19. fejezet

Moonshiny



19. Fejezet – A bajok csak most jönnek



(Edward szemszöge)



Amit megtudtam, hogy mi történt uralma alá vont a pánik. Nem szabadot volna rettegnem, mégis azt tettem. Féltem, hogyha az a szörnyeteg tudomást szerez Leáról, akkor megölni. Közben pedig ott volt az a tudata is, hogy mi van, ha a szörny összekeveri Bellát és Beccát. Mindkettejüknek különösen csábító és jó illata volt. A mi fajtánkat pedig ez megbabonázza.

A többiekkel először úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk megbeszélni a teendőket. Én vittem Beccát a hátamon, és úgy csimpaszkodott belém, mint egy kis majom. Ez régi emlékeket idézett fel bennem, de koránt sem olyanokat, amiket vártam. Azt vártam, hogy előtör belőlem valami érzés, de ilyesmi nem is történt. Igaz éreztem szeretet, de az nem olyan volt, mint amikor Bellával vagyok.

De mégis távol kell magamtól tartanom őt, hisz ő halandó, én nem még szép szóval sem vagyok az. Épp olyan szörny vagyok, mint akit családommal és a farkasokkal próbálunk elkapni. Nem akartam neki is fájdalmat okozni, annál ő sokkal többet és sokkal jobbat érdemel. Sokkal jobb embert, - és itt az emberen van a hangsúly – mint én. Nem ember, hanem szörny vagyok és ez a legrosszabb, hogy le kell róla mondanom, és tudom ez most még nehezebb lesz, mint Beccánál volt. És én már akkor is gyáva voltam és őt se hagytam el.

Már láttam a házunkat, de nem lassítottam minél előbb el akartam pusztítani az a vámpírt. A gangon már vártak ránk, Rose kint volt kezében tartotta életem értelmét, aki csak úgy sugárzott mikor meglátta hátamon az anyát. Egyből lemászott Rosalie karjáról és elénk futott. Pontosan akkor álltam meg és Becca is akkor mászott le rólam, mikor lányunk elénk ért. Egyből anyja nyakában ugrott.

- Szia mami – köszönt neki, de el nem eresztett volna Beccát egy percre se. – Olyan jó, hogy itt vagy, már annyira hiányoztál.

- Te is nekem – mondta Becca mosolyogva és látszott, hogy mennyire boldog, hogy láthatja a lányát. – De ma egész nap itt leszek veled és játszhatunk. Na mit szólsz?

- Az, nagyon jó lesz – majd rám pillantott. – Te is maradsz apa?

- Ez majd bent megbeszéljünk – jött oda hozzánk Carlisle. – Nem a legalkalmasabb hely a beszélgetésre. Bent majd lehet ez folytatni – majd karon fogta anyámat és befelé indult el. Mi gyerekei pedig készséggel követték. Mert, ha még Alice, Jaspre és Emmett is kint álltak velünk a szabadba.

Lea végig anyja karjaiban volt és szorosan ölelte őt. Belépve a házba mindenki a nappali felé vette az irányt. Carlisle a kanapé mögé állt és Esme vállára tette a kezét, aki idő közben leült. Alice is helyet foglalt Jasper ölében, a fotelben. Rose és Emmett a kandalló elé álltak. Becca a másik fotelbe ült le, Leával az ölében, én pedig melléjük guggoltam és Lea fejé búbját kezdettem el simogatni.

Majd hatalmas csend lepte el a szobát. Senki nem, mert meg szólalni és én ezt most valahogy meg is értettem. Mindenki próbált magára nyugalmat erőltetni, de nem sok sikerrel. Még Alice is ideges volt, és hadd ne említsem Jasper, aki nem csak saját érzelmei miatt aggódott, hanem a miénkért is. Rose pedig már majd felrobbant, hogy senki nem mond neki semmit, hogy mi is történt kint Jacobbal.

