Kellemes Karácsonyt!!!

Sziasztok!

NE haragudjatok, de nincs új fejezet, helyette inkább egy kis közvélemény kutatás.
A kérdés pedig a következő: Ti hogyan folytatnátok a Moonshiny-t?
Ez azért van mert, bevallom ihletet, szeretnék kölcsönőzi tőletek és persze titeket is beszeretnélek vonni a történetembe. Ha bármiféle gondolatotok van az szívesen várom, persze ha csak még érdekel a sztorim és ha hiányzik, hogy nincs új rész. A gondolataitokat megjegyzésben vagy e-mail-re: ramona204@citromail.hu-ra várom.
Előre is köszönöm az ötleteket:D

puszi: Ros-alice

ui: Kellemes Karácsonyi ünnepeket!!!

20. fejezet

Moonshiny



20. Fejezet – Hol?



(Bella szemszöge)



Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, még csak nem is láttam semmit, csak a sötétséget. A helyiségben, ahol voltam még csak fény se szűrődött be. Igaz azt se tudtam, hogy kerültem egyáltalán ide. Utolsó emlékem, hogy haza felé tartok Mike-kal, aki, amit kitett a házunk előtt el is hajtott, utána valahogy semmi se jut eszembe, se kép, se hang.

Éles fájdalmat éreztem a tarkómon, oda is kaptam, de egyből meg is bántam, mert felszisszentem, de ez még semmi, valami meleget éreztem a kezemen, ami vér volt. Amitől én rosszul vagyok, nem csak a látványától, de még az érintkezésétől is. Mélyen lélegeztem, ez általában segített ilyenkor, és szerencsére most is. Miután legyőztem a hányingeremet, azon kezdtem el gondolkozni, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. Egyáltalán Forksban vagyok még?

Ez a hely, ahol most vagyok, nagyon kicsi és nyirkos. De a sötéttől nem láttam semmit, és azt valahogy éreztem, hogy valamiféle pincében vagyok. De hol, és ki hozott ide? De a legrosszabb benne, hogy félelmetes. Rettegek, hogy mi is vár rám, ha az a valaki, aki idehozott, bejön a szobába.

Bárcsak itt lenne Edward, ha ő itt van semmitől se félek. De nem lehetek ennyire önző, mert akkor ő is veszélyben lenne, nemcsak én. Nekem pedig már a gondolattól is, belefájdul a szívem, hogy ő bajban van. De legyünk optimisták, az én apám a rendőrfőnök, biztos már keresnek és hamar meg is fognak találni. Vagyis remélem.

Minden egyes percben jobban és jobban rettegek, a rám várótól. De még is a kíváncsiságon túl szárnyal a félelmemen, tudni akarom, hogy miért is vagyok én most itt. Tudnom kell, hogy ki lehet, ennyire gonosz és elvetemült, hogy elrabolt, mert hát önszántamból biztos nem jöttem volna ide.

Ekkor kinyílt az ajtó. A fény, ami beszűrődött rajta vakította a szememet, így hosszú időre be kellett azt csuknom. Majd csak mikor retinám megszokta a fényt, akkor nyitottam úja fel szemhéjamat. De már meg is bántam a tettemet, egy ijesztő vörös szempár nézett egyenesen az én barna szemeimben. Olyan közel volt hozzám és olyan áthatással nézett a szemembe a másik szemgolyó, hogy úgy éreztem a vesémig belém, lát, hanem tovább, és ez még jobban megrémített engem.

De szerencsémre távolabb húzódott tőlem, úgy hogy már fel tudtam őt mérni. Férfi volt, magas, sötét haja volt, úgy, mint Emmettnek, csak az övé nem volt göndör, testén látszott, hogy sokat van vele foglalkozva, és azt jól fel tudtam mérni, mivel nem volt eltakarva felsőteste. Furcsálltam is, hogy nem fázik, csak nadrágban, mikor én majd megfagyok. De ezt a kérdés jobbnak láttam nem feltenni elrablómnak.

Csak bámult engem, úgy, hogy azt hittem mentem felfal, de nem ezt tette. Szája széle megrándult, majd mosolyra húzódott, ördögi vigyorra, hogy pontosabb legyek. Megremegtem a vigyora láttán. Féltem ettől az embertől, olyan volt, mintha valamiféle hideg veremben lettem volna bezárva vele, de még sem a vacogás uralkodott volna el rajtam, hanem ez az ember. Rettentő ijesztő volt a szem, minden szemkontaktus, mikor szemünk találkozott, azonnal megszakítottam. Rettegtem a vörös szemeitől, amik úgy csillogtam, mint a rubint.

