25. fejezet

Moonshiny



25. Fejezet – Búcsú



(Edward szemszöge)




Kedves Edward! – kezdtem olvasni a levelet. – Tudok a lányodról. Gratulálok! – ennyi volt csak a papíron se több, se kevesebb. De ebből a pár sorból is tudtam a jelentését.

Mivel nem kapta meg Beccát, most Leára fáj a foga, de őt semmi pénzért nem engedem át neki. Inkább megölöm Briant. Nem engedhetem, hogy bántsa őt, hiszen Lea a napfény sötét életemben, mióta ő megszületett én is vele, születtem újjá.

De mégis mit kéne tennem? El kell vinnem a közelből Leát, el kell, hogy költözünk. De ha ezt lányom meghallja teljesen ki lesz borulva, mint legutóbb és megszökik és talán így pont Brian karjaiba fog futni. Tudom, hogy ezzel Becca is egyet fog érteni.

Én se szívesen hagyok itt mindent, főleg nem Bellát, de muszáj ezt megtennem a családomért. Szeretem Forskot, oly sok mindent adott nekem szerelemet, gyermeket, de azt is tudom, hogy mennünk kell. Hiszen már úgy is terveztünk, csak még nem döntöttünk az időpontról, de Brian segített ebben.

Felnéztem végre a levélről és családom aggódó tekintetével találtam szembe magamat. Mindenki fejében az, járt, hogy mire is jutottam, de közben már mindenki rá is jött, csak nem akarják elfogadni. De tudják ez a legjobb megoldás.

- Biztos vagy benne? – szólalt meg elsőnek Jasper fivérem. De én csak bólintottam. Ő képességeinek köszönhetően megértette miért is döntöttem így. Nekem is ugyan úgy rossz elmenni, ha nem jobban. – Akkor pakoljunk! – mondta Jazz. – De neked - nézett rám mindentudó szemekkel - van még egy-két dolgod – azzal átölelte Alice és a ház felé vette az irányt. A többiek pedig követték.

De még mielőtt mindenki bement volna apám hátra fordult és a szemembe nézett: Menj el hozzá, búcsúzz el! – üzente gondolatban. Én pedig nagyon is jól tudtam, mire gondol. Név szerint Bellára. Ezzel még tartozom neki, ha már annyi minden rosszat élt át velem kapcsolatban és persze Beccának is el kell mondanom, hogy elmegyünk és ő is, elbúcsúzhasson lányunktól.

Ezzel az elhatározással újra az erdőbe vetettem magam, a Swan ház felé. Az út nem volt hosszú nagyjából tíz percembe került. Ahogyan kiértem a tisztásra, láttam, hogy Charlie még nem ért haza az őrsről. A kocsija nem volt a feljárón. Így nem lesz senki, aki kidobna a házból – nem mintha esélye lenne ellenem. A nappaliból szűrődött ki a fény, így úgy döntöttem az ajtón át, megyek be a házba.

Emberi tempóban indultam meg a ház felé. Elértem a bejárati ajtót és bekopogtam, pár másodperc múlva nyílt is az ajtó, de meglepetésemre egyik Swan lány sem állt a küszöb másik oldalán, helyettük inkább egy sokkal nagyobb személy volt az. Egy indián fiú volt, Jacob Black. De ő is pont úgy meglepődött újbóli itt létemen, mint én, hogy ő nyitott ajtót.

Nem kérdezett semmit csak kitárta előttem és én készséggel beléptem rajta. A nappali felé indultam el, ahonnét a lányokat sejtettem. Az egyik lány meg is láttam, amit a kanapén ülve bámul maga elé és egy papír fecnit tart a kezében. A papírdarab hasonlított arra, amit én is olvastam nemrégiben és még mindig a kezemben tartottam. Becca ült a kanapén sírástól könnyes szemekkel.

Ekkor ért be Jake is a szobába és egyből a lány mellé ült. Majd átölelte a vállát és magához húzta. Közben pedig intett felém, hogy üljek le. Elültem, de valami furcsán rossz érzés kerített hatalmába. Nem tudtam, hogy mi az, de azt sejtettem, hogy nem sokára meg fogom tudni.