Jake-t valahogy mindig is utálta, eleinte miattam, mert úgy tartottunk, hogy miatta nem lehetek Beccával. Ma már rájöttem, hogy nekem nem ő az igazi. De Rose ezt nem így gondolja, az igaz elfogadta, hogy nem leszünk újra együtt, de ő mindig Beccát fogja szeretni. Bellát is kedvelni, de gondolataiban mindig azt üzeni felém, hogy rosszul döntök, mert nem tőle van lányom. De most mégse ez érdekelte a legjobban, hanem az, hogy mi is történt.

- Valaki megmondani mi történt? – adott hangot gondolatinak. – Már nagyon idegesít az a csend.

- Rose – szólt rá Esme. – Kérlek, nem ez a legjobb pillanat a veszekedésre.

- Sajnálom anya – hajtotta le bűnbánóan a fejét Rosalie. – De akkor mi a baj?

- Itt van – bukott ki Beccából a válasz. – Sam-ék vették észre az illatát, és most őt üldözik. Engem meg rátok bíztak – de mintha nem is Rose-nak mondta volna, inkább csak maga elé motyogta. Majd hozzám fordult. – Edward – mondta könyörgő hangon. – Bajt érzek, nagyot kérlek, ne hagyd, hogy valakinek is baja essen. Azt nem élném túl – a hangja a végére teljesen hisztérikus lett.

Még sose láttam még őt, így ennyire kiborulni. Kivéve akkor egyszer, de annak még több éve is meg van. Igen, akkor láttam őt így. Lea születése napján. Emlékszem, mintha most is átélném:

Alice rohant le az emeletről, és majd nem sírt már. Odafutott elé és esedezve nézett rám, mintha tőlem várná a megoldást. Bele akartam nézni a gondolatiba, de nem engedte. Majd Jasper odajött hozzánk és magához húzta Alice-t. Húgom, fivérem vállára borult és csak ennyit mondott:

- Becca – ekkor már tudtam, hogy baj van. Becca ekkor volt nyolc hónapos terhes és már napok óta rosszul van. Ezt is csak Rose-tól tudom, aki nap, mint nap átmegy hozzá. Én nem mehetek, ugyan is nem enged a közelébe, ami rettenetes számomra. Így csak este mehetek el hozzá, mikor már alszik. De még álmában is láttam, hogy arca gyűrött és nem a jól ismert nyugalom ül rajta. Rettenetes aggódtam ő miatt, de most, hogy Alice is itt van előttem és láttam rajta, hogy fél és nem mer rám nézni. – Becca, Becca… - csak ismételgette a nevét, ami már nagyon is dühített, így megragadtam, hogy kötelezem, hogy a szemembe nézem.

- Mi van vele Alice? – kérdtem dühtől izzó szemekkel. – Mond, hogy jól van és minden rendben – de csak a fejét rázta.

- A fürdő padlóján van, és úgy láttam eszméletlen… - mondta volna tovább, de engem ez már nem érdekelt.

Elengedtem Alice karját és már rohantam is ki. Az erdőn át, mentem, úgy gyorsabb voltam, mintha kocsival mennem volna. A fák és a bokrok csak úgy száguldoztak el mellettem, de engem ez, most még véletlenül se kötött le. Minél előbb Becca mellett akartam lenni, semmi más nem érdekelt úgy, mint ő és a baba. Magamat kezdtem elszidni, hogy miért is nem maradtam vele és miért is, hagytam, hogy rávegyen, hogy ne látogassam. De belül még is bízhattam magam, hogy nem velük semmi gond.

Ekkor már megláttam a házuk körvonalait, így még gyorsabban rohantam, mint eddig. Minden lépésem, egy örökké valóságnak tűnt, de végül, azért még is csak megérkeztem. A bejárati ajtón bementem, úgy, hogy azt majd nem kiszakítottam a helyéről. De legalább bent voltam a házba. Felrohantam a lépcsőn és kivágtam a nyitott fürdőszoba ajtót. Ha most lett volna vérem, azok biztos megfagytak volna az ereiben. Becca a földön feküdt, de legalább eszméleténél volt. A keze a hasán pihen, amiből egyből tudtam, hogy fájdalmai vannak. Egy pillanat alatt teremtem mellette és öleltem magamhoz.

