7. fejezet

Moonshiny

7. Fejezet – Apró, kis beszélgetések



(Bella szemszöge)


- Mi van Beccával? – hallottam meg Edward hangját.

- Becca – az orvos hangja szomorú volt, mintha neki is nehéz lenni, kimondani a szavakat, nem csak nekünk hallani. Erős szorítás éreztem a kezemnél, Jacob szorongatta. Rettegett hallani a most következőket. – Becca… sok vér vesztett, de még életben van – a szó hallatára hatalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Most altatjuk, mert fájdalmai vannak.

- Bemehetek hozzá? – kérdeztünk egyszerre Jake-kel.

- Jobb lenne, ha csak egy – mondta Dr. Cullen, akit csak most tudtam rendesen megnézni. Magas, izmos, pár sebhely volt rajta, ami csak még vonzóbbá tette. Szőke haja, most szanaszét állt, de látszott, hogy máskor rendesen viselni.

- Bella, bemész te előbb? – hallottam meg Jake hangját mellőlem.

- Nem, menj csak te, nekem úgyis fel kell hívnom Charlie-t, ő még nem is tudja.

Azzal a doktor és Jake elindultak egy kórterem felé, ahol valószínűleg Becca feküdt. Még egy kis ideig néztem utánuk, de aztán elindultam kifelé, mert itt nem lehetett telefonálni. Ennek nagyon örültem, hogy egy kicsit kiszellőztethettem a fejem. Kiérve az épületből, beszívtam a friss oxigént. Előkerestem a telefonomat a táska legmélyéről. Gyorsan megnyitottam a névjegyzéket, még szerencse, hogy az Apa szó, elől volt. Kétszer csörgött ki, Charlie csak azután vette fel. Elmondtam neki mi is történt, a hangom minden második mondatnál elcsuklott, hallottam, hogy Charlie is küszködik a könnyeivel. Elbúcsúztam tőle és kinyomtam a készüléket. Nem bírtam még visszamenni, ezért leültem egy padra.

Nem tudom mikor, de elült mellém valaki. Edward volt az a valaki. Nem szólt semmit, de így is tudtam, hogy ő is pont úgy aggódik, mint én – ha nem jobban – Beccáért. Megdermedve vettem észre, hogy átölelni a vállamat, de olyan hideg volt az érintése, hogy azt leírni nem lehet. De még is jól esett a közelsége. Felnéztem rá és ő le rám, nem tudom, mi is vezérelt minket ebben a percben, de egyszer indultunk meg a másik ajkáért.

- Bella – kiáltott Charlie, odanéztem és a szeme égett a dühtől – persze Becca mondta, hogy Charlie nem kedveli Edwardot, de az, hogy miért az nem. – Mit művelsz te itt? – Felálltam a padról és odarohantam hozzá.

- Semmit – szabadkoztam, mielőtt még dühösebb lenne. – Csak kijöttem egy kicsit. Az orvos szerint csak egy ember lehet benn Beccá-nál. Vele van Jake.

- Jó, de akkor menjünk be – azt hittem sikerült megnyugtatni.

Charlie-val karöltve bementünk a kórházba, Edward szorosan utánuk haladt. Egyenest a kórterem elé mentünk, ahol bent van Becca. Jake még benn volt nála, ki lehetett hallani, hogy beszél hozzá. Charlie elindult megkeresni Dr. Cullent, hogy mondja, el mi van lányával. Nekem addig megparancsolta, hogy üljek el és maradjak itt. Úgy tettem, ahogy Charlie mondta. Rákönyököltem a térdeimre, kézfejemre hajtottam fejem. Ekkor megint egy ismerős hidegséget éreztem a vállamon.

- Nem lesz semmi baj – mondta Edward bársonyos hangja. A hang irányba fordítottam a fejem és az aranybarna szemekben néztem.

- Tudom – mondtam majdnem sírva. – Csak nagyon aggódom.

Ekkor láttunk meg Charlie-t a dokival, ahogy felénk igyekezni és ebben a percben jött ki Beccától Jake is. Arcáról csak fájdalmat lehetett leolvasni, mintha ő is átélné a fájdalmat, mint Becca. Azt tudtam, hogy nagyon szeretni nővéremet, de hogy ennyire azt el se tudtam volna képzelni. Valahogy, olyan elesettnek tűnt, a máskor oly magabiztos srác, akit megismertem. Fájt neki így látni Beccát, ahogy nekem is az, hogy pár órával ezelőtt még azt hittem meghal. De nem, él és most ez a lényeg.

