7. fejezet

7. Fejezet (Bella szemszöge)


Ismét költöztünk. Tudtam, hogy nem mehettünk messzire, mert Esmét és engem is Laurent vitt. Csak arra ébredtem fel az egyik pillanatban, hogy felemelt a földről, aztán ismét mély álomba merültem.

Amikor ismét magamhoz tértem, egy világos szobában találtam magam és egy ágyon feküdtem. ÁGY!!!

Megpróbáltam megmozdulni, de a végtagjaim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Hogyan lehetséges ez? Mit keresek én itt, egy ágyban, és hol van Esme? Atya ég, tényleg, hol lehet Esme? Az nem lehet, hogy… megölték… nem… nem!

S ekkor meghallottam az ajtó nyitódását. Esme lépett az ágyam mellé, a szemei ismét arany barnák voltak.

- Esme, mi folyik itt? – A hangom meglepően erősebb volt, mint általában. – Hogy-hogy ágyban fekszem?

- Bella, Bella, nyugalomm nincs semmi baj! Írországban vagyunk.

- Értem, de miért nem egy cellában, mint eddig? – néztem fel rá értetlenül.

- Azt… azt én se értem – habozott. – Csak az tudom, hogy amint ideértünk, téged rögtön felhoztak ide… az erdőben vagyunk.

- Erdőben?

- Igen. Szóval akkor a szemeid…? Várjunk csak, hagytak enni! - Hát ez hihetetlen. Hónapokig éheztették, kínoztak minket, most meg…? Mi folyik itt?

- Hagytak enni… ezt én ezt nem értem. Vadászhattam, persze ott voltak mind a ketten, hogy el ne szökjek, és… - hirtelen elhallgatott.

- És? – kérdeztem.

- Találkoztam Victoriával… - suttogta.

A szemeim elkerekedtek. Még soha találkoztunk Victoriával, hozzánk soha nem jött be a börtönbe, mindig valami „kopóját” küldte be. Vagyon mi lehet az oka, hogy most személyesen beszélt Esmével?

- Hát csak… csak azt mondta... - Most felállt az ágyról és járkálni kezdett. – Azt mondta, hogy fürödjünk meg, vagyis… valójában úgy fogalmazott, hogy vakarjuk le magunkról a mocskot. – Láttam, ahogy a keze ökölbe szorult. – Bárcsak azt az undok vigyort lehetne alkalmam eltörölni… - Kezdtem pánikba esni, mintha nem is Esme lenne.

A szemei feketék lettek, szinte rázkódott a dühtől.

- Esme? – mondtam ki a nevét félénken, ettől kicsit észhez tért.

- Istenem, Bella annyira sajnálom, én nem… akartam… nem akartam elveszíteni a türelmemet. Kérlek, nem haragudj! – Visszasétált hozzám, nyugtatóan kezdte simogatni a csuklómat.

- Semmi baj, nem haragszom, csupán... csupán nem értem. Vajon mit akar elérni Victoria?

- Nem tudom, de nagy meglepetésben lesz részünk – húzta fel a szemöldökét. – de azt nem... nem lehet

- Mi, Esme, miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül.

- Ugye nem kapta el a többieket? Nem bánthatják őket, ha bármi…

- Nem – kiáltottam fel. Ahogy ezt a kétségbeesett nőt hallgattam, hallottam a kétségbeesett, pánik hangot, úgy idegesítettem fel magam én is. Aztán hangom megint nyugodtan csengett. – Én biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. – Legalábbis reméltem.

A szívembe tőrként hasított a fájdalom. Ha Edwardnak valami baja esik... Tudom, hogy nem kéne érdekelni, hiszen elhagyott, azt mondta, már nem kellett neki, és elment... de még mindig szeretem. Már szinte a szerelem okozza a fájdalmat. Az arcon eltorzult a kíntól amit éreztem. Ezt Esme is észrevette.

- Edward gondolsz, igaz? - kérdezte.