- Ezt előbb találtam ez – szólalt meg Jake és kivette szerelme kezéből a papírlapot és felém, nyújtotta. Elvettem tőle és magamban kezdtem olvasni. Ugyan az állt rajta, mint az én kezemben lévőn. – És ha jól gondolom te is, kaptál egy ilyen igaz – fejezte be a mondatát az indián fiú.

- Igen – bólogattam hevesen. – Ezért is jöttem. De azt nem értem, hogy hogyan tudhatta meg. Pedig mindent elkövettünk, hogy ez ne derüljön ki… - folytattam volna tovább, de valaki félbeszakított.

- Úgy látszik még se eleget Edward – szólalt meg ittlétem bennem először Becca. Bármennyire is furcsa hangjában nem volt semmiféle gúny vagy harag a hangjában, sokkal inkább tele volt fájdalommal.

Az ő fejében, pont úgy, mint Belláéban se tudtam olvasni. De annyira már ismertem, hogy tudtam miért is, mondta azt, amit mondott. Tudatosul benne, hogy el kell búcsúzni a lányától talán örökre. Ez pedig nagyon is fájt neki. Megértettem őt, hisz én se érezném magam sokkal jobban magam egy ilyen pillanatban. De azt is tudtam, hogy megérti, ezt csak fáj neki.

- Muszáj ezt tennünk Beks – álltam fel és oda akartam menni hozzá, hogy átöleljem, de Jacobnak ezt nem nagyon tetszett, morogni kezdett. Persze Becca szúrós szeminek köszönhetően nem ugrott nekem. Becca felállt és ő maga húzott magához, de persze erre is kaptunk egy morgást. De nem foglalkoztunk vele. – Vigyázni fogok rá – súgtam Becca fülébe ezt a mondatot. Erre ő elhúzódott tőlem.

- Tudom – mondta alig hallhatóan, de a teremben még is mindenki hallotta. – Lea már tudja? – kérdezte, de csak fajrázást kapott válaszul. – Akkor, ha nem bánod én is ott lennék, ha elmondod?

- Persze, hogy nem, meg is akartalak rá kérni, de előtt, muszáj beszélnem Bellával – vallottam szint, hogy miért is jöttem. – De ti addig elmehetek hozzánk – Becca furcsán nézett rám. – Hogy Leaval lehess és én is nyugodtan, beszéljek a húgoddal.

- Megértem – majd kézen fogta Jaket és elindultak a házból kifelé.

Még láttam, ahogyan Jake emberi formában beveti magát az erdőbe, majd farkasként tér vissza. Majd Becca ráül a hátára, és már is együtt száguldanak a fák sűrűi között. Még bámultam utánuk pár percig, majd vettem pár mélyebb lélegzetet és elindultam szerelmem szobája felé. Vámpírsebességgel száguldtam fel a lépcsőn, majd megálltam egyenesen az ő szobaajtaja előtt. Nem akartam megint csak úgy rátörni, mint legutóbb, így csak kopogás után nyitottam be.

A szobában nem volt túl nagy a változás, minden úgy volt, ahogyan legutóbb láttam. Bella is ott volt. Az ágyán feküdt nekem hátal, így nem igazán vett észre. Szerintem még a kopogásomat se hallotta, ugyan is jó fülemnek köszönhetően hallottam, hogy szipog. Megszakadt a szívem, hogy tudtam, hogy miattam, van ennyire kiborulva, és én tehetek arról, hogy most ilyen állapotban van. Bár hagytam volna őt békén mikor még lehetett, akkor nem szenvedne most miattam.

Nem bírtam tovább nézni azt, ahogyan sír így ismét vámpírgyorsasággal mellette termettem. Leültem az ágy szélére és megérintettem a vállát, ő erre összerezzent és felemelte a fejét. Meglepődve és kétségbeesetten nézetem rám egyszerre. Úgy nézett, mintha nem akarna hinni a szemének. Amit persze meg is értek, hiszen nem régen hagytam őt itt.

- Mit keresel te itt? – ült fel és közben letörölte arcáról a könnycseppeket, amik miattam vannak az arcán. – Azt hittem haza mentél.

