13. fejezet

Moonshiny



13. Fejezet – Végre együtt


(Edward szemszöge)



Ámulva néztem, hogy alszik életem két legfontosabb nője. Mindketten békésen szuszogtak és én örömmel figyeltem őket. Boldog voltam, olyan boldog, mint még soha. De még is, volt bennem valami bánat is, a lányom, akit már akkor imádtam, mikor még az anya pocakjában volt, most gyűlöl és nem is sejtem miért. Nem tudom mit rontottam el, de mindent megteszek, hogy újra olyanok legyünk, mint apa és lánya. Nem hagyhatom, hogy elveszítsem.

Lassú mocorgásra lett figyelmes. Bella ébredezett, lassan kinyitotta a szemét és körbenézett, először meglepődött azon, hogy hol is van, de aztán eszébe jutott a tegnapi nap, és máris mosoly jelent meg az arcán.

Megsimogatta Lea haját, aki arcán egy pici mosoly jelent meg. Bella majd felém fordult. Arca sugárzott a boldogságtól, mikor rám nézett. Pislogott párat, hogy kihessegesse szeméből a még ott rejtőző álmot. Majd lassan felült és egy csókot nyomott az arcomra, amitől én egyből a fellegekben jártam.

- Jó reggel! – köszönt két ásítás között. –Mióta vagy fenn? – ha tudnám, hogy nem is aludtam.

- Szia – mondtam. – Csak nem rég ébredtem fel – hazudtam, bár nem akartam azt tenni, de még egyikünk se készült fel az igazságra. – Ideje lenne készülődni, mennünk kell az iskolába. Ott vannak a ruháid - mutattam a hintaszékre. – a folyosó végén lesz a fürdő. Nyugodtan készülj el, én addig szólok anyának, hogy készítsen valami reggelit.

- Nem kell ezzel fáradnia – ellenkezett, de engem ez nem érdekelt. Azzal nyomtam egy csókot a homlokára és elindultam Esme keresésére.

Nem is kellett sokat kutakodnom, mert a konyhából fura illatok szálltak felém. Beléptem és megláttam anyámat, ami palacsintát süt. Jó volt nézni, amit tevékenykedik és nem is akartam meg zavarni őt, de észre vett.

- Szia – mosolygott rám. – Remélem Bella szeretni a palacsintát. Ez olyan könnyű, hogy biztos nem rontom el és Lea is szeretni – a név hallatára elszomorodtam, amit Esme észre is vett. – Olyan makacs, mint a szülei. De ne aggódj, majd megbékél.

- Tudom – feleltem. – Csak tudnám mi a baja velem. Tényleg neked nem mondott semmit?

- De, beszélgetünk – mondta.

- És? Anya, mondd el, tudnom kell, nem veszíthetem el őt – a hangom elég hisztérikusra sikerült, mert anya egyből mellettem termet és magához ölelt.

- Edward – kezdett bele. – Meghallotta, hogy elhagyjuk Forksot és ő Beccával akar lenni – így már érthető, hogy lehettem ennyire felelőtlen, nem szabadott volna meghallania, de legalábbis nekem kellett volna elmondanom. – Ami érthető hisz az anya – fejezte be anyám a beszámolót.

- És most mit kéne tennem? – kérdeztem kétségbe esve. – muszáj elmennünk és őt is viszünk. Nem hagyhatom így itt – csattantam fel.

- Igen, tudom – nyugtatott anya. – De szerintem beszélned kéne a lányoddal...

Esme abbahagyta a beszédet, mert meghallotta Bella lépteit, amit közeledtek a konyha felé. Hátra fordultam és már láttam is őt lejönni, azt a ruhát viselte, amit áthoztam. Jól választottam, mert elállt a lélegzetem a látványától. A farmer, kék póló és tornacipő úgy állt rajta, mintha angyal viselné őket.

Odasétált mellém és átölelte a derekamat, én egy csókot nyomtam szájára, ami elég hosszúra sikeredhetett, mert már anyám szólt ránk mosolyogva. Bella erre persze egyből olyan piros lett, mint a paradicsom, amin én csak mosolyogtam. Fura volt, hogy ő elpirul, de vele ellentétben az összes többi lány csak vállat ránt az ilyen helyzeteken. De ő nem, ha nem lennék itt szerintem, most elmenekülne valahová, jó messze.

- Jó reggelt Bella – Esme oldotta a hangulatot. – Csináltam neked reggelit. Remélem, szereted a palacsintát – Bella bólintott. – Ez nagyszerű, ülj le és egyél. Edward – szólított meg. – Szolgáld ki Bellát, én megnézem Leát – és elment fel a lépcsőn.