- Edward – hallottam meg fáradt és halk hangját. – Edward… valami baj van… segíts – kérlelt, de én nem tudtam, mitévő is legyek.

- Nyugodj meg – de ezt inkább magamnak mondtam.

- Még nem lenne szabad megszületnie, még korai – hallottam meg elgyötört, mégis gyönyörű hangját.

- Hívom Carlisle-t – előkaptam a telefonomat és már is, hívtam volna, de Becca kivette a kezemből.

- Már késő – mondta. –Jön.

Igen és igaza volt, nekem kellett levezetnem a szülést, de nem bántam meg, hisz két óra múlva, én magam tartottam kezeim között lányomat. Akit az óta a pillanattól fogva imádok, mióta megláttam.

És ez így van a mai napig is. Furcsa volt, begondolni, hogy mennyire megváltozott az életem, attól a naptól fogva. Már két év telt el, de én még mindig tisztán látom magam előtt az a nap történt eseményeket.

- Most, mit teszünk? – kérdezte Rose. – Mert tenni kell valamit, mindenképp. Nem hagyhatjuk, hogy az, az őrült valami baj okozzon vagy, ami rosszabb, valami halálát.
- Ebben egyet értek veled lányom – szólalt meg apánk is. – És már van is egy tervem.

- Mire gondolsz drágám? – érdeklődött Esme.

- Mi fiuk elmegyünk és vadászunk rá – kezdett bele, és mindenki ránézett. – De félek, hogy ez nem lesz elég, és már messze jár, és ezt csak figyelmeztetésnek szánta…

- De akkor is tenni kell valamit – vágtam közben. – Itt nem csak mi, de Becca és már Lea is veszélyben van.

- Tudom, fiam, tudom – csitított Carlisle. – Ezért gondoltam arra, hogy valami mindig a lányok közelében lesz, míg a többiek a vámpír után kutakodnak. Most is azonnal megyünk, mindenki – már álltam is fel, mikor utánam szólt apánk. – Nem Edward, te maradsz. Te tudod a legjobban megvédeni a családodat – és igen igaza volt.

Én mindenkinél jobban féltem és szeretem a lányomat és a lányom anyát. Nálam senki nem óvná meg őket, de még is dühös voltam. Nekem is ugyan olyan jogom van harcolni értük, ha nem több. De még se vitáztam, mert közben ránéztem lányomra, aki biztatóan mosolygott rám Becca karjai között. Lassan bólintottam, hogy belegyezem. A családom tagjai erre egyből készülődni kezdtek és indultak el, felkutatni, és talán megölni a vámpírt.

Mire észhez tértem, már senki sem volt a nappaliba, csak mi hárman. Én felálltam és a kanapéhoz sétáltam, hogy ledobhassam magam rá. Tudtam, hogy mint, én Becca is fél a következményektől, de talán attól jobban, hogy olyannak esik baja, akinek ehhez semmi köze.

- Mi lesz most? – hallottam meg egy halk és félénk hangot, Becca hangját. Felnéztem, és szememmel őt kerestem, meg is találtam. Ugyan ott ült, mint az előbb, annyi különbséggel, hogy Lea már nem volt az ölében. – Nyugalom, csak a konyhába ment – tette hozzá, arckifejezésemet látva.

- Féltem és óvom még a széltől is – motyogtam. – De most nem tudok, mit tenni. Csak ülök itt és bámulok magam elé – a hangom a végére már nagyon is hangos lett.

- Megértelek – állt fel és leült mellém. – De téged most nem ez zavar elsősorban – már most átlát rajtam, pedig csak most kezdtünk el beszélgetni. Becca túl jól ismer. – Mi a baj és ne mondd azt, hogy ezt itt! – mutatott körbe a kezével.

- Félek – vallottam be.

- És mitől Edward? – kérdezte.

- Bellától – mire ő nevetésben tört elő.

- A húgom, Bellától? – kérdezte vissza, két feltörő nevetés közepette. – Edward, ő egy ember. Nem értelek. Hisz szereted. Mert szereted, úgy-e? – bólintottam. – Akkor mi a fene bajod van? És ne gyere azzal, hogy veszélyes vagy ránézve. Mert valljuk be ez az elméleted már meg is, dönt, mert, hogy még én is élek.

