16. Fejezet

Moonshiny



16. Fejezet – Emlékek és megbocsátás



(Bella szemszöge)



Rettentően szomorú voltam és nem tudtam elképzelni, hogyan is hazudhattak nekem ekkorát. Lehet, hogy nem mindjárt fogadtam volna el a hírt, hogy van a testéremnek egy lánya. De idővel megbékéltem volna vele és még segítettem is, volna. Még azt a furcsa tényt is elfogadtam volna, hogy szerelmem, Edward az apja a kislánynak. De így, hogy becsaptak, nem tudom mit is lesz ezek után.

Tessék, itt ülök az ágyamon, és egy képet bámulok, ami Beccával vagyunk. Tényleg nagyon haragszom rá, de közben még is szeretem. Nem tudom, nem szeretni. Ez a helyzet Edwarddal is, ha csak eszembe jut, szívem ezerszer gyorsabban kezd elverni, úgy, hogy majdnem kiszakad a mellkasomból. Nem bírtam tovább és kipotyogtak első könnyeim, amiket vagy száz másik követ.

Ekkor éreztem meg az ágyam, hogy az a végénél lesüppedt. Felnéztem és ott ült a végén ő. Bánatos képpel nézett rám és nekem majd megszakadt a szívem, de akkor sem ugrottam a nyakába. Meglepődtem, hogy itt van, de ez az érzés pillanatok alatt átment dühbe, hogy, hogy mert idejönni azok után.

- Még is hogy kerülsz te ide, de ez nem is számít - ordítottam már rá. - Most azonnal takarodja a szobámból!

- Bella – mondta nyugodt hangon, de én kihallottam belőle a fájdalmat is. – Ezt meg kell, beszélünk…

- Ezen nincs mit, megbeszélni van egy lányod a nővéremtől – vágtam a szavába. – akiről azt hazudtátok, hogy a húgod.

- Igen, tudom, nagy hiba volt – ismerte be a bűnét. – De hidd el egyikünk se akarta bántani téged. Mi akartunk el mondani, a megfelelő időben, de…

- De rájöttem – fejeztem be a mondatát. Így még hittem is neki, az elmondottak megnyugtattak, hogy legalább el akarták mondani. de mi van, ha csak azért mondja ezeket, hogy megbocsássak neki, és minden olyan legyen, mint ezelőtt és tovább folytassák a hazugságokat, mert még ki tudja hány titok, van még, ami nincs leleplezve és, amit még nem tudok.

- Igen rájöttél – mondta halkan. – Nem akartunk, hogy így tud meg.

- És miért nem mondtátok el a legelején? – ez volt az egyetlen olyan kérdés, amire az óta szerettem volna tudni a választ, mióta tudom, kik is Lea szülei.

- Féltünk – adta meg az egyszerű választ.

- Tőlem?

- Nem a reakciódtól – válaszolt. – Becca rettegett, attól mit is fogsz szólni, ha elmondjuk, hogy van egy lánya. El akarta mondani, de akkor meg, megtörtént a baleset. Utána meg minden olyan gyorsan történt.

Becca, mint aki retteg, ez olyan abszurdul hangzott, de jobban belegondolva, én se tettem volna másként. Hiszen én csak megjöttem Floridából, és alig tudtam valami róla, csak pár apróságot. Nem fogadhatott úgy a reptéren, hogy van egy lánya, mikor csak most kapta vissza a húgát. Megértettem őt, de még is mérges voltam rá és magamra is. Hogy magamra miért is azt nem tudom elmondani, csak, hogy az, voltam és kész.

- Meg kellett volna mondani – suttogtam. – Vagy legalább is azt hiszem. Nem tudom, hogy hogyan is reagáltam volna. Dühös lettem volna az, biztos, de idővel megnyugodtam volna és elfogadom. De ezt már sose tudjuk meg.

Ezek után néma csend ült a szobára, se nekem, se Edwardnak nem volt mondani valója a másikhoz. Vagyis nekem nem volt, gondolkodnom kellett a hallottakon. Olyan őszintének tűnt, ahogy az imént elmondatta a dolgokat, és hogy nem akartak hazudni. Még is voltak bennem fenntartások, ami valljuk be jogos is. Sose tudtam megbocsátani egykönnyen, ha becsapnak. Most mégis úgy éreztem, hogy már most megtörtént. A bocsánatomat elnyerték, de a bizalmamat elveszítették mindketten, idő úgy biztos, hogy visszaszerezhetik, de az, nem mostanában lesz.

