönöm a sok megjegyzést és várom is őket mint mindig.
2009. július 5., vasárnap
12. fejezet
12. Fejezet (Edward szemszöge)
Nem tetszett, hogy pont Voltutitól kell segítséget kérnünk. De Bella miatt bármit megtennék. Tudtam, hogy Carlisle jóban van a Volturi vezetőivel, de nekem voltak kétségeim felölünk. Ők voltak a vámpírok, úgy mond királyai és jobb, ha nem állunk az útjukban. Bárkit elintéznek legyen az ember vagy vámpír. Nagyon erős volt már maga Aro, Caius, Marcus, de magunk köré gyűjtötték a különleges vámpírokat, mint testőrségüket.
Én még személyesen nem találkoztam velünk és nem is akartam. De Carlisle szerint segíthetnek megtalálni az én Bellámat. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy akkor elhagytam? Hisz szerettem és ő is szeretett.
Mindent megtennék, hogy újra láthassam. Mikor utoljára láttam Jason tartotta kezei között szegénykémet. Olyan gyengének és meggyötörtnek tűnt akkor. Talán fel se fogta, hogy mi zajlik körülötte. Utána pedig eltűnt a látóteremből és az óta se láttam. De meg kell mentenem és aztán örökre együtt, leszünk. Soha, de soha nem hagyom magára. Csak tartanám már karjaim között.
A kocsikban ültünk, – apám minket, fiait bízta meg a kocsiszerzéssel a reptérről béreltünk őket. Már órák óta utaztunk, de még nem értünk úti célunk közelébe se.
Két kocsival száguldoztunk Volturi felé. Elöl mentek apa, anya, Rosalie és Emmett egy kocsival. Mögöttünk haladtam Jasperékkel. Jasper vezetett, – nagy bánatomra – mert Carlisle megengedett a volán mögé mondván ilyen feldúltam jobb, ha más vezet. De mit tud ő az én lelkiállapotomról? Semmit. De nem vitáztam vele, ráhagytam.
Így a hátsó ülésen foglaltam helyet. Unatkoztam és fájt látnom az előttem ülő párost, akikről, mérföldekről megmondanám, hogy szertik egymást. Csak nem mérföldekre vagyok tőlünk, hanem 20 centire. De nem hibáztathatom őket, hisz csak szeretik egymás és ez nem bűn. Csak én voltam a hibás, hogy eldobtam életem vagy létem értelmét, Bellát.
Alice hirtelen felsikoltott, Jasper erre olyan gyorsan fékezett, hogy előre estem és bevertem a fejem az üléstámlájába. Már szólni akartam, de nem tettem. Láttam fivérem arcán aggodalmat és tudtam, hogy valami nem stimmel Alice-szel.
Ránéztem húgom arcára, távolba meredő szemek, kifejezéstelen arc, vagyis látomás. Nem néztem bele a fejébe valami rossz érzés fogott el. Nem akartam ez a rossz érzést és nem akartam tudni miért van ez. De aggodalmam egyre csak nőtt.
- Kedvesem, mit látsz? – kérdezte Jasper. – Edward, hívd fel Carlisle, hogy forduljanak vissza – fordult felém, majd vissza Alice-hez.
Azonnal úgy tettem, ahogy fivérem mondta. Elmondtam Carlisle-nak, hogy mi történ Alice-szel és, hogy ez nagyon nem tetszik nekem. A beszélgetés után visszafordultam és már az azt láttam, hogy Alice Jasper ölében ül. Jazz nyugtatgatta szerelmét, de az valahogy nem tudott megnyugodni. Már tudtam, hogy Belláról szólt a látomás, de azt nem, hogy mi történt vele. Még nem álltam kész, hogy megtudjam.
Időközbe megérkeztek a többiek. Gyorsan kipattantak a kocsiból, de anyám gyorsabb volt, mint családom tagjai. Azonnal lányához rohant és csitítgatni kezdte őt. Emmett és Rosalie és odament a trióhoz, de apám nem ő mellettem állt meg.
- Mi történt? – kérdezte apa. – Mesélj el mindent!
- Utánatok mentünk a kocsival, mikor Alice felsikított és ledermedt. Látomása volt.
- Mit látott? – kérdezte Carlisle mindent tudó szemekkel.
- Nem tudom – válaszoltam. – Nem tudtam belenézni a fejébe, de az tudom, hogy Bellával történt valami.
- Értem, viszont akkor megyünk oda a többiekhez és kérdezünk rá az igazságra – mondta nyugodt hangon.
Odamentünk a kis csapathoz, aki Alice vigasztalták. Tudtam, hogy amit hallani fogok az nem lesz az ínyemre. Csak ne legyen halott… Csak éljen még – ismételgettem magamban ezeket a mondatokat.
Carlisle megpaskolta Alice kezét nyugtatás képen. Húgom felnézett apánkra, ki biztató, mégis nyugtalan mosolyt erőltetett az arcára. Alice még mindig reszketett Jasper karjaiban, de mégis valamivel nyugodtabban nézett körül. Szeme pár másodpercre az enyémekbe fúródtak. Sajnálom – mondta magában. A többiek is rám emelték a tekintetünk, de még mindig nem tudták miről van szó. A tudatlanságon Rose elégelte meg legelőszőr.
- megtudhatnánk mi is, hogy miről van szó? – mérgelődött Roslie.
