10. fejezet

Moonshiny


10. Fejezet – Válaszok


(Rosalie szemszöge)



- Beszélnünk kell – mondtam komoly hangon.

Hangom túl keményre sikeredett, mert Beccán láttam, hogy hátra hőköl tőlem. Nem akartam megijeszteni, de fel voltam dúlva a ma történtektől. Egyáltalán nem tetszett, hogy Edward olyan felelőtlen volt, hogy hagyta, meglátni Bellának Leát. Láttam mind a kettőjükön, de főleg az előttem fekvő lányom, hogy még nem képes elmondani azt, hogy van egy lánya. Nem gyávaság volt ez részünkről, inkább valami menekülés egymás elől.

Én mindig azon voltam az utóbbi években, hogy kibékítsem őket. De Alice szerint nem kell ezt tennem, mert ők nem illenek. Ezt nem is értettem egész addig, míg, meg nem jelent Bella. Talán ő illik Edwardhoz, de nekem mindig is Becca lesz a kedvencem.

- Miről akarsz beszélni? – ült fel az ágyon a lány.

- Arról, ami ma történt – mondtam megint csak keményen. – Hogy engedhetted, hogy Bella meglássa a lányod?

- Mégis mit kellett volna tennem – csattant fel, de rögtön elhallgatott, mikor rájött, hogy hol is van. – Nem dobhattam ki a szobából. De most ezen miért vagy ennyire fennakadva? Edward azt mondta, hogy a húgotok.

- Igen – kiáltottam fel, de én is halkítottam. – És szerinted nem fog rájönni? Hisz tök egyformák vagytok. El kellett volna mondanotok az igazat.

- Nem - rázta meg a fejét. – Azt nem, oly sokáig volt titkok és már itt ez a hazugság is. És még is mit szólna a mai nap után.

Láttam szemében, hogy retteg, és bűntudata van a sok hazugság miatt. Emlékszem, hogy volt idő, mikor a vállamon sírta el a bánatát. De azóta, sok dolog történt, túl sok rossz dolog. Becca viselkedése azután, változott meg, hogy Leát hoznánk, költöztették. Először csak kerülte Edward közelségét, majd szép lassan visszatért régi barátaihoz és már velünk se beszélt, se velem, se Alice-szel. Tudtam, mi volt az oka, de még is haragudtam rá, hogy elhanyagolni minek.

Szeretem Beccát. Vele tudtam beszélni azokat a dolgokat, amiket nem szívesen kötöttem mások orra alá. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy mennyire szeretnék egy kisbabát. Én tudtam meg elsőnek azt is, hogy terhes Edwardtól, ilyen jó barátunk volt, de most már nem.

- Nem értelek – ültem le az ágya szélére és megfogtam a kezét, ami az ölében hevert. – Miért teszed ezt?

- Nem értem miről is beszélsz? – nagy szemekkel nézett rám.

- Rólad – feleltem. – Régen olyan jóban voltunk most meg, már nem is beszélünk vagy csak ritkán. Hiányzol Becca! És nem csak nekem az egész családnak, még Jazz-nek is.

- Ne kezd ezt te is! – könnybe lábadt a szeme. – Ti is nekem, de nem tudok ott lenni. Nem megy.

- Edward?

- Nem, Lea – a név hallatára meglepődtem. – Ne értsd, félre szeretem mindennél jobban.

- Akkor? – már nagyon kíváncsi voltam a magyarázatára.

- El fogtok menni – mondta ki az igazat. Mindig elmegyünk valahová, egy másik helyre, pont akkor mikor már megszoktunk a mostani helyet. De Beccának igaza volt, így is tovább maradtunk, mint kellett volna. – És nem akarom elveszíteni a lányom.

- Olyan buta vagy – mosolyogtam. – Ő mindig a lányod marad, és nem veszíted el.

De nem volt ez a teljes igazság. Carlisle szerint ideje tovább állunk, ahogy vége a tanévnek már megyünk is. Leát is vinni fogjuk, mivel ő örökölte apjától a vámpírgéneket és halhatatlan, 17 éves koráig fog csak fejlődni. Talán Becca is velünk jöhetne, de nem akar vámpír lenni, ezt kijelentette az első ilyen alkalomkor, mikor erről volt szó. Jake-t se hagyná itt semmi pénzért. De a szerelem már csak ilyen, én se hagynám hátra Em-et. Jake és Becca közti kapocs nagyon erős, olyan, amit szinte lehetetlen felfogni emberi ésszel.