Néha végig mérte a testemet, ami még ijesztőbb volt, mint eddigi tette. Olyan volt, mikor ezt tette, mint a vadász, aki feltérképezni a zsákmányát. De ilyenkor mindig az a jelentet bukkant elő tudatom mélyéről, az, mikor apámmal az ismeretterjesztő filmet néztünk a vadmacskákról, akik épp a zsákmányukat kergették, majd elkapták és megették. Csak egy baj volt, hogy itt én volt a zsákmány és ő a vadász.

- Rég láttunk egymás – szólalt meg az idegem. Hangjánál félelmetesebbet eddig nem is hallottam. Érces volt és közben mégis szép. Nem volt olyan bársonyos, mint Edward, de mégis gyönyörű. Mikor beszélt, Edward hangjára gondoltam, mert az, tudtam, hogy megnyugtat. De ennek a férfi hangja, nemhogy megnyugtatott volna, még több félelmet ültetett a szívembe. – Hiányoztál már – kezével az arcom felé indult meg és azt megsimogatta. Keze pont olyan hideg volt, mint szerelmemé, de az övé még is fájdalmat okozott nekem, mikor hozzám ért. – Sokat gondoltam rád az elmúlt években – mikor eljutottak a szavai a tudatomig, akkor jöttem rá, hogy ő ismer engem, de én nem őt.

- Nem… nem tudom… ki maga – dadogtam a félelemtől és a hidegtől is. Erre ő egy hatalmas, üvöltő kacagásban tört fel, mintha olyant mondtam volna, ami nem igaz. De én igazat mondtam, még életben nem láttam ezt a férfit, és ilyen ember csak emlékeznék, akinek vörös szeme, jó formán lángol.

- Csaknem, elfelejtettél, drágaságom – vigyorgott. – Pedig az én naiv lelkem azt hitte emlékszem még rá – csak úgy vigyorgott, mintha élvezné, ami lát.

- Nem értem magát – mondtam, alig hallatóan.

- Tudod – kezdett bele. – Téged és azt a kis Edwardkát gyűlöltem, de aztán rájöttem, hogy nektek köszönhetek mindet – ekkor jöttem rá, hogy ő most összetéveszt engem Beccával. Most már értettem, miért is vagyok itt. Csak azt nem, hogy mit tett ezzel a férfival a nővérem és a szerelmem. – Nekem, lenne kedved beszélgetni a múltunkról. Mondjuk ehhez kéne a kis barátod is. Vagy, azóta, már férjed is? – a szó hallatára a szívemben hatalmas űr keletkezett. Fájt megtudnom, hogy Becca és Edward az esküvőt tervezte már, mikor én még itt sem voltam Forksban. – De mindegy is. Inkább mesélj nekem valaki érdekeset!

- Ki maga? – kérdeztem. – Én nem értem miről is beszél. Én haza szeretnék, menni. Nem értem miért is vagyok most – kezdtem, hisztérikussá válni, de már nem érdekelt, csak el akartam menni innen, a pokolból.

- Még, hogy nem érted? – felállt és akkora pofont adott, hogy én majdnem két métert repültek hátra és talán még most is repülnék, ha a fal meg nem állított volna.

Mire végre fel tudtam tápászkodni a földről, ő már sehol sem volt. Csillagokat láttam a szemem előtt, de a legkevésbé se aggasztott úgy, mint a fejem. Mert az, majd szétreped a fájdalomtól, kezemmel a fájdalom irányában tapogatóztam és egyből meg is bántam. Ugyanis egy mély nyílást sikerült találnom a fejemen. Kezemet lassan lefejtettem a sebről, majd minden elsötétült előttem, valószínűleg elájultam.

Mikor legközelebb felébredett, már elrablóm is a szobában volt. a szemében valósággal áradt az undor és a megvetés, de ez a legkevésbé sem érdekelt. A fejemben való tompa, de intenzív fájdalom lekötöttet minden gondolatomat. Nagy nehezen azért sikerült feltornásznom magam ülőhelyzetbe. Mikor már stabilan ültem, annyira, hogy újra a férfira nézhessek, megint csak a vörös szempárral találkoztam.

Addig is tartottam tőle, de most már szinte rettegtem ettől az embertől. Még a tudat is, hogy vele egy helyiségben kell tartózkodnom, már attól is meg-megremegtem. De mikor ránéztem, nemcsak remegés fogott el, de hányinger is. Nem tudtam megmondani, hogy mitől is vagyok ennyire rosszul tőle, de egyszerűen megbírtam elviselni őt.