- Hát az nem lenne rossz – állt szerelme párjára Emmett.
Mindenki hallgatott és nem tudták milyen látomása volt Alecinek – én se tudtam, nem néztem bele a gondolataiba. Koboldszerű húgom Jasperre fordította tekintetét. Bátyám is rá nézett és nyugalmat sugárzott felé.
- Mondd, el mit láttál lányom! – veszítette el türelmét anyám is.
Alice még mindig Jazz-t nézte, de azt is tudta, hogy el kell mondani, amit látott. Apám felállt húgom mellől. Odajött hozzám.
- Te tudod, mit látott? – kérdezte.
- Nem – feleltem.
Visszament Alice-hez, aki Jasperből merített erő a beszédhez, mert azt tudta, hogy jogunk van nekünk tudni a látomásról.
- Láttam Bellát… - kezdte szomorú, sírós hangon. – Egy ágy feküdt és Jason felette volt… Készült… meg… meg…
- Mit „meg” Alice? – csattant fel Rose.
- Higgadj le – védte meg szerelmét Jasper. –Alice mondd el – fordult vissza kedveséhez nyugodt hangon.
- Készült megharapni őt – fejezte be Alice félbeszakított mondatát.
Mindenki ledöbbent azon, amit hallott. De főleg én. Miért harapná meg Bellát? Így nem szülhet utódot – még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy valaki hozzá érjen az én Bellámhoz.
- Most mi legyen? – kérdezte Emmett. –Így is megyünk a Volturihoz?
- Edwrad, mit gondolsz? – szólított meg apám. – Most mi legyen?
- Várjunk – kiáltott fel Rosalie, még mielőtt válaszolhattam volna. – Az se biztos, hogy átváltoztatta. Alice látomásai majdnem mindig változnak.
- Igen ez igaz – mondta másik húgom, ki még mindig Jasper ölében kuporgott. – De ez nem fog… - kérdőn néztünk rá. – Láttam Bellát vámpírként, három nap múlva ő is az lesz, mint mi.
Apám gondolatban hozzám szólt, ugyan azzal a kérdéssel, mint pár perccel ezelőtt. Nem feleltem. Nem tudtam, mit kéne, mondjak, de az igen, hogy Bella nélkül nem ér semmit az életem.
- Volturi – mondtam ki hangosan. – Segítséget kérünk tőlük.
- Rendben, akkor induljunk – mondta Emmett.
Visszaültünk a kocsikba, mindenki abba, amiben addig utazott. Nyugtalan voltam, nem tudtam, hogy jól döntök-e. De meg kell találnom Bellát, és ha ehhez a Volturi kell, ez az áldozatot vállalom Bella érdekében.
Az út csendben telt, egyikünk se beszélt. Alice a látomásával volt elfoglalva, Jasper Alice nyugtatásával én meg Bellával.
Aztán megérkeztünk, Jazz fékezett. Kiszálltunk a kocsikból. Carlisle odament köszöni a testőrnek és elmondta neki, hogy Arohoz jöttünk. A testőr gondolkodott, aztán bekísért minket a várba. Igen várba és egy középkoriban. Máskor lenyűgözött volna, de most nem. Belépve a kastélyba egy lépcső felé vettünk az irányt, azon mentünk végig. Egy kör alakú terembe értünk, ahol három ajtó volt. Gondoltam Aro, Caius és Marcus irodái voltak. Az őr bekopogott a középső ajtón, onnan kihallatszott egy „Szabad”. Bement bejelenteni minket. Pár perc múlva jött vissza.
-Bemehetnek – mondta és azzal távozott is.
Az irodai is kör alakú volt, most előtér, ahol várakoztunk. Néhány gyertya égett, ez világította meg a szobát. A szobában rengeteg könyvespolc, tele könyvekkel, a padlótól a plafonig értek. Ezen kívül még volt az irodában egy íróasztal mögötte pedig egy bőrszékkel. Ahol nem ültek ebben a pillanatban. Az íróasztal előtt még két szék állt. Az oldalon még egy kanapészerűség foglalt helyet. A falakon képek, festmények lógtak. Az egyik kép hasonlított arra, amelyik apám dolgozószobában volt, de valahogy más is volt.
E kép egy férfi állt, de nem a festményt, hanem minket nézett. Fekete farmer és fekete szövet inget viselt. A bőr ugyan olyan fehér volt, mint a miénk. Fekete haja volt. Szeme vérpirosként, mégis barátságosan csillogott.
- Carlisle – szólította meg apám. – Rég, láttalak. Mi járatban barátom?
- Aro – kezdett bele apám. –Sajnálom, hogy azért jöttem, de segítségetekre lenne szükségünk – mutatott végig rajtunk.
- Heidi – kiáltott Aro és már meg is jelent az ajtóban egy gyönyörű, szőke hajú vámpírlány.
- Igen Uram – hajolt meg a lány.
- Hívd ide a fivéreimet – azzal a lány már távozott is, Aro pedig felénk fordult. – Miben segíthettek?
- Inkább megmutatom – mondta apa, odasétált Arohoz megérintve a felkarját. Hát persze Aro is gondolatolvasó, de ő csak úgy látja őket, ha megérintik. Apám elengedte Arot.
- Értem – mondta, közben megérkezett Marcus – akinek hasonló fekete haja vállig ért és úgy, mint fivére farmer viselt és egy kék pólót – és Caius – akinek szőkés haja volt és, mint testvéri ő is úgy volt felöltözve.
