16. Fejezet

16. Fejezet (Bella szemszöge)




Edwrad nagyon megörült, mikor igent mondtam a leánykérésre. Sose láttam még ennyire boldognak és én se voltam még ilyen boldog. Ezt pedig csakis Alice-nek köszönhetjük. Mikor elmondta, hogy Edward mennyire kiborult az elrablásom miatt. De mégis ő tartotta a lelket a családban, mert mikor még Esme is fogoly volt Carlilse összeomlott. Próbált erős maradni, de neki fájt legjobban ez az egész. Mikor Jason rabolt el, akkor már tényleg nem érdekelte semmi, csak, hogy újra velem lehessen. Alice még azt is elmondta, hogy Edward mit tett volna, ha nem sikerül megmenteni engem. Megölette volna magát. Azt is mondta legjobb barátnőm, hogy tudja, mitől félek, de higgyem el, hogy Edward szeret. Akkor mikor Alice mondta ezeket, elgondolkodtam ezen, és igazat adtam neki, és ekkor határoztam el az „igen”.

A vadászat után visszamentünk a házba. Csak Edward és Jasper voltak a nappaliba. Szerelmem rám nézett, kihívtam, hogy beszélgessünk rólunk. Kimentünk a szabadba és megkértem, hogy kérjen meg még egyszer, hogy „igen” mondhassak.

Na, itt álltunk és egy csókban forrtunk össze. Nem akartam, hogy a csókunk megszakadjon. Örültem, hogy már nem félt annyira és szenvedélyesen is megcsókol. Azt akartam, hogy ez a perc örökké tartson és úgy nézett ki, hogy addig is fog tartani. Nem kellett levegőt vennünk, így egy másodpercre se váltunk el.

De nagy sajnálatomra Edward elszakadt ajkaimtól. Belenéztem azokba a gyönyörű szemekbe, melyeket annyira szerettem. Csak néztünk egymás, de nem szóltunk semmit. A csendből is ki lehetett venni a szerelmet, a vágyat, amit egymás iránt érzünk.

Annyira szerettem Edwardot, hogy azt elmondani se lehet. Mindenemet oda akartam adni neki és mindenem az övé is volt. Figyeltem arca minden kis centiméterét, míg pillantásom száján meg nem akadt. Olyan gyönyörű mosoly volt az arcán, amit leírni se lehetett. Ez a mosoly a szerelemről, féltésről, örömről szólt. Én egy hasonló mosolyomat vettem fel, de az enyém koránt semmi volt olyan szép, mint az övé.

- Boldog vagyok – szakította meg az éjszaka csendjét.

- Akkor nem vagy egyedül – mosolyogtam rá és ő vissza rám. – Be kéne mennünk elmondani, hogy jegyesek vagyunk. Nem gondolod? – kérdeztem.

Válaszként csak egy bólintás kaptam. Megfogta a kezem és behúzott az ajtón, a nappaliig. Mindenki ott volt benn saját párja mellett. Ránéztem Alice-ék párosára, és mindketten mindentudóan mosolyogtak ránk. Roslie és Emmett az ablak előtt álltak, de ők inkább saját magukkal voltak elfoglalva. Carlisle a kanapé mögött állt kezét Esme – aki ült – vállán pihentette.

Edward leült a fotelre, engem pedig ölébe húzott, puszit nyomva az arcomra. Láttam szerelmem arcán valamiféle ragyogást, ami eddig nem volt ott. De ezzel a ragyogással az egész lénye meseszerűnek tűnt. Gyönyörű volt, nem győztem betelni vele. Ennek a pillanatnak nem szabadott volna véget érnie.

- Mi történt oda kin? – pillanatunkat Carlisle szakította meg.

- Semmi különös – mondta kedvesen, de szemét le nem vette rólam. – Csak annyi, hogy vőlegény lettem – mosolygott.

A szobában egyszerre kitört az öröm és a boldogság. Mindenki vidám lett vagy épp örömujjongásban tört ki, de mi nem igazán törődtünk velünk. Nem bírtunk le venni szemünket egymásról. De ezt a meghitt pillanatot, ami csak a miénk volt Emmett szakította meg. Azzal, hogy kirántott Edward öléből és magához húzott. Olyan erősen ölelt, hogyha még ember lettem volna, biztos összetörtek volna a csontjaim. Emmett letett a földre, de ekkor már mindenki sorban állt, hogy gratulálhasson. Esme és Carlisle megöleltek. Jasper sok boldogságot kívánt. Alice ujjongva ugrott a nyakamba. Legjobb barátnőm után Rose jött oda hozzám, nem tudtam, hogy mit is kéne tennem. De szerencsére Rosalie megszakította az a kínos pillanatot és megölelt.