- Carlisle – szólalt meg Charlie, hát ez a neve az orvosnak, eddig csak Dr. Cullen-ként ismert, de végre megtudtam, mi is a rendes neve. – Mi van a lányommal?

- Nyugodj meg Charlie – felelt nyugodt hangon Carlisle – szöget ütött a fejemben, hogy tegezik egymás, mintha régi, jó barátok lennének. – Az életjelei jók, meg fog gyógyulni – szinte láttam, ahogy Jake és apám szívéről egy nagykő esik le. – Csak sok pihenésre van szüksége.

- Köszönöm – hálálkodott Charlie és kezet rázott Carlisle.

- Ne nekem köszönöd – szerénykedett a doki. – Ha később ért volna akár pár perccel is… Jobb nem belegondolni.

- Ki hozta be? – kérdezte Jake. – Mert voltam a sulinál és akkor értek csak ki a mentők.

- Edward – válaszoltam könnyedén.

Meglepett, ami ezek után történt. Jake Edward elé sétált, mélyen a szemeibe nézett.

- Köszönöm, hogy megmentetted – mondta neki. De apám már nem volt ennyire hálás, csak egy kurta köszönömöt mondott.

- Bells – szólított meg Charlie – Menj be Beccához. Utána én is bemegyek.

Bólintottam és elindultam a már oly sokszor emlegetett terem felé. Beléptem az ajtaján, minden csupa fehér volt. A szoba egyik sarkában egy kisebb asztalka és egy fehér szék állt, a másik sarokban egy kanapénál kisebb, ágyszerűség várta azokat a látogatókat, akik szeretteik mellett akarnak virrasztani. A szoba közepén egy betegágy volt elhelyezve, ahol most Becca fekszik. Az ágy mellé mentem és leültem arra a székre, ami mellette volt – biztosra vettem, hogy pár perccel ezelőtt még Jacob ült ezen a helyen. Elültem a székre és megfogtam nővérem ernyedt kezét. Csak néztem még most is szép, sápadt arcát. Megsimogattam bársonyos haját, és tovább szorongattam kezét.

- Becca meg fogsz gyógyulni – beszélni kezdtem hozzá. – Dr. Cullen mondta, nem lesz semmi baj. Itt van kin apa és Jacob is. Jake teljesen megtört, mintha ő is átélné a fájdalmaidat – még sok mindent mondtam neki. De valamikor bealudhattam az ágya mellett, mert egy hideg kéz rázogatta a vállam.

- Bella, most már ideje felkelni – hallottam egy nagyon kedves hangot.

A hang irányába fordultam. Egy vöröses hajú fiú állt előttem, szürke inget viselt – ami, csak most vettem észre csupa vér volt, valószínűleg, akkor szedte össze a foltot, mikor rátette nővérem a hordágyra – és egy fekete szövetnadrágot. Edward vállamra tette kezét és felhúzott magához. Megölelt, olyan jó volt belesimulni az ölelésbe. Eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Haza viszlek – csábított el hangával, nem tudtam neki ellen állni.

- Jó – adtam be a derekam. – Csak elköszönök Beccától – azzal lehajoltam hozzá, a fülébe súgtam, hogy Jó éjt és megpusziltam arcát. – Mehetünk.

Kiléptünk a kórteremből, nagy meglepetésemre ott volt az egész Cullen család – kivéve az édesanyjukat. Ott ült kézen fogva az egyik padon Alice és Jasper. A vele szemben lévőn meg Rosalie és Emmett. Jake ott állt és apámmal beszélgettek. Mikor apám észrevett egyből odaszaladt hozzánk.

- Na mi van? – kérdezte. – Felébredt?

- Nem még nem – mondtam, erre arcáról az a pármásodperces mosoly is eltűnt.

- Értem – szomorodott. – Menj haza! Én itt maradok estére – tiltakozni akartam. – Ha valami lesz, felhívlak. De mivel mész haza?

- Majd hazaviszem – ajánlotta fel Edward ezt lehetőségnek.

