17. fejezet

17. Fejezet (Edward szemszöge)


Amit beleegyeztünk Bellával, hogy itt tartsunk az esküvőt Aro szobákat adott nekem és a családomnak. Bellával külön szobát kaptunk, mondván tartogassunk a nászútra. Úgy beszéltünk meg a többiekkel, hogy az esküvőt másnap alkonyatkor tartsunk meg a főtéren. Utána azonnal nászútra indulunk anyám szigetére. Anya ajánlotta fel, hogy ott biztos jól fogjuk magunkat érezni. Nekik is sok szép emlékül van apámmal a helyről. Én még ugyan nem voltam ott, de amikor hazajöttek onnan gyönyörű dolgokat meséltek a szigetről. Meg hát gondolataikban is láttam a helyet, az intim részeket kivéve – ilyenkor örülök, hogy nem az egész életünket láthatom, mint Aro, hanem, csak amire épp gondolnak.

Most a kapott szobán, ágyán feküdtem. Kényelmes ágy – kár, hogy nem szoktam aludni. A mellettem lévő volt Belláé, hallottam, hogy Alice épp arról beszélt neki, hogy minden tökéletes lesz. Bella pedig hevesen bólogatott. Láttam, hogy Rosalie közeledik a szoba fele, hogy kirángassa onnan Alice-t, hogy Bella pihenhessen. Persze Alice mondta, hogy Bella vámpír, de azzal nem tudott hatni Rose-ra. Így ott hagyták szerelmemet egyedül.

Itt volt a remek alkalom, hogy átmenjek hozzá. Már álltam is fel az ágyról, mikor kopogást hallottam az ajtón. Odamentem és kinyitottam és már mosoly jelent meg az arcomon. Bella az ajtó túl oldalán állt és rám nézett egyenesen a szemembe. Már szólásra kinyitott cseresznye, piros ajkait, de én nem bírtam türtőztetni magam. Így behúztam az ajtón, amit be is csaptam. Rálöktem az ágyra és szenvedélyesen csókoltam teste minden porcikáját. Ő is ezt tette velem. Az ingemet gombolta ki.

Mikor kivágódott az ajtó és két dühös nővérem arcával találtunk szembe magunkat. Alice mellettünk termett lerántott Belláról, Rose pedig karon fogta őt és húzta a szobából. Rose amit becsukta maga mögött az ajtót, azzal Alice el is engedte. Ráültem az ágyra, ő pedig velem szembe. Sokáig csak arcomat fürkészte, egyikünk se törte meg a csendet. Alice csak mosolygott rám, én vissza rá, így ment ez hosszú percekig.

- Jól vagy? – törte meg a csendet húgom.

- Igen – válaszoltam. – Miért ne lennék jól? Meg lett Bella, igen mondott – amit csak neked köszönhetek, nem tudom, hogy csináltad, de köszönöm – megölelt engem és én folytattam a mondókámat, amit elengedett – és ma alkonyatkor már a feleségem lesz.

- Igen, minden rendeződni látszik. Minden rendben lesz, én tudom.

- Na. Ebben biztos vagyok – egyszer tört ki belőlünk a nevetés.

- De… most… menjünk a ruhapróbára – kacagva mondta ki a mondatot.

Azzal karon ragadott és már húzott is ki az ajtón. Egyenesen Jasperrel közös szobájuk felé. Ott berontott az ajtón – szegény tesókám rendes meg is ijedt – az ablak elött állt és azonnal támadó pozícióba helyezkedett. Amit meglátta, hogy mi vagyunk rendesen állt fel. Próbált mérgesen nézni szerelmére, de nem ment neki, mert az csak bájosan mosolygott rá. Persze Jazz arcán már nem a düh, hanem a szerelem vette át a helyet. Alice odatáncolt Jasper-hez, csókot nyomva ajkaira. Aztán felém fordult.

- Edward, te itt maradsz, csak hozom a ruháidat. Te meg figyelj rá, nehogy Bellán találjam megint! – fordult Jazz-hez, aki az utolsó háromra, szóra már igen csak nevethetnéke támadt. Alice kiment.