Először mikor megtudtam, hogy ők összejöttek, azt hittem szétverem a házat. Akkor még úgy gondoltam, hogy Edward a neki való, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Ők egymásnak csak egy megálló voltak és most találták meg a magunk végállomást. Mert az biztos, hogy most mindketten megtalálták a magunk helyét. Csak nem egymás mellett.

- Mikor indultok? – kérdezte lehajtott fejjel.

- Miután vége a sulinak – nyúltam álla alá. – De akkor azonnal.

- Értem – borult úgy az ölembe, mint régen. – Hiányozni fogtok.

- Te is – simogattam dús haját. – De ez a dolgok rendje. Ezt te is tudod.


Sokáig ülünk úgy csendben egyikünk se szólt. Élveztünk a szoba némaságát. Becca feje még mindig az ölemben pihent, így volt neki kényelmes. Nekem is jó eset megint vigyázni rá, olyan volt ő nekem, mint egy kis hugica. Aki a nagy nővérnek mondja el a bánatát. Nem akartam még haza indulni, de sajna mennem kell. Ma süti fog a nap és Alice szerint vigyázzak, mert megláthatnak.

Már világosodott, úgy hogy ideje indulnom. Nem volt még nagy kedvem menni. Most olyan jó volt itt így ülni, senki se zavart és még se voltam egyedül. Itt volt mellettem az egyik legjobb barátnőm. De azt is tudtam, hogy muszáj mennem, nem leplezhettem le a magamat, se a családomat.

- Mennem kell – törtem meg a csendet, mikor már világosodott.

- Ne menj – nézett rám kérlelő szemein át. Legszívesebben maradtam volna, de Alice túl komolyan figyelmeztetett.

- Nem lehet – mosolyogtam rá biztatón. – Ma sütni fog a nap, de még bejövök hozzád ígérem.

- Rendben – mondta, de látszott, hogy legszívesebben marasztalna.

Felálltam az ágyról, őt visszadöntöttem a rendes alvó pózba. Megtakartam és az ajtó felé indultam. Lenyomtam a kilincset, de előtte még visszanéztem Beccára, aki már aludt. Nem is csodáltam, hisz egész este fenn volt, még akkor is, ha nem beszélgettünk. Kimentem az ajtón és halkan osontam végig a folyosón. Szerencsére nem találkoztam egy ismerőssel se, de még egy ápolóval se.

Így hamar kijutottam az épületből. Még nagyon korán volt, senkit se lehetett látni a parkolóba, még érkező orvosakat, vagy nővéreket se. Könnyen megközelítettem a kocsimat. Beültem és amilyen gyorsan, csak tudtam kihajtottam a kórházból. A főúton hasítanom kellett, mert voltak már olyan kocsik az úton, amik gazdáikat vitték dolgozni. Mivel csak lassan tudtam haladni – legalábbis számomra lassúnak tűnt – tíz perc alatt értem el az erdei ösvényt, ami a házunkhoz vezet. Az utat viszonylag hamar megtettem.

Már csak egy kanyar volt hátra és megláttam a házat is. Behajtottam a garázsba, ahol minden kocsi a megszokott helyén volt – kivéve Edwarddé, de az övé a ház előtt parkolt. Ritkán járt be a házba főleg azért, mert legtöbbször az ő autójával mentünk a suliba.

Kiszálltam a kocsiból és felmentem a lépcsőn, ami a házba vezet. Beléptem az ajtón, de nem láttam senkit, de még csak nem is hallottam, csak egy kis dobogás volt hallható az egész házban. Az is fentről jött és Leaé volt. Így hát elindultam a nappali felé, ahol csak a család női tagjai volt a jelen.

Esme az egyik kényelmes fotelben ült és egy könyvet olvasott elmerülten. Alice is olvasott a kanapén, de ő nem könyvet, hanem magazint a legújabb kollekció volt benne. Új tudtam, mert az én újságom volt, de Alice mindig előbb olvassa el, mint én. Ezért volt, hogy haragudtam rá, de mára már megszoktam, hogy ő már csak ilyen.

Leültem mellé a kanapéra, és csendben maradtam, nem volt kedvem megosztani velünk a dolgokat. Esme egyszer felnézett a könyvből, de mikor látta rajtam, hogy nem akarok beszélni, folytatta az olvasást. Alice már nehezebb esett volt. Ő közelebb ült hozzám és az arcomat kezdte elfürkészni. Jól tudtam, hogy nem sokára beszélni kezd, úgyhogy addig hallgattam a csendet. Lehunytam a szemem és egyből a kis Lea ugrott be.

- Na mi volt? – csilingelt Alice hangja fülembe. – Becca jól van, és mit szól hozzá, hogy Bella látta Leust?

- Már jobban van – mondtam unottan. Ennyivel be is akartam fejezni a beszélgetést.

