15. fejezet

15. Fejezet (Edward szemszöge)


Feltettem a kérdés, amit már nagyon régóta fel akartam tenni. Olyan jó érzés volt kimondani ez a mondatot, mintha több tonnás súlyt vettek le volna a vállamról – mondjuk nem, mintha nagyon éreztem volna őket. Minden rendeződni látszott, meg lett Bella, megkértem a kezét, már csak igen kell mondani. Nem tudtam, mit érez irántam, mármint azt tudtam, hogy szeret és fél, hogy megint elhagyom, – de ekkor marha soha többé nem leszek – azt viszont nem tudtam, hogy a házasságról mit is gondolhatott. Ilyenkor bár belelátnék a fejébe. De talán jobb is, hogy nem tehettem. Ezt sose tudtam eldönteni, de úgy látszik most se.

Csak most pillantottam az arcára. Nem tudtam eldönteni, milyen érzelmet is vannak rajta, össze volt zavarodva. Biztos megijedhetett ettől az egész helyzettől. Először Laurent meg Victoria, aztán Jason - szerencséje, hogy nem én öltem meg, hanem Jasperék, mert az biztos, hogy nem úszta volna meg a széttépéssel és az égetéssel.

Bella mikor észrevette, hogy őt nézem, lehajtotta a fejét, nem, mert a szemembe nézni. A padlót kezdte el bámulni, mintha valami érdekességre lett volna figyelmes és az akkor a csoda, lett volna. Én is követtem tekintetemmel azt a pontot, amit bámult, de poron és koszon kívül nem láthatott semmit se. Ekkor álla alá nyúltam és megemeltem ezt. Mikor pillantásunk egybeforrt, láttam szemeiben a szerelmet, a félelmet és a zavart. Egyikünk se törte meg a csendet. Én nem mertem rákérdezni, hogy mi a baj és miért ilyen zavart. Ő nem tudhatta mit is, akar mondani.

De legalább én mondtam volna valamit, de nem tudtam mit kéne. Féltem a visszautasítástól. Tudtam, ha ezt a kérdést hónapokkal ezelőtt tettem volna fel, akkor ő azonnal a nyakamba ugrik, és igen mond. De most nem. Nem akarom elveszíteni, inkább várok rá egy örökké valóságig, minthogy elveszítsem. Azt nem tudnám túlélni.

- Edward… én… - kezdett bele, féltem a válaszától – én szeretlek… de… - nem fejezte be a mondatot, kereste a megfelelő szavakat, hogy ne bántson meg. De szívem a de szócskánál apró darabokra hullott.

- De? – kérdezte vissza megszeppenve, mint aki a büntetésére vár az akasztófa alatt.

- Ne értsd, ezt visszautasításnak – felcsillant a remény, hogy talán mégis minden a régi lehet közünk – csak egy kis időt kérek. Nem mondom, hogy nem szeretlek, mert az hazugság lenne. Csak összezavarodtam egy kicsit, és mindent szeretnék átgondolni. Ha úgy érzem kész, vagyok, hogy kimondjam az igen, megteszem. Te leszel az első, aki azt megtudja – egy mosoly suhant át az arcán.

- Én addig várok rád, ameddig csak kell – mondtam és még egy mosolyt is, erőltettem az arcomra. - Mert soha többé nem leszek távol tőled. Szeretlek Bella.

Közeledni kezdtem az ajkaihoz és nagy boldogságomra nem húzódott el tőlem, inkább ő is előre hajolt, hogy mindnél előbb összeérhessenek az ajkaink, és csókban forrhassanak össze.

Csókunkat csak Emmett köhintése zavarta meg. Kelletlenül szakítottunk meg a tevékenységünket. Bella háta mögött láttam, hogy Carlisle is ott van Emmett mellett. Tudtam miért állnak ott. Mennünk kell vissza Volturihoz, hogy megmutassunk Bellát, mintha csak egy tárgy volna. Apám intett fejével, hogy kint megvárnak minket. Amíg felkészítem szerelmemet az útra és minden el nem, mondok neki. Bellának is feltűnt, hogy Carlisle mit is mutogatott nekem – vagyis nekünk.

- Mi volt ez? – azonnal rá is kérdezett szerelmem.

- Az a négy vámpír ők a Volturi testőrségéhez tartoznak – kezdtem bele – és már mennénk haza. Azt jelezte apám, hogy mennünk kell.