Csak bólintottam. Éreztem, hogy a már elfogyott könnyeim újra gyűlni kezdenek. Becsuktam a szemem.

- Esme, kérlek, mondd meg az igazat, miért mentettek el? Talán meguntátok, hogy folyton engem kell megmentenetek? Én megértem – hadartam -, hogy Edward már nem szeret – zokogtam fel –, de miért kellett elköltözni?

- Bella, ezt most fejezd be – szakított félbe. – Teljesen félreérted. Edward azt mondta neked, hogy már nem szeret, mert ezt kellett mondania. Edward számodra a legjobb megoldást próbálta választani, a helyest, és nem a könnyű utat. Ha ott marad, az lett volna a könnyebb út, de az ö döntése akkora bátorságra, önzetlenségre és önfeláldozásra, szerelemre utalt, amit elképzelni is nehéz.

- Nem értem! – mondtam valamivel halkabban.

- Tudod, mikor Edward a szakításotok után hazajött… halott volt. – Megszorította a kezemet, láttam, hogy fájdalmas neki az emlék. – Úgy értem, tényleg halott volt. Nem volt benne élet, mintha egy két lábon járó zombit láttam volna. Egyszerűen iszonyú volt nézni. Mégis megértem őt!

- De én nem! – Felültem, kikaptam a kezem Esmeéből, és a szívemhez szorítottam. – Összetört a szívem és a lelkem. Nagyon fájt... a testemben éreztem a kínt. Ha ő is így érez, miért tette? Te hogy érezhetnéd át?

Felállt, távolabb sétált az ágytól, nekitámaszkodott az üvegpárkánynak és lehajtott fejjel válaszolt.

- Valamit el kell mesélnem. Tudod, mikor újszülött voltam, egyszer elvesztettem a kontrollt és megtámadtam egy embert. Meghalt, Bella. Ezután nem mertem Carlisle és fiam szembe nézni. Írtam egy levelet nekik, hogy nem akarok velük élni… és, hogy nem vagyok elég jó Calisle-nak – halvány mosoly jelent meg az arcán – és ez mind igaz. Leírtam, hogy nem akarom őt, és hogy mindent köszönök.

Szájtátva bámultam, hogy lehet, hogy két ember, akik úgy szeretik egymást, hogy az már túl megy minden határon, egyszer csak külön válnak.

- De miért tetted ezt? – Most felnézett, a szeméből sütött az öntudat.

- Meg akartam védeni – motyogta. – Ő soha nem ölt embert. Ebbe belerokkant volna... És nem tudtam fájdalmat okozni neki. Érted már? Edward azért hagyott el, mert meg akart védeni. Csak meg akarta könnyíteni neked az elválást, ezért mondta azt, amit.

Szinte el sem hiszem! Edward szeret... Tényleg szeret. Boldogságom határtalan volt.

- És mi történt, miután elhagytad őket?

Esme elfordult tőlem és a kinti tájat nézte.

- Carlisle utánam jött - nevetett. - Nem, ez nem jó kifejezés. Utánam száguldott. Csupán egy napot töltöttünk egymás nélkül, de már hiányzott. Kivettem egy szobát, és ő szinte rám törte az ajtót, őrülten aggódott. Hozzám rohant, és olyan erősen tartott a karjaiban, hogy azt hittem, összeroppanok. Elmondtam, mi történt, és hogy nem akartam fájdalmat okozni neki.

- És ő mit mondott? – kérdeztem tőle kíváncsian.

- Nem vádaskodott, nem dorgált… csak megcsókolt, és azt mondta a legnagyobb fájdalma az lenne, ha elveszítene, és az nem élné túl.

- Ez olyan romantikus. – Szemeim a könnytől fátyolosak lettek. Felálltam hozzá, hogy átöleltem, de Esme is a sírás határán volt, így inkább leültünk az ágyra.

- Annyira hiányzik – suttogta.

- Tudom, mit érzel – válaszoltam.

Átöletem, de az ajtó hirtelen kivágódott, és három alak lépett be rajta.