Felnéztem Edward arcára, kerestem vele a szemkontaktust, de nem megtaláltam, feje le volt hajtva. Így álla alányúltam és követeltem, hogy nézem a szemembe. Szemében hatalmas szomorúság, bánat és igen bűntudat volt, legfőképp bűntudat. Elhittem neki, hogy nem akart rosszat, még is sikerült neki fájdalmat okozni.

- Ne haragudj – mondta és tudtam, hogy tényleg őszintén mondja. – Tudom, hogy nagy hiba volt részemről, de már csinálhatom vissza, pedig legszívesebben azt tenném.

- Nem haragszom már – mondtam és végig simítottam tökéletes arcát. – Csak még nem tudok bízni bennetek. Úgy-e ezt megérted?

- Meg – mondta és végre egy kis mosoly is megjelent az arcán. – És hidd el mindent meg fogok tenni, hogy visszaszerezem.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani – nevettem el magam.

- Bella – szólított meg és én kíváncsi tekintettel figyeltem őt. – Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillatat, hogy kérjek valamit, de még is, muszáj megtennem.

- Mondd nyugodtam – biztattam. – Hallgatlak.

- Azt szeretném kérni – kezdett bele. – Hogy senkinek se mondd el, hogy Beccának és nekem van egy lányunk. Senki nem tud róla, csak mi és persze a szülők.

Megértettem a kérését. Felfogtam, hogy ez eddig titok volt és, hogy én most ezt a titok leleplezhettem. De, hogy senki nem tudja rajtunk kívül az valahogy még is olyan furcsa. De mégse mondom el, hadd maradjon titkok a titkok. Igaz, hogy nem szeretek hazudni senkinek, de be kellett látnom, hogy ez olyan dolog, amiben nem én döntök, ha nem ők és senki más. Ha végül, majd úgy döntenek, hogy elmondják mindenkinek, melléjük állok és támogatom őket. Ennyit megtehetem Beccáért és szerelmemért is.

- Jó, nem beszélek erről senkinek – adtam be a derekam. – De még lenne egy kérdésem, ha itt tartunk. Jó jól gondolom Charlie, a szüleid és a testvéreid tudják az igazat? – bólintott, így én folytattam. – De az igazi kérdés miért él Lea veletek úgy, mint testvér és ő tudja az igazat?

- Egyszerűbb lesz elmondani a teljes történetet – mondta. – Úgy könnyebb lesz, nem gondolod? – bólintottam. Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy hogyan jöttek össze és miért is szakítottak, és most végre megtudhatom. Furcsa, hogy ezt nem Beccától hallom, mert valahogy ez az ő dolga lett volna legalább is szerintem, de ha már így alakultak a dolgok és a helyzet ezt hozta, ezt kell elfogadnom. – Három évvel ezelőtt költözünk ide a családommal. Nem voltak furcsák a dolgok, hogy új suli és új emberek, eddig is rengetegszer költöztünk. Viszont arra nem számítottam, hogy ha ide jövünk az egész életem fenekestől, felfordul. Már akkor felfigyeltem Beccára mikor először láttam, az egész lénye ragyogó, ha lehet így fogalmaznom. Voltak közös óráink, beszélgettünk és már azt vettem észre, hogy szeretem és, hogy járunk. De minden szépnek vége szakad, azt mondják. Már két éve voltunk együtt, mikor bejelentette, hogy terhes és nem veteti el a babát. Én pedig megijedtem attól, hogy apa leszek és elhagytam őt. Mire észbe kaptam, hogy mit is tettem, és volt már merszem is elé állni bocsánatot kéri, akkor pedig ő hajtott el.

- De, hogy, hogy akkor Leát te neveled? – kíváncsiskodtam tovább. Ha már belekezdett ne hagyja abba pont most.

- Apátok kiborult, azon, hogy a lánya terhes – folytatta Edwrad a történetet. – És beszélt Carlisle-vel, hogy mit is tegyenek most, hogy nagypapát csináltunk belőlünk – próbált mosolyogni, de én tudtam, hogy csak nekem szánja a mosolyt és belül fáj neki emlékezni. – így leültettek minket és Carlisle felvetette, hogy majd mi neveljük a babát, persze Becca először kiborult, de Rose segített neki rájönni, hogy ez így lesz a legjobb. Ő is visszakapja az életét és mi is.

- A kérdésemre nem válaszoltál – mondtam neki. – Lea tudja, hogy ti vagyok a szülei?

- Igen – felelte. – Mindig úgy neveltünk, hogy tudja ki az anyja és ki az apja. Persze mások előtt, ha anyám elviszi valahová, akkor tudja, hogy ő csak testvér nekem.

- Nagyon okos kislány, ha ez így meg tudja érteni – csúszott ki a számon.

- Igen az – bólintott Edward és mosolygott, de ez szívből jött és nem csak nekem szánta.