- Értem – mondta. – De lenne még valami, miért akar látni a Volturi?

- Mert ember vagy, vagyis voltál – javítottam ki magam. – Tudod ők, vigyáznak arra, hogy az emberek előtt ne lepleződjünk le. De te emberként is tudtál rólunk, így ha jó vettem ki Aro szavaiból csak meg akarnak ismerni. Mivel Alice-nek az oda úton volt látomása arról, hogy vámpír leszel, így nem lesz bajod. Csak látni akarnak.

- Rendben – egyezett bele. – De lehetne egy kérésem? Velem leszel, mikor találkozok velünk? – fintorgott egyet a találózás gondolatára.

Boldoggá tett, hogy legalább annyira bízik benne, hogy én is ott legyek, mikor Aroék beszélnek vele.

- Igen ott leszek veled – egy csókot nyomtam a homlokára.

- Köszönöm – hálálkodott és ő is megcsókolt, de ő a számat vette célba. – Mikor indulunk? – kérdte, mikor szétváltunk.

- Nem sokára – jött az ajtóból a válasz. Alice és Jasper jelentek meg, aztán helyett foglaltak a kanapén, ahol eddig is ültek.

- De előtte jobb lenne, ha elmennétek vadászni – mondta Jasper.

- Az nem lenne rossz - szólalt meg Bella is –már nagyon szomjas vagyok.

- Tudom – vigyorgott fivérem.

Bella is visszamosolygott bátyámra. Alice felállt Jasper mellől és odaszökkent hozzánk - vagyis hozzá. Egem ellökött az eddigi helyemről és a Jazz mellé ültettem, mint egy két éves gyereket. Aztán felhúzta magához Bellát és megölelte. Közben pedig halkan kuncogni kezdett.

- Velem jön vadászni – jelentette ki egyszerűen.

- Én megyek vele – álltam fel ülő helyemből. – Nem hagyom magára.

- De igen – Alice nem tűrt ellentmondást. – Jazz, szívem – fordult férje felé – ha utánunk jönne, vessd be magad!

- Értettem kapitány – és tisztelget egyet felesége előtt, aki erre csak mosolygott egyet.

Alice az ajtó felé kezdte húzni Bellát. De még mielőtt kiléphettek volna az ajtón Alice húgom nagy lendülettel megfordult tengely körül. Visszafordult szerelméhez és szenvedélyesen megcsókolta. Én addig odalopóztam Bellához és átöleltem a derekát és ő a fülemhez hajolt.

- Mi van Alice-szel? – mutatott a csókozó páros nő tagja felé.

- Tudod Alice látta, hogy elrabolnak titeket Esme-jel, az esküvőt és a vámpírrá válásodat. Na de a lényeg, hogy hatalmas bűntudata volt.

- Jó de ezt akkor sem értem – feléjük biccentett megint. – Ezt Rose-éktól megszokattam de Jasperék.

- Alice így akarja kiengesztelni, mert hát nem volt nagyon használható az elmúlt időben.

Közben a kedvenc szerelmes párunk is szétváltak. Alice elengedte Jazz nyakát és Bellához sétált. Megfogta kezét és már el is tűnt vele az ajtóban. Még percekig nézettem utánuk, már csak akkor fordultam meg, mikor már nem láthattam őket a vámpírlátással se. A szobában akkor már mindenki ott volt – kivéve a testőrség ők is vadászni mentek. Anya és apa a nagy kanapén, Jazz és Emmették is a szokásos helyen ültek. Én abba a fotelbe ültem le, ahol addig Bella foglalt helyet.

Mindenki engem nézett, azt várták, hogy mit is fogok mondani Bellával való kapcsolatomról. Na mondd már! - kiabált felém anya. Öcsém még ma, ha lehet! – morogott Emmett is egyet. Csak Carlisle és Jasper maradtnak csendben, de azért őket is érdekelték az események.

- Edward – hát persze, hogy Rose elégelte meg a csendet. – Mondd el, mit mondott!

- Igen az, jó lenne – szólalt meg Emmett kedvese mellől.

- Fiam – most apám szólt rám. – Ne akard, hogy mindent harapófogóval kelljen kiszedni belőled.

