15. fejezet

Moonshiny




15. Fejezet – Most mi lesz?



(Edward szemszöge)



Nem értettem, hogy borulhatott így fel az életem egyetlen egy nap alatt. Reggel minden csodásan kezdődött, olyan gyönyörű volt és még Leával is kibékültem és Bellával is minden remekül alakult egészen addig, míg. Azt se tudom, hogy mi történik körülöttem és azt se, hogy tudhatta meg Bella.

Próbáltam visszaemlékezni, de most még vámpír memóriám is cserbenhagyott. Az agyam teljesen leblokkolt. De azért mégis kezdett valami, visszakúszni szemeim elé. Egész addig nem volt semmi gond, míg meg nem jelent Charlie, akkor kezdett Bella furcsán viselkedni. Igen már emlékszem, még a szívdobogása is felgyorsult, ekkor jöhetett rá.

Most még is mit kéne tennem? Félek utána menni, mert lehet, hogy még jobban rontok a dolgokon, és végleg elveszíthetem őt. Ha, itt maradok, és csak bámulok magam elé, abba pedig beleőrülök. Lehet, hogy hagynom kéne elnyugodni, és majd este meglátogatom, mikor senki sem zavarhat minket.

Felnéztem és egy zokogó Beccával találtam szemben magamat. Akkor láttam őt utoljára sírni, mikor elhoztunk tőle Leát, azóta nem. Sose gondoltam, hogy látom még őt ennyire kiszolgáltatva és összetörve. Meg akartam vigasztalni, de nekem is arra volt szükségem.

- Hogy… tudhatta meg? – talált Becca a hangjára.

- Nem tudom – feleltem. – De ha, jól sejtem, akkor jöhetett rá, mikor Charlie-val veszekedtem.

- Ezt meg, hogy érted Edward? – csattant fel. – Mi az, hogy szerinted?

- Ne, hogy még engem hibáztass – kiabáltam már én is. – Nem én, nem akartam elmondani neki, már rég tudni kellett volna. most hát persze, hogy becsapottnak érzi magát. De még is, hogy éreznéd magad?

- Igazad van – halkult el. – Ez én hibám és rendben kell hoznom, most – motyogta, és fel akarta kelni az ágyról. Amit tudtam jól, hogy most nem a legjobb ötlet főleg, hogy még nincs teljesen jól és ez az egész sem tett neki túl jót. De még se nyomtam vissza az ágyra, ledermedve néztem, ahogy próbál feltápászkodni az ágyról. Mikor már felállt és tett pár lépést az ajtó felé, akkor kaptam csak utána. – Azonnal tegyél le – suttogta. – Kérlek, beszélnem kell vele.

- Majd én azt elintézem – mondtam és közben az ölembe, kaptam és visszafektettem az ágyba. – De, most mit tegyünk? Bella nagyon hamar rájött az igazságra, és ha ő rájött, akkor mások is rá fognak.

- Azt mondod, valljuk be – mondta már sokkal higgadtabban. – Most, ha minden valljuk be, de abban igazad van, ha Bella rájött, más is rá fog.

- Nem tudom, mit kéne tenni – feleltem. – Majd meg kell, beszélünk a többiekkel. Mert egyedül nem biztos, hogy jól döntünk.

Időközben kinyílt az ajtó, és egy indián formájú fiú lépte be rajta. Arcán meglepődöttséget vettem észre, hogy mit is keresek én itt. Majd Beccára nézett és egyből felragyogott, majd elsötétül az arc, mikor meglátta, hogy szerelme mennyire szomorú. Ekkor ebből mellette termett és átölelte, vigasztaló mondatokat súgva a fülébe.

- Mi történt? – kérdezte, de Beccától választ nem kapott, így úgy gondoltam nekem kell válaszolnom.

- Bella megtudtam – suttogtam és csak most tudatosult bennem ennek a súlya. Minden, amit titokban sikerült tartanunk az évek során az most kiderült, és ha Leára rájött, rájöhet arra is, hogy mik is vagyunk. Ez ahhoz fog vezetni, hogy elhagyjuk Forsk-ot még előbb, mint terveztünk.

- Valaki elmondani azt is, hogy, mit is tudott meg – hallottam meg ismét Jake hangát.

- Lea a lányunk – adtam meg az egyszerű választ.

- De még is hogyan? – kérdezgetett tovább. – Vagy inkább azt kérdezzem kitől? – nézett rám mindentudó pillantással, de tévedett.

- Nem én mondtam el – csattantam fel, hogy is mer engem egy olyan korcs sértegetni, mint ő. – Nekem ugyan olyan szükséges, hogy titkok, legyen. Inkább nem te mondtad el? – vágtam vissza a saját fegyverével.

- És én még is miért tennék ilyent? – kérdezte meghökkenve.

