14. fejezet

14. Fejezet (Bella szemszöge)




- Edward – meglepődve kiáltottam fel.

Nem tudtam, mit is keres itt, ahol én vagyok. Mit csinált itt? Miért jött? Mit akar? Ezek és még hasonló kérdések cikáztak a fejemben. Belenéztem aranybarna szemeibe, és nem láttam más csak szerelmet, amit irántam, érez. De én nem tudtam mit is, érzek iránta, az érzelmek és gondolatok hullámai, úgy törtek rám, mint amikor a tenger pofozza a sziklákat vihar idején. Szerettem Jason, hálás voltam neki, mert velem volt, de nem, szerelemes nem voltam belé. Edward-ot is szerettem annak ellenére, hogy elhagyott, és belé szerelmes is voltam.

Most nézett csak végig az utcán. Mindenki ott volt a Cullen családból – még Rosalie is. Aztán még négy vámpír, akiket nem ismertem. De ahogy a szemükben néztem, láttam, hogy ők emberi vérrel táplakoznak, mivel azok vörösek voltak, csakúgy, mint Jasoné és már az enyém is.

Edward szemébe néztem újra. Olyan szépek mikor, aranybarnán csillognak. De az enyém nem így csillog, az enyém piros, mert én ember öltem. Edward pár lépést tett felém, de én nem akartam, hogy odajöjjön. Feltartottam kezem, hogy álljon meg, de ő csak jött. Míg pont előttem állt meg. Tettem hátra felé pár lépés és csodálatomra sikerült is. Jason már nem állt mögöttem. Megfordultam és szememmel keresni kezdtem. De már csak azt láttam, ahogy Emmett, Jasper és a másik két idegen férfivámpír átugranak vele a falon és többet nem. Utánuk akartam rohanni, hogy megmondjam, ne bántsak, de nem tudtam. Hátulról két erős kar fogott le. Én kapálództam, hogy engedjen, de nem tett azt, amit kértem.

Hosszú percekig csak szabadulni akartam, de egyszer csak a földre rogytam, mikor megláttam a füstöt. Füst szállt fel az éjszakában aznap este, egy máglya füstje, annak a máglya füstjei, amin Jasont égették el. A kar, ami eddig fogott, most is ölelt, igen most ölelt. Úgy, mintha soha többé nem akarna elengedni. Hátra fordultam, hogy belesimulhassak az ölelő, biztonságot nyúltó kezekben. Karomat átfontam a nyak körül, hogy aztán fejemet mellkasába fúrhassam. A férfi ki ölelt nem volt más, mint Edward. Egyik kezével hajamat simogatta, másikkal pedig derekamat fogta.

Elfordultam tőle nem tudtam a szemébe nézni. Én egy gyilkos vagyok. Embert öltem. Igaz, hogy nem akartam, de Jason csak így változtatott át, ha én is ember ölök. Ez volt az alku. De az alku már nem él, Jason halott. Miattam ölték meg.

Edward nem értett, hogy miért távolodom el tőle. Nem tudtam a szemébe nézni. Csalódást okoztam neki. De ő is nekem mikor elhagyott. Azt mondta, nem szeret, akkor minek van itt.

- Mit keresel itt? – kérdeztem csöppnyi gúnnyal a hangomban. Nem értettem miért vagyok ilyen vele, hiszen szerettem, de még mindig fájt, hogy elhagyott.

- Mert szeretlek – válaszolta, majd ismét közeledett felém, de én csak hátráltam, míg bele nem ütköztem Esme-be. Hátrafordultam és megöleltem. Annyira örültem, hogy jól van.

- Bella, jaj de jó látni téged – suttogta bele a fülemben.

- Téged is.

Időközben megérkeztem Jasperék is. Éreztem rajtunk Jason szagát, a füst, a máglya szagát.

- Meghalt – mondta Jasper.

- Végeztünk vele – szólt meg Emmett is.

- Nem, neeee – engedtem el Emse, megfordultam, hogy belenézhessek Jason gyilkosainak szemébe. – Miért?

- Bella – jött oda hozzám Alice – tudom, hogy sok volt neked mindez. Mindent el fogunk magyarázni neked, csak nyugodj meg. De most el kell mennünk innen – fordult családjához. – Menjünk abba a házba, ahol Bella és Jason voltak. – Tudod, merre kell menni? – fordult vissza hozzám.