- Nem, az kizárt dolog – csattant fel Charlie. – Nem volt elég, hogy tönkre tetted az egyik lányomat, most a másikkal is ezt akarod tenni – csak úgy köpte magából a mérgesebbnél mérgesebb szavakat.

Apám keze hirtelen a magasba emelkedett, meg akarta ütni Edwardot. Nem tudom, hogy történt, minden olyan gyors elfolyású volt. Jasper elkapta apám kezét még a magasba, és hátra szorította. Charlie felszisszent a fájdalomtól.

- Nyugodjon meg uram – jött oda hozzánk Rosalie is, látszott, hogy nem szívesen teszi, még az is felmerült bennem, hogy Emmett küldte oda. – Majd én hazaviszem Bellát. Úgy jó lesz?
- Igen – mondta Charlie ingerülten, de azért Jasper elengedte.

Charlie bement Beccához és Jake is elment a büfébe kávéért – ő is úgy döntött, hogy virrasztással tölti az éjszakáját. Miután ők elmentek, néha csend borult a folyosóra. Ezekben a percekben se egy ápoló, se egy beteg nem jött arra, mintha megfagyott volna a levegő. Nem mertem még csak megszólalni se, ahogy Rose nézett rám sötét szemein keresztül, tudtam, hogy nincs semmi kedve engem haza kísérni. Ott állt Emmett mellett szorosan, majdnem annyira közel, mint én Edwardhoz.

- Na jó, induljunk – azzal el is indult a kijárat felé.

Edwardra néztem, aki bólintott, hogy kövessem testvérét. Így én is megindultam, arra amerre Rosalie is. Nem értettem, hová tűnt el olyan gyorsan, mert csak a kocsijának támaszodva lettem rá figyelmes – nem is rá, hanem a kocsira, egy piros sportkocsi volt az. Odabotorkáltam az anyósülés felőli oldalra, még mindig lenyűgözve néztem a kocsi csodát.

- Na mi lesz, beszállsz? – hallottam meg Rose mesébe illő hangát, már a volán mögül. Egyből beszálltam és ő már rá is adta a gyújtást a kocsira. A kórház területén még óvatosan és lassan vezetett, de amit kiértünk a forgalomba, a gázpedált tövig nyomva száguldoztunk az utcán. Alig telt el tíz perc és már meg is érkeztünk a mi utcánkba, onnan pedig csak méterek és a miénket is megpillanthatjuk. Ahogy mondtam, nem kellett sok és már a házunk előtt parkoltunk. – Megérkeztünk, kiszállhatsz! – még gúnyosan is gyönyörű volt.

- Á, tényleg – mondtam. – Akkor – szálltam ki a kocsiból, megkerültem, és vezető felőli oldalra sétáltam. Lehajoltam és bekopogtam az ablakán, tudtam, hogy nem szívesen húzza el, de azért mégis megtette. – Köszönöm, hogy hazahoztál – hálálkodtam, de csak egy kézlegyintés kaptam. – Nem jössz be? – udvarias akartam lenni. – Készítek egy teát, ha kérsz.

Nagy meglepetésemre kiszállt a kocsiból. Így megindultunk együtt a bejárati ajtó felé. A táskából előkapartam a kulcsot és kinyitottam vele az ajtót. Felkapcsoltam a villanyt az előszobába, ledobtam a táskát a sarokba, a kabátot felakasztottam, és ahogy észrevettem Rose nagyon jól ismerte a járást a házba, mert a kabátelvétel után, a konyha felé indultam. Nekem kellett őt követnem a házba. Mikor beértem, már az asztalnál ült. Könyökölt az asztalra és arcát a tenyérébe fektette. Odasétáltam mögé és megérintettem a vállát – nagyon meglepődtem azon, hogy az ő teste is pont oly hideg, mint Edwarddé. Már el akartam húzni a kezem, mikor megéreztem az övét az enyémen. Végig fogta a kezemet, úgy húzott le az egyik székre, ami úgyszintén az asztalnál volt.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle, kissé megszeppenve.

- Ez nekem kéne kérdeznem – felelt szomorúan. – A te testvéred fekszik kórházban. De ha már kérdezted, jól vagyok. És te? – úgy láttam, tényleg érdekli, hogy mit érek most.

