12. fejezet

12. Fejezet (Edward szemszöge)


Nem tetszett, hogy pont Voltutitól kell segítséget kérnünk. De Bella miatt bármit megtennék. Tudtam, hogy Carlisle jóban van a Volturi vezetőivel, de nekem voltak kétségeim felölünk. Ők voltak a vámpírok, úgy mond királyai és jobb, ha nem állunk az útjukban. Bárkit elintéznek legyen az ember vagy vámpír. Nagyon erős volt már maga Aro, Caius, Marcus, de magunk köré gyűjtötték a különleges vámpírokat, mint testőrségüket.

Én még személyesen nem találkoztam velünk és nem is akartam. De Carlisle szerint segíthetnek megtalálni az én Bellámat. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy akkor elhagytam? Hisz szerettem és ő is szeretett.

Mindent megtennék, hogy újra láthassam. Mikor utoljára láttam Jason tartotta kezei között szegénykémet. Olyan gyengének és meggyötörtnek tűnt akkor. Talán fel se fogta, hogy mi zajlik körülötte. Utána pedig eltűnt a látóteremből és az óta se láttam. De meg kell mentenem és aztán örökre együtt, leszünk. Soha, de soha nem hagyom magára. Csak tartanám már karjaim között.

A kocsikban ültünk, – apám minket, fiait bízta meg a kocsiszerzéssel a reptérről béreltünk őket. Már órák óta utaztunk, de még nem értünk úti célunk közelébe se.

Két kocsival száguldoztunk Volturi felé. Elöl mentek apa, anya, Rosalie és Emmett egy kocsival. Mögöttünk haladtam Jasperékkel. Jasper vezetett, – nagy bánatomra – mert Carlisle megengedett a volán mögé mondván ilyen feldúltam jobb, ha más vezet. De mit tud ő az én lelkiállapotomról? Semmit. De nem vitáztam vele, ráhagytam.

Így a hátsó ülésen foglaltam helyet. Unatkoztam és fájt látnom az előttem ülő párost, akikről, mérföldekről megmondanám, hogy szertik egymást. Csak nem mérföldekre vagyok tőlünk, hanem 20 centire. De nem hibáztathatom őket, hisz csak szeretik egymás és ez nem bűn. Csak én voltam a hibás, hogy eldobtam életem vagy létem értelmét, Bellát.

Alice hirtelen felsikoltott, Jasper erre olyan gyorsan fékezett, hogy előre estem és bevertem a fejem az üléstámlájába. Már szólni akartam, de nem tettem. Láttam fivérem arcán aggodalmat és tudtam, hogy valami nem stimmel Alice-szel.


Ránéztem húgom arcára, távolba meredő szemek, kifejezéstelen arc, vagyis látomás. Nem néztem bele a fejébe valami rossz érzés fogott el. Nem akartam ez a rossz érzést és nem akartam tudni miért van ez. De aggodalmam egyre csak nőtt.

- Kedvesem, mit látsz? – kérdezte Jasper. – Edward, hívd fel Carlisle, hogy forduljanak vissza – fordult felém, majd vissza Alice-hez.

Azonnal úgy tettem, ahogy fivérem mondta. Elmondtam Carlisle-nak, hogy mi történ Alice-szel és, hogy ez nagyon nem tetszik nekem. A beszélgetés után visszafordultam és már az azt láttam, hogy Alice Jasper ölében ül. Jazz nyugtatgatta szerelmét, de az valahogy nem tudott megnyugodni. Már tudtam, hogy Belláról szólt a látomás, de azt nem, hogy mi történt vele. Még nem álltam kész, hogy megtudjam.

Időközbe megérkeztek a többiek. Gyorsan kipattantak a kocsiból, de anyám gyorsabb volt, mint családom tagjai. Azonnal lányához rohant és csitítgatni kezdte őt. Emmett és Rosalie és odament a trióhoz, de apám nem ő mellettem állt meg.