- Légy üdvözölve a családban – mondta, miközben elengedette. Visszasétált Emmett mellé, én meg Edward mellé léptem.

- Sajnálom –szólalt meg Carlisle – de amit Félix-ék visszajönnek a vadászatból, indulnunk is kell Volturiba.

- Rendben – mondtam. – De amíg visszajönnek, átöltöznék – néztem végig ruháimon, csupa vér volt az egész.

- De itt ruhák, sincsenek – ellenkezett Alice.

- De vannak – mutattam a lépcsőre, családom értetlenül nézett rám. – Ez Joson háza. Itt vannak ruhák. Innen vannak ezek is – mutattam végig magamon.

- Értem – mondta Rose, és rám vigyorgott aztán Alice-re. – Akkor keressünk neked valami rucit – megfogta a kezemet és már húzott is felfelé, de a második lépcsőfoknál megállt. – Alice, jönnél? – szólt húgára, aki vette az adást és már mellettünk is termett.

Felértünk az emeletre és én egyből indultam is a szoba felé, ahol még pár napja én is aludtam. Beléptünk a szobába, ugyan olyan volt, mint ahogy itt hagytunk Jasonnel. Az ágy bevetetlen, ruhák darabokban hevertek a padlón. A lányok is végig néztek a szobán, de nem mondtak semmit.

Rosalie mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, indult meg a szekrény felé. Máris kutakodni kezdett. Alice is követette a példáját. De engem ez most nem tudott lekötni – pont úgy, mint régen. A szobán néztem végig, a padlót fürkésztem és szemem meg akadt az esküvőiruhán. Ami akkor volt rajtam mikor Jason készült elvenni az erdőben. Lehajoltam érte. A kezemben tartottam, aztán rátettem az ágyra kiterítve, úgy néztem végig rajta. Nagyon szép volt mégígy szakadtan is.

Észre se vettem, mikor Alice és Rose a mennyasszonyi ruha mellé letettek azt a nadrágot és felsőt, amit nekem találtak. Csak arra lettem figyelmes, hogy Rose megfogja a vállam és megölel. Jól esett, hogy itt van mellettem és közben, mégse kér számon mi is történt Jason és köztem.

- Na jó – hallottam meg Alice hangját. – Most ne szomorkodjunk. Rose, gyere, menjünk ki, míg Bella öltözik – felém fordult. – Kin meg várunk, siess! – azzal már ki is mentek a szobából.

Mikor a lányok kimentek a szobából, én egyből a ruhákért nyúltam. Gyorsan kibújtam a véres holmikból, amiket a hátam mögé dobtam. Még gyorsabban vettem fel a kikészítetteket egy percig se akartam tovább a helyiségben lenni. Már kész is voltam és léptem ki az ajtón a lányok tényleg ott vártak rám.

-Megjöttek – szólalt meg Alice. – Menjünk le.

- Oké – mondta Rose.

Pár pillanat múlva már lenni is voltunk a többieknél és én végre megnézhettem magamnak ezeket a Voturikat. A négy a nappaliban volta Carlisle –vel beszélgettek. De amit beértünk a szobában, mindenki elhallgatott. Minden szem ránk szegeződött – vagyis inkább rám. Az egyik megindult felém – magas, erőstest felépítésű, sötét hajú férfi – megállt előttem. Egy kis ideig méregetett, aztán a kezét nyújtotta felém.

- Szervusz – köszöntött. – Félix vagyok – mutatkozott be.

- Szia én Bella…

- Tudom – szakított félbe. – már sokat hallottunk rólad – mutatott végig a többi Volturin. – Ő ott Heidi – egy gyönyörű szép, szőke lányra bökött a fejével, aki rám mosolygott. – Na ott van még Demetri – egy szőkés srácra mutatott. – És ő Jane – egy kislány… nagyon fiatalnak látszott, de amennyire fiatalnak láttam, annyira mogorvának is.

- Örvendek – néztem végig a három bemutatottan. – Mikor indulunk? – szegeztem a kérdést Félix-nek.

- Most – Jane gúnyos hangját hallottam meg. – Futunk – mondta ellentmondást nem tűrően. Félix szigorúan nézett a lányra, de túl sok eredmény nem ért el vele.

- Futunk? – kérdeztem vissza.

- Igen – lépett mellém szerelmem és karján átfonta a derekam körül. – De nem lesz semmi baj. Így pár óra múlva már Volturiban leszünk.

- Értem – bólintottam, - Akkor induljunk is.

- Jó – szólalt meg most először Demetri. – Mi megyünk elől – és már ki is viharzottak az ajtón.

