23. fejezet

Moonshiny




23. Fejezet – Hittem benned



(Bella szemszöge)



Iszonyatos fejfájásra ébredtem, de nem csak a fejem, testem többi porcikája is sajgott, attól az ütéstől, amit Brian-től kaptam. Minden ízületem különféle fájdalom nyilallt, a bordámnál szúrt, a lábaimat nem éreztem, a fejem pedig fel akart robbanni. Mondjuk nem is, csodálom. De a legrosszabb érzés még is a szívemben volt. Csalódott volt és darabokban hevert a mellkasomban, és én attól tartottam, hogy sose lesz már egészséges. Nagyot csalódtam, mint Edwardban, mint a családjában, de legnagyobb csalódást még is nővérem okozta nekem.

Én megbíztam bennünk, tudták minden érzésemet, gondolataimat és megbocsátottam nekik mikor hazudtak Leáról és még is, becsaptak. Becsaptak, de én még így szerettem őket, de most nem hiszem, hogy tiszta szeretettel meg tudnék nekik bocsátani. Szánalmasnak érzem magam és őket is, mind azért, amit velem tettek.

Tudom, hogy talán eltúlzom a dolgokat, de most így érzek és jó ideig így is, fogok. Már az is elég volt, hogy megtudtam, hogy Lea szerelmem és nővérem lánya és, most azt is meg kellett, hogy Edward és minden bizonnyal akkor családja is vámpírok. Az egész eddigi Forks-os élményeim, mind a jók és a rosszak is egyenrangúvá váltak a szemembe. De mielőtt neki esnék Edwardnak meg kell ezt beszélnem vele, hogy miért nem mondta el. Vagy lehet, hogy attól félt, hogy nem hiszek neki? Vagy csak meg akart védeni, az olyan dolgoktól, mint Brian? De ezeket a gondolatokat, most azonnal kiűzöm a fejemből, mert hittem volna neki, mert szerettem, vagyis még most is szeretem, azok után, hogy becsapott.

Én pedig ostobán, még mindig szeretem és tudom, ha meglátom, a karjaiba fogok omlani, és mindent elfelejtek neki. De ezt most nem tehetem, nem engedhetem neki, hogy játsszon velem és az érszemeimmel, amik nagyon is tiszták felé. Mindent megtennék, hogy ne érezzek ekkora hatalmas szerelmet iránta, de nem megy csak és csak is, rá tudok gondolni, minden egyes percben. Eszembe jutnak gyönyörű, aranybarna szemei, bársonyos hangja, vagy épp jéghideg bőre, amik minden bizonnyal azért ilyennek, mert az, ami. De nekem még is ezek jelentik a szerelmet. Csak egyetlen dolgot nem tudok, hogy ő tényleg szeret engem vagy csak egy pótlék, vagyok Becca helyett. Tudom jól, hogy rengetegszer bizonyította és mondta, hogy szeret, de ezek után, hogyan is higgyek neki. Hiszen nem abban hazudott, hogy ki ő, hanem, hogy mi is ő valójában. Nem tudom eldönteni, hogy hogyan is gondoljak rá, mint szerelmemre, akit Edwardnak hívnak, vagy mint vámpírra. Vagy a kettő ugyan az?

De mielőtt bármilyen következtetésre is jutok vele szemben, beszélnem kell vele. Tudom, kell, hogy valaha is állt-e szándékában elmondani, hogy mi is az igazság. Alice már ekkor nem volt a szobában, ami valószínűleg szerelmemé volt, mert éreztem az illatát. Az illata minden egyes sarokból csak úgy áramlott felém, mintha engem keresne. De most egy egyszerű illúziónál sokkal, de sokkal fontosabb, hogy beszéljek vele.