- Hogy eltávolíts a közelünkből…

- Elég – szólt ránk Becca, mielőtt egymásnak estünk volna. – Most nem a hibás kell, keresünk, mert azok mi vagyunk Edward. Inkább azt, hogy most mit is tegyünk. Te pedig Jake, nyugodj meg – oktatott ki minket és mi, mint rossz gyerekek húztuk össze magunkat „anyánk” előtt.

- Igazad van, sajnálom – mondtam.

- Én is – követte Jake is a példámat. – De akkor, hogyan?

- Edwrad szerint szimplán rájött – adott hangot elméletemnek Becca. – Lea hasonlít rám, és ha jobban megfigyelsz minket, rájössz. Bella pedig rettentő okos és összetette a képet.

- Igen ez lehetséges – bólogatott Jake. – Most mihez kezdtek?

- Fogalmam sincs – feleltem most én Becca helyett. – De beszélünk, kell Bellával. Meg kell neki mondani, hogy ez titok és ezt senki nem tudja, szinte senki…

- De legelső sorban bocsánatot kell kérni tőle – fejezte be a mondatom Becca. – Bűntudatom van, hogy hazudtunk neki.

- Hát nem ez volt a legjobb megoldás – adott hangot gondolatainak Jake is. – De minél előbb beszélnetek kell vele.

Ebben viszont igaza volt kedvenc vérfarkasomnak. Muszáj lesz vele beszélnem, és ahogy mondtam már korábban is, este elmegyek hozzá. Nem akartam most azonnal utána menni, mert tudtam, hogy most még nagyon ki van borulva, inkább megvárom, hogy kicsit megnyugodjon. De attól tartottam, hogy este se lesz nyugodtabb, és amit meglát kidob a házból. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy akkor az ablakon kell visszamászni.

Nem akartam megbántani Bellát, főleg nem fájdalmat okozni neki, de én azt tettem. Nem hittem, hogy sokáig titkok, lehetne a dolog, de abban azért reménykedtem, hogy legalább mi mondhatjuk el neki, a Leás dolgokat. Már az elején se, szerettem neki hazudni, de ahogy jobban megismertem, már szívem se volt hozzá. Igaz szívem már évtizedek óta nem pumpált vért, de most még is úgy érzem, mintha kettészakadna. Ilyent még soha nem éreztem azelőtt és Beccával való szakításom sem fáj ennyire, mint az, hogy láttam Bellát sírni, magam miatt.

Becca is fontos volt nekem és máig az is, hisz a lányom anyja. De tudom, hogy Bella sokkal de sokkal fontosabb már most nekem, mint Becca volt valaha. Mikor Bella rám néz, tudom, hogy még van remény és van értelmem a létezésemnek, de mikor sírt úgy éreztem, hogy meg tudnám ölni azokat, aki bántották őt. Csak egy baj van, hogy én bántottam őt és ez magamnak sohase tudom majd megbocsátani. De mindent megteszek, hogy újra mosolyogni lássam.

Nem is tudom összehasonlítani ezt az érzéssel, azokkal az érzésekkel, amiket korábban érzettem. A szívemben olyan gyötrelmek uralkodtak, hogy leírni le tudnám, de ha megpróbálnám, úgy jellemezném, mintha apró tűkkel szurkálnának. Tudom, hogy így leírva elképzelhetetlen, de az a sok vér, ami kifolyt belőlem az egy átlag ember halálát okozná. De nem vagyok sem nem átlagos és se nem ember.

Jóvá fogom tenni, hogy elmúljon ez az érzés, de azért is teszem, hogy Bella újra nevesen és úgy nézzen rám, mit, aki és nem úgy, mint, ami megvetését és utálatot érez, ha rám néz.

- Edward, Edward – hallottam, hogy valaki a nevemet ismételgetni, de a hangát nem tudtam beazonosítani, de ismerős volt. Úgy érzettem a vámpírképességeim is felmondták a szolgálatot, úgy, mint én magam. – Jó vagy? – néztem fel és Becca aggódó arcával találtam szememben magam.

- Persze, csak elbambultam – vallottam meg tettem.

- Azt tettük észre – mondta gúnyos hangon Jake.

Jake sose kedvelt túlságosan. Aminek két nyomos oka is volt, amiért nem is hibáztatnom, hisz én se kedvelem őt. Először is, már csak a természetünknél sem fogva voltunk egymásért oda. Ő vérfarkas, én vámpír az lenne vicces, ha mi lennénk a legjobb barátok. Másrészt Becca miatt is, régen úgy gondoltam ostobán, hogy miatt nem lehetek vele, majd rájöttem, hogy egymásnak vannak teremtve. Amit el kellett fogadnom és már el is fogadtam.