- Carlisle, barátom – megölelték apám.
- Marcus, Caius – apám is így tett.
- Mi járatban? – kérdezte Marcus.
- Segítséget kér tőlünk – felelte apám helyet Aro.
- Miben is? – nézett Caius Arora.
- A fia szerelmét elrabolta egy Jason nevű vámpír és nem találják a lány sehol.
- A szerelem hát igen a szerelem – gondolkodott hangosan Marcus. – Hát segítsünk.
- Én is erre jutottam – felelte higgadtan Aro. – Te egyet értesz velünk Caius?
- Persze – felette a kérdezett.
Aro megint mondott négy nevet: Jane, Heidi, Félix, Demetri. Őket „adta” segítségül a Volturi. Másnap kora hajnalban már indultunk is már 11-en.
Csapatokra osztottunk megunkat. Carlsile, Esme és Jane mentek együtt, Rose, Emmett és Heidi, Jasperék meg Demetrivel mentek. Én pedig Félix-szel kutakodtam.
Nem tetszett, hogy pont Voltutitól kell segítséget kérnünk. De Bella miatt bármit megtennék. Tudtam, hogy Carlisle jóban van a Volturi vezetőivel, de nekem voltak kétségeim felölünk. Ők voltak a vámpírok, úgy mond királyai és jobb, ha nem állunk az útjukban. Bárkit elintéznek legyen az ember vagy vámpír. Nagyon erős volt már maga Aro, Caius, Marcus, de magunk köré gyűjtötték a különleges vámpírokat, mint testőrségüket.
Én még személyesen nem találkoztam velünk és nem is akartam. De Carlisle szerint segíthetnek megtalálni az én Bellámat. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy akkor elhagytam? Hisz szerettem és ő is szeretett.
Mindent megtennék, hogy újra láthassam. Mikor utoljára láttam Jason tartotta kezei között szegénykémet. Olyan gyengének és meggyötörtnek tűnt akkor. Talán fel se fogta, hogy mi zajlik körülötte. Utána pedig eltűnt a látóteremből és az óta se láttam. De meg kell mentenem és aztán örökre együtt, leszünk. Soha, de soha nem hagyom magára. Csak tartanám már karjaim között.
A kocsikban ültünk, – apám minket, fiait bízta meg a kocsiszerzéssel a reptérről béreltünk őket. Már órák óta utaztunk, de még nem értünk úti célunk közelébe se.
Két kocsival száguldoztunk Volturi felé. Elöl mentek apa, anya, Rosalie és Emmett egy kocsival. Mögöttünk haladtam Jasperékkel. Jasper vezetett, – nagy bánatomra – mert Carlisle megengedett a volán mögé mondván ilyen feldúltam jobb, ha más vezet. De mit tud ő az én lelkiállapotomról? Semmit. De nem vitáztam vele, ráhagytam.
Így a hátsó ülésen foglaltam helyet. Unatkoztam és fájt látnom az előttem ülő párost, akikről, mérföldekről megmondanám, hogy szertik egymást. Csak nem mérföldekre vagyok tőlünk, hanem 20 centire. De nem hibáztathatom őket, hisz csak szeretik egymás és ez nem bűn. Csak én voltam a hibás, hogy eldobtam életem vagy létem értelmét, Bellát.
Alice hirtelen felsikoltott, Jasper erre olyan gyorsan fékezett, hogy előre estem és bevertem a fejem az üléstámlájába. Már szólni akartam, de nem tettem. Láttam fivérem arcán aggodalmat és tudtam, hogy valami nem stimmel Alice-szel.
Ránéztem húgom arcára, távolba meredő szemek, kifejezéstelen arc, vagyis látomás. Nem néztem bele a fejébe valami rossz érzés fogott el. Nem akartam ez a rossz érzést és nem akartam tudni miért van ez. De aggodalmam egyre csak nőtt.
- Kedvesem, mit látsz? – kérdezte Jasper. – Edward, hívd fel Carlisle, hogy forduljanak vissza – fordult felém, majd vissza Alice-hez.
Azonnal úgy tettem, ahogy fivérem mondta. Elmondtam Carlisle-nak, hogy mi történ Alice-szel és, hogy ez nagyon nem tetszik nekem. A beszélgetés után visszafordultam és már az azt láttam, hogy Alice Jasper ölében ül. Jazz nyugtatgatta szerelmét, de az valahogy nem tudott megnyugodni. Már tudtam, hogy Belláról szólt a látomás, de azt nem, hogy mi történt vele. Még nem álltam kész, hogy megtudjam.
Időközbe megérkeztek a többiek. Gyorsan kipattantak a kocsiból, de anyám gyorsabb volt, mint családom tagjai. Azonnal lányához rohant és csitítgatni kezdte őt. Emmett és Rosalie és odament a trióhoz, de apám nem ő mellettem állt meg.
- Mi történt? – kérdezte apa. – Mesélj el mindent!
- Utánatok mentünk a kocsival, mikor Alice felsikított és ledermedt. Látomása volt.
- Mit látott? – kérdezte Carlisle mindent tudó szemekkel.
- Nem tudom – válaszoltam. – Nem tudtam belenézni a fejébe, de az tudom, hogy Bellával történt valami.