Nagy nehezen sikerült felkelnem. Talán túl gyorsan álltam talpra, mert megingottak a lábaim és visszaestem az ágyra. De ez nem állíthatott meg. Újra próbálkoztam a felállással és most sikerült. Lassú, de annál határozottabb léptekkel hagytam el a szobát. Már ismertem annyira a házat, hogy könnyűszerrel megtaláljam az utat a nappali felé, ahol őket sejtettem. Bizonytalan léptekkel mentem le a lépcsőn és, amit leértem, meg is láttam őt. Ott ült a kanapén, ugyanolyan tökéletes, mozdulatlan testtartással, mint ahogyan szokott. De, amit észrevett felpattant és én közelebb mentem hozzá, amit eléértem, ő azonnal átölelte derekat. Én nem tudtam viszonozni az ölelést, nem tudtam felemelni a kezemet, hogy átfogjam velük tökéletes testét. Csak álltam az ölelésében és vártam, hogy végre elengedjen.

Mikor elengedett és belenézett azokba az izzó, aranybarna szemekbe, azonnal elfelejtettem, hogy miért is haragudtam rá. De sajna ez az érzés, csak pár másodpercig tartott és utána egyből visszaestem a sivár valósága. Abba a valósága, ahol szerelmem hazudott és megalázott, csak játszott velem. Abba, ahol, nem is tudom, hogy én hogyan is keveredtem bele. Rájöttem, hogy ha most nem beszélek vele, akkor soha és talán akkor sose fogom tisztázni vele az érzelmeimet, de legfőképp az övéit.

- Beszélnünk kell – mondtam talán túl ridegen, de nem érdekelt ahhoz most túl ideges volt. Féltem, hogy ha meghallom bársonyos hangját egyből, elfelejtem mit is akartam. Egyszerűen kinyújtottam felé kezemet, amit ő készséggel elfogott, majd már teljesen biztosan elindultam az emeltet felé, vele a nyomomban. Egyenesen abba a szobába mentünk, ahol ébredtem. Leültem az ágy szélére és ő mellém telepedett, de a kezemet nem engedte el.

Jéghideg bőre valóban égette a testemet. Fájt az érintése, de nem rossz értelemben, épp ellenkezőleg, nagyon is jól esett, hogy itt van velem. Ki akartam élvezni ezeket a még csendes perceket, mert, amit ezek letelnek és már a múltnak, mondjuk őket, jönnek azok, amiktől rettegek. Most, hogy itt vagyok már nincs is akkora bátorságom rákérdezni azokra a dolgokra, amikre, annyira kíváncsi is vagyok. Félek, hogy olyanokat tudok meg, amiket legszívesebben örökre el is felejtenék, és pont azok fogják legjobban beleégetni magukat ez emlékeimben. De erőt kell magamon vennem és tisztázom, kell ezt a helyzetet, kerül, amibe kerül. Már épp szólásra nyitottam volna a számat, mikor ő megszólalt.

- Tudom, hogy most mire gondolsz, de meg tudom magyarázni – kezdte. De ez nagyon is, rosszul hangzott legalább is az én számomra. – Ha meghallgatsz mindent, elmondok, de azt is megértem, ha többé nem akarsz látni – olyan szemekkel nézett rám, hogy nem tudtam nemet mondani, az igazság az, hogy megszólalni se tudtam. De ki kell állnom magamért, legalább ezt az egyet megtanultam Beccától.

- Hallgatlak – mondtam. Szemmel láthatóan megütődött attól, hogy nem küldöm el most azonnal, és nem ordítok. Éppen ellenkezőleg cselekedtem, mint ahogyan ő elvárta. Nyugodt maradtam legalábbis külsőleg, mert belül majdnem felrobbantam. – Akarom, tudni az igazságot. Remélem ezt megérted.

- Persze, hogy megértem – vallotta. – És minden elmondok, amit csak tudni szeretnél. Mit akarsz tudni elsőnek?

- Vámpír vagy igaz? – a kérdésem hallatán meglepődött. Értetlen arckifejezéssel nézett rám aranybarna szemein keresztül. Olyan tekintettel nézett, mintha megőröltem volna és ez bosszantott. Egyszerűen ostobának nézett, mintha tényleg buta lennél. Azt hitte, hogy soha sem jövök rá a kis titkára. Ez annyira felbosszantott, hogy azt hittem felrobbanok. – Igaz? – szólaltam meg fagyos hangon, de mégis félelmet keltett ez bárkiben, aki hallja, még számomra is. – Várom a válaszodat. Ez nem olyan bonyolult kérdés, igaz vagy nem?