- Na, hogy is volt ez? – kérdezette még mindig vigyorogva. – Emmett, gyere át! Friss hírek, és tudnod kell – ordított másik bátyámnak, aki azonnal meg is jelent kíváncsi arccal.

- Mik a friss hírek? – ült le az ágy szélére.

- Áááá csak annyi, hogy Alice nemrég szedte le öcsénket leendő sógornőkről – vigyorgott tovább.

- Hát ez nem semmi – kiáltott fel Emmett. – De azért megrontani szegény, kis húgontak, hiszen, olyan ártatlanak!

- Alice, nem épp ártatlan – mutattam Jasperre, ki csak fütyörészve bámulta plafont.

- Hát igen, de az más – kötekedett Em.

- Miért lenne más? – kérdeztem nem épp kedvesen.

- Mert ők házasok.

- Mi is azok leszünk nemsokára!

- Hát ez itt a bökkenő nemsokára, de még nem – szólt közbe Jasper – legalább ő állna mellettem.

De szerencsében, ebben a pillanatban jött be a szobába Alice kezében ruháimmal. Végig nézett a népes fiú társaságon és csak nevetett.

- Vetkőzz Edward! – szólt rám.

- De húgi, ne ilyen nyíltan itt a férjed is – hát ez csak Emmett lehetett.

Alice egy „megöllek” pillantást vetett Em-re, ki tudta, hogy jobb, ha most befogja és távozik a helyiségből. Jazz meg leült az ablak előtt álló fotelbe és onnan nézte végig, hogy kínozz kedves, ki neje a ruhákkal. Már legalább hússzor, ha nem többször javított a zakón és a nadrágon, mert nem tökéletes – szerinte, mivel vámpírszemmel is alig látható hibái voltak.

- Vedd le a zakót – mondta Alice. – Még nem jó.

- De az – ellenkeztem, de azért levettem, jobb vele nem ellenkezni.

Jasper csak néha adott ki magából hangot, de az is legtöbbször nevetés volt, de ilyenkor Alice mindig elhallgatatta egy pillantással. Mikor Alice mindent tökéletesnek talált, kitáncolt tőlünk. Ment Bellához ás az ő ruháját fejezni be. Szegény Bellám, hogy bírja majd ki!

- Szegény Bella! – mondtunk ki egyszer Jazz-zel. – Te, hogy bírtad, bírod? – utaltam a ruhapróbára.

- Ráhagyom, addig úgyse hagy békés, míg nem tökéletes – válaszolta nyugodt hangon. – De azt nem tudom, hogy mi élhet át Bella és nem is, akarom tudni.

- Hát, ha az öltönyömmel ennyit bíbelődött – ültem le az ágyra – el se merem képzelni a mennyasszonyi ruha körüli mozgolódását és…

- Ott van Rose is – fejezte be mondatomat – De, nyugi után már csak a tiéd lesz.

- Az biztos – még a gondolattól is mosolyogni kezdte, már semmi se választhat el tőle. – Nagyon szeretem!

- Tudom – Jasper az ablakon bámult ki. – Én ne tudnám – fordult felém vigyorogva. – Ő is szeret, nagyon is – utalt Bellára. – De többé nem törd össze a szívét, abba belehalna – szomorodtam el a gondolattól is, hogy elveszíthettem őt.

- Nem tenném – a padlót fürkésztem. – még most is szénnyelem, hogy olyan gyáva voltam, és elhagytam. De nem bírtam volna elviselni, ha miattam lesz baja.

- Értelek, hidd el – ezzel a mondattal néma csend telepedett a szobára, vártuk az alkonyt, én még azt is, hogy láthassam szerelmem.

Jasper néha-néha nyugalom hullámot küldött felém. Észrevette, hogy izgulok, de megértett. Már alig bírtam kivárni, hogy eljöjjön az esküvőórája, pedig már nem volt vissza sok.