Bellát leültettem az egyik székre. Aztán kivettem a tányérokat a szekrényből – különben sose értettem, minek is vannak, de most jól jöttek – letettem elé és én is leültem vele szembe. Nem értettem, miért nem áll neki egyből. Remélem nem csak udvariasából, mondta Esme-nek, hogy szeretni.

- Miért nem eszel? – adtam is szólt gondolataimnak. – Talán nem szereted?

- De, de szeretem – felelte. – Csak hát itt én, vagyok a vendég és te nem álltál neki. Nálunk pedig először mindig a házigazda eszik – megint elpirult, így adott okot a nevetésre.

- Én nem eszek – mondtam. – Már ettem – hazudtam. – Úgyhogy nyugodtan állj csak neki.

Azzal már neki is állt. Csak néztem, hogy fér ennyi kaja, egy olyan pici lányba, mint ő. De számomra az is gyönyörű volt benne. Csodálattal figyeltem minden mozdulatát, és azt, hogy mind pír jelenik meg arcán, ha rám néz. Mikor már nem bírtam magammal, felállt és mögé léptem, átöleltem hátulról és belecsókoltam a hajába. Élveztem, hogy apró teste megremeg érintésemre, de ez most nem érdekelt, élveztem őt. De sajna nem sokáig, mert Alcie csilingelő hangja szólt mögülem.

- Bocsi srácok – vigyorgott. – De menni kéne, ha nem akarunk elkésni.

- Oké megyünk – mondtam kicsi csalódottan. – Az én kocsimmal megyünk – súgtam Bella fülébe, láttam arcán, hogy meglepődik.

- De az én kocsim itt van – mondta.

- Nyugi – nevettem. – Alice elvittem hozzátok, így haza is vihetlek.

- Az jó lenne – láttam arcán, hogy tényleg örül, hogy velem lehet és nem csak mondja.

Elindultunk a garázs felé, ahol az én gyönyörű, ezüst Volvom állt. Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig készséggel beszállt. Én is beültem és már indítottam a kocsit, de eszembe jutott, hogy elfelejtettem egy nagyon is fontos dolgot – legalábbis számomra az volt.

- Ne haragudj! – fordultam Bellához. – De vissza kell mennem, elfelejtettem valami fontosat, egy perc és itt leszek.

- Jó, persze megy csak – még adtam neki egy csókot és pattantam is ki a kocsiból

Felszaladtam a konyhába, ahol nem volt se Esme és se Lea. Így fel felé vettem az irányt, arra amerre a keresett személyt véltem. Meg is találtam a szobájában az ágyán ülve, már felöltözve. Beléptem és leültem mellé. Először úgy tett, mintha nem vett volna észre, de jól tudtam, hogy nem így van. Csendben ültünk egymás mellett pár percig, de muszáj volt megszólalnom, mert Bella már lent várt rám.

- Tudom, miért haragszol – kezdtem bele. – De hidd el így lesz a legjobb mindenkinek…

- Nem, mert se nekem, se anyának nem lesz jó – kiabált, de a végére lehalkult. – Többé nem látom őt ugye? – nézett rém fátyolos szemmel.

- Nem, de hidd el, ez nem csak neked nehéz – vigasztaltam egy szem lányom. – De ennek így kell lennie. Én se szívesen megyek el most, de ha egyszer, muszáj. Gondold csak el, hogy mennyi helyre elmehetsz így, tudom ez nem, vigasztal.

- Miért nem visszük magunkkal anyát? – kérdezte jogosan.

- Anyának itt van dolga, és itt van neki Jake is, nem hagyhatja csak így itt őt – mondtam. – Úgy ezt megérted? – bólintott. – Okos vagy kicsim – simogattam a haját. – Ha hazajövök, még beszélünk erről, de most mennem kell – azzal felálltam és egy puszit nyomtam arcára. Az ajtóhoz mentem, de még visszafordultam. – Szeretlek kicsim!

- Én is szeretlek – hallottam meg a legszebb mondatot volt a világon. Visszafordultam és a karomba kaptam. – Soha nem is utáltalak apa.

- Most nagyon boldoggá tettél, ugye tudtod? – mosolyogtam.

- Edward – szólt hátunk mögül anyám. – Most már ideje menned – azzal mellék lépet és kivette kezemből Leát. – És neked is kisasszony reggeli.