- Úgy is volt – mondta. – de visszajöttem. Beszélnünk kell valamiről – meglepődve nézett rám, de még se szólt közbe, engedte, hogy folytassam. De jelen pillanatban jobban örültem volna, ha mond valamit, mert még nem tudtam, hogyan is búcsúzzak el tőle. Még én magam sem voltam kész arra, hogy örökre búcsút vegyek, attól a lánytól, aki életre keltette a szívemet. Nem akarom itt hagyni őt, de tudom, nincsen más megoldás. – Történt valami és ennek köszönhetően el kell mennünk Forks-ból – mondtam ki végül.

- De még is mi? – kérdezte félig hangosan, félig szomorúan. – Nem kell elmennetek azért, mert mi már nem leszünk együtt…

- Nem is ezért megyünk, ha csak ez lenne, akkor nem mennénk. Épp ellenkezőleg – mondtam -, harcolnék érted és a bizalmadért.

- Ezt akkor nem értem – mondta a síráshoz közeli hangon. – Nem akarom, hogy elmenj…

- Elhiszem és én se akarok – fogtam kezembe az arcát. – De sajna, muszáj…

- Akkor azt mondd el mi történt! – szólított fel könyörgő hangon. – Ezt még megérdemlem, hogy elmond, mi is az ok, hogy itt hagytok mindent ilyen gyorsan… - majd csend lett, mintha rájött volna a dolgokra. – Brian miatt? – kérdezte.

- Igen – bólintottam. – Nem tudom, hogyan de tud Leáról és félek, hogy most ő lesz a következő, akit bántani akar. Ő pedig nem engedem csak úgy oda – álltam fel és fel-alá kezdtem el mászkálni a szobában. – Lea a lányom, nem engedem, hogy baja essen – csak beszéltem és beszéltem, úgy látszik, most tört ez fel belőlem.

Már nem tudom hányadszor tettem meg ugyan azt az utat oda-vissza, de nem is érdekelt. Egészen addig nem foglalkoztam vele, míg meg nem éreztem két gyenge kart a hátamon, ami átölel. Eldermedtem, de tudtam, hogy Bella áll mögöttem és ő az, aki átölelt. Átfogtam az ölető karokat és hagytam magamat megnyugtatni, Bella közelség jót tett. Lehiggadtam, majd megfordultam és úgy öleltem át szerelmemet. Fejemet belefúrtam gyönyörű, selymes hajába és hagytam, hogy átjárjon ez az érzés. Élveztem a közelségét és tudtam, hogy ő is hasonlóképen érez ebben a pillanatban.

Hosszú percekig álltunk csak ott és öleltünk egymást. De a pillanatot Bella szakította meg. Elhúzódott tőlem, annyira, hogy lábujjhegyre állhasson és ajkait az enyémre, tehesse. Nem húzódtam el tőle. Ellenkezőleg, hagytam, hogy ajkaink egyesülhessenek. Már csak milliméterek választottak el minket egymástól, de szerencsére ezek is gyorsan eltűntek. Így szabadon engedhetünk vágyainak. A csók gyönyörrel töltötte el a testem minden egyes porcikáját. Élvezettel a faltam az ő ajkait, olyan volt, mintha kinyitották volna számomra a mennyek kapuját. Szája minden apró szegletét bejártam, de ő megszakította a csókunkat, majd gyorsan kezdte el szedni a levegőt és szívet is vagy ezerszer gyorsabban pumpálta a vért. Arcomon rögtön megjelent egy mosolyom, mert tudtam, hogy ezt én váltottam ki belőle.

- Most min mosolyogsz? – kérdezte, de az ő arcán is megjelent egy mosoly. Örültem, hogy végre boldognak látom és tudom, hogy ezt én váltottam ki belőle, csak azt sajnálom, hogy pont most kell őt elveszítenem, pont most mikor minden rendbe jöhetett volna.

- Semmin, csak rajtad – válaszoltam, és láttam az arckifejezésén, hogy nem teljesen érti, hogy mi is van velem. – Tudod, azzal hogy vámpír vagyok, vannak képességeim és hallottam, ahogy a szíved vert a csók végén – újabb mosoly jelent meg az arcomon.

- Mit értesz a képességek szó alatt? – kérdezte. Persze, hogy megkérdezte, hiszen nem mondtam el mindent a vámpírsággal járó dolgokról, csak azzal voltam elfoglalva, hogy visszaszerzem őt és a bizalmát.