Furcsa volt ez a férfi, olyan természet feletti, és ez alatt nemcsak a vörös szemeit értem, pedig azok is különlegesek. Hanem az egész lényét. Különös, láthatatlan erő lengte őt körül, gyönyörű, mégis ijesztő, vonzó és egyszerre taszító személyiségű. Az egész teremtmény ellent mondás volt. Meg persze azt sem felejtettem el, amit Edwardról mondott.

Tudni akartam, hogy ez a valaki, mit is tud Edwardról és legfőképp, annak múltjáról. Mert, abban biztos volt, hogy valami rejteget előlem és ezt az elrablóm, tudja. Ez pedig ki fogom deríteni. Ezt pedig csak egy módon fog menni.

A férfi, aki velem szemben figyeli minden mozdulatomat, azt hiszi én, vagyok a saját nővérem. Tudom, undorító dolog, amire készülök, de nem fogom tenni, bármennyire ellenemre van, mert különben úgysem tudnám meg. Mert abban biztos vagyok, se Edward, se Becca nem árulják el egymást. Nekem fáj talán a legjobban, hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodnom és már a gondolattól is, a sírás kerülget, de nincs mi tenni, meg kell tudnom az igazat. Nem élhetek hazugságban és már így is, talán túl sokáig hagytam, hogy becsapjanak.

- Miért hoztál ide? – azt hiszem egyelőre csak alapjáraton, próbálok puhatolózni. Így is feltűnő lehet majd neki a hirtelen jött beszélgethetnékem. De Becca módján talán így vagyok a legjobb.

Rám emelte a szemeit és különös csillogást fedezettem fel bennünk, mintha csak erre a kérdésemre várt volna, már mióta. De most legalább megkapta. Közelebb húzódott hozzám, amitől nekem megint csak hányingerem támadt. De tudtam, hogy muszáj lesz le győznöm az undoromat, mert még nem hinne nekem.

- Már vártam ezt a kérdés – súgta a fülembe és valami bizarr mód miatt, hangjáról egyből Edward bársonyos hangja jutott eszembe. – Drága, pici Beks-em – ezt a nevet még csak Mike-tól hallottam a kórházban, és ha az emlékeim nem csalnak, régen szólították így Beccát, még mielőtt összejött volna Edwarddal. Levonva a következményeket ez a férfi Beccát még az Edward előtti korból ismerte. De ahogy jobban megfigyeltettem elrablóm nem is férfi volt, inkább egy korombeli fiú. Az arcán láttam, hogy van egy-két erősebb vonása, ebből következtettem, hogy férfi, de tévesen, mert ő is, igen is egy tizenhét év körüli kamasz. – Miért tetted ez velem vagy inkább miért hagytad, hogy ezt tegye velem?

- Olyan dolgokat emlegetsz fel, ami már nagyon rég történt – próbáltam tárgyilagos maradni, mivel fogalmam sem volt, hogy miről is beszél. De mondatiból az le tudtam következtetni, hogy Edward tett vele valamit. – Azóta, sok minden megváltozott, nem gondolod?

- De, ebben igazad van – búgta a halkan. – Sok minden változott például te is. De főleg én - az én szót, olyan undorral mondta ki, hogy az, valami fájdalmas volt, de nem szóltam közbe, figyelmesen hallgattam. – Nézd csak rám, mit tett velem a barátod és te – most már nem halkan beszélt sokkal inkább, köpte a szavakat. - Pont ezért fogok rajtatok bosszút állni, de elsősorban rajta – majd felpattant mellőlem és kivonult a szobából, maga után becsapva az ajtót.

Nem értettem a viselkedést egyszerre volt elesett és erős. Mindenért Edwardot okolta, és tudnom kell mit tett vele szerelmem minél előbb. Már alig várom, hogy visszajöjjön és, hogy kérdezhessek tőle. Fel keltette bennem a kíváncsi énekemet, ami most csillapítani akarja az étvágyát, minél hamarabb. Olyan érzésem volt, mintha egy éhes vadállat bújt volna belém és csak az ételen, jár az esze.

Annyiféle variáció jutott eszembe, hogy azt leírni is nehéz lett volna. Mit tehetett vele Edwad? De közben maga a fiú titka is érdekelt. Nem tudom milyen módom, de érdekelt az ő múltja is, mert az, szorosan összekötődik Edwardéval és én mindent tudni, akarok róla, minden az ég adta világon. Újra nyílt az ajtó és megjelent az, aki csillapítani tudja az étvágyam. Megint leült mellém, de most jóval távolabb, mint az előbb.

- Gondolkodtam – szólalt meg. – Már tudom, hogy fogom elvégezni a dolgom. De nekem drágám nem esik semmi bajod, ígérem. Nekem az is elég, ha Edward, drága szenved.