- Értem, viszont akkor megyünk oda a többiekhez és kérdezünk rá az igazságra – mondta nyugodt hangon.
Odamentünk a kis csapathoz, aki Alice vigasztalták. Tudtam, hogy amit hallani fogok az nem lesz az ínyemre. Csak ne legyen halott… Csak éljen még – ismételgettem magamban ezeket a mondatokat.
Carlisle megpaskolta Alice kezét nyugtatás képen. Húgom felnézett apánkra, ki biztató, mégis nyugtalan mosolyt erőltetett az arcára. Alice még mindig reszketett Jasper karjaiban, de mégis valamivel nyugodtabban nézett körül. Szeme pár másodpercre az enyémekbe fúródtak. Sajnálom – mondta magában. A többiek is rám emelték a tekintetünk, de még mindig nem tudták miről van szó. A tudatlanságon Rose elégelte meg legelőszőr.
- megtudhatnánk mi is, hogy miről van szó? – mérgelődött Roslie.
- Hát az nem lenne rossz – állt szerelme párjára Emmett.
Mindenki hallgatott és nem tudták milyen látomása volt Alecinek – én se tudtam, nem néztem bele a gondolataiba. Koboldszerű húgom Jasperre fordította tekintetét. Bátyám is rá nézett és nyugalmat sugárzott felé.
- Mondd, el mit láttál lányom! – veszítette el türelmét anyám is.
Alice még mindig Jazz-t nézte, de azt is tudta, hogy el kell mondani, amit látott. Apám felállt húgom mellől. Odajött hozzám.
- Te tudod, mit látott? – kérdezte.
- Nem – feleltem.
Visszament Alice-hez, aki Jasperből merített erő a beszédhez, mert azt tudta, hogy jogunk van nekünk tudni a látomásról.
- Láttam Bellát… - kezdte szomorú, sírós hangon. – Egy ágy feküdt és Jason felette volt… Készült… meg… meg…
- Mit „meg” Alice? – csattant fel Rose.
- Higgadj le – védte meg szerelmét Jasper. –Alice mondd el – fordult vissza kedveséhez nyugodt hangon.
- Készült megharapni őt – fejezte be Alice félbeszakított mondatát.
Mindenki ledöbbent azon, amit hallott. De főleg én. Miért harapná meg Bellát? Így nem szülhet utódot – még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy valaki hozzá érjen az én Bellámhoz.
- Most mi legyen? – kérdezte Emmett. –Így is megyünk a Volturihoz?
- Edwrad, mit gondolsz? – szólított meg apám. – Most mi legyen?
- Várjunk – kiáltott fel Rosalie, még mielőtt válaszolhattam volna. – Az se biztos, hogy átváltoztatta. Alice látomásai majdnem mindig változnak.
- Igen ez igaz – mondta másik húgom, ki még mindig Jasper ölében kuporgott. – De ez nem fog… - kérdőn néztünk rá. – Láttam Bellát vámpírként, három nap múlva ő is az lesz, mint mi.
Apám gondolatban hozzám szólt, ugyan azzal a kérdéssel, mint pár perccel ezelőtt. Nem feleltem. Nem tudtam, mit kéne, mondjak, de az igen, hogy Bella nélkül nem ér semmit az életem.
- Volturi – mondtam ki hangosan. – Segítséget kérünk tőlük.
- Rendben, akkor induljunk – mondta Emmett.
Visszaültünk a kocsikba, mindenki abba, amiben addig utazott. Nyugtalan voltam, nem tudtam, hogy jól döntök-e. De meg kell találnom Bellát, és ha ehhez a Volturi kell, ez az áldozatot vállalom Bella érdekében.
Az út csendben telt, egyikünk se beszélt. Alice a látomásával volt elfoglalva, Jasper Alice nyugtatásával én meg Bellával.
Aztán megérkeztünk, Jazz fékezett. Kiszálltunk a kocsikból. Carlisle odament köszöni a testőrnek és elmondta neki, hogy Arohoz jöttünk. A testőr gondolkodott, aztán bekísért minket a várba. Igen várba és egy középkoriban. Máskor lenyűgözött volna, de most nem. Belépve a kastélyba egy lépcső felé vettünk az irányt, azon mentünk végig. Egy kör alakú terembe értünk, ahol három ajtó volt. Gondoltam Aro, Caius és Marcus irodái voltak. Az őr bekopogott a középső ajtón, onnan kihallatszott egy „Szabad”. Bement bejelenteni minket. Pár perc múlva jött vissza.
-Bemehetnek – mondta és azzal távozott is.
Az irodai is kör alakú volt, most előtér, ahol várakoztunk. Néhány gyertya égett, ez világította meg a szobát. A szobában rengeteg könyvespolc, tele könyvekkel, a padlótól a plafonig értek. Ezen kívül még volt az irodában egy íróasztal mögötte pedig egy bőrszékkel. Ahol nem ültek ebben a pillanatban. Az íróasztal előtt még két szék állt. Az oldalon még egy kanapészerűség foglalt helyet. A falakon képek, festmények lógtak. Az egyik kép hasonlított arra, amelyik apám dolgozószobában volt, de valahogy más is volt.
E kép egy férfi állt, de nem a festményt, hanem minket nézett. Fekete farmer és fekete szövet inget viselt. A bőr ugyan olyan fehér volt, mint a miénk. Fekete haja volt. Szeme vérpirosként, mégis barátságosan csillogott.