Megint csak csend telepedett a szobámra. Közben pedig próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat. Az egészben az volt a legfurcsább, ahogy Charlie kezelte a helyzetet. Valahogy mindig is úgy képzeltem, hogy ő nem tud semmin sem fenn akadni, egészen addig, míg meg nem érkeztem Forks-ban.

Emlékeimben mindig úgy élt, mint akinek még egy hangos szava sincs, és magában mérgelődik, de az a külvilágnak nem szól és, akik ki vannak azok ezt észre se veszik. Benne a tulajdonságában ráütöttem és is csak csendben szenvedő típus vagyok. Ezzel ellentétben Reneé és Becca, ők olyanok ilyenkor, mint a hurrikán képesek maguk körül mindent és mindenkit felégetni, vagy épp elsöpörni.

Felfoghatatlan, hogy valaki mennyire hasonlít a másikra, úgy, mint mi Beccával, még is, hogy különböznek belsőleg. De mégis kijönnek egymással és szeretik a másikat mindennél jobban. Emlékszem volt olyan, hogy mennyire különbözött a véleményünk kis korunkban egy játékon, minden ketten mást akartunk játszani, de együtt, végén kiegyeztünk és mindketten játszottunk csak az egyik játékot később vettük elő.

- Min gondolkozol? – hallottam meg az oly szeretett hangot. – Olyan csendben vagy?

- Csak Beccán és ezen az egészen – mondtam. – Tudod, annyira különbözünk egymástól. Mondhatom úgy is tűz és víz a lényünk maga. De még is szeretem, és nem tudok rá haragudni, úgy ahogy rád se.

- Na ez jó hír – nevetett.

- Beszélnem kell a nővéremmel – mondtam határozottan.

- Most?

- Igen –mondtam és már pattantam is fel az ágyról. De Edward csak értetlenül nézett rám. – Igen tudom, hogy késő van, de ez nem várhat holnapig, most kell vele beszélnem.

- Rendben – állt már ő is fel és óvatosan követett le a földszintre. Nagyon lassan mentünk, nem akartam, hogy Charlie észre vegyen minket. De nem volt szerencsém, a nappaliból fény szűrődött ki, vagyis még nézni a tv-ét, és akkor ebből észre vesz és kérdezősködik, hogy hova is megyek ilyen későn. De jobban attól féltem, hogyha meglátja Edwardot, akkor még szívrohamot is kap. Az ajtóból kukucskáltam be a nappaliba, ahol a tv-ben valami teleshop ment. A kanapén pedig Charlie hevert csukott szemmel, vagyis elaludt. Sóhajtottam egyet és intettem Edwardnak, hogy tiszta a terep és, hogy mehetünk. Innen már könnyen kijutottunk a kocsimhoz. – Na, ez könnyen ment – jegyezte meg Edward.

- Igen könnyen ment eddig – mondtam helyeselve. Körbe néztem és szerencsére a kocsim nem volt a garázsban, kint volt. De sehol sem láttam Edward kocsiját. – Hol a kocsid? Vagy gyalog jöttél? – nevettem el magam.

- Nem, Alice hozott el – mondta lesütött szemekkel, amiknek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. – Így nem engedett vezetni.

- Akkor az én kocsimmal megyünk – és már indultam is meg felé, mikor Edward elkapta a karom.

- Én vezetek – jelentette ki és kivette a kezemből a kulcsot.

Már pattant is be a kocsiba és én kelletlenül követtem őt. Én akartam vezetni, és ha jobban belegondolok talán egy kicsit szénnyeltem is a kocsim, hiszen ez az övéhez képest ez csak egy rozoga tragacs. De ahogy észre vettem őt ez nem zavarta, csak az kell neki, hogy ő irányíthassa a kocsit, azt hiszem ez az ő gyenge pontja. Végül azért én is beültem az anyósülésre, és ő azonnal indította a motort, ami hatalmas zajjal életet, jelet mutatott magáról és elindult. Edward kihajtott az útra.

- Mindjárt ott leszünk – jelentette be, úgy fél óra múlva, majd rám nézett. – Izgulsz?

- Kicsit – vallottam be és a kezeimet tördeltem közben. Nagyon féltem, hogy mi is lesz most, úgy éreztem magam, mint egy kislány, akinek most született húga és azt csak most látja először. – Tudod olyan furcsán, érzem magam.

- Hidd el, nem lesz baj – mondta, miközben behajtott parkolóba. – Csak attól kell tartanod, hogy mérges lesz, ha felébreszted – próbált viccelődni Edward, és ha most más helyzetbe lettünk volna, még nevettem is volna, de így csak egy fintorra futotta.

