6. fejezet

Moonshiny

6. Fejezet – Hasonmás vagy nem hasonmás?

(Edward szemszöge)


Mikor már a kocsimban ültem, haza felé tartva, végig Beccán és Bellán gondolkoztam. Beccán többek közt azért, mert beleegyezett, hogy elmegyek velünk a moziba. Aztán meg azon, hogy mikor Jacob megjelent ez egész lénye ragyogott, még akkor is mikor látszott rajta, mennyire össze van zavarodva. Mellettem sose volt ilyen, boldog volt, de nem ragyogott.

Bellán már nem tudtam így eligazodni, nem hallottam a gondolatait, pont, mint Beccánál – a mai napiig nem hallom. Nem értettem, hogy miért nem hallom a két lány gondolatatait. Ezt el kell majd mondanom Carlilse-nak is, talán ő tudja a megfelelő magyarázatot. De ennél, még csak az kötötte le jobban a gondolataimat, hogy elhívott magukkal. Nem tudtam, hogyan is értelmezem ezt, hisz előtte pár órával, a fejemhez vágta, hogy elhagytam a testvérét. Igaz utána bocsánatot kért, és talán ezért is hívhatott meg, a bűntudata miatt – legalább is reméltem, csak ez vezérelte. Volt ebben a lányban valami, amit sehogy se tudtam megérteni és még tévedtem is azon kijelentésemben, hogy olyan, mint Becca. Vannak közös vonásaik, de különbözőek is, amiket szívesen megismernék.

Időközben hazaértem, behajtottam a garázsba. Onnan nyíló ajtót használtam arra, hogy bejussak a házba. Konyhában nem találtam senkit, ellenben a nappaliba, mindenki ott volt, kivéve lányom és Jasper – ha jól gondoltam épp altatják Leát.

Apám a kandallónak támaszkodva állt a régi képeket nézve. Alice és anyám a kanapén ültek és beszélgettek, míg Emmették az ablak előtt nézték a kinti tájat. Észrevették, hogy megjöttem, de nem szóltak semmit, csak folyatták az eddigi tevékenységünket. Én leültem anyámékkal szemben lévő székre és onnan figyeltem az eseménytelen helyzetet. Lépéseket hallottam meg a lépcső felől, Jazz igyekezettek lefelé rajta – sikerrel járt az altatási akcióval, ahogy ő mondogatja. Leült Alice-ék mellé.

- Ez a lány – morogta maga elé.

- Mit tett? – fordult meg Rosalie aggodalmas arccal. – Csak nincs valami baja?

- Baja – nevetett Jasper. – Nincs, de a tündérmeséktől nem alszik el, pedig mondtam azt is – nézett rám vigyorogva. – De ő csak a második világháborús mesétől alszik el.

- Az én unokahúgom – vigyorgott Emmett, mint a vadalma. – Edward – szólított meg – Hol is voltál? – tudtam, hogy valamelyikük felteszi ezt a kérdést. Minden szem rám szegeződött és várta a válaszom, muszáj lesz elmondanom, hol is voltam.

- Beccánál – mondtam.

- Minek mentél oda? – kérdezte Rosalie.

- Hisz láttátok, hogy reagált, beszélnem kellett vele.

Elmondtam nekik mindent, Jacobbal való balhém, Becca elájulását aztán azt is, hogy Bella meghívott magukkal. Mikor ez meséltem mindenki szeme kikerekedett a meglepetéstől.

- És igent mondtál? – kérdezte Jasper.

- Kérdezd a feledséged! – ő ránézett a mellette kuncogó Alice, aki csak hevesen bólogatott.

- És ez szerinted jó ötlet? – kérdezte Rosalile, de ekkor sírást hallottunk fentről, amire egyből felpattantam ülő helyemből és felszaladtam a lépcsőn.