Ahogy lesétáltunk hárman a konyhában, ők a reggelivel voltak elfoglalva, én pedig otthagytam őket fájó szívvel és mentem ez én Bellámhoz, aki már biztos nagyon vár. De még mielőtt kiléptem a konyhából, hallottam egy felém szálló gondolatot: Látod, minden rendeződött – üzente anyám. Tényleg igaza volt, csak beszélnem kellett Leával és máris jobb színben látom a világot.

Időközben már a kocsinál voltam, beszálltam és már hajtottam is ki az ösvényre. Éreztem magamon Bella pillantását, de nem szólt semmit. Nem tudtam, mire gondol, hisz nem hallom a gondolatait, de sejtettem. Azon járhatott az esze, hogy miért is mentem vissza. Úgy gondoltam a rákérdez, majd elmondom.

Már kiértünk az útra, mikor észre vettem, hogy karambol miatt le van zárva az egész útszakasz. Már biztos voltam, hogy elkésünk a suliból, de ez nem igazán érdekelt, csak az, hogy Bella itt van velem. Megfogtam a kezét, mire ő rám nézett.

- Úgy látszik itt ragadtunk – mondtam nyugodt hangon. – És jó ideig itt is leszünk.

- Igen – mosolygott. – De nem kéne értesíteni az igazgatót, hogy nem érünk be időbe, ez miatt – mutatott előre az ujjával.

- Ebben igazad van – bólintottam. – Fel is hívom őket – elővettem a telefonom és bepötyögtem a számot, háromszor csörgött ki mire, valaki felvette. Egy bájos, idős hang szól bele.

- Jó napot – köszönt rekedt hangon. – Ez a Forksi Gimnázium, miben segíthetek.

- Jó napot – köszöntem bele én is. – Edward Cullen vagyok, az iskola tanulója, és csak azért hívtam fel önöket, mert dugóba kerültem Bella Swan-nal és így, nem érünk be időben.

- Ááá – hangja nem volt meglepett, de még csak csodálkozó se, teljesen természetesen beszélt. – Igen, tudunk a karambolról és már több diák is jelezte, hogy nem ér be ma, így az igazgató úr a mai nap szünetet rendelt el.

- Értem, köszönöm. Viszlát – köszöntem el.

- Nincs mit – és letette.

Bella kíváncsian nézett rám és várta a beszámolómat. De én csak vigyorogtam, és húztam az időt, hogy kicsit felhecceljem. Nagy szemeivel figyelt és várt, de nem szólt, de így csak azt érte el, hogy én legyek ideges. Így fordítva sült el az akcióm.

- Na szóval – kezdtem bele. – Azt mondták ma nem lesz suli, mert sokat nem értekbe a karambol miatt.

- Az tök jó – nevetett. – Mit csináljunk?

- Nem tudom – ráztam a fejem. – Szerinted?

- Menjünk el hozzánk – felelte, ami ha úgy veszünk nem olyan rossz ötlet és még csak Charlie sincs otthon, és kettesben lehetnénk.

Bólintottam és már hajtottam is ki a dugóból. Tíz perc múlva már a házunk előtt parkoltam. Kiszálltunk a kocsimból és a bejárat felé indultunk. Bella táskájában kutatgatott a kulcsát keresve. Sokáig kutakodott, de végül azért meg lett. Kinyitotta az ajtót és bementünk. Lesegítettem venni a kabátját és felakasztottam a fogasra. Majd követtem őt a nappaliba, leültünk a kanapára és végre körülnézhettem úgy rendesen, hisz már jó ideje nem jártam itt.

Legutoljára akkor jártam itt úgy igazán, mikor Becca elmondta, hogy gyereket vár. Utána már nem voltam túl szívesen látott vendég, főleg nem Charlie-nak amint meg is értettem, már, mint utólag. A nappaliban, minden megváltozott, a bútorok, a képek az elhelyezések egy szóval minden. A tv a kanapéval szemben volt, de annak idején meg volt fordítva a helyünk. Rengeteg kép volt kin Beccáról és az apjáról, de most egyet se láttam sehol. Olyan üres volt a szoba. Csak egy kép volt, azon is Bella volt gyerekként, meg tudtam különböztetni a két lányt, még kicsiként is.

Felálltam a képhez sétáltam. Levettem a polcról és a kezemben néztem a tovább. Tudtam, hogy Bella furcsállja a dolgot, de nem szólt semmit, inkább mögém sétált és hátulról ölelt át. Így nyugodtan át tudtam gondolni a pár évvel történteket.

Belegondoltam abba mi is történt volna, ha akkor Beccaval maradok. De rájöttem, hogy ő úgy is Jake-t választotta volna, hisz a lenyomta, én pedig csak még szenvedtem volna. De így mégis csak jobb hisz boldog vagyok Bellával, és ha rajtam múlik azok is maradunk.

