5. fejezet

5. Fejezet (Edward szemszöge)



Már egy hónapja kerestük őket, de eddig semmit se találtunk. Nagyon aggódtam, és rossz volt nézni Carlisle-t, ahogy szenvedett. Igen, mert rettentően nézett ki, még sose láttam ilyennek. Gyenge, megtört embernek láttam, a mindig nyugodtságot sugárzó arca most teli gondokkal nézett vissza rám. Csak járt- kelt a házba, ha pedig nem itthon volt, akkor az erdőket, falvakat, országokat járta velünk.

Én is nagyon féltettem őket, de erősnek kellett lennem, a családom miatt… miattunk. Mindenki nagyok megtört. Alice magát hibáztatta, hogy ne látta előre az elrablásukat. Jaspernek fájt, hogy nem segíthetett szerelmén. Rosalie is zaklatott és feldúlt volt, féltette Esme-t - hisz az anyának tekintette -, de még Bellát is – igaz nem vallotta volna be, de előttem nincsenek titkok, gondolatolvasó vagyok. Emmett is megtört és bánatos volt, viszont ő volt csak rajtam kívül, aki erősnek mutatta magát a többiek előtt, de belül ő is rosszul volt.

A nappaliban ültünk, nem rég tértünk vissza egy kutatásból, de semmit se találtunk. A fekete bőr fotelben ültem, a másik fotelben Carlisle foglalt helyet. Beesett szemek, szétálló haj. Kezében pedig Esme fotóját tartotta. Szemei a képen voltak és furcsa csillogás fészkelt beléjük, amit nem tudtam mire vélni. A kanapén Alice és Jasper helyezkedett el, egymás ölébe bújva. Rose és Emmett Alaszkában voltak nyomokat keresni, de nem találhattak semmint, ezt ők is tudták. „Csak addig is elfoglaljuk magunkat” – mondogatták.

- Folyatni kell a keresést – szólalt meg Carlisle, még mindig a képet bámulta. Le sem vette róla a szemét.

- Már bejártunk egész Amerikát – mondta fivérem. – Mégis hol keresünk őket?

- Bárhol, mert meg kell találni őket - felelt fájdalmas hanggal.

- Lehet, hogy már nem is… - Jasper nem tudta befejezni a mondatát, mert Carlisle gyors mozdulatokkal felpattant ülő helyéből, átvágott a szobán és Jasperre támadt. Szerencsére a fiú Alice-t még idejében kilökte öléből, hogy megvédje a támadó Carlisle elől. Gyorsan kellett cselekednem, megelőzve a nagyobb bajt. Még éppen idejében tudtam lefogni apámat, ahhoz, hogy elérje Jaspert. Bátyám is gyorsan reagált és segített lefogni Carlisle-t.

- Nyugodj meg! – Olyan erősen fogtunk, ahogy csak tudtuk. - Jasper nem úgy gondolta. – Fivéremre néztem apánk feje felett. – Igaz nem úgy értetted?

- Persze, hogy nem úgy… biztos még élnek – helyeselte.

Éreztünk, hogy engedett a kezeink között, így elengedtünk, ő pedig visszaült a fotelébe ahol eddig is ült. A képet továbbra is a kezében tartotta. Sose láttam még ilyennek - a fiára is rátámadt.

Pedig ha jobban belegondolok, igaza lehetett Jaspernek. Hiszen már egy hónap telt el, de nem találtunk semmit sem… de nem, ők élnek… nem szabad erre gondolnom… Ó Bella, hol vagy? Esme…

- Lehet, hogy már nem is Amerikában vannak – gondolta Alice először magában, aztán ki is mondta.

- Lehet benne valami – szólalt meg Jasper – Mi van ha direkt vitték el őket, hogy mi ne találjuk meg a lányokat?

Közben nyílt az ajtó és Rosalie és Emmett jöttek meg. Apánkra néztem és a szemében végre nem csak bánatot, de kíváncsiságot is láttam.

- Találtattok valamit? – kérdezte kíváncsi arccal.

- Nem – sütötte le szemét szomorúan idősebbik bátyám. Ahogy ezt a választ hallotta, Carlisle arca ismét felvette a régi ábrázatát.

- Lemaradtunk valamiről? – terelte el a szót Rose – pedig még nem is tudta, mire jutottunk.

- Igen – feleltem. – Alice szerint lehet, hogy már nem is Amerikában vannak.

- De akkor hol vannak? - kérdezte Emmett.

- Azt nem tudjuk – felelte Jasper. - De mi van, ha Európába vitték őket?

- Akkor megyünk oda – mondta Rose.

- Mégis hova?!… Csak borús éghajlatú helyre vihették őket – mondtam.

- Váltok jegyet Angliába… az elég esős. Aztán nyomás! – Csivitelte Alice azon a hangon, amin már rég nem hallottam.

- Valakinek itt is kéne maradni és folyatni a keresést – szólalt meg apa is.

- Carlisle, itt már mindenhol voltunk, mindent bejárunk, ahová csak vámpír mehet de nincsenek sehol – szólt rá Emmett azon a hangon, amin Carlisle szokott megszólalni.

- Talán igazad van - felelte apa és visszahelyezkedett a szokásos pózába anya képével együtt.

- Akkor ez megbeszéltük – mondta koboldszerű húgom. - Megrendelem a jegyeket. – Azzal kiviharzott a konyhába és hallottunk, ahogy a reptér számát tárcsázza. Úgy tíz perc múlva tért vissza, azzal, hogy a jegyek megvannak és másnap este hétkor, indul is a gépünk.

Mindenki levonult a saját szobájába csomagolni csak én és Carlisle maradtunk a nappaliba. Én a kanapén foglaltam, ő pedig a fotelben.

- Meg kell találnom őket… - motyogta maga elé.

- Megtaláljuk őket – próbáltam nyugtatni.

- Ha valami baja esett… én… nem is tudom… mi lesz velem – nézett a szemembe.

- Nem esett baja – mondtam. – Esme erős nő. – De Bella nem, ő olyan törékeny, olyan ártatlan és gyenge ember. – Tud magára vigyázni.

- Tudtad, hogy mióta átváltoztattam - kérdezte merengő szemekkel –, nem volt olyan éjszaka, amint nem vele töltöttem el. Tudom, hogy furán hangzik, de nem tudok nélküle "pihenni". Nekem ő olyan, mint egy megnyugvást jelentő sziget.

- Tudom, mire gondolsz, én is így vagyok… Bellával… - Még a nevét is fájt kimondanom. – Mikor vele voltam este, és őriztem az álmát, másnap sokkal jobb hangulatban voltam.

- De most elmegyünk megmenteni őket – mondta. – Bármi áron. – Többet egyikünk se szólt.

A beszélgetés után úgy vettem észre, hogy nyugodtabb és talán már nem is olyan szomorú. Éjszaka még mindenki elment vadászni a közeli erdőbe. Mindegyikünk a saját ínye szerint, így én külön váltam a többiektől, hogy hegyi oroszlánt találjak. Oroszlán és a bárány… Bella… mindenről ő jut eszembe. Meg kell találnom…