Felrohantam egészen a második emeletig, ott végig mentem a folyosón, ahol a hangot véltem, felfedezni. Az utolsó előtt ajtó kilincsére rátettem a kezem és lenyomtam. Az ajtó készséggel kinyílt, én pedig beléptem rajta. Egyből az ágyon ülő kis teremtényre talált a szemem, aki a falhoz simulva lapult és kedvenc oroszlánját markolászta. Gyönyörű, sápadt arcáról csak folytak le könnyei. Nem bírtam nézni, hogy sír, így két nagy lépéssel átszeltem a szobáját és a karomba kaptam. Sétálni kezdtem vele, aztán a hatalmas ablak előtt álló, hintaszékbe ültem vele. Simogattam haját, tudtam, hogy ez megnyugtatja, pár perc múlva már halkan ült ölemben.

- Mi történt kicsim? – kérdeztem tőle.

- Rosszát álmodtam – nézett fel rám fátyolos szemein keresztül.

- Mi volt az?

- Anya nem jött el – megint sírásra gördült a szája. – Ugye eljön?

- Persze, nem felejtené el – biztatón mosolyogtam. – Majd emlékeztetem rá holnap – órámra pillantottam és három perccel elmúlt éjfél – vagyis már ma. De most már ideje aludni – felálltam és visszavittem Leát az ágyára. Óvatosan betakargattam, mellé helyeztem az oroszlánját. Puszit nyomtam az arcocskájára és az ajtó felé, igyekeztem, onnan még visszafordultam. – Jó éjt kicsim!

- Jó éjt, apu! – mondta és én nyugodt szívvel, hagytam ott lányomat.

Újra lementem a földszintre, ahol még mindenki ott volt, csak a beszédpartnerek változtak. Anyám apámmal, Jaspre Emmettel, a lányok meg egymással társalogtak. Leültem a székre, és csendben gondolkoztam azon, hogy mit is fogok én ma tenni.

- Edward – szólított meg apám. – Sétáljuk egyet! – ez most szerintem is jó ötlet, mert pár dologban el kéne a tanácsa.

Kimentünk, és az erdő felé kezdtünk el ballagni. Jó ideig egyikünk se szólalt meg, csak a tájat bámulta. Aztán elértünk egy kidöntött fát, apám leült rá, én meg követtem a példáját, helyet foglaltam mellette.

- Mi a gond? – kezdett bele Carlisle.

- Honnan veszed, hogy gond van? – kérdéssel feleltem a kérdésre.

- Onnan, hogy már jó ideje ismerlek – mondta. – Lehet, hogy nem vagyok gondolatolvasó, de azt meglátom, ha bánt valami, fiam.

- Hát van egy-két gondom – vallottam be. – Első mindjárt a gondolatolvasás.

- Nem hallod mire gondolunk? – kérdezte ijedten.

- De azt igen, Belláét nem – mondtam. – Bella Becca húga.

- Igen, tudom. Alice mesélt róla. És gondolom a választ, várod, hogy miért is nem?

- Igen azt – mondtam. – Becca gondolatait se hallom. Talán ehhez van köze.

- Talán – látszott, hogy ő se tudja a választ. – Mi a másik dolog a mi bánt? – terelte a szót.

- Ma ott voltam náluk – kezdtem bele – és Bella elhívott magukkal. Aztán Becca beleegyezett.

- Szóval még mindig Becca?

- Nem, nem Becca – ellenkeztem. – Hanem Bella. Mit tegyek holnap?

- Elmész a moziba és beszélgetsz a többiekkel.

- Mintha ilyen könnyű lenne – egyeztem meg.

- Az is – kötötte apám a dolgokat a karóhoz. – De most már menjünk be – azzal felálltunk és bementünk a házba.

A többiek már nem voltak ott, kivéve anyám. Carlisle Esme-hez sétált, átkarolta derekát és már indultak is meg felfelé a lépcsőn. Én lenn maradtam, leültem a kényelmes kanapára, és gondolataimba merültem – úgy sincs már dolgom, hisz sose alszok. Talán van igazság abban, amit Carlisle mondott, nem lehet olyan nehéz. Megtartom a három lépés távolságot mindenkitől, de közben jól érzem magam. Ez gondolatban nem is olyan rossz, de kíváncsi vagyok, meg szeretném ismerni Bellát. Nem tudom mi, de valami vonz benne, jobban, mint Becca.