Egyszer-egyszer anyám is bejött hozzám, nyugtatani próbált több-kevesebb sikerrel. Elmondta, hogy Bella felkérte Carlisle-t, hogy kísérje az oltárhoz. Apám meg boldogan vállalta.

- Eljött az idő – szólt be az ajtóm Emmett.

- Akkor menjünk – néztem Jazz, aki csak bólintott.

Hamar kiértünk a térre, már mindenki ott volt. Anyám az egyik széken meghatódva szippogat. Mikor meglátott, felállt és odajött hozzám. Megölelt, örültem, hogy itt van mellettem. Nem kellett semmit mondania így is tudtam mennyire, örül nekünk. Esme fantaztikus anya. Ha ő nincs lehet, hogy még mindig embereket ölnék, de miatta és Carlisle miatt abbahagytam. Mert ők nagyszerű szülök.

- Légy nagyon boldog fiam! – mondta anya.

- Az leszek! – mosolyogattam rá és megpusziltam az arcát.

- Na jó, most ne sírjuk, inkább nevesük – szólt közbe Jazz. – Állj a helyedre Ed! Anya belékarolnál, hogy a helyedre kísérhesselek?

- Hát persze – mosolygott Esme. Jasper-rel együtt leültek a székekre Emmett mellé.

Akkor megindult a nászinduló. Először Rosalie lépett ki a tömeg mögül – rózsaszín ruhában – utána Alice jött –csak most vettem észre egyforma ruháik vannak. Utolsóként jött apám, balján pedig ott volt ő…

- Gyönyörű – suttogtam magam elé.




(Bella szemszöge)



Ott állt az oltárnál le se vette rólam a szemét. Milyen tökéletes minden, pont, ahogy Alice mondta. Most már én is elhittem neki. Senki se választhat el Edwardtól, már csak is az övé vagyok. Ilyen boldog még sose voltam, és nem is leszek, de tévedni persze tévedhetek.

Carlisle kísér az oltárhoz, őt kértem fel. Ha már nem lehet itt és több valószínűleg nem is, láthatom. De ez a vámpíságommal járt, de megért, mert így örökre szerelmemmel lehetek, akihez, férjhez megyek.

- Gyönyörű vagy, Bella – mondta mellettem Carlisle.

- Köszönöm – válaszoltam meghatottan – és azt is, hogy apám, helyet apám vagy.

- Ez a legkevesebb – mondta, ás puszit nyomott az arcomra.

Azzal megindultunk Edward felé, csak mosolyogtam és ő is rám. Már csak percek kérdése és a felesége leszek. Előttünk Alice-ék mentek – vagyis inkább táncoltak. Utánuk mi, már csak pár lépés és Edward mellé értünk.

Elértem őt, felém nyújtott kezét, én meg készséggel elfogadtam. Egyszer léptünk a pap elé. Egy hosszú beszédet mondott a szerelemről, de nem nagyon figyeltem rá, csak szerelmem szemét figyeltem és majd elolvadtam. Már csak arra eszméltem fel, hogy a pap Edwardot kérdezni meg.

- Edward akarod azt is lévő Isabellát? – kérdezte.

- Nem – mikor ezt hallottam azt hittem elájulok, de ő csak mosolyogott. – Nem, Isabella, ő Bella. – nagy megkönnyebbülés volt, hogy csak a nevem zavarta, nem pedig az, hogy én a felesége.

- Akkor az itt lévő Bellát? - javította ki magát az atya.

- Igen – válaszolta.

- És te Bella akarod Edwardot?

- Igen – válaszoltam felhőtlen boldogan.

- Csókoljátok meg egymás! – nekünk nem is kellett több.

Edward magához ragadott és oly szenvedéllyel csókol, hogy nem bírtam betelni vele. Már csak a tapsviharra hangos morajára váltunk szét és néztünk a násznép felé. Rájuk mosolyogtunk, de utána folytattunk azt, amit az előbb abba hagytunk.


VÉGE