- Én… - sírtam el magam ma először. Eddig nem tudtam sírni, nem ment, de most kitört belőlem, mégis csak Becca fekszik a kórházban. Nem tudtam meddig sírtam később Rose vállán, már csak arra eszméltem fel, hogy a kanapén ülök és egy gőzölgő teáscsészét szorongatott a kezembe. Ekkor léptem be a szobába Rosalie is. Leült mellém. – Köszönöm, hogy itt vagy.

- Semmiség – mondta, és tudtam, hogy így is gondolja. – Én is aggódom Becca-ért, de Carlisle remek orvos, nem lesz semmi baj.

- Igen tudom, csak szeretem és féltem – vallottam be.

- Tudom – nézett rám. – Én is nagyon kedvelem őt. Mindig mindenkit meg tud nevettetni.

- Tudom, hogy nem ez legmegfelelőbb pillanat – kezdtem bele, de már nagyon érdekelt és semmi nem mondta el az igazat, csak félig-meddig vagy átírva. – De lenne egy kérdésem.

- Tedd fel! – mosolygott biztatón.

- Mi történt Edward és Becca között? – mondtam egy szuszra. – Senki nem mond semmit, aki mégis az nem az egészet vagy nem az igazat.

- Mit tudsz erről? – kérdezte.

- Csak annyit, hogy járták pár hónapig, aztán Edward szakított a nővéremmel. Becca pedig depressziós lett. Még azt is hallottam, hogy nem járt csomó ideig suliba.

- Értem –mondta. - De nem mondhatok én se többet. Ne haragudj, de ezt velük kell megbeszélned. Nem szívesen avatkozott bele a dologba, nem akarok, összeveszi se a tesóddal, se Edwarddal.

- Megértem – és tényleg megértettem. Edwarddal tényleg nem kellene összevesznie csak, mert túl kíváncsi vagyok és az sem szeretném, ha Beccá-val lenne rosszba. – Csak nem tudom, hová tenni a dolgokat.

- Tetszik Edward? – szegezte nekem a kérdést, olyan érzésem volt, mintha átlátna rajtam.

- Hát… nem is tudom – vallottam. – Nagyon kedves és értelmes. Meg nem néz ki rosszul, sőt… - elpirultam, ami Rose csak mosolygott.

- Lehetne egy jó tanácsom – bólintottam. – Ne kezdj Edwarddal, már sokat szenvedte, és nem akarom, hogy többet szenvedjen. Hagyd őt békén!

- Nem értelek – igazat mondtam ezzel a kijelentésemmel.

- Tudom, mennyit szenvedett, mind Becca, mind Edward a szakítás után. Szerintem és ne érts félre ők, összeillenek, még akkor is, ha most nem tudják – a mondatra majdnem sírva fakadtam, de nem akartam Rose előtt megint kiborulni, inkább, majd ha elmegy.

Szerencsém volt, mert kopogtattak az ajtón. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, de meg is lett az eredménye majdnem elbotlottam a saját lábamba. Még az asztal sarkát is lefejeltem volna, ha Rosalie nem kap el időben. Segített a talpamra állni, még azt is megvárta, hogy megtaláljam az egyensúlyomat. De ekkor már valójában dörömböltek az ajtón, így mindenképp oda kellett mennem, hogy kinyissam. Rátettem a kezem a kilincsre és nagy megdöbbenésemre Edward állt az ajtóban. Hirtelen olyan rossz érzés uralkodott el rajtam. Csak nem Becca! – ismételgettem magamban ezt a mondatot.

Jobban kitártam előtte az ajtót, hogy be tudjon jönni, meg nem akartam a rossz hírt itt megkapni. Bejött velem a nappaliban, ahol Rose is volt – ő épp akkor a takaró szélét piszkálta. Egész addig fel se nézett, míg le nem ültem melle, akkor viszont igen. Először az én arcomat fürkészte, utána meg Edwardét, de azon semmilyen érzelem nem volt. A lány hirtelen felpattant mellőlem és Edward előtt termett.

- Mi történt? – szegezte neki a kérdést. – Becca jó van? – aggodalmaskodott.

- Persze, addig nem történt semmi, amíg ott voltam - a válasz közben végig engem nézett és én majd elolvadtam az aranybarna szemektől.

- Az jó – sóhajtott fel a szőkeség. – Akkor én hazamegyek, gondolom Emmett-ék már, eljöttek a kórházból?