Lépéseket hallottam a hátam mögött, nem fordultam meg tudtam, hogy Jaspre jött le. Leült mellém a kanapéra és mélyen a szememben nézett. Aztán elfordította tekintetét egy távoli pontra.

- Össze vagy zavarodva – jegyezte meg csendben.

- Ennyire látszik? – kérdeztem.

- Nem, de érzem – nézett rám. – Mi a gond?

- Volt már olyan érzésed, hogy megcsalsz valakit, akivel már rég nem vagy együtt – próbáltam tárgyilagos lenni.

- Tudod, azzal, hogy más is érdekel, nem csalsz meg senkit – mondta. – Főleg nem Beccát – rájött. – De ki érdekel? – kíváncsiskodott.

- Bella – mondtam. – Van benne valami, ami nem is tudom, de megfogott.

- Talán az, hogy úgy néz ki, mint Becca – már tiltakozni akartam, de ő felemelte a kezét és csendre intett. – Tudom mennyit, szenvedtél, mikor elhagytad Beccát. Nem lenne jó, ha most meg egy hasonmást találva akarsz boldog lenni.

- De nem hasonmás – ellenkeztem. – Tényleg hasonlítanak, de Bellában valami, ami nincs Beccában.

- Mi az a valami? – kérdezte Jazz.

- Nem tudom. De vonz engem, és folyton ott van a gondolataimban – vallottam meg az igazat.

- Beccával is így kezdődött – mondta Jasper. – Ha nem csalnak emlékeim és az lehetetlen. Mind tudjuk lett a vége. Hát nem valami jó, kivéve Lea – mosolyodott el a néven. Az egész család imádta azt a csöpp teremtményt, aki fenn alussza az igazak álmát. Néha úgy cserélnék vele, hogyha nem is minden éjjel, de aludhassak. De közben nem venném el tőle ezt az ajándékot se, csak így tud elszakadni a kint szörnyűségektől. – Tényleg, miért ébred fel? – rántott ki Jasper a merengésből.

- Rosszat álmodott – válaszoltam. – Azt, hogy az anya nem jön el a hétvégén.

- Szereti őt – jegyezte meg Jasper. – Sokat kérdez róla mostanában. Sokszor kér, hogy meséljek az anyáról.

- Szoktál? – kérdezni.

- Néha – vallotta.

Aztán többet nem szóltunk semmit, vártunk a reggelt, hogy eljátszhassunk a különc gyerekeket, amit vár évek óta, olyan nagy beleéléssel teszünk. Csendben bámultunk magunk elé, néztünk a kandallóban, lobogó tűzet – Carlisle nyújthatott be Lea kedvért, hogy ne fázzon.

Reggel talán a szokottnál is hamarabb jött el. Carlisle bement a kórházba, Esme Leát próbálta felkelteni, hogy búcsúzon el tőlünk estig. Mikor lányom végre felkelt és elbúcsúzott mindenkitől, már el is indultunk. Mind mindig most is én vezettem. Kikanyarodtam az országútra és tíz perc alatt már a sulinál voltunk. Most még az átlagosnál is gyorsabban vezettem, hamar akartam odaérni.

Megláttam a hatalmas téglaépületet, az úgy nevezett iskolát. Gyorsan leparkoltam egy távolibb helyre, ahonnét mindent be lehet látni, de főleg az érkezőket. Kiszálltunk a kocsiból, elé állva vártunk, hogy becsengessenek, mert ahogy, a többi diák, mi se voltunk oda az iskoláért.