- Carlisle – szólította meg apám. – Rég, láttalak. Mi járatban barátom?
- Aro – kezdett bele apám. –Sajnálom, hogy azért jöttem, de segítségetekre lenne szükségünk – mutatott végig rajtunk.
- Heidi – kiáltott Aro és már meg is jelent az ajtóban egy gyönyörű, szőke hajú vámpírlány.
- Igen Uram – hajolt meg a lány.
- Hívd ide a fivéreimet – azzal a lány már távozott is, Aro pedig felénk fordult. – Miben segíthettek?
- Inkább megmutatom – mondta apa, odasétált Arohoz megérintve a felkarját. Hát persze Aro is gondolatolvasó, de ő csak úgy látja őket, ha megérintik. Apám elengedte Arot.
- Értem – mondta, közben megérkezett Marcus – akinek hasonló fekete haja vállig ért és úgy, mint fivére farmer viselt és egy kék pólót – és Caius – akinek szőkés haja volt és, mint testvéri ő is úgy volt felöltözve.
- Carlisle, barátom – megölelték apám.
- Marcus, Caius – apám is így tett.
- Mi járatban? – kérdezte Marcus.
- Segítséget kér tőlünk – felelte apám helyet Aro.
- Miben is? – nézett Caius Arora.
- A fia szerelmét elrabolta egy Jason nevű vámpír és nem találják a lány sehol.
- A szerelem hát igen a szerelem – gondolkodott hangosan Marcus. – Hát segítsünk.
- Én is erre jutottam – felelte higgadtan Aro. – Te egyet értesz velünk Caius?
- Persze – felette a kérdezett.
Aro megint mondott négy nevet: Jane, Heidi, Félix, Demetri. Őket „adta” segítségül a Volturi. Másnap kora hajnalban már indultunk is már 11-en.
Csapatokra osztottunk megunkat. Carlsile, Esme és Jane mentek együtt, Rose, Emmett és Heidi, Jasperék meg Demetrivel mentek. Én pedig Félix-szel kutakodtam.
2009. július 2., csütörtök
11. fejezet
11. fejezet (Esme szemszöge)
Végre Carlisle tartott kajai között és nem az a szörnyeteg. Végre a családommal lehetek, a férjemmel, a fiammal és a lányaimmal. Boldogságomat mégis beárnyékolta a tudat, hogy Bellát Jason magával ragadt. Ennek nem tudtam örülni, de senki sem. Valahogy rossz itt lenni és várni, de muszáj. Láttam Edward fiamat magába roskadni, és nem tudtam segíteni rajta. Egyikünk se tudott neki segíteni, nem lehetett vele beszélni. Tele volt haraggal és fájdalommal. Amit megértettem, én is így viselkedtem volna, ha Carlisle-lal történt volna mindez. Aggódtam érte, napok óta nem adott hírt magáról.
Bella eltűnése és a tűz csillapodásával, fiam elindultak a férfi után. Napokig elvoltak, de nem találtak semmit. Emmett és Jasper visszatértek, de Edward nem. Azt mondta nekik, csak akkor jön vissza, ha megtalálja Bellát. Na én ettől féltem, hogy megint önmarcangolásba kezd, de mindegyikünk ettől rettegett.
Abban a szállodai szobában voltam, amit megmentésem előtt vett ki a családom. Az ablaknál álltam az erdőt lesve, hátha meglátom Ewardot, de nem. Ekkor lépteket hallottam, ismerős lépteket. Carlisle lépteit. Benyitott a szobában, de én nem fordultam meg csak erdőt fürkésztem. Odasétált hozzám, hátulról átölelt, állát a vállamra helyezte. Jól esett a közelsége. Ő mindig meg tudott nyugtatni, már azzal is, ha a helyiségben tartózkodott. De most nem teljesen – igaz jól esett, hogy itt van velem, de aggodalmam nagyobb volt abban a pillanatban.
- Ne aggódj, visszajön! – tehát észrevette, hogy nem voltam épp nyugodt.
- De ismered milyen és… és szereti azt a lányt… – kezdtem, de felszakított.
- Tudom – mondta – jól tudom milyen, de visszajön.
- Honnan veszed? Miért vagy ilyen biztos benne?
- Alice mondta. Látomása volt és láttam Edwardot és idejön.
- Akkor… - de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert hangom elcsuklott.
Könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Carlisle maga felé fordított, vigasztalóan átölelt és a hátamat simogatta. Olyan jó volt csak ölelni őt. Ez annyira hiányzott, de ő maga hiányzott a legjobban. Nem szerettem soha senkit, ilyen nagy szerelemmel, mint őt. Már akkor beleszerettem, mikor először megláttam. Ha ő nincs én se volnék. Ő mentett meg akkor is és most is. Hatalmas hálát, tiszteletet, de ennél is nagyobb szerelmet éreztem iránta. Bár meghálálhatnám ez neki valahogy. Minden megkaptam tőle, amit egy férfi adhat egy nőnek. Szerelmet, családot, gyerekeket. Ő az én mindenem, örökké hálás leszek neki mindezért.
- Köszönöm – szólaltam meg, felnéztem aranybarna szemeire.
- De mit szerelmem? – kérdezte és olyan szerelmesen nézett rám, mint még soha.