- Azt hiszem én, megyek is – álltam fel a székről. – Jobbulást Becca és légy jó – azzal már kinn is voltam a kórteremből és egyből indultam is kifelé a kórház épületéből, de ekkor valaki megragadta a karom. Megpördültem a tengelyem közül és megláttam ki is fogott meg. Jacob fekete szemeivel találtam szembe magam. Nem volt benne düh vagy épp megvetés, csak aggódás lehetett benne felfedezni.

- Figyelj Cullen – szólítottam és elengedte a karomat is. – Nem vagyunk puszipajtások, de mindketten szeretjük a két lányt. Igaz mindketten másként.

- Igen ebben igazad van – helyeseltem és közben elültünk a padokra, amiket a kórházdolgozók tettek ki, hogy a várakozóknak helyeztek. – De nem értem, mire akarsz ezzel kilyukadni.

- Hogy vigyázunk, kell rájuk – mondta. – Vigyázunk, kell, neked Bellára és szívből remélem, hogy kibékültök, de én biztos vagyok benne, hogy igen. Reméljük ő nem olyan makacs, mint Becca – na erre mindketten felnevettünk, kaptunk is egy rosszalló pillantást az arra járó nővértől.

- Igen ebben igazad van – helyeseltem neki. – De mire is gondolsz pontosan Jake?

- Figyelni kell rájuk, mindeni a saját szerelmére – már nyitottam a számat, de ő leintett. – Ne tagadd le, jó megfigyelő vagyok és látom, amit látok. Hidd el ez nem baj, csak légy óvatos és ne bántsd meg!

- Hát az utóbbi máris sikerül – mondtam szarkasztikusan.

- Majd az is megoldódik, csak rád ki a végét – veregetett vállba. – De először is ha kiakarod békíteni beszélj vele. Ez beválhat, mert Beccánál a beszéd nem jön be, attól Bellánál igen. De mondtam, amit mondtam, ne bántsd meg, ahhoz már megszerettem a kis csajt.

- Akkor megyek is – álltam fel és nyújtottam neki ki a kezem. Láttam rajtam, hogy meglepődik a tetemen, de azért elfogadta és megráztuk egymás kezét. – Szia Jake!

- Viszlát Edward – köszönt el ő is és már fordult is vissza a kórterem felé, ahol Becca feküdt.

Elindultam kifelé és közben Jacob szavai visszhangoztak a fejemben. Nem értettem mire is akar kilyukadni azzal, hogy vigyáznunk kell rájuk. Eddig szemmel tartottunk a Swan család minden apró mozgást, ezen túl is így lesz, főleg most, hisz ha Bella nem enged vissza magához, akkor csak távolból kell őt figyelnem. De erre nem szabad gondolnom, vagy legalábbis próbálok optimistán gondolni a dolgokra, és Bella talán megbocsát.

De még mielőtt elmegyek Bellához, haza kell mennem beszélnem a többiekkel, hogy elmondjam mi is történt. Már látom magam előtt a családom, főleg Rose arc kifejezését, hogy ő előre megmondta és úgy is lett. Aztán majd felvetődik a kérdés, hogy most akkor menjünk vagy maradjuk, de remélem mindenki a maradás mellett fog voksolni.

Időközben megérkeztem a kocsimhoz, beültem és már hajtottam is ki a parkolóból. Útközben végig Bella járt a fejemben. Próbálta lejátszani, mit is fogok neki mondani, ha előttem lesz.

Míg haza nem értem csak Bella arcát láttam szemeim előtt. Minden apró vonása ott volt előttem, meg tudtam figyelni a szája körüli nevető ráncait vagy épp szemeiben a különböző színeket. Minden porcikája tisztán előttem állt.

Már csak arra eszméltem fel, hogy a hát előtt állok és bámulok magam elé. Kiszálltam a kocsiból és meg is indultam felfelé, de minden lépésem egy örökké valóság volt. Olyanok voltak a lábaim, mintha okom lenne rajtuk, csal az a furcsa, hogy azt is könnyedén emelgettem volna. Végül még is csak beértem a házba, ahol első utam az emeletre vezetett lányom szobájába.

Ő ott ült a padló és az oroszlánjával játszott. Először észre se vette, hogy bejöttem, de mikor észrevett a nyakamba ugrott. Jól esett, hogy van valaki, aki most nem akar a pokolban látni. Mert jelenpillanatban és majd ezután sokan akarnak majd engem szétszaggatni.

- Szia pöttöm – köszöntem neki. – Milyen napod volt?

- Szia apu – kaptam egy hatalmas puszit az arcomra. – Semmi különös. Jazz bácsival játszottam eddig, de ő most elment Alice-szel vadászni, de azt mondta, hogy estére megjönnek.

- Értem – bólogattam. – És Emmett-ék?