Ekkor láttam meg egy piros furgont érkezni. Két lány ült benne, mind kettőnk barna hosszú haja volt és sápatag bőre. Ők is kerestek a kocsijuknak egy jó helyet. Elsőnek Beccát láttam meg kiszállni, akin egy koptatott farmer és egy piros felső volt, azután megláttam Bellát is, akin hasonlókép farmer és fekete felső volt.

Alig, hogy feleszméltem, megláttam Alice-t, a lányok felé igyekezni. Tudtam, mire készül, oda akarta hívni hozzánk őket. Hallottam, hogy köszön neki és mondja, hogy jöjjenek oda. Becca először nem akart, de Alice-nek nem lehet nemet mondani. Karon fogta a lányokat és visszasétált hozzánk.

- Mi még nem is ismerjünk egymás – kacagott, és kezet nyújtott Bellának. – Alice Cullen – elfogadta a kezet, és kölcsönösen megrázták a másikét.

- Bella Swan – mondta ő is ki a nevét, olyan szép neve van… de nem erre nem gondolhatok.

- Na szóval – folyatatta Alice. – Ő itt Rose és Emmett. Aztán ott van Jasper – kacsintott a fiúra. – És Edwardot már ismered – bólintott. – Mégis miért jöttél Forksba? – kíváncsiskodott tovább.

- Anyánk kirúgta – gúnyos volt Becca hangja. Mesélte, hogy nem jön ki jól az anyával, de nem hittam volna, hogy ennyire gyűlölni.

- Becca – szólt rá Bella kicsit hangosabban, mire az említett elmotyogott egy sajnálomot, de nem jött szívből az a szó. – Reneé újra férjhez ment Phil-hez, de ő baseball játékos és sokat utazik, ezért jöttem ide.

- Pompás – mondta Rose. – Becca sétálunk egyet – a lány bólintott és már ott sem voltak. Rose valahogy megszerette Beccát, annyira, hogy ő segített neki a szakítás után. Még olyan is volt, hogy este vagy akár hajnalban képes volt elmenni hozzá.

- Na szóval – kezdett bele Emmett. – Te vagy Becky testvére?

- Kié? – kérdezett vissza Bella.

- Beccáé – válaszolt Jasper. – Csak Emmett így hívja őt. Persze a tesód előtt a plafonon van.

- Hát megértem – húzta el a száját a név hallatán.

- Miért nekem tetszik – ellenkezett Emmett.

- Igen – mondta Bella -, de ez nem illik Beccára.

- Ez igaz – helyeseltem. – Ideje menni, mindjárt becsengetnek és nekünk biológiánk lesz – néztem Bellára.

Elindult az iskola felé, egy páran megbámultak minek, de főleg engem és a mellettem haladó lány. Páran azt hitték ő Becca és újra együtt, vagyunk, másoknak már sikerült megkülönböztetni őket egymástól, azok legtöbbjétől pedig egy fejrázást kaptunk. Néha-néha rápillantottam Bellára, akin legtöbbször ott volt a pír. Ami még érdekesebbé tette őt nekem.

Időközben eléreztünk a tanteremhez, gyorsan elültünk a padunkhoz és vártunk a tanár. Közben végig csak Bellát bámultam, keresettem a különbségeket, de kívül, nem túl sok volt csak a szeme, de belül annál több, amit nekem, muszáj megismernem.

- Hol a tanár? – szólalt meg. – Már vagy tíz perc benn kéne lenni.

Ekkor meghallottunk egy sípoló hangot, ami a tűzriadó volt. Az összes diák pánikba esett és sikítozni kezdett. Esze veszettül rohantak ki a teremből. Én is felkaptam a könyveimet és indultam az ajtó felé. Ekkor eszembe jutott Bella, 180 fokos fordulatot vettem, de majd nem beleütköztem valakibe, aki szorosan mögöttem haladt. Bella volt az, nem tudtam mi vezérelt, de megfogtam a kezét, kimentem a folyosóra, ahol tényleg érezni lehetett a füst szagot. Tudtam, hogy gyorsan ki kell érnünk, még mielőtt tovább terjed. Végig szaladtam, de még mindig szorongattam Bella kezét. Már senki se volt az épületbe, sehol egy ember. Csak egy szívdobogást hallottam, de az is mellettem való lányé volt. A füst egyre jobban szállt felénk, ki kellett jutnunk valahogy. Elértünk végre a főajtót és kivágtattam rajta. Jó sejtettem, mindenki ott volt.