- Igen igaz – válaszolt lehajtott fejjel. Tudtam, hogy most fájdalmat okoztam neki azzal, ahogyan beszéltem vele. Bűntudatom támadt, hogy képes voltam így is beszélni szerelmemmel. De valahogyan mégis a végére kellett járnom a dolgoknak. – De el akartam mondani.

- Akkor miért nem tetted? – vágtam a szavába. – Lehet, hogy nem hittem volna neked, azonnal, de egy idő után biztos. Én szerettelek és még mindig, de így nem tudok bennem megbízni. Nem tudom, hogy ezek után valaha is lesz bennem elég bátorság, hogy bízzak. Én nem hazudtam neked, próbáltam őszinte lenni, de te kétszer is megtetted, hogy nem mondtál igazat. Én… én elfogadtam, hogy van egy lányod a nővéremtől… de ez már nekem is sok… - az utolsó mondatomnál már el-elcsuklott a hangom. Erős akartam maradni, de nem ment egyszerűen kitört belőlem. Nem bírtam visszafojtani a könnyeimet.

Mikor meglátta lefolyó könnyeimet, felemelte szabad kezét és letörülte őket. Olyan óvatosan és mégis érzelmesen nyúlj a bőrömhöz, mintha csak egy porcelánbaba lennék. Nekem pedig nagyon is jól esett ez a fajta törődése. Abban a pillanatban el is felejtettem, hogy miért is haragszom rá annyira és, hogy miért is könnyezik a szemem. Egész egyszerűen hozzásimultam és engedtem magamnak, hogy belélegezem finom illatát. Bármennyire is haragudtam rá, nem tudtam nemet mondani ösztöneimnek, hogy ne legyek a közelébe.

Nem bírta nélküle létezni és nem is akartam. Őt mindennél jobban szeretem, még a saját életemnél is. Tudom, hogy most követem el életem talán legnagyobb hibáját, de nem érdekelt vele akartam lenni, minden áron. Ha a közelemben volt teljesnek éreztem magam, ez olyan volt mintha egy kirakós, csak akkor volt egész, ha képet egészbe láthatjuk, és ha kép nincs egyben, akkor csak egy nagy semmit mondó dolog volt. Én is ilyen voltam nélküle.

Egyszer csak azt éreztem, hogy megmozdult és próbál magától eltolni. Először megijedtem, de mikor láttam a szemeit, tudtam, hogy csak mondani akar valamit. Mélyen nézett a szemembe, úgy hogy azt hittem, hogy egészen a vesémig ellát, csak nézett és nem engedte el a tekintetemet. De nem is akartam, hogy elengedje, akartam a szemében nézni, valahogy megnyugtattak.

- Meg kell, hogy mondjam azt hittem, hogy rosszabbul fogsz reagálni – jelent meg egy huncut mosoly az arcán, de azonnal el is tűnt. - Nem félsz tőlem? – a kérdésen egyszerűen nevetnem kellett, hogyan is félhetnék pont tőle. Hiszen úgy sem bántana. Így csak a fejemet ráztam. – Bella, vámpír vagyok.

- Tudom, de nem félek tőled – mondtam. – Hidd el! Nem tudom mitől is, kellene… - de ekkor leesett, vámpír, vér, vámpír, de én akkor sem félek, tudom, hogy nem bántana. – a vámpírok vérrel táplálkoznak igaz? – ő pedig bólintott. – De akkor ti is? – megint csak bólintott. – Ti is?

- Igen, de ne gondolj rosszra – tette hozzá még, mert meglátta az elég furcsa arckifejezésemet. – a családommal csak állatok vérét isszuk, nem ölünk embereket – ez egy kicsit megnyugtatott és bevallva az igazat Edward és családja nem éppen a horror filmekből előlépő vámpír, mint például Dracula. – Tudod, mi, de főleg Carlilse van azon az elven, hogy az életet elvenni bűn és mi ezt nem is tesszük. De mivel azok vagyunk, amik – mutatott végig magán. – muszáj vért innunk, így állatok élünk.