- De majd nem meghaltál – akadékoskodtam. – Vagy már nem is emlékszel? És most is emiatt vagy itt.

- De emlékszem – komorodott el az arca. – De ez most már. Te nem attól félsz, hogy elveszíted Bellát, hanem attól, hogy tartozz és felelősséget vállalja valakiért, aki fontos számodra. Neked ez a bajod.

- Akkor is, Becca, gondolkodj – csattantam fel. – Én vámpír vagyok, ő meg ember.

- Ez akkor nem zavart, mikor elcsábítottad – kiabált már ő is. – Vagy csak játszol vele? Miért csinálod mindig ezt?

- Mert megölhetett őt – feleltem. – Az ő vére még jobban csábít, mint a tiéd valaha is. Mi van, ha egy gyenge pillanatban rátámadok és megölöm?

- Mindig vannak veszélyek – hangja már sokkal nyugodtabb volt. – Ha csak kimegy az utcára, elütheti egy kocsi, vagy ha nem kocsi, akkor más. Nem te vagy a veszély, hanem a kinti élet maga.

Csodálkozva nézettem az előttem ülő lányra, aki valójában csak is az igazat mondta el az előbb. Furcsa volt Beccát így hallani, azok után, amiket tettem vele és most még is ő biztat rá, hogy én Bellához tartozom. Pont nem tőle vártam volna el, hogy ezek a mondatok elhagyják az ajkait. Az ilyenek, inkább Alice vagy Esme szájából volt várható, nem attól, aki, jól tudja mi és vagyok, hogy milyen veszélyes is vagyok az emberekre.

- Talán igazad van – bólintottam. – De vannak dolgok, amik ennél zavarosabbak, mint én. Én mennetek el vele vacsorázni, ahogy azt te és Jake teszitek.

- Mi se vacsorázunk együtt – kuncogott és én zavartan néztem rá. – Tudod ő rengeteg ételt igénnyel mióta farkas és valahogy mindig sikerül el enni-e előlem az élet – erre már én is nevettem. – De pont ezért lehetnél egy kicsit lazább.

- Lazább? – kérdeztem vissza.

- Igen – bólogatott hevesen. – De most, csitt, jön egy szem lányunk – fejével Lea irányába mutatott.

Tényleg jött, de nem is jött inkább szaladt felénk egy rakat játékkal. Amikkel a földre dobott, majd maga is közéjük huppant. Felvette a földről a kedvenc játékait és el kezdett velük játszani. Mosolyogva figyeltük őt, ahogy egyiket teszi le, és a másikat veszi elő.

- Anyu, apu – nézett ránk boci szemeivel. – Gyertek ti is. Így olyan unalmas.

- Már azt hittem meg se kérsz – nevetett Becca és már is mellette termett. – ÉS mit is játszol kicsim?

- Hát, amit szoktunk – adtam meg én a választ, majd elvettem a plüss oroszlánt, Lea játéka közül.

Az idő olyan gyorsan telt így, hogy észre se tettem, hogy más rég sötét van odakint és Lea is többször leesteti a fejét, jelezve, hogy álmost. És milyen igazam is volt, alig, hogy ezekre gondoltam Lea már Becca ölébe hajtotta apró fejecskéjét és már az álmok országában is volt. Becca óvatosan megfogta őt és felvitte a szobájába, míg én összeszedtem a játékokat és egy kosárba nem tettem őket. Amit végeztem, lányom anyja is megjelent a kanapén.

- Mindig csodáltam a gyorsaságodat – jegyeztem meg, míg le nem telepedtem mellé.

- Ez bóknak veszem – kuncogott. – De még mindig tudom, hogy miről beszélgetünk Lea felbukkanása előtt – komolyodott el a hangja. – légy bátor és vállald a szerelmedet.

- Olyan könnyen beszélsz – mondtam. – Mintha minden rendben lenne és minden úgy fog majd működni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.