Bólintottam és intettem, hogy kövessenek. Nem kellett sokat mennünk, csak pár utcát. Csak most tudtam jobban megnézni a házat. Két emelet magas, fehér színű. Ablakokkal volt tele és az ajtó gyönyörű barnára volt festve. Beléptünk rajta. Beérve egy előszoba fogadott minket, beljebb mentünk és leesett az állam… egy hatalmas nappali tárult a szemem elé. A bútorok ízlésesen voltak elhelyezve. Egy nagy kanapé volt a közepén, ami fekete volt. Mellette volt egy kisebb is, ami úgy szintén fekete volt. A kisebbikkel szemben, egy vele hasonló méretű foglalta helyett. Ezen kívül voltak még fotelek is a helyiségben. Elültem az egyik fotelba, a többiek is követték a példámat, de csak a Cullenenk a másik négy nem jött be. Az előtérben maradtak. Carlisle és Esme a nagyobbik kanapéra ültek. A két kisebbre párosan foglaltak helyett Rose-ék és Alice-ék. De az feltűnt, hogy Edward csak a fotelem mögött állt. Engem nézett éreztem a tekintetét a hátamon, de nem mondtam semmit.

- Úgy gondolom ez a hely megfelelő lesz a beszélgetésre – kezdtem bele.

- Igen az a hely tökéletes – mondta higgadtan Carlisle. – Jól vagy Bella? Mióta vagy vámpír? És mi van az utóddal, amit Jason akart? Képességed az van? - tette fel a kérdéseit, és felvéltem bennünk lelni az izgalmat. Carlisle-nál ez nagyon szokatlan volt, de egyben nagyon vicces is, el kellett rejtenem egy majdnem kibújó mosolyt is.

- Köszönöm jól vagyok – mondtam. – Ma lettem vámpír, azért mennünk vadászni Jasonnel, mert újszülött vagyok. Hát a képesség, eddig nem történt semmi furcsa velem – fejeztem be.

- Az utód? – kérdezte hátam mögött Edward, nem kerülte el a figyelmét, hogy nem válaszoltam. De a választ én se tudtam, ez sose került szóba köztünk. Én nem kérdeztem rá, kiment a fejemből, ő meg nem hozta fel. Így nem tudtam mit felelni erre a kérdésre.

- Nem tudom, mire gondolsz – tetettem azt, aki nem ért semmit.

- Ne hazudj! – emelte fel a hangját Edward, elém jött és letérdelt. Megfogta kezeimet, amik eddig a térdemen pihentek és az arcához simította őket.

- Erről sose beszéltünk – mondtam igazat. – Lehet, hogy csak Victoriát akarta így rávenni, hogy adjon neki - ami akár igaz is lehetett, de ezt már sose tudjuk meg Nehéz volt a szemeibe nézni. Még pár perc és elolvadok. Azt pedig nem tehetem. De ő nem állt fel csak ott térdelt. Ez így nem fog menni.

- Állj fel! – szóltam rá. De csak kérdőn nézett rám. Nem bírtam tovább szemeibe nézni, lehajtottam a fejem.

- Nézz rám! – kérdte, de nem nézhettem fel még nem. De az állam alá nyúlt. Így szemtől szembe kerültem vele. Lassan közeledett felém, tudtam, mire készül, de nem húzódtam el tőle. Inkább én is közeledni kezdtem felé, míg nem ajkaink egymásba nem forrtak.

A csók olyan édes volt, mint még soha. Még sose csókolt így engem, és ez a csók jobban tetszett, mint az ezelőttiek, amiket még emberként kaptam. Nem akartam, hogy véget érjen. Beletúrtam a hajába, és csodálkoztam rajta, hogy nem húzódik el, régen, ilyenkor már épp leugrott rólam vagy a bocsánatomért esedezett. Ő szakította meg a csókot. Elhúzódott tőlem nem messze, mert csak a szemét láttam semmi mást.

- Szeretlek – suttogta. Nem válaszoltam, csak néztem őt.

Nem tudtam, mit is kéne, mondjak. Én is szerettem, mindennél jobban, de féltem, hogy megint elhagy, és az nem élném túl. Elhatároztam magám, mindent meg fogok beszélni vele és akkor mikor már minden tisztázódott, akkor újra együtt lehetünk. De csak akkor.

- Én is… szeretlek – mondtam. – De félek.

- Mitől Bella? Mitől félsz? – kérdőn nézett rám.

- Attól, hogy újra elhagysz – ha lettek volna könnyeim, akkor biztos elsírta volna magam.