- Értem – vallottam be. – De ha nem bánod lenne még pár kérdésem erről az egészről – ő csak bólintott, így én pedig folytattam. – Miért nem mondtad el? Tudom, hogy ezt nem lehetett volna egy randevú közepén, de akkor is… visszagondolva annyi lehetőség lett volna rá.

- Igen, igazad van – bólogatott és közben a kezemet simogatta, jéghideg kezével. – El akartam mondani, de sose volt meg a megfelelő időpont. Aztán meg már azt vettem észre, hogy egyre közelebb kerültél hozzám, és nem akartalak, azzal elveszíteni, hogy elmondom. De most legalább tudod és remélem, megbocsátasz majd egyszer…

- Ezt még ne kérd tőlem – vágtam a szavába. – Szeretlek, mindennél jobban, nekem ez még túl korai. Nagyot csalódtam benned és a nővéremben, és nem tudom… hogy… valaha is megtudnék-e bocsánati – kimondtam, azt, ami már nagyon is nyomta a lelkemet.

Mégis bűntudatom támadt, mikor megláttam fájdalomtól eltorzult arcát. Bármennyire is haragudtam rá, nem akartam neki fájdalmat okozni neki, hiszen szeretem. Csak még fáj, hogy hazudott. Mégse tudtam nézni, hogy szenved, egyszerűen magamhoz húztam és megöleltem. Éreztem, hogy meglepődik, de viszonozta a gesztust és ő talán még szorosabban húzott magához, mint én őt.

Valahogy éreztem, nem is inkább tudtam, hogy mindent megtenne értem és mindenkinél jobban szeretet, talán erre csak egy kivétel van a lánya, Lea. Na igen ez a tündéri kislány, az unokahúgom, így belegondolva elég furcsa, hogy valójában a rokonom, sőt ha Edward vámpír, akkor ő félig az. Lea annyira aranyos, kedves és elbűvölő egy manócsóka, hogy az leírni nem lehet. Pont ilyen gyermeket képzelnék el Edwardnak. A kislánynak pedig pont olyan édesanyát, mint Becca. Hiszen hiába is lenne tapadnom, ő is pont úgy, mint Edward tökéletes, velem ellentétben. Lehet, hogy kívülről egyformák vagyunk, de belülről. Ezért van az is, hogy annyi barátja van, mert mindenkit le tud venni a lábáról, pillanatok alatt. De talán ez lesz az ő veszte is egyszer, hiszen ha mindenki szereti, még egy olyan gonosz vámpír is, mint Brian, akkor nagy veszélyben van. Mert ahogy Edward és Alice is mondta, a fiú már emberként is furcsa volt. De így vámpírként mindenre képes, hogy elérje a célját.

Ezt pedig tetézi a dolog, hogy vámpírok léteznek, de talán nem is a létezésük félelemre méltó, hanem, hogy vannak, aki rosszak, mint Brian. Míg Brian-nal voltam, nem féltem tőle, inkább olyan volt számomra, mint egy ijedt kisgyerek, akit az áruházban hagyott az anyukája és meg van rémülve. Ilyenkor nem féltem tőle inkább sajnáltam, hogy így bántak vele, de amikor hirtelen hatalmas dühre gerjedt rettegtem, hogy megöl, olyan volt, mintha két ember bújt volna egy ember testébe. A jobbik énje nem akarta bántani, sőt talán még kedvesnek is mondhatnám, de a rosszabbik tőle rettegtem.

Kíváncsi voltam mi is történhetett ezzel a fiúval, hogy ilyen lett. Erre a kérdésemre pedig csak is Edwardtól vagy Beccától kaphatok választ, de mivel csak ez egyik van itt így megkérdem a jelen lévőt. Tudom, hogy furcsa, hogy ennyire érdekel Brian múltja, de tudom, hogy a fiúban valaha volt jó is és nem volt mindig gonosz és elvetemült.

- Edward – bújtam ki öleléséből, de mégis elég közel maradtam hozzá ahhoz, hogy érezem az illatát. – Tudom, hogy furcsán fog hangzani, de lenne itt még egy-két dolog és most inkább a furával, kezdeném.

- Megértem és minden kérdésedre válaszolok – mondta. – Mert, ha jól gondolom még rengeteg, van, ami válaszokra vár.