Szememmel keresni kezdtem a családom tagjait és Beccát. A kocsinál álltak. Mikor Becca megpillantott minket, szaladni kezdett. Odaérve hozzánk, magához húzta Bellát és megölelte. Szorosan álltak egymás mellett. Ekkor az egyik ablak kirobbant, pont felettünk és a szilánkok pedig így ránk estek. Az egyik lány mellettem felsikított. Ismerős volt a kiáltása, túl ismerős. A testvér párra fordítottam a fejem. Az egyik a másik felett guggolt. Elhajoltam hozzájuk. Megláttam Becca hasában egy hatalmas üvegszilánkot. Ki akartam venni, de nem tudtam, túl mélyen volt. A mentők és a tűzoltók még sehol.

Ekkor egy erős kezet éreztem a vállamon. Felnéztem, Emmett nézett le rám, együtt érző arccal. Ő is lejött hozzánk, végig mért a helyzetet, aztán újra felállt. Elővette a mobilját. Az kétszer kicsengett, csak aztán vették.

- Hello, Dr. Cullen – szóltak bele.

- Szia Carlisle, Emmett vagyok – mondta. – Azonnal küldj egy mentőt a sulihoz. Tűz ütött ki és Becca megsérült.

- Milyen sérülés? – kérdezte apám.

- Egy szilánk forogott a hasába, sok vért veszít. De még szerintem a mentő későn is érne ide. Mit tegyünk?

- Mondd Edwardnak, hogy kocsival hozzátok be.

- Jó, szia – azzal már ki is nyomta.

Lehajlott ismét, karjába kapta Beccát. Óvatosan a Volvo felé vitte. Rászólt Rose-re, hogy nyissa ki a hátsó ajtót, a lány készséggel megtette. Lassan befektette és visszafordult felém.

- Edwrad, ne csak állj – kiáltott rám. – Vidd be Carlisle-hez.

Amilyen gyorsan csak tudtam beszálltam a kocsiba, már gyújtást adtam volna, mikor kinyílt az ajtó és beszállt Bella. Rám nézett és tudtam, hogy bármi is mondok velünk, jön, így inkább nem veszekedtem. Kihajtottam és a kórház felé vettem az irányt. Tövig nyomtam a gázt, de nem érdekelt. Be kell vinnem Beccát a kórházba, míg nem késő.

Amikor oda értünk, már Carlisle várt ránk. Mellette voltak a nővérek és egy betegágy. Leparkoltam a legközelebb hozzájuk. Kivágtam a kocsim ajtaját.
Léptem egy lépést hátra, hogy kivegyem Beccát. Óvatosan nyúltam a teste alá. Mikor már a kezembe volt, odarohantam az ágyra, letettem. Apám egy szó nélkül vitte is be a fehér épületbe. Mi Bellával, készséggel követtünk őt. Fel-alá mászkáltam a folyosón, nem tudtam, mi más csinálni. Már vagy fél órája csak vártunk, hogy valaki ki jöjjön a kórteremből. De senki.

Ekkor kicsapódott a bejáratni ajtó és egy elég ramaty állapotban lévő Jacob közeledett felénk. Odarohant hozzánk. Bella felállt eddigi ülő helyéből, megölelték egymás Jake-kel. Aztán megjelent előttünk Carlilse.

- Mi van Beccával? – szegeztem neki e legfontosabb kérdést.

- Becca…

Kérdésre válaszolok, óhaj-sóhajt meghallgatom és ha tudom megvalósítom. Várom a megjegyzéseket!!!!