9.fejezet

9. Fejezet (Edward szemszöge)


Nem találtunk az égvilágon semmit sem. Egyre kétségbeejtőbb ez az egész, és nagyon féltem Bellát. Mi lehet vele? Élhet még? Mindent megtennék, hogy újra együtt lehessünk… és meg is teszek.

Amióta megtudtam, hogy haldoklik, eluralkodott rajtam a kétségbeesés, és Alice-nek látomása sem volt azóta. Nagyon féltem, rettegtem a tudattól, hogy elveszíthetem. Azt nem élném túl. Halott szívem, mely már évtizedek óta hever jéghideg testemben, összeszorult a tudattól, hogy nem láthatja őt többet. Bár ott maradtam volna vele Forksban! Bár vele lehetnék!

Mind egy szállodaszobában voltunk. Mióta eljöttünk Amerikából és Angliában voltunk, ez volt a tizedik szálloda, ahol megszálltunk. Mindenki itt volt, az egész család, kivéve anyát és Bellát. Újra együtt kerestük őket és nem külön-külön; úgy nem mentünk semmire, de igazából így sem. A szoba hasonlított a legelsőre, bár szinte mindegyik szoba egyforma volt számomra. Még a képek a falon is megegyeztek...

Rosalie és Alice pár napja elmentek vadászni, este jönnek vissza, legalábbis Jasper ez mondta, neki pedig Alice. Milyen szerencsések, hogy ott vannak egymásnak, épp úgy, ahogy Rose és Emmett. Olyan jó volt rájuk nézni, ez adott reményt, hogy Bella és én még együtt lehetünk.

Rosalie és Emmett kapcsolata számomra mindig érdekes volt. Szeretni szerették egymás, de a veszekedések... Mennyit nevettünk rajta Jazz-zel. Főleg mikor Emmett az mondta erre: Veszekedés után édes a békülés... Velük ellentétben Jasper és Alice kapcsolata nem a testiségen alapult, de ők is tudták egymást úgy szeretni. Régi szép idők! Úgy hiányzik, hogy újra nevethessek. Most apának is, aki mindig nyugodt férfi, csak a szerelme jár a fejében: Ó Esme... csak élj még.. meg foglak találni, és újra együtt leszünk. Hiányzol. Szeretlek...

Kinyílt az ajtó, és két nővérem lépett be rajta. Mindketten szerelmük karjaiba vettették magukat. A bátyiam magukhoz ölelték kedvesüket és szenvedélyes csókot váltottak egymással. Sokáig csak álltak egymás védelmező karjaiba.

- Most mi legyen? – kérdezte Emmett, elengedte Rose derekát és mellém lépett. – Mindenhol kerestünk őket, de semmi. Sajnálom.

- Megtaláljuk őket – szólalt meg Jasper határozottan. – Alice-nek nem volt látomása azóta, vagyis élhetnek még.

- Ebben igazad van, fiam. – Carlisle felnézett Jasperre. Szeme tele volt fájdalommal, bánattal és aggódással. Átéreztem, mi zajlik benne, mert bennem is ez folyt.

Alice ellépett kedvese mellől, és apám ölébe vetette magát. Szorosan odabújt Carlisle ölelő karjába.

- Nem lesz baj... - Hangja elcsuklott. Szeme üveges lett, arca kifejezéstelen... látomása volt. Mit láthat? Ugye él még?

Nem néztem meg a gondolatait, hagytam, hogy ő mondta el. Jazz odarohant hozzá a látomás végén, megfogta a kezét, arcához szorította.

- Mit láttál, kedves? – kérdezte tőle.

- Esküvőt... - felelte Alice.

- Hogy mit?! – kiáltott Rose és Emmett egyszerre.

- Esküvőt – ismételte meg. - Egy réten voltak. Esküvőre készültek.

- Kinek a menyegzőjére? – kérdeztem.

- Belláéra. – A válaszra mindenki álla leesett. Ez nem lehet! Mégis hogyan?

- Mondj el mindent! – mondta Carlisle. – Mit láttál még?

- Amit mondtam, egy réten voltak... - kezdte. – Bella, Esme, Victoria, Laurent és egy másik vámpír. Hozzá akarják adni. Ott volt még egy pap is. Egy fabrikált oltár előtt állt Bella és a férfi. Victoria a férfi oldalán állt, Laurent Esmét fogta Bella oldalán, és ott volt még egy máglya is. Esmét bedobják, ha Bella nem megy hozzá a férfihez.

- Szóval fenyegetik? – kérdezte apám, de inkább kijelentésnek hangzott.

- Igen.

- Meg kell őket találni, de gyorsan – mondta. – Hol lehet ez a rét?

- Nem lehet messze, mert láttam egy táblát a város nevével – mondta Alice.

- Átkutatjuk az erdőt, de sokan vannak – mondta Carlisle –, így jobb, ha együtt vagyunk.

- Ebben egyetértek – mondta Rose.

Mindenki elment a saját szobájába összepakolni a szükséges holmikat az útra. Én Carlisla-lal maradtam a szobánkban. Elővettünk az ágyak alól a hátitáskákat, és beleszórtunk minden fontos dolgot. Egy óra múlva találkoztunk a többiekkel a szálloda hallában. Portásnak azt mondtuk, hogy túrázni megyünk az erdőbe.

Alice látomása egy tisztásról szólt, így azt kerestük minden áron. Futottam ahogy csak lábaim bírták, meg kell mentenem attól a szörnyetegtől!
És akkor megláttam őt. Egy egyszerű, fehér menyasszonyi ruhában, gyönyörű volt.

Ő nem vett észre minket, de Victoria igen. Intett az embereinek – akik a hátunk mögött lapultak a bokrokban (csak későn vettem észre) – és elkapták a családomat és engem.

- Üdv mindenkinek! – köszönt gúnyos hanggal Victoria. – Épp időben érkeztettek, Bella most mondja ki a boldogító igent.

Az összes vámpír nevetni kezdett, de olyan gúnnyal a hangjukban, hogy szét tudtam volna őket tépni.

Bella végre észrevett. Szemében fájdalom, boldogság, bánat, öröm és szerelem vegyült, mikor rám nézett.

- Akkor folytassuk! – kiáltott fel Laurent. – Mert nekem és a barátnőmnek – anyámra nézett - dolgunk van.

- Vedd le róla a kezed! – ordította apám, próbálta lerázni magáról a vámpír kezét, aki őt fogta le.

- Carlisle… szerelmem – hallottam anyám gyenge, segélykérő hangját.

Erre apám erőre kapott, kiszabadította magát az erős karok szorításából és nekiesett Laurentnek. Időközben Emmett és Jasper is kiszabadult, hogy segítsen apánknak. A húgaim is szabadok lettek és nekitámadtak Bella vőlegényének.

Nekem maradt a nő. Victoria arcán bosszúszomjas mosoly suhant át, és nekem rontott. Ott ütött, ahol ért. De én se voltam tétlen. Megragadtam a kezét és eltörtem, így tettem a másik karjával, majd a lábainak és a bordáival. Mikor már nem volt egy ép csontja se, tűzre hajítottam. Ott halotti sikoly hagyta el az ajkait.

Laurent is a nő sorsára jutott. A lányok pedig a férfival harcoltak, de nem bírtak vele. A férfi ellökte őket. Mire észre kaphattak volna, megragadta Bellát és az erdő felé rohant vele. Utánuk akartam futni, de nem lehetett... A tűz terjedt, és elállta az utamat. Megint elveszítem Bellát...

- Ez nem lehet! - üvöltöttem fel és térdre rogytam.