- Ők itthon vannak, de a szobájukban és fura hangok jönnek ki onnan – nevettem el magam. – a nagyi is itt van valahol, csak a kertben.

- Te miért nem vagy vele? – kérdeztem.

- Hát csak – felelte nemes egyszerűséggel.

- Edward, Edwrad – hallottam meg Alice hangját lentről, ami csak azt jeleni, hogy rájött és nagyon dühös még ő is. – Most azonnal gyere le! Ne kelljen kétszer mondanom.

Tudtam, hogy nem volt jó ötlet a hazugság, de azt hittem, hogy legalább Alice mellém állt. De nem hibáztathatom őt, hisz ez az én hibám és nem másé. Nagy levegőt vettem, adtam egy puszit a fejbúbjára és elindultam lefelé. Az emeletről leérve már mindenki ott. Esme és Carlilse arcán csalódottságot láttam, ami miattam volt ott így csak egy pillantást vetettem rájuk. Rose majd felrobbant a dühtől, Emmett szereleme mellett állt, de az ő arcán nem volt rossz érzés legalább is irántam nem. Alice arcán inkább bánat volt, mint düh, Jasper arcáról nem tudtam le olvasni semmit, mindig jól elrejti az érzéseit, nem hiába a képessége.

- Sajnálom – nyögtem ki végül, mikor már miden szem rám szegeződött.

- Hát persze sajnálja – csattant fel Rosalie. – De ügyes vagy, hát akkor nincs is semmi gond. Csak egy mi lesz, ha elmondja, de az úgy-e mellékes?

- Rose – állt ki anyám mellől apám. – Erre nincs semmi szükség, megoldjuk a dolgokat – beszélt higgadtan. – Inkább gondoljuk át, mit is kéne tenni?

- Beszélek Bellával, hogy nem mondja el senkinek se – mondtam határozottan.

- Ez jó ötlet – beszélt tovább apám. – De ha nem tudnád, meggyőzni kell egy másik terv is. Mert úgy-e ez mind tudjuk, hogy ha ara rájött, hogy Lea Edward lánya, rájöhet a kilétünkre is. Azt pedig nem engedhetjük.

- Még is mire gondolsz Carlisle? – kérdezte Jasper.

- Szerintem, mind jól tudjátok mire is, gondolok – nézett körbe családját Carlisle. – Akkor elhagyjuk Forkot, előbb mit terveztünk.

- Biztos ez a legjobb megoldás? – kérdezte reményteli hangon anyám, hát igen nagyon szerette Forkot és be, kell, hogy valljam nekem is a szívemhez nőtt az idők során.

- Igen drágám – bólintott apa. – De még ne szomorokodjuk! – próbált vigasztani minket. – Edward, akkor jobb, ha most már indulsz!

- Igen, megyek is – azzal meg is fordultam és már rohantam ki a házból.

Most az egyszer nem kocsival mentem el, hanem futva azzal, sokkal előbb megérkezek hozzá. Úgy rohantam, mint még soha, de meg is volt rá az okom. Ki kellett békítenem Bellát. A fák csak úgy szaladtak el mellettem.

Úgy érzettem, hogy csak a fák rohannak és én csak egy helyben, haladok. Még soha se diktáltam magamnak ilyen tempót, még is lassúnak érzettem magam. Egészen addig, míg ki nem értem az erdőből és meg nem láttam a házukat. Bella szobájában égett még a villany, jól gondoltam, hogy még ébren lesz. Fura mód, most nagyon is lassan tettem meg az utat a házig. Ebből az ablakon másztam fel, ami szerencsémre nyitva is volt.

Mikor bemásztam a szobájába, ő az ágyon ült törökülésben és egy fotóalbumot nézegetett, körülötte papír darabkák hevertek szana-szét. Nem vette észre, hogy bent vagyok nála elmerülten nézegetett egy fotót. Közelebb mentem és ekkor megláttam a képen őt és Beccát, hogy összeölelkezve álltnak egy fa előtt. A képet nézve lassan, de biztosan könnyek kezdenek potyogni a szeméből. Majd megszakadt a szívem, hogy ilyen bánatosnak látom őt. Ekkor már nem bírtam tovább és közelebb léptem hozzá, leültem az ágya szélére. Ahol ültem megsüppedt az ágy és Bella felnézett, meglepetten nézte rám. Nem tudta elképzelni, mit is keresek itt, és persze azt se, hogy, hogy kerültem ide. De a meglepettsége csak már másodpercig tartott, majd szemében a düh szikrái vették át a helyet.

- Még is hogy kerülsz te ide, de ez nem is számít - ordított már rám. - Most azonnal takarodj a szobámból!

Na itt az új remélem tetszett!:-)
Várom a megjegyzéseteket:-)
pusz: Ros-alice