- Ez, hogy érted? – érdeklődtem tettetett kíváncsisággal, de valahogy ez a kíváncsiság azonnal félelem lett, amit kiejtette a szenvedés szót és, hogy csak ő fog szenvedni. Lélegzésem meg-megállt a hirtelen jött felismeréstől. Én leszek az eszköz, hogy Edwardot bántsa, és ez nem engedhettem meg neki. – Mit akarsz vele tenni?

- Hogy mit? – kérdezett vissza egy ördögi vigyor kíséretével. – Ne aggódj időben, megtudod. De mielőtt már mit is tennék, lenne egy feladatom számodra – majd a zsebében kezdette el kutakodni és elő vett egy mobil. Majd nekem adta. – Hívd fel!

- Nem – nem tudom, miért is ellenkeztem, de éreztem, hogy ez így helyes. Nem akartam, hogy Edwardnak baja essen, inkább akkor már én, mint ő. Mindent meg tennék, hogy ő boldog legyen. Még akkor is, ha nem velem találja meg azt. – Nem szabad a múlton rágódni – próbáltam nyugodt maradni több-kevesebb sikerrel. – a múlt elmúlt, annak már nincs jelentősége – hevesen érveltem igazam mellett.

- De van, ha csak abban érzed jól magad és semmi másban – sóhajtott, és tényleg láttam rajta, hogy fáj neki az emlékezés, csak azt nem értettem, akkor miért is bolygatja a múltat. – Ez már nem lényeg, mert nem sokkára visszakapom, amit elvettek tőlem.

- És nem gondolod, hogy inkább elveszítetted? – kérdeztem. – És már rég nem volt az a tiéd?

- Nem – válaszolt ridegen. – Mert az a barátom volt, egész addig, míg a másik meg nem jelent. Én mindent tudtam róla. Rólad – leesett az állam a hallottaktól. Ő Becca barátja volt, ha nem a legjobb. – Sokkal többet, mint te az gondolnád.

- Én ez nem értem – nyögtem a szavakat. – Ha a barátom voltál, miért nem viselted el Edwardot? Ő nem rossz ember.

- Még hogy nem rossz… ember? – nevette el magát a mondatomon, csak tudnám miért is. – De mindegy is mit mondunk rá, nekem most mennem kell enni.

Azzal kirohant a szobából. Azt hiszen direkt hagyott most magamra, mindkettőnk érdekében. Az övé az volt, hogy lenyugodjon, mert láttam rajta, hogy szavaim kiborítják. Bármennyire is gyűlölnöm kellett volna, amiért, hogy elrabolt, hogy elszakított szeretteimtől, annál inkább szántam őt. Nagyon magányos ember lett belőle, csak azt nem értem, hogy miért. Hiszen ha jobban megismeri az ember, rájön, hogy nem rossz és nem is félelmetes a vörös szemeit leszámítva.

De most nem is az érdekelt a legjobban, hogy mi történ ezzel a fiúval, akinek még csak a nevét se tudtam meg. Hanem az, hogy mi mindent tudtam meg tőle. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Főleg az Edwarddal kapcsolatosak. Nem értettem és nem is akartam megérteni, hogy, hogy lehet rá azt mondani, hogy ő gonosz. Ezt nem tudtam nem elengedni a fülem mellett. Minden ember, akivel addig találkoztam és megkérdeztem tőle, hogy mit is tud szerelmemről, egyből azt mondta, kerüljem. Ezt mondta Jessica, Mike és ezt mondta Paul is az ő furcsa stílusával. De most még ennek a fiúnak a mondatai maradtam meg bennem a leginkább.

Miért mondja mindenki, hogy kerüljem életem eddigi legnagyszerűbb jelenségét? De még is csak van valamiféle alapja, hogy ezt mondják nekem. Csak arra kell rájönnöm, hogy miért teszik ezt. Hiszen ha megismerik őt, rájönnek, hogy Edward nem gonosz, csak különleges, mert ezt az egyet nem tagadhattam le, mert volt benne valami különösen csodás. Azt nem tudom megmondani, hogy mi. Talán az a bársonyos hangja, vagy azok az aranybarna szemek, amikkel ha rám néz, én egyből elolvadok, de volt valami. Én nem tudtam felfogni, hogy nem lehet őt kedvelni. Én még azt a jéghideg bőrét is szerettem, pedig azok tényleg nagyon hidegek voltak. Szerettem őt tiszta szívemből és tudtam, hogy ő is szeret, csak nem tudja úgy kimutatni. De voltak olyan pillanataink, amikor, nagyon is megmutatta, mi rejtőzik benne és én ekkor igen is, tudtam, hogy szeret és nem, azért mert Beccára emlékeztettem, hanem mert én Bella vagyok. Bellát szereti és senki mást én, ezt tudom, és csak ezt kell a szemem előtt tartanom, minden olyan alkalommal, mikor őt szidják a fülem hallatára.