- De nem foglak…

- És ezt még is honnan tudjam? – vágtam szavába.

- Mikor Alice látta, hogy Laurent elrabol azt hittem, beleőrülök. Bejártunk Amerikát, Európát, de nem találtunk rátok, aztán Alice azt is látta, hogy hozzá mész ahhoz a féreghez…

- Jason – javítottam ki.

- Jasonhöz – gyorsan kijavította magát. – Aztán megint eltűntél. Napokig kerestelek, de nem találtalak. Az őrülethatárán voltam. De azt tudtam, hogy kell a segítség, a megtalálásodhoz, így visszamentem apámékhoz. Ott elhatároztunk, hogy felkeresünk a Volturit…

- A kit? – kérdeztem vissza. Már hallottam valahol a nevünket, de nem tudtam, hogy hol.

- Meséltem neked rólunk még régebben. Az uralkodócsalád a mifajtánknál. Emlékszel?

- Igen – őket akarta megkeresni annak idején, mikor James elrabolt. Mert akkor is magát hibáztatta, mint mindig. – Hogy találtatok meg? – a kérdés nagyon érdekelt, hisz erről nem nagyon beszéltünk.

- Mikor felkerestünk a Volturit ők, adtak pár vámpírt, hogy segítsenek a keresésedben. Az egyik nyomkövető, ráakadt az illatodra és követünk azt. Meg persze értesítettünk a többieket hova is kell jönni. Bella van még valami, amit nem tudsz.

- Mi az, amit nem tudtok?

- Volturi szeretne látni téged. Oda kell mennünk. Sajnálom. Tudod így, hogy megmutatunk nekik könnyebben, beadták a derekukat, hogy segítenek – nem tudtam, mit is mondjak mindenképp oda, kell menni, legalábbis Edward szavaiból csak erre tudok következtetni. De félek is tőlünk, miért akarnak pont engem látni. – Sajnálom de… Bella mire gondolsz? Nem hallom a gondolataidat. – mintha máskor hallatta volna.

- Mit mondtál Edward? – kérdezte Carlisle, eddig olyan néma csöndben ültek mind, hogy azt hittem nincsenek itt, de tévedtem. Láttam Carlisle–t nagyon, érdekli ez a téma, mivel, még oda is jött hozzánk.

- Az, hogy nem hallom a gondolatatait – ismételte meg fia. – De ebben mi a különös máskor se hallottam.

- Igen, igen… - hadarta az orvos. – De ti most tényleg nem értitek – nézett körbe családján.

- Szívem te azt akarod mondani – úgy látszik Esme kapcsolt a leggyorsabban közülünk.

- Igen azt.

- Elmondanátok, miről is van, szól? – állt fel Jasper Alice mellől. – Mert mi nem értjük.

Edward felállt mellőlem és járkálni kezdett a szobában.
- Ez magyarázat lenne mindenre – motyogta maga elé.

- Na jó, most már mi is tudni akarjuk? – csattant fel Rosalie is. Én pedig nagyon is megértem, mert engem is idegesített, hogy nem mondanak semmit. Legalább nekem elmondhatnák, mivel rólam volt szó.

- Carlisle, arra gondol, hogy azért nem hallom a gondolataidat – kezdett bele Edwrad – mert neked ez a képességed.

- Mi? – csodálkoztam.

- Nyugalom Bella – szólalt meg a doki – én csak arra gondoltam, mivel Edward már akkor se hallotta mire is, gondolsz mikor még ember, voltál, és most se hallja. De ebben még nem vagyok biztos. Még jó, hogy visszamegyünk Aroékhoz ő talán többet, tud.

Alice és Jasper egyszer köhintette el magát. Jelezve a többieknek, hogy hagynak magunkra mindnek egy kis időre. Mindenki elindult az ajtó felé. Calisle és Esme mentek legelöl, utánuk Rose és Emmett – az utóbbi még rám is vigyorgott, mintha tudnák miről is, van szó – és őket követték a „köhögős” páros is – Alice mindentudó mosollyal nézett rám. Aztán eltűntek az ajtó mögött.

- Na végre, hogy kimentek – térdelt le elém Eward. – Bella lenne egy kérdésem.

- Akkor tedd fel, én meg majd válaszoltok – nem érettem ezt a fura mégis eléggé hivatalos nyelvet.

- Én azt akarom kérdezni, hogy leszel-e a feleségem egy örökké valóságig?