- Mi történt? – kérdezte apa. – Mesélj el mindent!

- Utánatok mentünk a kocsival, mikor Alice felsikított és ledermedt. Látomása volt.

- Mit látott? – kérdezte Carlisle mindent tudó szemekkel.

- Nem tudom – válaszoltam. – Nem tudtam belenézni a fejébe, de az tudom, hogy Bellával történt valami.

- Értem, viszont akkor megyünk oda a többiekhez és kérdezünk rá az igazságra – mondta nyugodt hangon.

Odamentünk a kis csapathoz, aki Alice vigasztalták. Tudtam, hogy amit hallani fogok az nem lesz az ínyemre. Csak ne legyen halott… Csak éljen még – ismételgettem magamban ezeket a mondatokat.

Carlisle megpaskolta Alice kezét nyugtatás képen. Húgom felnézett apánkra, ki biztató, mégis nyugtalan mosolyt erőltetett az arcára. Alice még mindig reszketett Jasper karjaiban, de mégis valamivel nyugodtabban nézett körül. Szeme pár másodpercre az enyémekbe fúródtak. Sajnálom – mondta magában. A többiek is rám emelték a tekintetünk, de még mindig nem tudták miről van szó. A tudatlanságon Rose elégelte meg legelőszőr.

- megtudhatnánk mi is, hogy miről van szó? – mérgelődött Roslie.

- Hát az nem lenne rossz – állt szerelme párjára Emmett.

Mindenki hallgatott és nem tudták milyen látomása volt Alecinek – én se tudtam, nem néztem bele a gondolataiba. Koboldszerű húgom Jasperre fordította tekintetét. Bátyám is rá nézett és nyugalmat sugárzott felé.

- Mondd, el mit láttál lányom! – veszítette el türelmét anyám is.

Alice még mindig Jazz-t nézte, de azt is tudta, hogy el kell mondani, amit látott. Apám felállt húgom mellől. Odajött hozzám.

- Te tudod, mit látott? – kérdezte.

- Nem – feleltem.

Visszament Alice-hez, aki Jasperből merített erő a beszédhez, mert azt tudta, hogy jogunk van nekünk tudni a látomásról.

- Láttam Bellát… - kezdte szomorú, sírós hangon. – Egy ágy feküdt és Jason felette volt… Készült… meg… meg…

- Mit „meg” Alice? – csattant fel Rose.

- Higgadj le – védte meg szerelmét Jasper. –Alice mondd el – fordult vissza kedveséhez nyugodt hangon.

- Készült megharapni őt – fejezte be Alice félbeszakított mondatát.

Mindenki ledöbbent azon, amit hallott. De főleg én. Miért harapná meg Bellát? Így nem szülhet utódot – még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy valaki hozzá érjen az én Bellámhoz.

- Most mi legyen? – kérdezte Emmett. –Így is megyünk a Volturihoz?

- Edwrad, mit gondolsz? – szólított meg apám. – Most mi legyen?

- Várjunk – kiáltott fel Rosalie, még mielőtt válaszolhattam volna. – Az se biztos, hogy átváltoztatta. Alice látomásai majdnem mindig változnak.

- Igen ez igaz – mondta másik húgom, ki még mindig Jasper ölében kuporgott. – De ez nem fog… - kérdőn néztünk rá. – Láttam Bellát vámpírként, három nap múlva ő is az lesz, mint mi.

Apám gondolatban hozzám szólt, ugyan azzal a kérdéssel, mint pár perccel ezelőtt. Nem feleltem. Nem tudtam, mit kéne, mondjak, de az igen, hogy Bella nélkül nem ér semmit az életem.

- Volturi – mondtam ki hangosan. – Segítséget kérünk tőlük.

- Rendben, akkor induljunk – mondta Emmett.

Visszaültünk a kocsikba, mindenki abba, amiben addig utazott. Nyugtalan voltam, nem tudtam, hogy jól döntök-e. De meg kell találnom Bellát, és ha ehhez a Volturi kell, ez az áldozatot vállalom Bella érdekében.