- Biztos, hogy tudni akarod? – bólintott, így folytattam. – Hát, nagyon gyorsak és erősek vagyunk, jó a hallásunk és a látásunk, a napon csillog a bőrünk, remek a memóriánk, halhatatlanok vagyunk…

- Hogy mik? Halhatatlanok? – lepődött meg a szó hallatán. Amit persze nem is csodálok. Nem mindennap beszél az ember halhatatlanokkal.

- Igen, de vannak néhányunknak különleges képessége – újra szólásra nyitotta a száját, de én lefogtam az ujjammal, és úgy folyattam. – Például Alice látja a jövőt, Jasper képes az érzelmeidet irányítani, én pedig… olvasok a gondolatokban…

- Hogy mit csinálsz? – lepődött meg újból. – Ez enyémben is? Hallottad a gondolataimat?

- Nem,a tiédben és Beccáéban valami oknál fogva nem tudok, de a többi emberében annál inkább – ezt egy pár perces csend követte, hagytam neki, hogy feleméssze a dolgokat, amiket hallott, nem akartam, hogy megrémüljön ettől az egésztől.

- Oké – törte meg a csendet. – Te vámpír vagy – mondta ki a tényeket, elég nyugodt hangon, teljesen úgy, mintha ez lenne élete legnormálisabb dolga. – De ha az vagy, akkor vér iszol, emberit?

- Nem, nem – tiltakoztam egyből, nem akartam, hogy emiatt féljen tőlem. – Tudod én és a család vegetáriánusok, vagyunk – a szó hallatára felhúzta a szemöldökét. – Mármint csak az állati vér iszunk meg, persze vannak olyanok is köztünk, akik emberit isznak, például…

- Brian – fejezte be helyettem a mondatot. – Vele meg mi történt? Mondott pár dolgot, de mindig olyan zavart volt, nem igazán értettem semmit. Mondd el, kérlek – nem tudtam, hogy jó lenne-e hallani ezt a történetet, de azt is tudtam, hogy jogában áll tudni az igazat. – Kérlek!

- Renden, de előre mondom hosszú lesz – próbáltam oldani ezt a feszültséget, ami kialakul az elmúlt másodpercekben. – Akkor az lesz a legjobb, ha a legelejéről kezdjünk. Három éve költözünk ide a családommal. Persze a látszat kedvért suliba jártunk, ott ismertem Beccát. Becca legjobb barátja volt Brian, de ő nem csak barátságot érzett a nővéred iránt, jóval többet. Beccával egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és a fiú úgy érezte, hogy elrabolom tőle. Teljesen megőrült. Becca nyomában járt, mint valami kísértet. A régén a nővéred már rettegett tőle, így tőlem kért segítséget, Briannal kapcsolatban – itt pár perc szünetet hagytam, hogy feldolgozhassa a hallottakat, de hamar folytattam, mert láttam, hogy ez még nem kavarja fel annyira. – Szóval egyik alkalommal elvittem hozzánk Beccát és Brian követett minket. Berontott a házunkba és azt üvöltötte, tudja, hogy mik is vagyunk és megöl minket. Még ma napig se tudom, hogyan került hozzá egy kés, de Beccának rontott és azt mondta, hogy ha az övé nem lesz, akkor az enyém se – ennél a résznél Bella többször fordította el a fejét a szörnyűségtől, de ha már itt tartottam nem hagytam abba. – Én elé álltam és mikor a fiú elénk ért ellöktem úgy, hogy elrepült pár métert – Bella meglepődött a méter szónál. – Erősek vagyunk – emlékeztettem. – na de minden is, nem esett nagyon baja, de a kés még nála volt, és belesett. Elvérzett volna, ha nem változtatom át. Így tett vámpír én változattam át, hogy ne haljon meg, de már megbántam.

- És mi történt utána? – kérdezte. – Miért nem maradt ő is vega, mint ti?

- Mikor befejeződött az átalakulás és felébredt elmondtunk neki, hogyan lett az, ami – adtam meg a választ. - És persze mondtunk, hogy maradjon velünk, de nem akart. Azt mondta, hogy elmegy, és majd csak akkor jön vissza, ha jónak látja és, hogy felkészül a bosszúra – fejeztem be a mesélést.