- Túl bonyolítod – rázta a fejét. – De inkább beszéljünk másról.

- Na látod ez jó, öltet volt – adtam neki igazat. Már csak az a baj, hogy fogalmam sincs miről is, akarok most beszélni. Mert bevallva, most, ebben a percben, minden olyan nyugodt és csendes, hogy ezt nem akarom megzavarni.

Minden olyan megnyugtató volt, és Beccán is láttam, hogy a pár órával ezelőtti kiborulása már a múlté. De azt is tudtam, hogy nagyon is jól tudja az érzelmeit leplezni előttem és mások előtt is. Belül ugyanolyan olyan feszült volt, mint, én, csak épp nem akarta ezt kimutatni. Tudtam, hogy érzelmet akarok látni Beccán csak egyetlen dolgot, kell mondanom, de azt most inkább hanyagoltam. Nem akartam neki fájdalmat okozni, így is sokat szenvedett már, de valahogy még is kíváncsivá tett a gondolat, hogy mi lesz, ha kimondom.

- Nem sokára el kell mennünk – kíváncsiságon jóval nagyobb volt, mint a józan eszem. – Tudod, hogy ez mivel is jár.

- Igen – mondta teljesen nyugodtam. Hát nem erre a reakcióra számítottam, valahogy vagy valamiért arra számítottam, hogy sírni vagy kiabálni fog. Ehhez képest, viszont teljesen más volt a reakciója, arca nyugodt és közömbös maradt, szemei se árultak el semmi nekem, pedig azokból régen tudtam olvasni, ha gondolatiból már nem. – Tudom, Rose már említette – így már érthető, miért is reagált így. Volt ideje felkészülni, és pajzsot vonni maga körül.

- Az érzelmek elrejtésében nagyon is ügyes vagy – vetettem neki oda morogva. – Néha mutathatnál érzéseket. Még Jazz is mondta, hogy nem érez nálad semmi, csak ha Jacob a közelben van, de nálam vagy Leánál semmit. Szereted őt egyáltalán? – szemei kérdésen hallatára kikerekedtek. Szánakozva és közben még is dühösen nézett rám.

- Hogy szeretem-e a lányom? – ismételte meg a kérdést. – A válasz egyszerű igen. De azt is tudom, hogy csak kevés időm van vele, mert ahogy már mondtad elmentek és én is, itt maradok. Ha kiborulok, kinek lesz az, jó. Senkinek. Lea úgy emlékezne rám, mint egy gyenge nőre és azt nem akarom. Elég lesz majd akkor szomorkodnom, ha majd nem lesztek itt – ahogy hallgattam őt, akkor jöttem rá, hogy ő valójában, mekkora áldozatot hozott is értem és a családomért. Lemondott a lányukról, hogy nehogy lelepleződjünk és közben erős, mert nem mutatja ki mennyire szomorú vagy nem előttünk csak Jake-nek.

Ekkor kivágódott az ajtó és megjelent az egész család, mindegyikükön látszott, hogy baj van és ezt nem csak én Becca is észrevette. Együtt álltunk fel és kérdőn néztünk a családra, akik fejében most még csak hangfoszlányokat se hallottam, ami még jobban erősítette hittem, hogy nagy baj van.

- Mi történt? – törte meg a kínos csendet Becca.

- Mondjátok! – szóltam rájuk, mikor nem mondtak semmit és csak bámultak maguk elé. Majd Carlilse előre lépett és szomorú tekintetét, ránk emelte.

- A határ mentén találkoztunk a falkával, és akkor elmondtak, hogy valakit elvitt a vámpír.

- Kit? – kérdeztem.

- Bellát – jött a válasz, mire Becca ajkait fájdalmas sikítás hagyta el, majd pedig elájult, ha nem kapok volna után beverte, volna a fejét. De míg én őt tartottam, én kiabáltam a családommal, mintha az ő hibájuk lenne.


Igen tudom, hogy sokat késtem és nagyon sajnálom, nincs mentségem, de azért remélem elolvassátok és megdobtok már kommentárral.
Puszi