- A másik kérdésre nem válaszoltál – szólalt meg Esme bársonyos hangon.

- El is mondaná az igazat, és nem is – nyitottam ki a szemem. – De most úgy döntött, még se mondja el, mert már túl sok a hazugság. És…

- És mi? – szakított félbe Alice.

- Ha nem szólnál, közbe mondanám – kiáltottam fel, aztán nyugodtabb hangon folytattam. – Fél, hogy elveszítni Leát.

- Miért veszítené el? – értetlenkedett Alice.

- Azért, mert nem sokká elmegyünk és Lea is velünk, jön – sóhajtottam.

- Így már érthető – jegyezte meg Esme is.

- Az. De hol vannak a fiúk? – kérdeztem.

- Jasper és Emmett vadászni mentek – adta meg a válasz Alice. – Carlisle bement a kórházba, Edward meg fenn van a szobájába.

- Értem. És Lea?

- Ő még alszik, de szerintem nem sokára felkel – folytatta.

- Hogyhogy csak szerinted? – kapta fel a fejét Esme is. – Nem látod a jövőjét?

- De látom csak… - dadogta. Láttam rajta, hogy gondolkodik rajta, hogy is fogalmazza meg a válaszát, főleg, hogy a válasz elég bonyolult. Legalábbis szerintem. – csak… néha… homályosan látom őt.

Ezen nagyon meglepődtem, hisz eddig ezt nem mondta. Furcsa volt hallani azt, hogy Alice nem tud valamit. Azt máskor viccesnek tartottam volna, de most pont az ellentétjét hozta ki belőlem. Megijedtem, hogy ha Alice is csak tapogatózik a sötétben, azt nem jelent jót.

Emmett után Lea volt az, aki követte szerelmem a sorba. Becca rám bízta őt, hogy vigyázzak a lányára, de így nem tudok. Mert még Alice se segíthet. Lea örökölt pár tulajdonságot az anyától, főleg azt, hogy Edward nem hallja a gondolatait. Most pedig már Alice se, ami nagyon zavarba ejtő.

Észre se vettem, mikor Edward jelent meg a lépcső alján, karba tett kézzel. Az arcáról le tudtam olvasni, hogy hallotta, vagy épp kiolvasta fejünkből a gondolatinkat. Az ő arcán is fel tudtam fedezni az aggodalmat, de az övén ez valahogy más volt, ez jobban megrémített, mint a hallottak. Kétségbeesettség tükröződött a szeméből.

- Úgy-e ez nem igaz Alice? – kérdezte elfújó hangon. – És most is látod őt? – de Alice csak a fejét rázta és egy sajnálomot motyogott.

- De ez még is, hogy lehet? – találtam meg végre a hangom.

- Én se tudom – hajjotta le a fejét a mellettem ülő, fekete, hajú lány. Jól látszott rajta, hogy bűntudata van a dolog miatt, de erről nem ő tehet.

- Még is mióta van ez így? – tette fel a talán legfontosabb kérdést anyánk. Közben felállt, odasétált hozzánk és megfogta Alice kezét.

- Amióta megszületett – csuklott el a hangja.

- Azóta tudod, és nem mondtál semmit – kelt ki magából Edward és fel-alá kezdett mászkálni a szobába. – Hogy tarthattad ezt eddig titkokban. A lányomról van szó Alice… - hangja a mondat végére már egészen ijesztő volt.

- Sajnálom, Edward – motyogta húgunk. –Sajnálom.

- Sajnálhatod is – köpte a szavakat Edward. – el kellett volna mondanod. Belegondoltál abba, ha valami történne Leával, akkor mégis mi lenne? Nem, nem gondoltál bele…

Sose láttam még ennyire kiborulni Edwarot, mintha nem is ő beszélt volna – illetve ordítana -, hanem valaki teljesen más. De még is valamilyen szinten teljesen igaza volt, hiszen Alice egy fontos dolgot nem árult el nekünk. De azt is jól tudtam, hogy Alice-nek most hatalmas bűntudata van. Így pedig nem voltam képes haragudni a húgomra.

Átöleltem őt és magamhoz húztam, épp, úgy ahogy pár órája Beccával is tettem. Nem voltam képes most kiabálni. Minek is tettem volna, Edward elég ideges mindenki helyet is.

- Jó most nem ez a lényeg Edward – állt fel guggoló állásból anya. – Inkább az, hogy ezt, hogy oldjuk meg. Mert bizony ezt meg kell valahogy oldani. Lea érdekében – közben pedig már Edward előtt állt és megérintette az arcát. – Minden rendben lesz, megoldjuk ezt is, csak nyugodj meg!