- Mindent, – mondtam – hogy itt vagy velem, azt, hogy családot adtál és azt, hogy szeretsz.
- Hát persze, hogy szeretlek. Te vagy az én mindenem, ha elvesztettelek volna, abba belehaltam volna. Nem tudok nélküled élni, kedvesem.
- Nem, nem – kiáltottam. – Ilyent ne mondj soha többé, te erős vagy és nélkülem is élhetnél.
- Ez nem igaz nélküled halott vagyok – hangja szomorú lett. – Mikor megtudtam, hogy elraboltak majdnem beleőrültem. Még Jasperre is rátámadtam…
- De miért? – szakítottam félbe.
- Mert azt mondta, hogy lehet, hogy már nem élsz – hangja tele volt bűntudattal. – Azt nem tudnám elviselni.
Ajkai az én ajkaim felé közeledtek. Végre megízlelhettem egymás, mint még soha. Még az se vettünk észre, hogy a szoba felé közelednek a gyerekeink. Csak kuncogásukra lettünk figyelmesek és erre, nagy sajnálatomra meg kellett válnom az ő ízes ajkitól.
- De hát anya, apa a gyerekek előtt! – vigyorgott Emmett. – Ez nem szép dolog. Aúúú… -kiáltotta el magát, mert Rose egy taslit adott a fejére, erre ő, mint egy durcás kisgyerek leült egy székre karba tett kézzel. Jasper és Alice is kuncogtak a dolgon.
- Ti is fejezzétek be! – szólt rájuk Rosalie.
- Jó, nyugi abba hagyjuk – nézett rám Alice bűnbánón és viszont csa mosolyogtam. – Úgyse ezért jöttünk.
- Akkor miért? – kérdezte szerelmem.
- Edwrad épp most érkezett meg – és az említett már a szobában is volt.
Odasétált hozzám és átölelt. Percekig csak álltunk és ölelkeztünk, mint anya és fia. Aztán elengedett, de nem ment el ott maradt előttem.
- Ó, anya! – szólított meg. – Annyira hiányoztál.
- Te is nekem fiam – és újra megölelt. Ez nem tartott, olyan sokáig, mint ez előző.
- Na, de most – vettem elő anya szigorom. – Hol voltál? Tudod, hogy halálra aggódtam magam.
- Kerestem Bellát – és lenézett a cipője orrára, úgy állt ott előttem, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre és épp a büntetését várja.
- Azt gondoltam – mondtam nyugodtan és ő erre felnézett. – És találtál valamit?
- Sajnos nem – mondta szomorúan.
- Megtaláljuk – fia vállára tette a kezét szerelmem.
- Anya – szólított meg Rose – nem tudod hova vihette Bellát az az őrült?
- Jason, Jasonnek hívták.
- Elmesélnéd mi is történt? – kérdezte Jasper.
- Persze nem kell, ha nem akarod – vágta rá gyorsan Carlisle.
- Nem gond talán így megtalálhatjuk Bellát.
- Biztos ezt akarod anya? – kérdezte óvatosan Edward.
- Biztos… - elkezdtem mesélni azt a napot, ami eddigi életem tán legrosszabb napja volt. - Nagyon aggódtam Belláért, ezért mentem el, hogy megnézem mi van vele. Először az otthonukban keresetem, de ott nem volt senki. Úgyhogy vártam egy ideig, de se Charlie, se Bella nem érkezett meg. Aztán szomjas lehettem, így úgy gondoltam vadászom és utána visszajövök. Az erdőben megéreztem Bella illatát. Az azt követtem. Egy réten volt… - Edward szeme hirtelen feketék lettek a fájdalomtól, de nem mondtam rá semmit inkább, folytattam. – Nagyon kimerültnek, szomorúnak gyengének tűnt. Odamentem hozzá és beszélgetni kezdünk. Mindenkit végig kérdezett, Edwrad nevét nem tudta ki mondani – erre fiam fel-alákezdett járkálni a szobában. – Akkor jelent meg Laurent. Én támadóállásba álltam fel, de Laurent erős volt, így ő nyert. Másnap egy szobában tértem magamhoz. Bellát mindennap elvitték kínozni és félholtan holták vissza…
- Igen ezt tudjuk – szólalt meg Emmett – Alicenek volt erről látomása. Inkább az meséld el anya, hogy is ez a Jason!
- Azt nem tudom pontosan – válaszoltam. – Csak azt tudom róla, hogy egy nap megjelent Victoriáék oldalán, megjelentve, hogy elveszi Bellát feleségül.
- De miért? – kérdezte Rose.
- Mert utódot akar.
- Hogy mit? Utódot? – kiáltott fel Edward. – Nekünk nem lehet gyerekünk vámpírok, vagyunk.
- De lehet - mondta férjem. - Egy vámpírnak csak lehet gyereke, de csak egy emberi nőtől. Máshogy nem.
- De minek neki gyerek? – kérdezte Alice. – És miért pont Bellától?
- Azt nem tudom. – válaszoltam. – Így állt az alku.
- Milyen alku? – kérdezte Rose.
- Azt, hogy Jasoné lesz Bella, én meg Laurenté. De most már nem ez a lényeg meg kell találni Bellát.
- De most mégis hol kereshetjük? – tette fel a kérdést Jasper.
- Segítséget kérünk – mondta Carlisle. – Tudom Edward, hogy nem bízol a Volturiban, de most, muszáj, hogy segítsenek.