- Min gondolkozol ennyire? – törte meg a csendet Bella.

- Csak a régi dolgokon – vallottam be. Mire ő leült a kanapéra és pedig mellette foglaltam helyett.

- Már rég meg akartam kérdezni – nézett rám bátortalanul, de azért folytatta. – Miért szakítottatok Beccaval? – tudtam, hogy előbb vagy utóbb felteszi ezt a kérdést, de talán túl hamar tette fel.

- Hát, tényleg kíváncsi vagy rá, akkor elmondom – kezdtem bele. – Két éve szakítottunk, azt, hogy miért is nem tudom így megmondani. De már nem szerettünk egymást annyira, mint ahogy kellett volna – és ez részben még igaz is volt, hisz már a végén nem volt olyan a kapcsolatunk, mint az elején. – és szép lassan szétmennünk. Persze mindkettőnknek fájt, de úgy hiszem túl tettünk magunkat rajta.

- Értem – de láttam rajta, hogy nem őszinte és még akar valamit kérdezni.

- Bella, ha van még valami, nyugodtan kérdezd meg, én válaszolok rá – biztattam.

- Jó, tényleg lenne még valami – kezdted bele, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie, de álla alányúltam és felemeltem a fejét. Biztatva, hogy ne féljen nem lesz baj. – Te még szereted Beccát?

- Persze – de kijelentésemre sírásra gördült a szája. – De nem úgy ne érts félre – erre pedig már megkönnyebbült lett. – Szeretem, hisz sok mindet köszönhetek neki, és két évig együtt voltunk, de már nem vagyok belé szerelmes – kijelentésemre megcsókolt, ami meglepődtem, de visszacsókoltam. Akartam élvezni puha ajkait az enyémeken.

Bégül mégis csak megszakította és felpattant mellőlem. Kirohant a szobából, egyenest fel az emeletre. Utána mentem, a szobájában találtam, valamit nagyon kutatott az egyik ládában. Majd megfordult és ekkor vettem csak észre, hogy ez nem is az ő, hanem Becca szobája.

Amiket pedig kezében tartott, az pedig a levelek, miket Beccanak írtam még anno. Nagy szemekkel nézett rám, és olvasni próbált az arcomról. Próbálta kideríteni, milyen érzelmek dúlnak is bennem, de azon kívül, hogy lelepleződhet a kilétem, nem igazán volt, mit meglátni rajtam.

A sok levél közül az egyikben írtam meg Beccanak, hogy mi is vagyok valójában. Még nem akartam, hogy Bella is megtudja, így álarcot vettem magamra, mintha nem tudnám, miről lenne is szó. Úgy vettem észre Bella elhiszi azt, amit az álarc mutat és visszatette a leveleket a helyére. De jól tudtam, hogy el fogja olvasni, így el kell őket tüntetnem.

- Menjünk le – mondta és megfogta a kezem.

- Bella – szólaltam meg már a kanapén ülve. – Miért mentél fel az előbb? – próbáltam puhatolózni valóban mennyit is tudhat a múltamról és létemről.

- Csak kíváncsi voltam a reakcióra bocsáss meg – pirult el. – A levelek tőled jöttek és Becca megtartotta, vagyis sokat jelentenek – jó következtető, meg kell hagyni, látszik, hogy apja rendőr.

- Szerintem csak emlékek – gondolkodtam hangosan. – De ha jelentenének valamit is, nem hiszem, hogy most ez fontos lenne. Nem gondolod?

- De igazad lehet – mosolygott. – Most csak te és én vagyunk fontosak.

- Ebben igazad van – csókoltam bele a hajában.

- Szerinted – kezdett bele, elválásunk után. – Mit fog szólni Becca?

- Hát ez jó kérdés, de nem hiszem, hogy bánná. Én apádtól félek, ő nem fogja olyan könnyen elfogadni a dolgok, mint Becca vagy akár Jake.

- Igen ebben igazad lehet – bólogatott hevesen. – Charlie kemény dió lesz.

Ekkor hallottam meg az ajtó nyílását. Charlie lépéseit lehetett kivenni a csendben. De már nem csak én ismertem fel őket, hanem nem már Bella is. A lány megdermedt mellettem, mikor meg látta Charlie dühös szemét, amiből valóban áramlott felém az utálat, amit irántam érzett.

- Hát ez meg mit keres itt? – ordított.

Remélem tetszett!
puszi Ros-alice