- Jó – úgy látszik Edwardon hatott a hegyi beszéd, mert már jóval nyugodtam állapotban ült le a fotelre, ami pár perce még anyánk ült. – De mégis mihez kezdjünk most?

- Szólunk Carlisle-nak – mondtam. – Ő talán tudhatja a kérdésekre a válaszokat is. Addig pedig próbáljunk kideríteni, hogy mihez is kezdünk most ezzel a helyezettel. Muszáj lesz valami tennünk.

- Igen ez igaz – helyeselt Esme is. – De mégis mit tehetnénk?

- Valaki mindig vele lesz – mondta határozottan Edward.

- Ez képtelenség – ellenkeztem. – Nem lehetünk vele minden percben. Nem foghatjuk a kezét állandóan. Edward gondolkodj! – szóltam rá. – Tudom, hogy szereted és ez így van jól, hisz a lányod, de ezt te sem gondolhatod komolyan.

- De igen komolyan gondolom – durcáskodott, mint egy kisgyerek. – Megígértem Beccának, hogy vigyázni fogok rá az életem árán is.

- Megértelek, – mosolygott Esme – de Rose-nek igaza van. Ez azért túlzás fiam.

- Jó akkor mondjátok meg mit is kéne tennem. Nézem ölbe tett kézzel, hogy a lányomnak baja esik.

- De hisz ki mondta, hogy baja fog esni – kiáltottam már el magam, hogy lehet valaki ennyire paranoiás, mint Edward. – Eddig is úgy vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére. Most se lesz másként. Ez elhiheted.

- Igen, igazad van – bólintott Edward.

Ezek után a szobára csend szállt. Én Alice vigasztaltam, kinek rettenetes bűntudata volt a történtek miatt. De erről nem ő tehetett. Esme Edwardot próbált nyugtatni, hogy ne csináljon semmi hülyeséget és várjunk meg, míg hazajönnek a többiek, és akkor megbeszéljünk a dolgokat. Többé-kevésbé azért mindketten sikerrel jártunk.

Nem tudtam miért, de hirtelen rossz előérzettem támadt. Amit nem tudtam hová is tenni. Ahogy teltek az órák, ez az érzés minél erősebb lett bennem. Már odáig fajult, hogy nem bírtam megmaradni egy helyben, hanem mászkálni kezdem. Ez pedig feltűnt mindenki számára.

- Mi a baj Rose? – de csak Alice kérdezett rá a dologra.

- Nem tudom de hirtelen, olyan rossz érzésem támadt.

- Biztos, hogy csak az előbbiek miatt – szólt nyugtatón Esme is.

- Igen biztos igazatok van – adtam be a derekam, de az érzés attól függetlenül megmaradt bennem. Valahogy éreztem, hogy többről van szó, mint egy megérzésről. De nem akartam, azt, hogy az amúgy is rossz hangulat, még rosszabbra fordult.

Már elég világos volt. Olyan nyolc körül járhatott az idő.

- Felmegyek Leához – mondta Edward és azzal már el is tűnt a szemünk, elöl.

Már tudtam, mi fog történni a következő percekbe. Lea leszalad a lépcsőn és kérni a reggeliét. Amit Esme készít neki. Esme már fel is pattant és a konyhába igyekezett.

- Szerinted is én vagyok a hibás? – szólalt meg halkan Alice.

- Nem tehetsz róla, hogy nem látod Leus jövőjét.

Ebben a percen jelent meg a lépcső alján egy elég zihált, külsejű Edward. Ekkor már tudtam, hogy valami borzalmas dolog történt. Féltem rákérdezni a dologra, nem akartam több rosszat hallani ma.

Közben már Esme is megjelelt a szobában egy tálca reggelivel.

- Hol van Lea? – mosolygott Esme. Edward nem felelt, ami már nagyon idagesített.

- Edward válaszolj – pattantam fel a kanapéról.

- Lea… - kezdett bele. – Lea nincs a szobájában… - aztán már csak ez edénycsörömpöléseket hallottam. – Elszökött.



Sziasztok!

Igen tudom, óriásit késtem a 10. fejezettel. De meg van a megfelelő magyarázat.Az olasz út után beteg lettem és napokig feküdtem lázasan, aztán kezdődött a suli meg a szakköröket is egyeztetni kellett a tanárokkal. Úgyhogy teljesen el voltam havazva.
De most már minden oké, visszatértem teljesen. De azt még tudnotok kell, hogy hetente csak egy fejezetet tudok fel tenni az iskola miatt. Remélem megérteitek.

Puszi Rosalice

ui: Hogy tetszett az új fejezet? Várom véleményeket!!!:D