Mi is követtünk a példájukat. Carlisle és Esme mentek elöl. Mögöttünk Jasper és Emmett száguldoztak, aztán a lányok rohantak egymás mellett. Én és Edward mentünk leghátul. De ahogy a lábam kezdte érezni a futás ritmusát, egyre csak gyorsítottam. Élveztem, hogy száguldozhatok. Néha még Edwardot is lehagytam, de ő ilyenkor könnyen beért. Ezt most sokkal jobban élveztem, mint amikor Edward hátán tettem meg az ehhez hasonló utakat.

Fák suhantak el mellettünk másodpercek alatt. Köztünk pedig egyszerűen tudtunk manőverezni. Lábaim alig érte a talajt.

- Mindjárt ott leszünk – halottam meg szerelmem hangját.

Ekkor már láttam ez fajta fényforrást az erdővégén. A nap ezekben a percekben kelt fel. Kiérve az erdőből végig néztem a karomon, ami gyémántként kezdett el ragyogni. Nem tudtam jobban megnézni magam, mert Edward megragadta a kezem és egy várkapu felé kezdett húzni.

Beérve a kapun egy középkori udvarba csöppentem. Most se néztem rendesen körül, mert bementünk egy nagy faajtón. Heidi vezetett minket. A falakon festmények voltak kiakasztva. Gyönyörű képek voltak.

Aztán elértünk egy lépcsőn, azon mentünk végig, egyenesen egy kör alakú teremig. Ahonnét három ajtó nyílott. Kísérőnk a középső ajtón bement és pár perc múlva egy sötét hajú, sápadt férfival tért vissza.

Carlisle kilépett közülünk és a férfihoz ment. Megölelték egymás. A férfi a szobába invitált minket, mi pedig bementünk. A terem is kör alakú volt, sok festménnyel. Bent már várt ránk két vámpír – az egyik úgy szint sötét hajú volt, barátságos arcú, a másik szőke és mogorva.

- Melyikkőtök Bella? – kérdezte a szőke.

- Én vagyok – léptem ki Edward mellől.

- Szia – jött oda az a vámpír, aki Carlisle megölelt. – Én Aro vagyok, ők Marcus – mutatott a sötét hajúra – Ő pedig Caius – most meg a szőkére.

- Hello – köszöntem bátortalanul.

- Ne félj! – mondta kedvesen Aro. – Beszéljünk – bólintottam. – Lenne pár kérdésem, felteszem őket, és aztán mehettek is – megint bólintottam. – első kérdés: elmondtad valakinek, hogy Cullenek vámpírok?

- Nem – válaszoltam.

- Második: mióta vagy vámpír?

- Tegnap fejeződött be az átalakulásom.

- Van képességed?

- Carlisle szerint, van.

- Igen és mi? – fordult Calisle felé.

- Hát úgy gondolom – kezdett bele leendő apósom – hogy Bellának van valamiféle pajzsa és ezért nem hallja Edward a gondolatait.

- Ez érdekes – töprengett Aro. – Kipróbálhatom? - nézett rám.

- De hogyan?

- Hát tudod az én képességem hasonló, mint Edwarddé. De nekem meg kell érintenem a személy, hogy lássam a gondolatait. Igaz így az egészéletét láttom. Szóval megengeded?

- Persze – mondtam, mire ő megérintette a karom és csak pár perc múlva engedette el.

- Ez nagyszerű – mondta miután elengedett.

- Na mit láttál? – kíváncsiskodott Marcus.

- Semmit – válaszolt egyszerűen Aro, aztán Carlisle felé fordult. – Igazad volt, barátom.

- Ez akkor úgy értsem – kérdeztem – nekem az a képességem?

- Igen, drágám – felelte Aro – Maradj itt nálunk, légy egy közülünk.

- Nem maradhatok – mondtam. – Sajnálom! Mennyasszony vagyok.

- Értem, és ki a szerencsés?

- Én – lépett mellém Edward.

- Áááá, akkor már minden világos. Mikor lesz a nász? – érdeklődött Aro.

- Még nem tudjuk – felelte szerelmem.

- Tartsátok itt – szólalt meg Marsus - Úgyis rég volt már itt Volturiban nász.

- Ez nem is rossz ötlet, testvérem – mondta Aro. – Itt tarthattátok a kedvünkért – Edwardra néztem, aki csak bólintott, így én is beleegyeztem.

Rendben – mondtunk egyszerre szerelmemmel, erre pedig kitört a teremben a tapsvihar.

Ez volt az utolsó előtti fejezet. Nehézen de az utolsónak neki láttam és az kedd környékén lesz fenn. Írjatok megjegyzéseket jók, rosszakat egyaránt.

Puszi: Ros-alice