- Igen - felelte a fiú.

- Akkor jó éjt Bella – el is indult az ajtó felé, még épp időben értem utol ahhoz, hogy elköszönjek tőle.

Visszamentem Edwardhoz, aki most Rose helyén ült hasonló elfoglaltságot művelve, mint nővére. Elültem mellé, nem tudtam miért, de vállára hajtottam fejem és ő hagyta, hogy ezt tegyem. Átölelte és magához húzott. Sokáig ültünk úgy néma csendben, egyikünknek se kellett megszólalnia ahhoz, hogy értse a másikat. Valahogy úgy éreztem magam, mintha megtaláltam volna a másik felem.

De még is ez a boldog érzés mellett mindig ott motoszkált a tudatomban az a mondat, amit Rose mondott. Ők összetartozzak, és ez ellen nem tehetek semmi. De Becca Jake-et szereti, ebben biztos voltam, viszont abban már kevésbé, hogy Edward mit érez Becca iránt vagy épp irántam. Talán kedvel egy kicsit és meg is, tudna szeretni, de az is meglehet, hogy csak Beccát látja bennem. Mégis mindezek ellenére én vele akarok lenni, bármi áron. Amikor vele vagyok, úgy érzem nálam nincs szerencsésebb ember, nem értem, hogy hagyhatta Becca veszni ezt a kincset. Mondjuk, nem tudom, mi is történt akkor, és, hogy viselkedett akkoriban Edward, de nekem mellette kell lennem.

- Min gondolkozol? – meghallottam a világ legszebb hangját magam mellől, de még nem akartam elmondani neki az előbb gondoltakat.

- Semmi különösön – hazudtam. – Csak Beccán járt az eszem – néztem fel rá, és úgy láttam, bevette, amit mondok. Nem akartam neki hazudni és bűntudatom is volt emiatt, de nem akartam elveszíteni őt. Most túl nagy szükségem van a támaszára, arra, hogy itt legyen velem.

- Meg fog gyógyulni – olyan magabiztos volt a hangja, hogy bármit is mondott elhittem volna. – Én tudom, Becca erős.

- Igen az – néztem fel arcára, ami olyan tökéletes volt, mint a lemenő napsugarai, ami érik a tengert, és mikor végre egyesülnek, a két világ egyé válik. Ekkor sem tudtam ki vagy mi vezérelt, de elindultam az ajkaiért. De még mielőtt elérhettem volna őket ő felpattant és az ajtó felé futott. – Állj meg! – kiáltottam utána és úgy látszik bevált, mert az ajtó küszöbénél megfordult. Nem mondott semmit csak tett egy lépés felém, kinyújtotta kezét, és készséggel helyeztem belé az enyémet.

Így álltunk pár percig, amit ő tört meg azzal, hogy visszasétált a nappaliba, engem meg magával húzott. Leültünk a kanapéra, jobban mondva csak ő, mert én az ölében ültem. Nem engedte, hogy mellé üljek, inkább az ölében tartott. Sokáig csak úgy voltunk ott, mint a szobrok, nem mozdultunk, nem beszéltünk, nem tettünk semmit. Nem tudom hány óra lehetett, de egyszer csak eltolt magától és felállt.

- Ideje haza mennem – mondta, tudtam, hogy igaza, így csak bólintottam és kikísértem. Már a küszöb túl oldalán állt, mikor ő indult meg felém, tudtam, mit akar, mert én is ezt akartam. Nem vártam, meg míg ő éri el az én ajkam. Én is előredőltem és mire már, észbe kaphattam, éreztem puha, hideg ajkait az enyémeken. Felemelő érzés volt csókolni őt, mintha mennyekben jártam volna. De sajnos mind minden jóknak ennek is vége lett és eltávolodott tőlem. – Akkor, szia – és a kocsija felé indult meg, még visszanézett rám, félúton, de utána megint folytatta az útját. Beült a Volvóba és elhagyta az utcánkat.




Igen tudom, nem ez volt a legjobb fejezetet, amit kiadtam a kezeim közül. De bocsánatomra legyen mondva, nem voltam túl jól ezekben a napokban. Tudom, hogy ez nem a legjobb kifogás, de így volt. :S A következő jobb lesz, ígérem. :D

Várom a megjegyzéseket!!!