Az út csendben telt, egyikünk se beszélt. Alice a látomásával volt elfoglalva, Jasper Alice nyugtatásával én meg Bellával.

Aztán megérkeztünk, Jazz fékezett. Kiszálltunk a kocsikból. Carlisle odament köszöni a testőrnek és elmondta neki, hogy Arohoz jöttünk. A testőr gondolkodott, aztán bekísért minket a várba. Igen várba és egy középkoriban. Máskor lenyűgözött volna, de most nem. Belépve a kastélyba egy lépcső felé vettünk az irányt, azon mentünk végig. Egy kör alakú terembe értünk, ahol három ajtó volt. Gondoltam Aro, Caius és Marcus irodái voltak. Az őr bekopogott a középső ajtón, onnan kihallatszott egy „Szabad”. Bement bejelenteni minket. Pár perc múlva jött vissza.

-Bemehetnek – mondta és azzal távozott is.

Az irodai is kör alakú volt, most előtér, ahol várakoztunk. Néhány gyertya égett, ez világította meg a szobát. A szobában rengeteg könyvespolc, tele könyvekkel, a padlótól a plafonig értek. Ezen kívül még volt az irodában egy íróasztal mögötte pedig egy bőrszékkel. Ahol nem ültek ebben a pillanatban. Az íróasztal előtt még két szék állt. Az oldalon még egy kanapészerűség foglalt helyet. A falakon képek, festmények lógtak. Az egyik kép hasonlított arra, amelyik apám dolgozószobában volt, de valahogy más is volt.

E kép egy férfi állt, de nem a festményt, hanem minket nézett. Fekete farmer és fekete szövet inget viselt. A bőr ugyan olyan fehér volt, mint a miénk. Fekete haja volt. Szeme vérpirosként, mégis barátságosan csillogott.

- Carlisle – szólította meg apám. – Rég, láttalak. Mi járatban barátom?

- Aro – kezdett bele apám. –Sajnálom, hogy azért jöttem, de segítségetekre lenne szükségünk – mutatott végig rajtunk.

- Heidi – kiáltott Aro és már meg is jelent az ajtóban egy gyönyörű, szőke hajú vámpírlány.

- Igen Uram – hajolt meg a lány.

- Hívd ide a fivéreimet – azzal a lány már távozott is, Aro pedig felénk fordult. – Miben segíthettek?

- Inkább megmutatom – mondta apa, odasétált Arohoz megérintve a felkarját. Hát persze Aro is gondolatolvasó, de ő csak úgy látja őket, ha megérintik. Apám elengedte Arot.

- Értem – mondta, közben megérkezett Marcus – akinek hasonló fekete haja vállig ért és úgy, mint fivére farmer viselt és egy kék pólót – és Caius – akinek szőkés haja volt és, mint testvéri ő is úgy volt felöltözve.

- Carlisle, barátom – megölelték apám.

- Marcus, Caius – apám is így tett.

- Mi járatban? – kérdezte Marcus.

- Segítséget kér tőlünk – felelte apám helyet Aro.

- Miben is? – nézett Caius Arora.

- A fia szerelmét elrabolta egy Jason nevű vámpír és nem találják a lány sehol.

- A szerelem hát igen a szerelem – gondolkodott hangosan Marcus. – Hát segítsünk.

- Én is erre jutottam – felelte higgadtan Aro. – Te egyet értesz velünk Caius?

- Persze – felette a kérdezett.

Aro megint mondott négy nevet: Jane, Heidi, Félix, Demetri. Őket „adta” segítségül a Volturi. Másnap kora hajnalban már indultunk is már 11-en.

Csapatokra osztottunk megunkat. Carlsile, Esme és Jane mentek együtt, Rose, Emmett és Heidi, Jasperék meg Demetrivel mentek. Én pedig Félix-szel kutakodtam.