- Na látod ezt eltaláltad – húzódott mosolyra az ajkam, de ez nem volt tiszta szívből jövő, inkább csak a látszat kedvéért volt. tudom elég furcsán, viselkedem Edwarddal, de nem tudok rá nem haragudni. Mindent megadnék, azért, hogy kiordítsam magamból a dolgokat, de nem ment, szeretem őt, és nem akarom bántani. Mert az talán jobban fájna, mint az, amit ő tett velem. – Az első és számomra a legfontosabb, érzel még valamit Becca iránt és Lea akkor most mi is ő valójában, mármint, a rád való mivoltából kiindulva?

- Valahogy sejtettem, hogy ezt meg fogod kérdezni – kezdett bele szerintem egy elég hosszú monológba. – persze, hogy szeretem Becks-et – a szavak hallatára majdnem sírva fakadtam. De bevallva erre is számítottam, hiszen ki is tudna ellenállni a nővéremnek. Így inkább nem kezdtem el sírni, hiszen legbelül ezt a választ vártam. – Becca remek ember és szeretem, mert a lányom anyja meg persze összeköt minket a múltunk, de ennyi, nem vagyok bele szerelmes. Ő Jacob-ba. Én pedig téged szeretlek – azt hiszem rosszul hallottam az előbb, mert azt mondta, hogy szeret. De az előbb Beccáról beszélt és most is, nem beszélhetett rólam. Vagy mégis? Szerethet engem egy olyan tökéletes valaki, mint Edward, ez olyan lehetetlen. De igen is jól hallottam, mert azt, mondta engem, szeret szerelemmel. Igen, mondta, hogy a nővéremet is, de csak a múltjuk és Lea miatt. – Én mindennél, jobban szeretlek, csak ezt kell megértened – simogatta meg az arcomat. – Nem érdekel más csak is te. Hidd el ezt nekem!

Higgyek neki? Hiszen már annyiszor hazudott nekem. Én szeretem, és most azt mondja ő is engem, de nincs rá garanciám, hogy igazat mond vagy sem. Edward annyira tökéletes, hogy, még ha fájdalmat is, okoz azt is tökéletesen, teszi. Lehet, hogy most igazat mond én engem, szeret mindennél jobban, de mi van, hacsak nem akar megbántani, hacsak nem akarja, hogy szenvedjek ezért inkább, hazudik. Vagy az is lehet, hogy még mindig a nővéremet szereti, és mivel én hasonlítok rá, így úgy gondolja én is jó, leszek neki. Én már nem értek semmit sem. Nem tudom hihetek-e neki. Hinni akarok, de nem akarok szenvedni se, ha a végén kiderülne, hogy nem szeret. Nem akarok Edward pótléka lenni. Azt akarom, hogy azért szeressen, aki vagyok nem, pedig, mert hasonlítok a szerelmére.

- Annyira szeretnék hinni neked – suttogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy nagyon is, jól hallja mit is mondtam. – Annyira szeretnék bízni benned, hogy azt elmondani nem lehet, de így. Ilyen körülmények között nem… nem… megy. Minden porcikám az sugallja nekem, hogy omoljak a karjaidba, de az eszem tudja, hogy nemet kell mondani a kísértésre – tudtam, éreztem és láttam, hogy szavaim fájdalmat okoznak neki, de tudnia kellett mit is gondolok valójában.

- Nem hazudok – mondta lehajtott fejjel, bánattal teli hangon. – Te vagy a létem értelme. Nem élhetek nélküled – dugta, olyan hangon, hogy valami belül azt mondta nekem, hogy Edward butaságot tervez. – Nem élhetek életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva – igézett egyik kedvenc könyvemből. De ennek ellenére, hogy így beszélt, így idézett, nem tudtam parancsolni az eszemnek, hogy bocsásson meg neki.

- Én is így érzek – vallottam érzelmeimről. – Mindennél jobban szeretlek, de nekem ez nem megy tovább. Nem bírnám elviselni, ha ismét csalódnom kéne benned – mondtam ki a végszót, majd felálltam mellőle, kihúztam kezemet a kezei közül, majd kisétáltam szobából és Edward életéből is.