Kiszálltunk a kocsiból és indultunk egymás mellett az úton. Olyan déjà vu érzésem volt, olyan ironikus volt ez az egész, nem rég pont így mentünk, de akkor még haragudtam rá. Beléptünk a fotocellás ajtón, szerencsére senki se állított meg minket és senki se kérdezősködött, hogy mit is keresünk itt.

Pillanatok alatt Becca kórterme előtt voltunk. Csak álltam előtte, de kezemet nem tettem a kilincsre, úgy éreztem, bátorságot kell hozzá gyűjtenem. De szerencsére ezt Edward is megértette és nem tett vagy mondott semmit, inkább kivárta, míg én kész leszek bemenni hozzá.

A szobából semmilyen hang nem hallatszott ki, biztos már alszik. De akkor is be kell hozzá mennem, nem várhatok reggelig. Ahhoz ez túl fontos. Erőt gyűjtöttem és mikor már azt hittem elég van hozzá, benyitottam.

Nagy meglepetésemre az ágyon nem találtam senkit, el is fogott egy pillatatra a pánik. Majd megláttam nővéremet a fotelben Jake ölében. Feje a fiú vállán volt, de nem aludt. Jake a haját simogatta, de közben észre is vett minket. Nem mondott semmit csak intett nekünk, hogy jöjjünk beljebb. Először elgondolkodtam, hogy egyáltalán meg akarom én most zavarni ezt a harmóniát, amit közük van, teljesen kiegészítették egymást.

De nem tudtam sokáig ezen filozni, mert hát túlról egy enyhe lökést éreztem. Edward a hátamra tette a kezét és onnan próbált beljebb tuszkolni az ajtón. Nagy nehezen tettem pár lépést előre és majdnem el is estem a saját lábamban, ha Edward meg nem tart.

Már teljesen bent voltam a szobában, mikor Edward mögöttem, berakta az ajtón. A hangra Becca is egyből megfordult és hatalmas kék szemekkel nézett rám. Meglepődött, hogy azok után még itt lát engem, de közben láttam az arcán a boldogságot is, hogy nem veszített el teljesen.

Közelebb mentem hozzá, de addigra már ő is felállt Jacob öléből. Mire egymás elé értünk, mindkettőnknek potyogtak a könnyei és sírva borultunk a másik nyakába. Pont úgy álltunk, mint mikor a repülőtéren kijött elém, nem zavartatva ölettük egymást. Nem érdekelte egyikünket se, hogy a fiúk minket néznek árgus szemekkel.

- Annyira sajnálom – zokogta a vállamba. – Nem akartam hazudni, csak féltem, hogy elveszítelek.

- De itt vagyok – sírtam én is. – Ígérd meg, hogy többet nem lesz ilyen – húzódtam el tőle egy kicsit, hogy láthassa szememben a komolyságot.

- Ígérem – mondta és megint megöleltem.

Időközben a két fiú már ott állt mögöttünk, a saját párja a mögött. Lassan elhúzódtunk egymástól, és szerelmeink védőkarjaiba menekültünk, de végig fogtunk egymás kezét.

- Hogy kerültettek ide ilyen későn? – kérdezte Jake, mikor már ültünk.

- Bella – kezdett bele Edward. – Akart idejönni, mindenáron beszélni akart Beccával.

- De te mit kerestél Bellával ilyenkor? – folytatta Jake a számon kérést, persze mi lányok ezen csak mosolygottunk úgy, hogy a fiúk nem vegyék ez észre.

- Elmentem hozzá bocsánatot kérni – komolyodott meg Edward arca.

- Ilyenkor…- kérdezte volna tovább Jake, de Becca közbe szólt.

- Na, ebből elég, most az a lényeg, hogy itt vannak és, hogy minden jól alakult… - most én vágtam a szavába.

- És, hogy kibékültünk – fejeztem be nővérem mondatát. – Nem pedig az, hogy hogyan is jutottunk ide, ha nem az…

- Az a lényeg, hogy itt vannak – fejezte be Becca.

- Na, ne ezt most hagyjátok abba – mondta Jake kicsit ingerülten. – Ez nagyon idegesítő, hogy befejezitek egymás mondatait. Már nem is tudom kire, figyeljek.

- Nyugi farkasom – adott egy csókot szerelme ajkaira Becca. – És ikrek vagyunk, ez néha előfordul. Igaz Bella? – kuncogott Becca, mióta itt voltam, most láttam tényleg boldognak és önfeledtnek.

- Igen, ez így van – helyestem és vigyorogtam, mint egy vadalma. – Minden megszokás kérdése.

- Már megint kezdik – mondták egyszerre a fiuk. Mind a négyen kacagásban törtünk ki a mondat végére.

Itt az új!
Puszi: Ros-alice