- Igen, tudom – felelte Edward.
Azzal mindenki kiment a szobából, hogy elintézzék a megfelelő intézkedéseket az úthoz Olaszországba. A lányok a repülőjegyeket és a szálláshelyet. A fiúk a bőröndöket és a kocsikat. Míg Carlisle felhívta Arot, hogy nem sokára érkezünk.
Nem tetszett az ötlet, hogy tőlük kell segítséget kérni. De Bella érdekében ez szükséges volt. Ebbe a pillanatban lépett oda hozzám Carlisle és fülembe suttogta, hogy…
- Szeretlek – aztán megcsókolt, a csók csak addig szakadt, meg míg és nem válaszoltam azt, hogy…
- Én is – az a csókunk folytatódott
Bátran írjatok kritikákat, mert nagyon várom őket és köszönöm előre is!!!!
puszi Ros-alice
Végre Carlisle tartott kajai között és nem az a szörnyeteg. Végre a családommal lehetek, a férjemmel, a fiammal és a lányaimmal. Boldogságomat mégis beárnyékolta a tudat, hogy Bellát Jason magával ragadt. Ennek nem tudtam örülni, de senki sem. Valahogy rossz itt lenni és várni, de muszáj. Láttam Edward fiamat magába roskadni, és nem tudtam segíteni rajta. Egyikünk se tudott neki segíteni, nem lehetett vele beszélni. Tele volt haraggal és fájdalommal. Amit megértettem, én is így viselkedtem volna, ha Carlisle-lal történt volna mindez. Aggódtam érte, napok óta nem adott hírt magáról.
Bella eltűnése és a tűz csillapodásával, fiam elindultak a férfi után. Napokig elvoltak, de nem találtak semmit. Emmett és Jasper visszatértek, de Edward nem. Azt mondta nekik, csak akkor jön vissza, ha megtalálja Bellát. Na én ettől féltem, hogy megint önmarcangolásba kezd, de mindegyikünk ettől rettegett.
Abban a szállodai szobában voltam, amit megmentésem előtt vett ki a családom. Az ablaknál álltam az erdőt lesve, hátha meglátom Ewardot, de nem. Ekkor lépteket hallottam, ismerős lépteket. Carlisle lépteit. Benyitott a szobában, de én nem fordultam meg csak erdőt fürkésztem. Odasétált hozzám, hátulról átölelt, állát a vállamra helyezte. Jól esett a közelsége. Ő mindig meg tudott nyugtatni, már azzal is, ha a helyiségben tartózkodott. De most nem teljesen – igaz jól esett, hogy itt van velem, de aggodalmam nagyobb volt abban a pillanatban.
- Ne aggódj, visszajön! – tehát észrevette, hogy nem voltam épp nyugodt.
- De ismered milyen és… és szereti azt a lányt… – kezdtem, de felszakított.
- Tudom – mondta – jól tudom milyen, de visszajön.
- Honnan veszed? Miért vagy ilyen biztos benne?
- Alice mondta. Látomása volt és láttam Edwardot és idejön.
- Akkor… - de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert hangom elcsuklott.
Könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Carlisle maga felé fordított, vigasztalóan átölelt és a hátamat simogatta. Olyan jó volt csak ölelni őt. Ez annyira hiányzott, de ő maga hiányzott a legjobban. Nem szerettem soha senkit, ilyen nagy szerelemmel, mint őt. Már akkor beleszerettem, mikor először megláttam. Ha ő nincs én se volnék. Ő mentett meg akkor is és most is. Hatalmas hálát, tiszteletet, de ennél is nagyobb szerelmet éreztem iránta. Bár meghálálhatnám ez neki valahogy. Minden megkaptam tőle, amit egy férfi adhat egy nőnek. Szerelmet, családot, gyerekeket. Ő az én mindenem, örökké hálás leszek neki mindezért.
- Köszönöm – szólaltam meg, felnéztem aranybarna szemeire.
- De mit szerelmem? – kérdezte és olyan szerelmesen nézett rám, mint még soha.
- Mindent, – mondtam – hogy itt vagy velem, azt, hogy családot adtál és azt, hogy szeretsz.
- Hát persze, hogy szeretlek. Te vagy az én mindenem, ha elvesztettelek volna, abba belehaltam volna. Nem tudok nélküled élni, kedvesem.
- Nem, nem – kiáltottam. – Ilyent ne mondj soha többé, te erős vagy és nélkülem is élhetnél.
- Ez nem igaz nélküled halott vagyok – hangja szomorú lett. – Mikor megtudtam, hogy elraboltak majdnem beleőrültem. Még Jasperre is rátámadtam…
- De miért? – szakítottam félbe.
- Mert azt mondta, hogy lehet, hogy már nem élsz – hangja tele volt bűntudattal. – Azt nem tudnám elviselni.
Ajkai az én ajkaim felé közeledtek. Végre megízlelhettem egymás, mint még soha. Még az se vettünk észre, hogy a szoba felé közelednek a gyerekeink. Csak kuncogásukra lettünk figyelmesek és erre, nagy sajnálatomra meg kellett válnom az ő ízes ajkitól.
- De hát anya, apa a gyerekek előtt! – vigyorgott Emmett. – Ez nem szép dolog. Aúúú… -kiáltotta el magát, mert Rose egy taslit adott a fejére, erre ő, mint egy durcás kisgyerek leült egy székre karba tett kézzel. Jasper és Alice is kuncogtak a dolgon.