- Azt mondta, hogy szeret, de össze van zavarodva, és csak időre van szükség, hogy átgondolja a dolgokat – foglaltam össze röviden az eseményeket.

- Ez érthető – helyeselt anya. – Én is ezt tettem volna.

- Na de kedvesem? – apám próbált szigorúan nézni anyámra, de nem ment neki, így inkább csak egy csókot lehelt az ajkaira. Mikor szétváltak Esme csak mosolygott és tudta, hogy ő nyerte meg a csatát. Carlisle nem tud neki nem mondani.

- Emmett - szólalt meg nyálasan Rose – szerintem vonuljunk el egy kicsit, addig, míg Belláék vissza nem jönnek – azzal felállt és bátyánkat is húzni kezdett ki az ajtón felé.

Jazz-zel összenéztünk és nevetésben törtünk ki mind a ketten. Percekig csak röhögtünk, míg egyszer csak fivérem meg nem szólalt gondolatban: Anyáék hol vannak? Erre én is a nagy kanapéra néztem és tényleg nem voltak ott. Megint nevetni kezdtünk.

Mikor végre elhalkultunk, nem beszéltünk. Saját gondolatainkba merültünk. A gondolataim Bella körül jártak. Tudtam, hogy csak időt kért, de akkor is féltem, hogy elveszíteni. Közben pedig azért is aggódtam, hogy vadászik Alice-cel. Nekem kellett volna vele mennem, de Alice-nek nem lehet nemet mondani. Persze nem ő a hibás, de nekem kéne mellette lennem. Csak minden jól menjen, és ne legyen semmi baja, úgy vonzza a bajt, mint a mágnes a fémet.

- Na jó fejezd be! – kiáltott fel Edward.

- Mit fejelek be? –kérdeztem vissza.

- Hát azt, amit csinálsz – nézett rám. – Nem lesz semmi baja, már ő is vámpír elfelejtetted? – kérdezte gúnyosan.

- Nem – vághattam egy pofát, mert Jasper azonnal röhögni kezdett. – Most, mint nevetsz?

- Inkább kin? – csak folytatta a nevetés, morogtam egyet mire elhallgatott. – Sajnálom… abba hagytam. Csak tudod, nem kéne így aggódnod, és nehogy megkérdet, hogy honnan tudom.

- Tudom, honnan tudod – mondtam. – De te aggódnál Alice iránt?

- Nem – válaszolt, teljesen higgadtan.

- De Alice, olyan törékeny…

- És vámpír – szakított félbe – az igaz, hogy Bella is vámpír már azért mégis csak az én kicsi, törényen Bellám. – Meg különben is Alice nem, olyan kis törékeny, mint de azt gondolod.

- Te csak tudod – vigyorogni kezdtem, erre meg én kaptam egy morgás.

Ekkor kicsapódott az ajtó. Alice és Bella léptek be rajta. Nem jöttek be azonnal a nappaliba, még valamit kinn suttogtak, de nem értettem tisztán. Jasper-re néztem, de ő csak gondolatban közölte: Nyugi, mindjárt megtudod? Meg akartam kérdezni, hogy mit fogok megtudni, de bátyám csak a fejét rázta. Ekkor beléptem a terembe a lányok. Alice azonnal Jasper ölébe furakodott, mire csak egy puszit kapott a homlokára. Bella még mindig az ajtóban állt, mintha várna valamire vagy inkább valakire.

- Edward beszélhetnék – szólalt meg a legszebb hang a világon.

- Persze – felálltam a fotelből és követtem őt ki a szabadba. – Miért jöttünk ide?

- Tudod – kezdett bele. – Alice-cel vadászat alatt beszélgettünk pár dologról.

- Mikről?

- Rólunk… Edward… rólunk – mondta. – és rájöttem valamire…

- Mire? – sürgettem.

- Elmondanám, ha, befejezhetem a mondataimat – mondta gúnyosan. – Arra, hogy tedd fel újra a kérdést, amit ma feltettél nekem.

- Milyen kérést? – tényleg nem tudtam, mire gondol. Erre ő csak a szemembe nézett – aranybarnák voltak, gyönyörű volt – és ekkor megértettem mire is gondol. – Ja, hogy azt a kérdést – ő csak bólogatott. – akkor hozzám jössz? – kérdeztem kicsit félve.

- Igen – mondta. – Igen… - megcsókoltam a mennyasszonyomat.