Sokáig ültem ezek után a sötétben. Senki nem zavart meg, a fiú se jött be hozzám még csak meg is kukkantott be. Minden csendes volt, ami most nagyon is megnyugtatott. Lehajtottam a fejem a padlóra és behunytam a szememet. Elaludtam és álmomban olyan helyen voltam, ahol minden fényes, de nem is ez volt fontos hanem az, hogy megláttam ott őt, Edwardot. Aki engem nézett és szemivel hívogatott, nekem nem is kellett több, odarohantam hozzá, de mire ő a karjaiban zárhatott volna, én egyszerűen csak felébredtem.

Felültem, és közben magamat kezdtem el szitkozni, hogy miért pont most kellett felébrednem. Pedig mennyivel jobb lett volna az álmomban maradni, ahol Edwarddal lehettem volna és nem itt ezen a szörnyű helyen. Mikor megint csak emlékeim eljöttek és ráébresztettek, hogy hol is vagyok a sírás kezdett el kerülgetni. Nem is kellett sok, pillanatok alatt zokogásban törtem elő és az sem érdekelt, ha épp kiszáradok a könnyeim hiányától.

Hallottam, ahogy az ajtón nyikorogni kezd, jelezve ezzel nekem, hogy beléptek rajta. Nem néztem fel, így is jól tudtam kijött be. Leült mellém és átkarolta a vállamat. Meglepődtem azon, ahogy a bőre érintkezett az enyémmel. Az ő bőre is jéghideg volt pont, mint Edward és a bőre színei is éppolyan sápadt volt, mint neki. Elhúzódtam a fiútól, hogy a szemébe nézhessek.

- Mi történt veled? – tettem fel a kérdést azt, ami leginkább érdekelt, már-már annyira, hogy a kíváncsiság, majd kifúrta az oldalamat. – Mi miatt tetted ezt velem?

- Tényleg akarod tudni – bólintottam, majd ő mélyen sóhajtott és belekezdett. – Azt, hogy miért tettem egyszerű a válasz a bosszú vezérelt, de ezt már mondtam. De, hogy miért pont rajtad keresztül állok bosszú a szerelmeden, az már más kérdés. De előtte én kérdezek Bella – tudja, rájött, hogy nem Becca vagyok, de honnan. Megijedtem és újból el fogott az a rémisztő érzés, mint az elején. Levegőt kapkodva kezdtem el venni, de nem érdekelt, ha pánikrohamot kapok, csak ki akartok innen szabadulni. – Nyugalom, Bella – a hangja tényleg nem volt mérges, amitől egy kicsit megnyugodtam. – Már az elején tudtam, hogy ki vagy – folytatta. – Már, mint nem az elejétől fogva, de már jó ideje – vallott szint.

- Akkor, miért nem mondtad? – kérdeztem.

- Mert szórakoztató volt – vigyorgott megint az ördögi mosolyával, ami mindig megrémisztett. – De ez így még jobb – esett gondolkodóba. – De azért ismered Edwardot? – bólintottam. – Remek, hívd fel, nyomta a kezembe a telefonját.

Elvettem tőle a mobilját, majd felnyitottam, és beírtam a számot. Percekig gondolkodtam, hogy megnyomjam-e a zöld, kis gombot. Variáltam, hogy akartam-e én Edwardot is bajba sodorni vagy nem. Itt ültem és bámultam az egymást követő számokat, de dönteni nem tudtam, egyszerűen nem ment. De döntetem kellett, mert a fiú mellettem már kezdett nagyon is dühös lenni, így megnyomtam és a fülemhez emeltem a telefont. Kicsengett, majd megint, míg egyszer csak egy ideges, aggódó hang szólt bele.

- Halló – hallottam szerelemem hangját, és egyből elszorult a szívem. – Ki az? Te vagy igaz Brian? Hol van Bella?

- Szia, Bella vagyok – szedtem össze magam és végre beleszóltam. – Brian – végre megtudtam elrablóm nevét is. – mondta, hogy hívjalak fel – majd Brian kikapta a kezemből a telefont és most ő szólt bele.

- Szia drága, vámpír barátom! – köszöntette őt Brian, de nekem csak a VÁMPÍR szó maradt meg a tudatomban

VÁMPÍR, VÁMPÍR, VÁMPÍR…