- Ti is fejezzétek be! – szólt rájuk Rosalie.
- Jó, nyugi abba hagyjuk – nézett rám Alice bűnbánón és viszont csa mosolyogtam. – Úgyse ezért jöttünk.
- Akkor miért? – kérdezte szerelmem.
- Edwrad épp most érkezett meg – és az említett már a szobában is volt.
Odasétált hozzám és átölelt. Percekig csak álltunk és ölelkeztünk, mint anya és fia. Aztán elengedett, de nem ment el ott maradt előttem.
- Ó, anya! – szólított meg. – Annyira hiányoztál.
- Te is nekem fiam – és újra megölelt. Ez nem tartott, olyan sokáig, mint ez előző.
- Na, de most – vettem elő anya szigorom. – Hol voltál? Tudod, hogy halálra aggódtam magam.
- Kerestem Bellát – és lenézett a cipője orrára, úgy állt ott előttem, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre és épp a büntetését várja.
- Azt gondoltam – mondtam nyugodtan és ő erre felnézett. – És találtál valamit?
- Sajnos nem – mondta szomorúan.
- Megtaláljuk – fia vállára tette a kezét szerelmem.
- Anya – szólított meg Rose – nem tudod hova vihette Bellát az az őrült?
- Jason, Jasonnek hívták.
- Elmesélnéd mi is történt? – kérdezte Jasper.
- Persze nem kell, ha nem akarod – vágta rá gyorsan Carlisle.
- Nem gond talán így megtalálhatjuk Bellát.
- Biztos ezt akarod anya? – kérdezte óvatosan Edward.
- Biztos… - elkezdtem mesélni azt a napot, ami eddigi életem tán legrosszabb napja volt. - Nagyon aggódtam Belláért, ezért mentem el, hogy megnézem mi van vele. Először az otthonukban keresetem, de ott nem volt senki. Úgyhogy vártam egy ideig, de se Charlie, se Bella nem érkezett meg. Aztán szomjas lehettem, így úgy gondoltam vadászom és utána visszajövök. Az erdőben megéreztem Bella illatát. Az azt követtem. Egy réten volt… - Edward szeme hirtelen feketék lettek a fájdalomtól, de nem mondtam rá semmit inkább, folytattam. – Nagyon kimerültnek, szomorúnak gyengének tűnt. Odamentem hozzá és beszélgetni kezdünk. Mindenkit végig kérdezett, Edwrad nevét nem tudta ki mondani – erre fiam fel-alákezdett járkálni a szobában. – Akkor jelent meg Laurent. Én támadóállásba álltam fel, de Laurent erős volt, így ő nyert. Másnap egy szobában tértem magamhoz. Bellát mindennap elvitték kínozni és félholtan holták vissza…
- Igen ezt tudjuk – szólalt meg Emmett – Alicenek volt erről látomása. Inkább az meséld el anya, hogy is ez a Jason!
- Azt nem tudom pontosan – válaszoltam. – Csak azt tudom róla, hogy egy nap megjelent Victoriáék oldalán, megjelentve, hogy elveszi Bellát feleségül.
- De miért? – kérdezte Rose.
- Mert utódot akar.
- Hogy mit? Utódot? – kiáltott fel Edward. – Nekünk nem lehet gyerekünk vámpírok, vagyunk.
- De lehet - mondta férjem. - Egy vámpírnak csak lehet gyereke, de csak egy emberi nőtől. Máshogy nem.
- De minek neki gyerek? – kérdezte Alice. – És miért pont Bellától?
- Azt nem tudom. – válaszoltam. – Így állt az alku.
- Milyen alku? – kérdezte Rose.
- Azt, hogy Jasoné lesz Bella, én meg Laurenté. De most már nem ez a lényeg meg kell találni Bellát.
- De most mégis hol kereshetjük? – tette fel a kérdést Jasper.
- Segítséget kérünk – mondta Carlisle. – Tudom Edward, hogy nem bízol a Volturiban, de most, muszáj, hogy segítsenek.
- Igen, tudom – felelte Edward.
Azzal mindenki kiment a szobából, hogy elintézzék a megfelelő intézkedéseket az úthoz Olaszországba. A lányok a repülőjegyeket és a szálláshelyet. A fiúk a bőröndöket és a kocsikat. Míg Carlisle felhívta Arot, hogy nem sokára érkezünk.
Nem tetszett az ötlet, hogy tőlük kell segítséget kérni. De Bella érdekében ez szükséges volt. Ebbe a pillanatban lépett oda hozzám Carlisle és fülembe suttogta, hogy…
- Szeretlek – aztán megcsókolt, a csók csak addig szakadt, meg míg és nem válaszoltam azt, hogy…
- Én is – az a csókunk folytatódott
Bátran írjatok kritikákat, mert nagyon várom őket és köszönöm előre is!!!!
puszi Ros-alice
2009. július 1., szerda
Bocsánat
Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni a következő fejezetre. Így most gyors leszek ígérem. Holnap felkerül a 11. fejezet. Sokatok kérésére Esme szemszögből.
Puszi Ros-alice
ui: Még egyszer bocsánat, hogy ennyit vártatok.
Puszi Ros-alice
ui: Még egyszer bocsánat, hogy ennyit vártatok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)