Ezek után néma csend telepedett a szobára. Én nem akartam megszólalni, csak Bellával lenni és nézni őt, ezt a csodát, amit rövid ideig a magaménak tudhattam. Hogy ő miért nem szólt nem tudom, de ha jól sejtettem az elhangzottakat próbálta megemészteni.

A csend most valóban jól esett több szempontból is. Az első mindjárt a lányom, Lea. Fogalmam sem volt, hogyan is kéne, közöli vele, hogy elmegyünk, és itt hagyjuk a mamáját. Nem akartam elszakítani Beccától, de mind a ketten tudjuk ez a legjobb a lányunknak. Ő is csak biztosságos helyen akarja tudni. A másik nagy dilemmám, hogy el kell szakadnom Bellától, pont most, mikor úgy látszott minden rendbe jött közöttünk.

- Min gondolkodsz ennyire? – törte meg a csendet szerelmem gyönyörű, dallamos hangjával.

- Csak Leán és rajtunk – válaszoltam, majd egyből folytattam is, mikor kíváncsiság ült ki az arcára a mondatom miatt. – Lea még nem tudja, hogy elmegyünk és félek, ha megtudja, megint elszökök. Téged pedig nem akarlak itt hagyni.

- Értelek – bólogatott. – És én is így érzek, de Lea az első – fogta meg a kezemet. – Érte, teszed, nem másért. De ha már itt tartunk, miért nem mondtad még el, és miért szökne meg? – kérdezte.

- Nem akarja itt hagyni az anyát…

- Ez érthető – vágott a szavamban. – Nekem is rossz volt ott hagyni Reneé-t, Lea meg még olyan kicsi. Nem csoda, hogy kötődik a nővéremhez.

- Én megértem – folytattam Bella eszmefuttatását. – Hidd el! De akkor sem engedhetem, hogy Brian kárt tegyen be. Ő a lányom és én beleőrülnék, ha valami baja esne.

- Szerintem, meg fogja érteni – válaszolt Bella. – Csak hagyj neki időt, arra, hogy elbúcsúzhasson tőle.

- Hagyok is – mondtam. – Becca és Jake már ott vannak nálunk. Beks megkért, hogy hadd legyen ő is, ott mikor elmondom és ez szerintem is jó ötlet. Így ő is segíthet megérthetni a lányunkkal.

- Akkor jobb lenne, ha mi is indulnánk – a mi hallatára egy kicsit meglepődtem. Nem értettem Bella miért beszélt többes számban, de a választ nem sokkal később megtudtam. – Én pedig tőled szeretnék elbúcsúzni. Szeretnék veled annyi idő eltölteni, amennyit csak lehet.

- Akkor induljunk is el – örültem, hogy Bella ezt mondja és, hogy velem akar lenni. Ebből tudtam, hogy nem csak nekem lesz nehéz az elválás, de neki is. Úgy látszik, mind Alice-nek, mind Beccának igaza volt abban, hogy ki fogok, még béküli szerelmemmel.

Ezzel a gondolattal a fejemben felálltam, magammal húztam őt is. Leszáguldoztam vele a lépcsőn majd a ki a házból, át a kertjükön, egészen az erdő tövéig. De ott ő visszarántott. Nem értette, mi történt velem és miért is viszem én őt az erdőbe, ez mind az arcáról olvastam le. Erre ismét csak mosolyognom kellett, majd megsimogattam az arcán, ezzel jelezve, hogy nincs mitől tartani.

- Ugorj a hátamra! – válaszul ismét csak egy érthetetlen arckifejezést kaptam. – a vámpír tulajdonságaim – emlékezettem és ő erre csak bólintott, majd szó nélkül felugrott a hátamra. Én pedig már rohantam is az erdőn át a házunkig.


Amit írtam az előzetes végére, az ugyan úgy fenn áll továbbra is.
Azokat, aki pedig biztatnak, hogy érdemes írnom köszönöm szépen és innen üzenem nekik, hogy nekik szívesen írnék tovább.
A kommentárokat várom, de ha a Chat-re írtok nekem az úgy is megfelel.